Megjelent: Magyar Nemzet, 2007. december 29, 6. o.

Az elidegenedés gyógyszere: az új reneszánsz

Fábry Sándor nemrég nagy felzúdulást kavart, amikor kijelentette, hogy a jobboldallal azért nem tárgyal, mert még mindig Csaba királyfit keresi a Pilisben. A felzúdulásban annak is része lehet, hogy manapság gyakran hallani: meddő dolog a múltba merülni, és csak a jelennel és a jövővel érdemes foglalkozni! De minél többet halljuk ezt, és minél több felől, annál fontosabb, hogy világosan megértsük, miről is van szó.

Valamikor időt kell szánni rá, hogy múltunkkal, történelmünkkel megismerkedjünk. Történelmi ismeretek nélkül a nemzet szétesik könnyen manipulálható magánemberek halmazává. Vajon a tudás nem szükségképpen folytonos? Képesek lennénk-e megérteni a jelent a múlt nélkül? Vegyünk egy példát. Hogyan éreznénk magunkat, ha semmit sem tudnánk családunk tagjairól? Ha nem tudnánk, hogy milyen közös élet köt össze bennünket? Ha nem emlékeznénk közös élményeinkre? Ha nem tudnánk, mit mikor és miért tesznek? Vajon tudnánk-e ugyanolyan örömmel gondolni gyermekeinkre, ha nem értenénk őket? Otthonosan tudnánk-e érezni magunkat? Képesek lennénk-e családunkat fenntartani, naponta áldozatos munkát végezni egy ilyen családért? Nem vezetne-e ez családunk jövőjének veszélyeztetésére? És ha a magyarsággal kapcsolatban lép fel ugyanez a helyzet? Vajon nem vezetne-e ez a magyarság jövőjének veszélyeztetésére? És fordítva: vajon nem attól várható-e az egyre gyengülő magyar összetartozás megerősödése, újjászületése, ha tanulunk a múltból?

Világos, hogy a fa nem élhet a gyökerei nélkül. Akármilyen is a magyarság múltja, jobb, ha ismerjük, és tanulunk a történelemből. A történelem erői számtalan megpróbáltatást jelentettek népünk számára. Ezek a próbatételek mind elvesztik jövőbe mutató értéküket, ha nem tanulunk belőlük. Ha a történelemben csupa jó erő küzdene a legnagyobb közös jóért, akkor is ismernünk kell a történelmünket, hogy tudjuk, mit tartottunk mi és mások jónak. Ha a történelem maga lett volna a békegalambok turbékolása, akkor is ismernünk kellene. De ha vad erők törtek egymás ellen, akkor egyenesen életbevágó megismerni, mi, mikor és miért történt. Ha múltunk alacsony sorból indult volna, akkor is ismernünk kellene, hogy lássuk, mi lehetett ennek oka. Ha viszont múltunk olyan magas műveltséget hordozott, ami bizonyos szempontból messze meghaladja mai tudásunkat, mégpedig éppen életbevágó kérdések terén, akkor nemcsak tanulság-értékénél fogva, hanem önmagában véve is fontos, életbevágóan fontos, hogy megismerjük ennek a többlet-tudásnak lényegét.

Nemrég még kötelező volt énekelni: a múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk. El kell törölni a newtoni, sőt, a kvantumfizikát, mint a múlt csökevényét? Mi maradna a tudományok épületéből, ha eltörölnék alapjait? El kell törölni a néprajzot, az irodalom tanítását, Ady Endrét, Petőfit, Dantét, Homéroszt, a Védákat? El kell törölni a filozófiát, a művészettörténetet, a régészetet, a múzeumokat? De nem lesz-e páriává, vagy éppen rabszolgahaddá az ember múltja nélkül? Nem idegenedik-e el az ember végképp önmagától, ha a múltat végképp eltörölte? Az oroszlán erősebb, a farkas gyorsabb, mint az ember. A puszta fizikai képességek azonban eltörpülnek a tudás mellett. Az emberiség a tudás nélkül már rég kipusztult volna, s előtte az egész élővilágból kirívó, szánalmas lénnyé alacsonyodott volna.

Minél régebbre tekintünk vissza a múltba, annál kisebb az elidegenedés. Végső soron az ember a legrégibb korokban állt a legközelebb önmagához. Az emberiség valós múltja az emberré válásig terjed, vagyis évmilliókra. Évmilliókkal ezelőtt gyulladt ki az emberi öntudat fénye, és emelte fel tudatát egy értelemmel teljes, magasabb tudatállapotba. A magasabb tudatállapot a megvilágosodás, a megértés élményével ajándékozta meg az embert. Mivel pedig az emberré válás folyamatát természeti erők hajtották előre, a kamaszodás folyamatához hasonlóan, ezért ebben a megvilágosodási folyamatban személyesen, élményszerűen éltük át a természeti erők eleven, emberré formáló tevékenységét. A természeti erők bennünk bontakoztak ki, szükségképpen elemi erővel, hiszen a természeti törvényeknek lehetetlen volt ellenállni, ahogy a diófa sem állhatott ellen a diófává válásnak. A közvetlenül átélt, elemi erővel kibontakozó kozmikus törvények révén érezte át az ember a Mindenség értelemmel kiteljesedett élményét. Az értelem megvilágosodása szükségképpen messze meghaladta a későbbi emberiség hasonló megvilágosodás-élményeinek előre-ugrását, újdonság-erejét, érzésbeli hatását. A kozmikus törvények felemelő hatását átélve nemcsak közvetlen környezetünk, de a csillagvilág is az értelem fényében ragyogott fel. Ahogy a megértés teszi a családot otthonossá, ugyanúgy a világ értelemben felragyogása tette otthonossá a világot, közelebb hozva, érzésben átnemesítve embertársainkat, minden élőt, minden létezőt. Kétségkívül, az emberré válás folyamatában az ember valósággal szárnyakat kapott a kozmikus, őt felemelő erőktől, és önazonosságának lényege, értelme ragyogó értékként bontakozott ki előtte. Ettől az élménytől lettünk emberek. Vajon nem lenne-e szüksége a fájóan elidegenedett modern embernek arra, hogy újra emberré váljon? Hogy önazonossága ne megingatható alapon álljon, hanem magukon a természeti törvényeken? Hogy újra bekapcsoljuk az emberré tevő felemelő természeti erőket életünkbe?

A történelemben sok jel mutatja, hogy az emberiség fejlődése nem volt egyenletesen felfelé irányuló. Tudjuk például, hogy a modern tudományos-technikai fejlődés a reneszánsz korában kezdett kibontakozni. A reneszánsz szó újjászületést jelent. Ez az újjászületés a középkorinál jóval régebbi ókori görögök tudásának újra felfedezésének volt köszönhető. Ha a középkorban elfogadtuk volna, hogy nincs szükségünk a régiek tudására, mert mi nem foglalkozunk a múlttal, a reneszánsz elmaradt volna. Ma is a modern tudomány és technika vívmányai nélkül élnénk, nem beszélve a művészet újjászületéséről. A reneszánsz példája mutatja, hogy a múlt ismerete egyenesen életbevágóan fontos lehet az emberi fejlődéshez. Különösen akkor, és abban a vonatkozásban, amikor a régmúlt tudása magasabb szintű, mint a mai.

Hogy az ókori görög kultúra mennyire időszerű, azt mutatja a Magyar Nemzet hasábjain nemrég megjelent írás arról, hogy ma is uszítanak a görög-római kulturális örökség lerombolásának érdekében. „Le kell rombolni a görög-római örökséget, valamint Krisztus örökségét is, hiszen ezek csak szenvedést hoztak a világnak, ebből táplálkozott Napóleon, Hitler, Orbán Viktor és az össze véreskezű diktátor”- hangzik a felszólítás a világhálós oldalon. Reméljük, az ilyen hangok egyszerűen csak provokációnak bizonyulnak, és nem képviselnek jelentős társadalmi erőket.

Ha az ókori görögök természettudománya, kultúrája fejlettebb lehetett, mint az ezer évvel későbbi középkoré, vajon nem fordulhat elő, hogy ez más esetben is fennállt? Hogyan tudhatjuk ezt meg, ha nem fordulunk a múlt felé?  Ezek a felvetések bizony olyan oldalakról mutatják a múlt ismeretének fontosságát, amelyeket minden teljesebb, emberibb, fejlettebb jövőt igénylő embernek érdemes szem előtt tartania. A magyarság és az emberiség újjászületésének felemelő ereje ma is a teljesebb értelmű ember felé fejlődés, a felemelő természeti erők teljesebb bekapcsolása életünkbe. Lehetséges, hogy új reneszánsz köszöntsön ránk. És ebben nemcsak múltunk ismeretére, hanem az emberré válás mibenlétének megértésére is szükségünk lesz.

Grandpierre Attila, csillagász, a fizikai tudományok kandidátusa