Grandpierre K. Endre

munkáinak és jegyzeteinek alapján írta: Grandpierre Attila

Atilla és a hunok

A szkíta–hun–magyar folytonosság

Napkút Kiadó

Budapest, 2006

1. FEJEZET-RÉSZLET. FELFRISSÍTVE: 2007-09-16.

 

I. A Kárpát-medence az újkőkorban és a rézkorban

I.1. A Kárpát-medencéből indult el a vonaldíszes kerámia, a földművelés, a házépítés Európába i. e. 5700 körül

T. Douglas Price és munkatársai tollából (Price et al., 2001) alapvető jelentőségű munka látott napvilágot a nagy tekintélyű Antiquity című régészeti szaklapban. Ebben a szerzők a legújabb stroncium izotópos (izotóp: ugyanazon kémiai elem kicsit más atomsúlyú változata) vizsgálatokkal kimutatták, hogy a történelem előtti Európa első magas műveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúrája a mai Magyarország területéről indult ki i. e. 5700 körül, mégpedig nem egyszerűen a kultúra terjedt el, hanem a népesség, bár csak szórványosan, kis csoportokban kivándorolva. A Rajnához pl. i. e. 5500 körül érkezett meg. A vándorlók többsége magas tudással bíró fiatal nő. Ez a tény a korabeli Kárpát-medencei társadalom anyajogú (idegen szóval: matriarchális) jellegére éppúgy utal, mint a kimagaslóan magas tudás meglétére. A kimagaslóan magas tudással bíró személyeket az ős- és az ókorban mágusoknak nevezték. Ha tehát a korabeli Kárpát-medencében ki-magaslóan magas tudású nők éltek, akkor itt volt a mágusnők európai központja. A mágusok a médektől (Hérodotosz, i. e. 440/1989, 266.), illetve a szkítáktól (Dodds, 2002, 115.) erednek. A nők kiemelkedő szerepe a tudományos és vallási életben szintén a szkíta kultúra jellemzője (Davis-Kimball, 2001, 243.). Könyvünk eredményei szerint a legújabb régészeti tények azt mutatják, hogy a vonaldíszes kerámia kultúrája a mesterségesen szűk időkorlátok között (pl. i. e. 800–450; Kemenczei, 2002, 67.) elgondolt szkíta kultúra lényeges jegyeit hordozza. Tekintettel arra, hogy a szkíták egyik fő központja éppen a Kárpát-medence volt, felmerül a gondolat, hogy az itt élt nép legalábbis évezredes múltra tekinthet vissza. Ezt a gondolatot már régebben felvetettük (Grandpierre, 1979). Ezzel összhangban, az újabb kutatások egyre határozottabban támogatják a népek folytonosságának elméletét (Alinei, 2005).

   Nem kétséges, hogy a tartózkodási hely változtatása a vonalkerámia népének jelentős meghatározója. Price és munkatársai (2001) megírják, hogy Európa a vonaldíszes kerámia népének köszönheti többek között a földművelés, a házépítés, a temetkezés, a kifinomult fazekasság, a magas színvonalú kőmegmunkálás tudományait. A stroncium izotópokkal a csontvázak anyagát megvizsgálva ki tudták ugyanis mutatni, hogy milyen klimatikus és táplálkozási viszonyok között nőttek fel a kultúra tényleges hordozói, az emberek. Az egyes tájakra, körzetekre más és más stronciumizotóp-arány jellemző, és ennek alapján az egyes emberek vándorlása is nyomon követhető a stroncium izotópok vizsgálata alapján. A vonaldíszes kerámia hordozóiról Európa-szerte kiderült, hogy túlnyomó részük a Kárpát-medencében született és nevelkedett, és ezeket a fizikai vizsgálattal megállapított tényeket régészeti leletek is bőségesen alátámasztják.

   A legtöbb kutató a vonaldíszes kultúrát a mai Észak-Szerbia és Magyarország területén élt Starcevo-Körös kultúrából származtatja. Haak és munkatársai (2005) szerint pedig a Linearbandkeramik és az alföldi vonaldíszes kerámia forrásterülete a mai Magyarország és Szlovákia. Tekintve, hogy Szlovákia és Észak-Szerbia nem létezett a szóban forgó korszakban, az i. e. VI. évezredben, helyesebbnek és korhűbbnek látjuk, ha a Kárpát-medencei eredet elnevezést választjuk. Érdemes megemlíteni, hogy az első európai civilizáció templomépítő népének eredetét ugyancsak Észak-Szerbia és Magyarország területén, azaz a Kárpát-medencében találták meg (lásd alább; Keys, 2005). Jó néhány kutató a vonaldíszes kerámiát a helyi, Kárpát-medencei őslakosság alkotásának tartja (Linear Pottery Culture, 2006).

   Legújabban (Burger et al., 2006) huszonnégy közép-európai csontváz gene-tikai vizsgálata részben mintha arra mutatna, hogy a vonaldíszes kerámia népe alig hagyott genetikai nyomot Európa modern népességében. A mitokondriális N1a-t a 24 csontvázból hatban találták meg (25 százalék). Ez a genetikai jellemző a mai Európában a népesség százötvened részében fordul elő (0,7 százalék). Ez persze meglepő eredmény annak fényében, hogy a vonaldíszes kerámia kultúra Európa kultúrájára és környezetére milyen jelentős hatást gyakorolt. Burger és munkatársai véleménye szerint (i. m.) a vonaldíszes kerámiát magukkal vivő nők (a mitokondriumokat a nők hordozzák) genetikai jellemzői feloldódhattak az őslakosságban. Másrészt az is lehetséges, hogy a vonaldíszes kerámia korában a Közép-Európát lakók magas tudású fiatal nőinek egynegyede maga is bevándorlóként érkezett a Kárpát-medencébe, hiszen abban a korban régészeti tények szerint igen szoros kapcsolat állt fenn a Fekete-tenger-melléki, a kaukázusi, közép-ázsiai kultúrákkal (Govedarica, 2004).

I. 2. A rézkori Szkítia – körárkok, kőkörök, kurgánok, fémművesség

I. 2. 1. A körárkok a Kárpát-medencéből terjedtek szét

Az i. e. 6000-től kezdődő Kárpát-medencei újkőkorban (Kalicz, Raczky, 2002, 45.) az áldozati helyek körül különleges formájú és funkciójú gödrök létének nyomaira bukkantak. Ezek legtöbbször a házak közvetlen környezetében vagy azokon belül helyezkedtek el, és ismétlődően agyaggal lezárt rétegekben faszenes, hamus égett betöltésük, illetve a különleges összetételű leletek utalnak nem hétköznapi használati módjukra (i. m.). A rézkorban (i. e. 4800-tól) a mély áldozati aknák köré kör alaprajzú, tehát különleges formájú építményt emeltek, s ezeket a kiemelkedő szentély-áldozati hely előzményeinek tekinthetjük (i. m.). Ilyen körárkok találhatók Polgár-Csőszhalomnál is, ötszörös körárokrendszert alkotva. A legbelső kör átmérője 70-75 méter, a legkülsőé 180-190 méter. Az üregek 7-10 méter szélesek és 3,8-4,2 méter mélyek a mai felszíntől mérve. Három cölöpsor veszi körbe a központhoz közelebb álló, 15-17,5 méter széles gyűrűt. A cölöpsor faoszlopai 30-40 centiméter széles gödrökben álltak. A körök köz-pontjában negyven méter széles, kör alakú terület fekszik dombokkal a közepén, ahol 13-16 ház és egy központi szentély található. A házak sugarasan a kör középpontja felé rendezettek. Nemrég egy hatodik belső kört is felfedeztek (Makkay, 2001, 52; Raczky et al., 1994, Raczky, Mündliche Mitteilung; Mesterházy, 2003, 324–325.).

   A Polgár környéki leletegyüttes (ún. Polgár–Ferenci-hát) legkorábbi, a körárokrendszer létesítését megelőző megtelepedési időszakát a vonaldíszes kerámia kultúra legkorábbi fázisa (Szatmár II) jellemzi, melynek egy gazdag mellékletű sírja i. e. 5480–5320 közötti C14-es időintervallumot körvonalaz. A település mérete 28 hektár, a központi, kultikus célokat szolgáló körárokrendszeré négy hektár (Raczky, Anders, Nagy, 2005). Kilencvenhét, hossztengelyében kelet–nyugati irányú, cölöpszerkezetes házat találtak, 88 sírt, gazdag sírmellékletekkel, hatalmas mennyiségű, többségében díszített kerámiát (Hajdú, Nagy, 1999). Polgár újkőkori városának minden egyes háza keletre néz, emiatt önmagában is szakrális építmény (Raczky és munkatársai, 1999), jelezve a Nap-kultusz központi szerepét a közösség életében. A körárokrendszeren belül igen intenzív települési nyomokat sikerült megfigyelni. A feltárt területen több sírcsoportot körvonalaztunk, melyek a körárok irányában sűrűsödtek. A település e centrális részén az egymásra rakódott rétegek hasonló folyamatra utalnak, mint ami az Alföld déli részén a késő neolitikus tellek kialakulásához vezetett, illetve végeredményében Polgár-Csőszhalom település létrejöttének előzménye is. A körárok környezetét számos „különös” régészeti momentum jellemzi: J. Kozlowski és M. Kaczanowska megfigyelése szerint többek között az itt talált igen nagyszámú kerek gödörben gyakran fordultak elő őrlőkövek, amelyeket vörös festék porítására használtak, majd célzatosan összetörtek. A körárok közelében igen gazdag mellékletű sírok csoportja is napvilágot látott. Ezekben az obszidián nukleusz, spondylus és a vörös földfesték előfordulása olyan népességet sejtet, akik e cserekapcsolatok tevékeny bonyolítói, „haszonélvezői” voltak. A Polgár–Ferenci-háton feltárt gazdag sírok legújabb C14 adatai i. e. 5320 és 5030 között szóródnak (Raczky, Anders, Nagy, 2005).

   A halottról való gondoskodás a legősibb időktől kezdve a vörös színű földfesték változatos sírbéli alkalmazásában, így a halott testrészeinek vörösre festésében nyilvánult meg. Előfordult az is, hogy a vörös festéket kis edényben tették a sírba, például Polgárnál, de a jelképeket alkalmazó temetkezéseknél a test alakját idéző folt jelzésére is alkalmazták (pl. Aszód-Papi földek, Polgár-Csőszhalom)– írja Kalicz Nándor és Raczky Pál (2002, 42.). Polgár-Csőszhalomnál rengeteg agyag napkorongot is találtak (Kalicz, Raczky, 2002, 43.), ami ismét a Nap-kultuszra enged következtetni. Pusztaszikszónál és Szarvas közelében is kör alap-rajzú építményekre, szentélyekre bukkantak a régészek. Minden jel szerint Polgár-Csőszhalom egy világviszonylatban is kiemelkedő, ősi tudományos-vallásos központ volt. Kör alakú cölöpsorai világosan jelzik körárokrendszerének kapcsolatát a kőkörökkel. És ha a 2500 évvel később épült, jóval kisebb Stonehenge világhírű építmény, érdemes meggondolni, nem lenne-e ésszerű az annál jóval nagyobb jelentőségű polgár-csőszhalmi vallási központ helyreállítása. Polgár-Csőszhalom jelentőségét az is mutatja, hogy kisugárzása nyomán évezredeken át világszerte hasonló, facölöpsoros körárokszentélyek és kőkörök épültek Nagy-Britanniától Kínáig és Indiáig (lásd például Bakay, 2005, III, 303.).

   A kőkörök is gyakran koncentrikus körárokrendszert alkotnak (lásd: Kalicz, Raczky, 2002, 42.). A körárokrendszerekben található kör alakú cölöpsorok mellett ez is mutatja a körárokrendszerek és a kőkörök rendkívül szoros kapcsolatát.

   Zalai-Gaál István, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa az 1990-ben az Archeológiai Értesítőben megjelent, A neolitikus körárokrendszerek kutatása a Dél-Dunántúlon című tanulmányában megjegyzi: „A közép-európai vonaldíszes kerámia utódkultúráinak elterjedési területein szinte mindenhol nagyobb számban találtak árokrendszereket, körárkokat légifotózással.” Makkay János (2001) könyvében hatvan körárokrendszer, kőkör légi felvételeit vagy régészeti feltárások során talált építmények rajzait mutatja be a Kárpát-medencében és környékén. Kimutatja azt is, hogy a vonaldíszes kerámia kultúra, a Lengyeli kultúra és a kőkörök kapcsolata szoros.

I. 2. 2. A kőkörök a Kárpát-medencéből terjedtek szét

Bejárta a világsajtót a hír 2005 júniusában, hogy 7000 éves civilizáció nyomait találták meg a mai Ausztria, Szlovákia, Csehország és Kelet-Németország területén, egy templomépítő népét, amely óriás, 150 méter átmérőjű, kör alakú cölöpökkel csillagászati megfigyelésekre is alkalmas, a kőkörökre emlékeztető templomokat épített. Ez a templomépítő nép már 300 embernek óriási, Stonehenge-hez hasonló építményeket emelt. Ebben a könyvben (lásd a kőkörökről szóló fejezeteket az I. részben) kimutatjuk, hogy a kőköröket Angliától a Kárpát-medencéig és tovább, az egész ókori Szkítia területén, az Eurázsiai-sík-ságon és távolabb, Kínában és Indiában – a szkíták-hunok-magyarok építették. A The Independent két cikkében azt is megírta, hogy ez az európai civilizációt megteremtő nép a Kárpát-medencéből (a mai „Észak-Szerbia és Magyarország területéről”) indult ki i. e. 4800 körül (Keys, 2005; Milmo, 2005). Ezek a cikkek megállapítják, hogy „ez a régészeti felfedezés átírja a történelmet”.

I. 2. 3. A kőköröket világszerte a szkíták építették

Már az is kíváncsiságra ad okot, hogy a nyugat-európai kőkörök építőit mindmáig nem tudták azonosítani. Általános a vélemény, hogy a Bell Beaker nép jöhet elsősorban szóba, de ennek a népnek a kilétét nem tudták megfejteni. Mielőtt erre sort kerítünk, érdemes figyelembe venni, hogy léteznek olyan kőkörök a világon, amelyekről mindenki tudja, kik építették őket. Annál is inkább, mert ha egy helyen tudtak ilyen rendkívüli, máig meg nem fejtett módon épült kőkört építeni, akkor kézenfekvő feltenni, hogy máshol is ez a nép építette a kőköröket. Ilyen, biztosan ismert eredetű kőkör például a közép-ázsiai Minuszinszki-medencében található, Salbyk nevű Nap-templom, amely az i. e. V. században épült, és amelyről biztosan lehet tudni, hogy melyik nép építette: a szkíták. Ha világszerte a szkíták építették a kőköröket, akkor évezredekkel a nekik megállapított korszakon, az i. e. 800–i. e. 450-ig terjedő évszázadokon kívül is kellett létezniük. Ezt a kérdést is rögtön közelebbről megvizsgáljuk. Addig is bocsássuk előre, hogy a világnak azon a részén, ahol az utóbbi évszázadokban egyre nagyobb mértékű nyugati történelemhamisítás még kevésbé pusztított, sok jelét találni annak, hogy a kőköröket világszerte a szkítákhoz köti a hagyomány.

   Így például Chauhan (1999, 4. fejezet) megírja, hogy amikor a jezsuiták kőköröket találtak a Kárpát-medencétől Kínáig ívelő területen, a kőköröket a körzet szkíta öröksége bizonyítékának tekintették. India északi részén, Radzsisztánban is nyilvánvalónak tartják: a kőkörök mindenhol a szkíta uralom tanúbizonyságai. Metcalfe báró, az indiai brit kolónia ügyintézője szerint „nem kell nagy találékonyság ahhoz, hogy párhuzamra, vagy egyenesen közös ős létére következtessünk a druida kőkörök és az indoszkíta építészet maradványai között” (Metcalfe, 1818/1982). Az első számú jelölt a közös ősre a szkíta építészet.

   Számunkra, magyarok számára különösen fontos lenne néphagyományaink, krónikáink szerinti őseink, a szkíták magas fokú építészeti tudományának ismerete és ismertetése. Világos: ha a hagyományaink és krónikáink szerinti őseinket, a hunokat törököknek tekintik, és őseinket, a szkítákat indoeurópainak, miközben minket, magyarokat újabban finnugorokként tartanak számon, akkor hagyományainkat, krónikáinkat figyelmen kívül hagyják. Az idegen szemléletű történetírás erőlködése nyomán a megrontott köztudatban őseink a lehető legtávolabb kerültek tőlünk. A szkítákat alig néhány személynév alapján igyekeznek indoeurópainak feltüntetni. Ezzel szemben figyelemre érdemes, hogy az évszázados európai manipulációs küzdelmekből jórészt kimaradt kínai tudósok a hunok és a szkíták kultúrájának feltűnő egyezéseire hívják fel a

figyelmet. Az indiai egyetemeken pedig egyértelműen a szkíta–hun–magyar folytonosságot tanítják.

   A genetikai bizonyítékok azt mutatják, hogy az R1a1 specifikus haplocsoport Közép-Ázsiában a legjelentősebb, aztán Nyugat-Ázsiában, Indiában, az ókori Szkítia területén, alig kimutatható Nyugat-Európa olyan országaiban, mint pl. Franciaország vagy Nagy-Britannia bizonyos részei, viszont 23,6% Norvégiában, 18,4% Svédországban, 16,5% a dánoknál, 11% a lappoknál (Zanotti, 1982). Az R1a1 Közép- és Kelet-Európában a legjelentősebb. Ezzel ellentétesen változik az R1b, amely pedig Nyugat-Európában jellemzően a legnagyobb. Az R1a Semino et al. (2000) Eu19, az R1b Semino et al. (2000) Eu18 változásának felel meg. Az Eu19 Európában a legjelentősebb Magyarországon (60%), Lengyelországban, Ukrajnában, Dél-Oroszországban; jelentős még Indiában, Pakisztánban, Indiában, Közép-Ázsiában (Semino et al., 2000). Ezek az eredmények teljes mértékben megegyeznek a hunokról ebben a könyvben alkotott képpel. A hunok (elsődleges) őshazái közé tartoznak a Kárpát-medence, Etelköz, Levédia, Szkítia, Közép-Ázsia, a Minuszinszki-medence, Ordos, Dél-Kína, India folyamköze. Az ősi-ókori Szkítia Norvégiától és a Kárpát-medencétől Kelet-Kínáig terjedt.

   És még valami: ha a nyugat-európai kőköröket kelták építették volna, és a kelták – szinte kötelezően – indoeurópaiak a hivatalos történetírás szerint, akkor kézenfekvő a kérdés: miért nem épített más indoeurópai nép kőköröket? Miért épp a keltáknak lett volna fontos, hogy a világ nagyobb részén a szkíták által létrehozott kőkörökhöz hasonlókat építsenek? Vagy a kőkörök mégsem a kelta, hanem a szkíta kultúra termékei? Kérdések, amelyekre ideje választ keresni.

I. 2. 4. Módszertani észrevételek a szkíta kultúra időhatárainak megállapításáról

Az utóbbi évszázadokban a nyugati és a hivatalos magyar történetírásban általános szokássá vált a szkíta kultúrát néhány évszázados időkorlátok közé szorítani. Ez manapság leggyakrabban az i. e. VIII–V. századot jelenti (Kemenczei, 2002, 67.). Ennek módszertani okai vannak. A régészet a tárgyi emlékek jellemző tulajdonságai után ítél. A technológiák fejlődésével, új anyagok, anyagmegmunkálási eljárások, divatok felfedezésével új jellemző tulajdonságok tűnnek fel. Ennek alapján azonban ugyanazon nép egységes kulturális életét is fel lehet aprózni. Például a mai Magyarországot lehetne akár a 4 GB (gigabyte)-os Flashdrive (hordozható számítógépes memória, pendrive) népének nevezni, a néhány évvel ezelőttit a 128 kB-os pendrive-ok népének és így tovább. Valóban, a kultúrát szokták is tagolni. Nagy vonalakban ilyen tagolás például az őskor, ókor, újkor, legújabb kor, a legújabb koron belül még kisebb időszakokra tagolás is gyakori. Mi azonban szeretnénk kiemelni, hogy a módszertani beidegződés nem homályosíthatja el a különböző tárgyi jegyek, divatok mögötti népi, történelmi és kulturális egységet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Kárpát-medence kultúrája legalábbis az utóbbi ezer évben alapvető folytonosságot mutat, sőt, könyvünk egyik fő kérdése, hogy meddig terjeszthető ki ez a kulturális (és népesség szerinti) alapvető folytonosság.

   A régészet szemszögéből az egyes kultúrák tárgyi jellemzőkhöz kötése kikerülhetetlen szükségszerűségnek látszik. Tárgyi, anyagi jellemzőkre kell támaszkodni, ezek közös jegyei alapján kell az egyes kultúrákat osztályozni. Kiváló és rendkívül alapos régészünk, Bakay Kornél a szkíta-szaka kultúra legfontosabb ismertetőjegyeit így adja meg (Bakay, 2005, 42.): 1. a kurgános temetkezés, 2. a kocsik eltemetése, 3. nagyállattartás, 4. viaszveszejtéses, magas színvonalú fém-művesség, 5. a vas elsődlegessége, 6. állatábrázoló művészet, 7. szarvaskultusz, 8. Napisten-hit, Nap-szentélyek, 9. halotti maszkok, 10. europid embertani jelleg, 11. vérszerződés szokása, 12. nehézfegyverzetű lovasság, 13. reflexíj, 14. nemzet-közi kereskedelmi utak kiépítése és használata, 15. kardkultusz, 16. szőnyegek, textíliák sírba temetése, 17. rituális edények: csészék, tükrök, ivókürtök, üstök.

   Ebből a meghatározásból úgy tűnik, hogy a szkíta kultúrát ezen jellemzők mindegyike egyszerre jellemzi. Érdemes azonban észrevenni, hogy az egyes jellemzők külön-külön más-más időszakokat jelölnek ki. A Napisten-hit, a Nap-kultusz évmilliós múltra tekinthet vissza. Az europid jelleg és az állatábrázoló művészet legalább 40-45 ezer éves (Poikalainen, 2001). A kurgános temetkezés az i. e. V. évezredtől már kimutatható (Kurgan hypothesis, 2006). A magas színvonalú fémművesség szintén az V. évezredtől (Kalicz, Raczky, 2002, 40.), a vaskorszak viszont csak az i. e. VIII. századtól indul (Kemenczei, 2002, 67.). A régészet és így a történelem egyik alapkérdése, hogy milyen alapvető ismertetőjegyek alapján jelölhetők ki az alapvető népi egység időhatárai. Az alapvető kérdés: mitől lesz egyetlen egységes egész egy nép, egy kultúra? Ahogy nem kérdéses a magyarság folytonossága az utóbbi ezer év alatt, mert ugyanaz a nép él itt, ugyanazt a nyelvet beszéli, alapvető értékei, világszemlélete, történelem-felfogása, intézményrendszereinek folytonossága, többé-kevésbé, de biztosítják az összetartozást, az egység fennmaradását. Világos, hogy a Bakay által felsorolt jellemzők valóban helytállók, de az is világos, hogy nem mindegyik tekinthető alapvető, az egységet végső soron biztosító jellemzőnek. Könyvünk egyik fő fel-adata, hogy megtalálja a szkíta egység alapvető jellemzőit. Amíg ezek a jellemzők nem állnak rendelkezésre, az eddigi korszakolást nem tekinthetjük másnak, mint a szkíta népi és kulturális egység időszakát a valódinál szűkebbnek mutató osztályozásnak. De hogy mekkora a szkíta népi és kulturális egység valódi időtartama, azt csak az alapvető jellemzők megállapítása után leszünk képesek felbecsülni (lásd II. fejezetünket).

   A magyar krónikák (Tarih-i Üngürüsz, Anonymus, Kézai Simon stb.) a magyarság szkíta eredetéről számolnak be. A szkíták pedig az ókori szerzők egész sora és a történelmi elemzés (G. K. E., 1996 a, b, c) szerint az emberiség ősnépe. Ha a magyarok és a szkíták történelmében nem állt be alapvető ellentétbe állító törés, akkor, minthogy a két elnevezés ugyanannak a népnek két neve, egyetlen átfogó elnevezés alá vonható. Felmerül egy ilyen egységes elnevezés szükségessé-gének kérdése. Úgy gondoljuk, ez a kérdés mindmáig tisztázatlan. Ezt jelzi a tény, hogy az iszfaháni kódex szerint a hunok eredetüket 28 000 évre vezetik vissza. A görög történeti források természetszerűen csak az időszámításunk előtti első évezredben beszélhetnek szkítákról, hiszen az első görög történetírók ekkor éltek. Így pedig, ha vizsgálatunk megerősíti a szkíta–hun–magyar folytonosságot, alapvető egységet, új helyzet elé kerülünk. Manapság ugyanis a szkítákról az idő-számításunk előtti évszázadokban-évezredekben, hunokról az időszámításunk utáni évszázadokban beszélnek, és így a két elnevezés időben jól szétválasztható. Ha viszont a hunokat nem felszíni jellemzőik, hanem alapvető tulajdonságaik alapján akarjuk megérteni, könnyen előfordulhat, hogy évezredekre rúgó folytonosságra bukkanunk. Ha pedig az is bebizonyosodik, hogy a hunok és magyarok alapvető jellemzői azonosak, ebben az esetben éppúgy beszélhetünk szkíta, mint hun vagy magyar népről, mégpedig évezredes távlatban. Ha pedig meg akarjuk különböztetni ennek az alapvetően egységesnek bizonyuló, sok évezredes szkíta–hun–magyar kultúrának a korszakait, akkor őskori, ókori, középkori vagy újkőkori, rézkori, bronzkori, vaskori stb. magyarságról beszélhetünk.

 

I. 2. 4. Módszertani észrevételek a magyar-hun-szkíta kultúra időhatárainak megállapításáról

 

Az utóbbi évszázadokban a nyugati és a hivatalos magyar történetírásban általános szokássá vált a „szkíta” ókori görög elnevezésű kultúrát néhány évszázados időkorlátok közé szorítani. Ez manapság leggyakrabban az i. e. VIII–V. századot jelenti (Kemenczei, 2002, 67.). Ennek egyrészt módszertani okai vannak. A régészet a tárgyi emlékek jellemző tulajdonságai után ítél. A technológiák fejlődésével, új anyagok, anyag-megmunkálási eljárások, divatok felfedezésével új jellemző tulajdonságok tűnnek fel. Ennek alapján azonban ugyanazon nép egységes kulturális életét is fel lehet aprózni. Például a mai Magyarországot lehetne akár a 4 GB (gigabyte)-os Flashdrive (hordozható számítógépes memória, pendrive) népének nevezni, a néhány évvel ezelőttit a 128 kB-os pendrive-ok népének és így tovább. Valóban, a kultúrát szokták is tagolni. Nagy vonalakban ilyen tagolás például az őskor, ókor, újkor, legújabb kor, a legújabb koron belül még kisebb időszakokra tagolás is gyakori. Mi azonban szeretnénk kiemelni, hogy a módszertani beidegződés nem homályosíthatja el a különböző tárgyi jegyek, divatok mögötti valóságos népi, történelmi és kulturális egységet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Kárpát-medence kultúrája legalábbis az utóbbi ezer évben alapvető folytonosságot mutat, sőt, a magyar őstörténet egyik fő kérdése, hogy meddig terjeszthető ki ez a kulturális (és népesség szerinti) alapvető folytonosság.

A régészet szemszögéből az egyes kultúrák tárgyi jellemzőkhöz kötése kikerülhetetlen szükségszerűségnek látszik. Tárgyi, anyagi jellemzőkre kell támaszkodni, ezek közös jegyei alapján kell az egyes kultúrákat osztályozni. Kiváló és rendkívül alapos régészünk, Bakay Kornél a szkíta-szaka kultúra legfontosabb ismertetőjegyeit így adja meg (Bakay, 2005, 42.): 1. a kurgános temetkezés, 2. a kocsik eltemetése, 3. nagyállattartás, 4. viaszveszejtéses, magas színvonalú fém-művesség, 5. a vas elsődlegessége, 6. állatábrázoló művészet, 7. szarvaskultusz, 8. Napisten-hit, Nap-szentélyek, 9. halotti maszkok, 10. europid embertani jelleg, 11. vérszerződés szokása, 12. nehézfegyverzetű lovasság, 13. reflexíj, 14. nemzet-közi kereskedelmi utak kiépítése és használata, 15. kardkultusz, 16. szőnyegek, textíliák sírba temetése, 17. rituális edények: csészék, tükrök, ivókürtök, üstök.

Ebből a meghatározásból úgy tűnik, hogy a szkíta kultúrát ezen jellemzők mindegyike egyszerre jellemzi. Érdemes azonban észrevenni, hogy az egyes jellemzők külön-külön más-más időszakokat jelölnek ki. A Napisten-hit, a Nap-tisztelet évmilliós múltra tekinthet vissza. Az europid jelleg és az állatábrázoló művészet legalább 40-45 ezer éves (Poikalainen, 2001). A kurgános temetkezés az i. e. V. évezredtől már kimutatható (Kurgan hypothesis, 2007). A magas színvonalú fémművesség szintén az V. évezredtől (Kalicz, Raczky, 2002, 40.), a vaskorszak viszont csak az i. e. VIII. századtól indul (Kemenczei, 2002, 67.). A régészet és így a történelem egyik alapkérdése, hogy milyen alapvető ismertetőjegyek alapján jelölhetők ki az alapvető népi egység időhatárai.

Az alapvető kérdés: mitől lesz egyetlen egységes egész egy nép, egy kultúra? Ahogy nem kérdéses a magyarság folytonossága az utóbbi ezer év alatt, mert ugyanaz a nép él itt, ugyanazt a nyelvet beszéli, alapvető értékei, világszemlélete, történelem-felfogása, intézményrendszereinek folytonossága, többé-kevésbé, de biztosítják az összetartozást, az egység fennmaradását. Világos, hogy a Bakay által felsorolt jellemzők valóban helytállók, de az is világos, hogy nem mindegyik tekinthető alapvető, az egységet végső soron biztosító jellemzőnek.

Az ókori görög kultúra az i.e. 7. századtól bontakozott ki, attól kezdve, hogy az általuk szkítának nevezett nép megnyitotta előttük a Fekete tengert, és szorosabbra fűzte a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat a görögséggel. Az ókori görög kultúra kisugárzása Európára később meghatározóvá vált. Így aztán a középkorból származó magyar krónikák (Tarih-i Üngürüsz, Anonymus, Kézai Simon stb.) a magyarság szkíta eredetéről számolnak be. A szkíták pedig az ókori szerzők egész sora és a történelmi elemzés (Grandpierre K. Endre, 1996 a, b, c) szerint az emberiség ősnépe. Minden bizonnyal ez az ősnép nem az ókori görögök által ráaggatott szkíta nevet viselte az ókori görögök előtti évezredekben, sőt évmilliókban. Mivel a magyarság harmadik neve, a hun is ugyanannak a népnek a neve, ezért egyetlen átfogó elnevezés alá vonható.

Felmerül az egységes elnevezés szükségességének kérdése. Úgy gondoljuk, ez a kérdés mindmáig tisztázatlan. Ezt jelzi a tény, hogy az iszfaháni kódex (Detre, 2004, 2005) szerint a hunok eredetüket 28 000 évre vezetik vissza. A görög történeti források természetszerűen csak az időszámításunk előtti első évezredben beszélhetnek szkítákról, hiszen az első görög történetírók ekkor éltek. Így pedig, ha vizsgálatunk megerősíti a szkíta–hun–magyar folytonosságot, alapvető egységet, új helyzet elé kerülünk. Manapság ugyanis a szkítákról az idő-számításunk előtti évszázadokban-évezredekben, hunokról az időszámításunk utáni évszázadokban beszélnek, és így a két elnevezés időben jól szétválasztható. Ha viszont a hunokat nem felszíni jellemzőik, hanem alapvető tulajdonságaik alapján akarjuk megérteni, könnyen előfordulhat, hogy évezredekre rúgó folytonosságra bukkanunk. Ha pedig további alapvető tények is megerősítik, hogy a hunok és magyarok alapvető jellemzői azonosak, ebben az esetben éppúgy beszélhetünk szkíta, mint hun vagy magyar népről, mégpedig évezredes távlatban. Ha meg akarjuk különböztetni ennek az alapvetően egységesnek bizonyuló, sok évezredes szkíta–hun–magyar kultúrának egyes korszakait, akkor őskori, ókori, középkori vagy újkőkori, rézkori, bronzkori, vaskori stb. magyarságról beszélhetünk. A szkíta és hun elnevezés nemcsak a kor, hanem a környező népek nyelvének is függvénye. Alább látni fogjuk, hogy a hun népnév kínai eredetű, jelentése: királyi nép. A szkíta népnévről tudjuk, hogy görög eredetű. Mi sem görögök, sem kínaiak nem vagyunk. Amúgy is leghelyesebb egy népet saját nyelvén megnevezni. Így tehát – összhangban a Tárih-i-Üngürüsz elemzésével kapott eredményünkkel (Grandpierre K. Endre, 1990, 17, 40.-43) – leghelyesebb, ha mostantól a szkíta, illetve hun népnév helyett elsősorban a magyar népnevet használjuk. Ha pedig ez az adott összefüggésben nem a legjobb megoldás, akkor ajánlatos a ’szkíta’ és ’hun’ népnév ’magyar’ jelentését szem előtt tartani.

I. 2. 5. Néhány újabb eredmény a szkíta, illetve hun időszak tágabb időhatárairól

Az orosz régészet fő vonalában a szkíta időszak kibővül az i. e. 9. századtól az i. sz. 1. századig tartó időszakra. Ugyanakkor tény, hogy a szkíta kultúra a Don folyó és a Kaukázus közötti (a magyar Csodaszarvas-hagyományban Meótisz környéke) majkopi kultúra (kb. i. e. 3500–2500) szerves folytatásának tekinthető (Piotrovszkij, 1975; lásd még a majkopi aranyművesség állatmotívumainak hasonlóságát). Mivel a majkopi kultúra kezdete az i. e. IV. évezredre tehető, ezzel a szkíták léte már legalább három évezredet fog át. A kimmer és a szkíta kultúrát sok orosz és ukrán régész újabban már amúgy is i. e. 2400-tól számítja. Lássuk, miféle régészeti emlékek kerültek elő ukrán területen, és mit mondanak ezek a régészeti leletek a szkíta kultúra ősiségéről!

Natalie Taranec, az ausztráliai sydneyi Powerhouse Museum munkatársa Tripoljei kultúra – Ukrajna szellemiségének bölcsője? (Taranec, 2005) című tanulmányában ismerteti a cucuteni-tripoljei kultúra történetét. A cucuteni (magyarul: kukutyini) kultúra Erdélytől Moldváig terjed, szerves összefüggésben a Tisza körzetének bodrogkeresztúri kultúrájával és a Duna völgyének Lengyel községről elnevezett kultúrájával, az i. e. V–IV. évezredben, mind a vonaldíszes kerámia kultúrájának közvetlen utódai, a korabeli európai kultúra kiemelkedően fejlett, meghatározó központjai. Vicentij Kvojka cseh származású régész a XIX. század végén tárta fel a kijevi körzetben fekvő Tripolje falunál a hihetetlenül gazdag műemlékeket, szobrokat, kerámiákat, eszközöket, sírokat, házakat, városszerű településeket, amelyek egy folyamatos, letelepedett, hagyományos mezőgazdasági kultúrát jeleztek. Felfedezését Kvojka a régészek 11. kongresszusán ismertette 1897-ben. M. Videiko, az ukrajnai Nemzeti Tudományos Akadémia egyik vezető régésze megállapította, hogy a szénizotópos vizsgálatok az ide tartozó több mint 1200 település korát az i. e. 4200–2750 közötti időszakra teszik. Taranec hozzáteszi, a tripoljei civilizáció i. e. 2400 körül nem tűnt el, csak átalakult: felolvadt olyan közösségekben, mint az akkori kimmereké és szkítáké.

Ha pedig a szkíta kultúra a cucuteni-tripoljei (erdélyi-etelközi) kultúra szerves folytatása, amely pedig a körárok-rendszereket építő ősi kultúra, a Kárpát-medencei vonaldíszes kerámia kultúrájának szerves folytatása, akkor bezárult a kör: a szkíta kultúra régészetileg legalább i. e. 4800-ig, a Kárpát-medencei körárokrendszerek építéséig, illetve i. e. 5700-ig, a vonaldíszes kerámia kultúra megszületéséig visszavezethető, éspedig éppen a Kárpát-medencéből kiindulóan. Ez a lépés a szkíta kultúra időhatárait jelentősen kitágítja. Éppen ezért érdemes alaposabban ellenőrizni következtetésünket.

Tripoljei gyékény a cucuten-tripolje kultúrából, az i. e. V–III. évezredből. Feltűnő az Életfa, a magyar népművészetre emlékeztető motívumkincs

A magyar közvélekedés szerint a hunok száz évig álltak fenn. Bóna István, a hun kérdés egyik legkiemelkedőbb szakértőjeként számon tartott alakja szerint például: „A Volgán át Európába nyomuló hunok önálló szereplése tehát kereken egy évszázadig tartott” (Bóna, 1993, 193. oldal). Az iráni Aveszta viszont következetesen a „hun” nevet használja az i. e. II. évezred elején és közepén lezajlott háborúkban (hunuk, hunok, hyonok, xhyonok, hunavó – Modi, 1926, 14–17.). Ez a tény már önmagában véve is azt mutatja, hogy a hunok nem egy évszázadig, hanem legalább két évezreden át kiemelkedő szerepet játszottak a történelemben.

1.2.6. A hunok nevének jelentése: királyi nép

Ami a kínai forrásokat illeti, a hunok neve az i.e. 11. század előtt „zsong” (dzsong) volt. A zsongok a ti törzzsel együtt elfoglalták a Csou királyság fővárosát. A Csou-kor (i. e. 1028– i. e. 221) végén ez az elnevezés kikopott a divatból, és a hsziungnu név váltotta fel (FitzGerald, 1989, 156.). Sima Qian 130 kötetes művének 110. kötete foglalkozik a hunok legkorábbi történelmével. „A xiongnuk őse, a Xia fejedelmi család leszármazottja, Chunwei volt (úgy is értelmezhető, hogy a xiongnu szokások nemcsak az ő idejében éltek, hanem már ezekben a korai időkben is). Már a Yao és a Shun császárok ideje előtt is (Huang Di, Yao és Shun alkotják a három legendás bölcset – G. A.) voltak shanrong (hegyi rong [más átírásban: hegyi dzsong vagy hegyi zsong – G. A.]), xianyun és xunyu népek, akik az északi vadonokat lakták, és állataikat követve vonultak egyik területről a másikra. Többnyire lovakat, teheneket és juhokat tenyésztenek” (Sima Qian, 1997, 17.). A hagyomány szerint Huang Di i. e. 2698–2599 között élt. A kínaiak a magyarban ’x’ betűvel jelzett hangot ’s’-szerű hangként ejtik. Ezért a xianyun és xunyu népek neve „sanyo, sunyu” volt, s ha ez a „sanyon, sunyu” rokonságban áll a hun „senyő” fogalmával, ami pedig „főkirály”-t jelentett, akkor az ősi hun nép kínai „xianyun, xunyu” nevének jelentése: királyi nép. Ezt alátámasztja, hogy a hun eredetű Xia-dinasztia adta Kína első királyait; valamint azis, hogy egyetlen királyi népet ismer a történelem: a királyi szkíták népet. A hunok, a királyok népe, tehát a királyi szkíták népe. És ezt egyre több régészeti, tárgyi emlék támasztja alá a kínai kutatók vizsgálatai szerint. Ha a „xianyun, xunyu” népek a mai Kína északi részén laktak, xiongnuknak (hiung-nu-knak, azaz hunoknak) hívták őket, és ezek a „hun” nevű népek lovakat és juhokat tenyésztettek, illetve a hegyi zsongok a hunok korábbi neve, akkor hunoknak kellett élniük a mai Kína északi részén legalábbis 5000 évvel ezelőttig. A hunok történelmi szerepe eszerint legalább az i. e. III. évezredig nyúlik vissza.

I. 2. 7. A királyi jogarhordozók népe

2004-ben jelent meg Blagoje Govedarica, a hamburgi egyetem régész professzornője hatalmas monográfiája (Govedarica, 2004) Zeptertrager – Herrscher der Steppen címmel, 436 oldalon, 56 ábrával és 8 fényképpel. A cím magyarul: Jogarhordozók – a puszták urai. A jogar szó jelentése: királyi kormánypálca. Vagyis ismét királyi népről van szó. A Govedarica által bemutatott régészeti feltárások arra utalnak, hogy a jogarhordozók kultúrája Erdélyből indult i. e. 5100 körül, és több mint 2000 éven át állt fenn, legalábbis a bronzkorig. A zsugorított, guggoló testhelyzetben temetkezés megegyezik a Polgár-Csőszhalomnál i. e. 4800 körül talált temetkezési móddal. Öt kulturális központ állt szoros kapcsolatban több mint háromezer éven át: a Kárpát-medence, a Duna torkolatvidéke, Etelköz, a Volga–Kaszpi körzet és Észak-Kaukázus. A jogarok eleinte kőből készültek, és csúcsukon gyakran lófej vagy más állatfej található. A jogarhordozók népének fő jellegzetessége a királyi jogar viselete. Egy nép, amely királyokból áll! Megdöbbentő, de a régészeti bizonyítékok alapján nem mondhatunk mást.

A temetkezés első számú jellemzője az okkerfesték: a sírokban rendre okkerfestéket szórtak a halottra. A vörös okkerrel befestés szokása több mint 400 000 éve jelképes szerepet tölt be (Spineto, 2003, 26.). Az okkerfesték különösen gyakran szerepel a halottakon, amiből arra következtethetünk, hogy az okkerre jellemző barnás, vörösessárga festék a halott lelkének tovább élésére irányuló szándékot jelezte. Az ukrajnai Szevero-Novgorod közelében talált mamutcsontot is vörös okkerrel festették meg több mint 30 000 éve (Spineto, i. m. 26.). A vörös okkerfesték temetkezéssel való szoros kapcsolata a lélek túlélésének ősi, rendkívül mély múltba vezető hitét jelzi. Ennek jelentőségét pedig akkor tudjuk igazán felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy az ókori Görögországban a lélek halhatatlanságának eszméje „idegen vércseppnek”, az ókori szkíta „samanizmusból” (helyesebben, korhű kifejezéssel: mágikus felfogásból) eredő eszmének számított a görög kultúrában (Rohde Psyche című könyvéből idézi Dodds, 2002, 120.).

 

I. 2. 8. Stonehenge és a Bell Beaker ivócsészés kultúra királyi népe

A királyi jogarhordozók népéhez tartozott minden bizonnyal az úgynevezett Bell Beaker nép is, hiszen a Bell Beaker nép a királyi jogarhordozókhoz hasonlóan nemcsak ivócsészével, hanem királyi jogarokkal is temetkezett. T. Douglas Price és munkatársai (2004) stroncium-izotópos vizsgálatokkal megerősítették azt az utóbbi időszakban régészeti szakkörökben általános meggyőződést, hogy a Bell Beaker kultúra népei, kis csoportokban lassan, de szívósan terjesztették saját magas kultúrájukat a korabeli Európa jóval elmaradottabb népei között. Ez az idegen szóval megnevezett kultúra a mai Magyarország területéről, a Kárpát-medencéből indult ki, és folytatása volt a szintén innen kiindult vonaldíszes kerámia műveltségnek. Valamiért a kultúra elnevezése a magyar ismertetőkben is gyakran angol változatában került átvételre. Pedig így nem igazán világos, miről van szó.

A „bell” szó jelentése az angol nyelvben Országh László angol–magyar nagyszótára szerint: 1. harang, kisharang, csengő, 2. kehely, harang, tölcsér, kupola. A „beaker” jelentése: 1. serleg, széles szájú bögre, 2. csőrös pohár. Együtt a kettőt „harangserleg” vagy „harangkehely”-nek lehetne fordítani. Eszünkbe jut-hat a „kehely”-ről a Szent Kehely-monda, az angol hagyományban Szent Grál-monda, ami pedig minden bizonnyal szarmata eredetű, vagyis a szkíta-magyar kultúrkörhöz tartozó. Valóban, a szkíta eredetmonda Hérodotosznál fennmaradt változatában (Hérodotosz, i. e. 440/1989, IV. könyv, 5. fejezet) az ivócsésze a szkíták szent edénye. Régészeti tény, hogy a magyar-szkíta kultúrkört az ivócsészék, serlegek, harangedények, hun üstök évezredeken át szívósan végigkísérik Eurázsia-szerte. Bakay Kornél a vaskori szkíta-szaka kultúra jellemzői között sorolja fel a szertartások edényeit, acsészéket, tükröket, rythonokat, üstöket (Bakay, 2005, 42.). A székelyek kultikus ivópohara a Boldogasszony képével díszített áldozati pohár. Price és munkatársai (2004, 11.) pedig kereken kijelentik, hogy „a Bell Beaker periódust a különlegesen kialakított kerámiaedényekről nevezték el, valószínűleg ivócsészékről”. Ha a Bell Beaker kultúrában az ivócsésze kitüntetett, kultikus szerepet játszott, ahogy azt a régészeti tények mutatják, akkor ennek kultikus oka kellett legyen. Kultikus oka pedig akkor lehetett, ha a Bell Beaker nép a szkíták eredetmondájának ezzel a lényeges elemével rendelkezett. Ha a magyar-szkíta kultúra más jellemzőit is megtaláljuk a Bell Beaker népnél, akkor azt kell mondjuk, hogy a kiemelkedően magas tudású, az i. e. III. évezredben kiemelkedő szerepet játszott Bell Beaker nép magyar-szkíta volt. Ezzel a szkíta kultúra fennállásának időtartama jelentősen kitágul.

A „Bronze Age Britain 2500–1000 B. C.” „Beaker people” című honlapján (Conner, 2005, www.colchestertreasurehunting.co.uk/B/beakerpeople.htm) a következő fontos adatokat találjuk a „harangserleges” edények népéről (beaker folk): „Földművelők és íjászok voltak, kőből készült alkarvédőt viseltek karjuk védelmére, hogy az íj húrjának visszacsapódásától védjék karjukat. Ők voltak az első kovácsok Angliában, az első réz-, arany- és bronzművesek. Sajátos fazekasságuk volt, ők készítették az első szöveteket Britanniában. Ők vezették be az alkoholos italokat Britanniába, mégpedig egyfajta mézsört. Pásztorok voltak, hittek a túlvilági életben, csészéket és királyi kormánypálcákat (jogarokat) tettek a halottak mellé a sírba…Kőköröket építettek.” Bölcsesség Istene, ne hagyj el! Királyi jogarokat tettek a sírokba! De hát itt egy egész népről van szó? Miféle nép voltak ők? Talán mind királyok voltak? Királyokból álló nép? A mai fülnek ez már felettébb szokatlanul hangzik. Pedig ismer királyi népet a történelem – igaz, csak egyet: a királyi szkíták népét. És kik ittak mézsört? Bakay Kornél (Szász–Bakay, 1994, XV.) megemlíti a hun „medosz” (mézsör) szót, vagyis a hunok ismerték a mézsört. Johann Dietz, a brandenburgi csapatokkal érkezett orvos, Buda várának törökök alóli felszabadításáról írt visszaemlékezéseiben azt írja, a katonák jó hangulatát csak a magyar újbor és a mézsör tartotta fenn.

Azt már jeleztük fentebb, hogy a fémművesség, a földművelés a Kárpát-medencéből indult ki. Ruházati ipart, fejlett textilkészítéssel gyártott ruhákat pedig már a szintén az uráli népekhez tartozó, 28 000 éves sungiri leletnél találtak (Pettitt, Bader, 2000). Íjász népeket keresve szintén először a szkíta-hun magyarság jön szóba. Vessük most még egyszer össze a serleges kultúra jellegzetességeit a szkíta kultúráéval! Bakay Kornél (2005, 42.) a szkíta-szaka kultúra legfontosabb ismertetőjegyei közé vette fel a rituális edények: csészék, tükrök,

ivókürtök, üstök jelenlétét. Eddig tehát, úgy tűnik, a serleges kultúra fő ismertetőjegyei egybeesnek a szkíta-magyar kultúra jellegzetességeivel.

McKenna (2005) Stonehenge építőiről, a Bell Beaker népről így ír: „I. e. 2500 körül új nép érkezett Britanniába… valószínűleg közép-ázsiai eredetűek… az Alpokon át érkeztek… megjelenésük: ragyogó, hosszú köpenyt viseltek a bő ujjas ing felett… borotválkoztak, és nehéz arany ékszerekkel díszítették magukat… Fegyverük a nagy íj (amely földre állítva olyan nagy, mint maga az íjász)… rőzséből és vályogból zsúpfedeles, szalmatetős, méhkaptár alakú házakat építettek, lovakkal szántottak, szarvasra vadásztak, disznókat, kacsát, libát és szürkemarhát tenyésztettek. Árpát és tönkölyt termesztettek… sokakat közülük harang alakú ivócsészékkel temettek el, ezekről a régészek őket »a harang alakú edények népének« nevezik.” (A képeken a Bell Beaker kultúrához köthető aranysüvegek és arany mágusmellvért.) Nem csoda, hogy a nyugat-európaiaknak a mai napig olyan egzotikusan hatnak a Bell Beaker kultúra jellegzetességei. Számunkra, magyarok számára azonban annál ismerősebb, és még ismerősebb volt ezer évekkel ezelőtt a pazar, ragyogó megjelenés, a hosszú köpeny, bő ujjas ing, az arany ékszerek, a nagy íj, a zsúpfedeles, szalmatetős rőzse- és vályogház, a ló, a szarvasra vadászás, a szürkemarha, a tönköly, a kultikus ivócsésze.

McKenna folytatja: „Az i. e. II. évezred vége felé a papok Közép-Európában magas arany fejdíszt viseltek, ami úgy nézett ki, mint a klasszikus »varázsló-süveg« fémváltozata. Egy ilyen darabon a Nap és a Hold Meton-ciklusának térképét tüntették fel, jóval azon görög tudósok előtt, akiknek a Meton-ciklus felfedezését ma tulajdonítják. Walesben is találtak egy kb. 30 cm magas arany süveget ugyanebből a korból. Senki sem tudja megmagyarázni, melyik népcsoporthoz tartoztak ezek a tárgyak [G. A. kiemelése]. A tárgyak megmunkálása azonban túl finom ahhoz, hogy trójai eredetű lehessen, és valószínűleg a Kaukázusban élő mágusokhoz tartoztak.”

A Kaukázus évezredeken át a szkíta fémmegmunkálás központja volt. A korabeli kaukázusi szkíta kultúra mai hivatalos neve preszkíta „majkop kultúra” (Maicop culture), kora i. e. 3000 körüli. A kaukázusi aranyművesség már ekkor a későbbi és gyakran a legmagasabb művészi színvonalúnak minősített görög aranyművesség színvonalán állt, és a két-háromezer évvel későbbi görög aranyművességről bebizonyosodott, hogy jórészt ennek a szkíta aranyművességnek az átvétele.

Gondoljuk meg, milyen feladatot is jelentett egy olyan hatalmas építmény, mint egy kőkör megépítése az időszámításunk előtti évezredekben. A Polgár-Csőszhalmi öt körárok földmunkái 30 000 köbméter föld kiemelését igényelték (Raczky és munkatársai, 1994), azaz mintegy 30 000 munkaórát. Stonehenge több mint 100 darab, 25-60 tonnás kövének helyszínre szállítása több mint egymillió munkaórát, a kövek megmunkálása kb. 20 millió munkaórát igényelt. Egy ilyen feladat ma is rendkívüli mérnöki tudást, szervezőképességet igényel. Az egyiptomi piramisok építéséről úgy gondolják, rabszolgák százezreit kényszerítették éveken át a munkára. Polgár-Csőszhalom és Stonehenge építésénél erről szó sem lehet. Stonehenge építése során valószínűleg egy-egy irányító személyről és néhány tucat – néhány száz – munkásról lehet szó. Ez pedig azt jelzi, hogy a munkások nem rabszolgaként, hanem a munka értelmé-ért dolgoztak, mai szóval: társadalmi munkában. A társadalmi munka a mai társadalmakban alig játszik szerepet, hiszen a közösségi összetartozás érzése olyan alacsony mértékű, hogy ilyen méretű önkéntes munka évszázadok, évezredek óta nem jöhet szóba. Stonehenge, Polgár-Csőszhalom, a megalit építkezés korában ezek szerint mai szemmel nézve hihetetlenül nagy mértékű társadalmi bizalom élt világszerte a mágusok iránt. Ennek alapja feltevésünk szerint csakis az emberiség akkor még megőrzött közösségi emlékezete lehetett. Az emberiség valós történelmének ismerete a mágusok kiemelkedő szerepének ismeretét is jelentette. Mivel minden társadalom végső hajtóereje a társadalmi tőke, a társa-dalmi bizalom (pl. ha nem bíznánk abban sem, hogy a hónap végén megkapjuk a fizetésünket, kevesen járnának be dolgozni), ezért a kőkori-rézkori-bronzkori-vaskori társadalmak társadalmi tőkében sokkal gazdagabbak, mint a modernek, amelyeket nemcsak őstörténelmüktől, hanem összetartozás-tudatuktól, emberi sorsuk iránti együttérzésük jó részétől is megfosztottak a gyakran 180 fokos történelmi fordulatok.

A társadalmi bizalom az együttműködés alapja, és az emberi együttműködés az, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség messze meghaladja az egyéni teljesítményeket. Az emberi együttműködés sokkal jelentősebb, mint ahogy azt a mai köztudat felfogja. Valósággal új dimenziót nyit meg. Az összehangolt emberi tevékenység az egyéni teljesítmények olyan meghatványozására képes, mint az a távcső, amelyet sok millió kis, gyenge tükörből állítanak össze. Az óriás távcsővel a Világegyetem mélyéig el lehet látni, szabad szemmel, egyéni teljesítménnyel legfeljebb hatezer csillagot láthatunk. Az együttműködő, együttérző emberiség olyan, mint egy kozmikus lelki-szellemi távcső, amelyik lehetővé teszi a valóságnak megfelelő megismerést és cselekvést.

A kőkori-rézkori-bronzkori-vaskori hatalmas építmények – a modern civilizációtól eltérően – a saját életünket létrehozó és éltető őseink, a múlt elemi erejű tiszteletéről, a kőkori-rézkoribronzkori-vaskori emberben élő rendkívüli erősségű érzésekről, az emberi sorsközösség iránti rendkívüli erejű elkötelezettségről is tanúskodnak. Van der Waerden (1993), a matematika történetének egyik legkiválóbb kutatója felismerte, hogy a Han-korból (i. e. 200–i. sz. 220) származó kínai feljegyzés („Kilenc fejezet a számolás művészetéről”) őrizte meg messze a legjobban azt a sok évezredes, ősi matematikai hagyományt, amelyből a babiloni, görög és az indiai is ered. Igaz, ma általános a vélemény, hogy a matematika az i. e. III. évezredben Babilonban és Egyiptomban egymástól függetlenül jött létre. Van der Waerden azonban kimutatja, hogy a matematikában az egyidejű, nagy horderejű felfedezések kivételnek számítanak, és általában egy jelentős tételt csak egyszer fedeznek fel. Így a Püthagorasz-tételt is valószínűleg egy helyen fedezték fel, több mint 5000 éve, mégpedig minden jel szerint a Kárpát-medencében, a Bell Beaker nép által, és innen terjedt el az ókor nagy magas kultúráiba. Közép-Európából éppen az i. e. 2500 után terjedt el a matematikai tudomány Nagy-Britanniába, a Közel-Keletre, Indiába és Kínába (Van der Waerden, 1983, Introduction). Mivel pedig a Bell Beaker népet azonosítani tudtuk a szkíta magyarsággal, arra a felismerésre kell jutnunk, hogy a szkíta-magyarsághoz fűződik a matematika tudományának megszületése és megalapozása.

28 000 éves királyi lelet Sungirban

Nemrég világszerte nagy feltűnést okozott a Moszkvától száz kilométerre északra talált Sungir-i lelet, amely az i. e. 23.–30. évezredből származik, és amely a Scientific American címlapjára is felkerült 2001-ben (Tattersall, 2001).

A Sungir-i lelet az uráli népekhez köthető, amelynek a magyar a legjelentősebb képviselője. A Sungir-i férficsontvázat és a gyermekcsontvázat is több ezer gyöngy ékesíti, mellettük különleges technikával kiegyenesített mamutagyarat találtak, amely rendkívül magas anyagi és műveltségi szintre utal. A lelet gazdagságát abból a tényből ítélhetjük meg, hogy a nyugat-európai bronzkorban, amely 900 éven át tartott, egy olyan sír, amelyben öt értékes tárgynál többet találtak, már gazdagnak számított (Young, 2002), egyetlenegy olyat találtak, amelyben száznál több értékes tárgy volt (Stonehenge Íjász királyának sírja az i. e. 2300 körüli időszakból), és ez a gazdagság is Közép-Európából, a Kárpát-medencéből ered (lásd Keys, 2005; Milmo, 2005). Hozzá képest a sungiri emberek igazán királyian gazdagnak számítanak, és ez annál figyelemre méltóbb, mert sokkal korábbi időszakból származnak.

Sungir egy óriási felső kőkorszaki (i. e. 26 000 körüli, az uráli népcsoporthoz tartozó) telep a mai Moszkvától 150 kilométerre északra. Több mint száz Sungir-i lelettel egykorú, paleolit kultúra lelőhelyét már időzíteni tudták a szén 14-es izotópjának radiometrikus mérésével (Kuzmin, Keates, 2005). Otto Bágyer 1956 és 1977 közötti régészeti feltárásait munkatársa, Ludmilla Mihailova és fia, Nicolai folytatja ma is. Öt csontvázat találtak, ezek: egy hatvan év körüli férfi, egy 13 év körüli fiú, egy 7-9 éves lány, egy felnőtt nő koponyája és egy harmadik felnőtt, fej nélkül. A három egészben talált csontváz mindegyikét szalagokra felfűzött, rendkívüli kidolgozottságú mamutcsont gyöngysorok borították. A férfin 2936 finoman megmunkált gyöngyöt találtak, fejdísze a mamutagyar gyöngyökből fonalra felfűzve a homlok körül körbefutó fejpánt. Úgy tűnik, a fejpánt mellet a magyar Szent Korona alapszerkezetéhez hasonló keresztpántos korona egyik keresztpántja viszonylag épen megmaradt. A keresztpánt másik pántját összetartó fonalak jó része valószínűleg elpusztult a tízezer évek alatt, de mintha néhány gyöngy mégis megmaradt volna a másik keresztpántból is.

A fiú gyöngysorai 4903 darab, kétharmadnyi méretű gyöngyből állnak, mellén állat alakú faragott mamutcsont, amelyet mintázata alapján csillagászati naptárként azonosítottak. Mellette súlyos, húsz kilogrammos, megpuhított és kiegyenesített, majdnem két és fél méteres mamutagyar vezéri pálca, illetve királyi jogar. A masszív mamutagyar kiegyenesítése fejlett technológiát igényelt, máig nem sikerült megfejteni, miféle kémiai eljárással voltak erre képesek. A kiegyenesített mamutagyar tulajdonképpen óriási, 2,4 méter hosszú elefántcsont ékszer. Vadászfegyver (lándzsa) már csak azért sem lehetett, mert ehhez túl súlyos volt (Rudgley, 2002, 220.). Ékszer mivolta azt is jelzi, hogy kultikus célt szolgált, vagyis felségjelvény, királyi jogar lehetett. Mellette egy belső és egy külső kört küllőkkel összekötő, nyolcas tagolású, napkorongszerű mamutagyar lapocska.

A lány gyöngysorai szintén kétharmadnyiak, mint a felnőttéi, számuk még több, 5274, ami a nők megkülönböztetett tiszteletét jelezheti. Összesen 13 113 hosszan tartó munkával kimunkált gyöngy – három csontvázon. Mellette három, a belső körből külső körbe futó küllőkkel ábrázolt korong. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ezek a belső és külső kört küllőkkel összekötő, 28 000 éves napkorongok úgyszólván megegyeznek a mágusok i.e. 1.-2. évezredből felbukkant aranysüvegein található hasonló, szintén nyolcas tagolású napkorongokkal (lásd az ábrán)! Ez pedig a sungiri magyar (uráli) nép ás a mágusok közötti, több tízezer éves kulturális rokonság jele.

Ezek a nyolcszirmú Nap-korongok ugyancsak jól ismertek az ókori Indiában és Egyiptomban. A szkíta származású Buddha, akinek nevét szülőföldjén, Indiában ma is a magyar hangzású „Budá”-nak mondják, ebből a nyolcszirmú lótuszból jött a világra. Ez képi nyelven annyit jelent: Buda a Nap fia. Az egyiptomi „Halottaskönyv”-ben az Ég Istennője, Hathor ugyanilyen nyolcszirmú Nap-korongot visel a nyakában. Tutenkhamon sírjának egyik festményén a fáraó nyolcszirmú lótuszból születik meg. A bronzkori Kréta földjén, Knossos palotájának tróntermében ugyanúgy kedvelt motívum volt, mint a krétai Mochlos sírjaiban i.e. 2 000 körül, a mükénéi sírokban fél évezreddel később, és ezekben a kultúrákban mindig a halál utáni újjászületést jelképezte.  E példákban rendszerint kimutatható a magyar-szkíta-hun mágusok közvetlen hatása.

Bágyer szovjet kutató külön könyvet írt a sungiri leletről (Bader, 1998), amelyről a Nature-ben is írtak. Ha az egész bronzkori Európában kiemelkedően leggazdagabb lelet a Stonehenge-i Íjász király néven ismert lelet, amelyben száznál több értékes tárgyat találtak, és ezért stonehenge-i „Íjász király”-ként hivatkoznak rá, akkor a több mint 2000  mamutagyarból (őskori elefántcsontból) készült gyöngy ékszerrel, és majdnem két és fél méteres, máig megfejtetlenül fejlett technikával mamutcsontból kiegyenesített királyi jogarral rendelkező Sungir-i leletet is illethetjük „király” címmel. Annál is inkább, mivel fejdíszén több száz gyöngy körpántot alkot, sőt, keresztpántos koronánk keresztpántjaihoz hasonló elrendezésben, s ha így van, akkor talán tényleg 28 000 éves királysírról van szó. Fejlett textilkészítésre utal a lelet ruházata. Mivel a szóba jöhető uráli népcsoport éppen a magyarság (Szabó István Mihály, 2005), ezért régészetileg alátámasztott álláspont, hogy a magyar királyság több mint húszezer éves múltra tekinthet vissza.

—

Grandpierre K. Endre

munkáinak és jegyzeteinek alapján írta: Grandpierre Attila

Atilla és a hunok

A szkíta–hun–magyar folytonosság

Napkút Kiadó

Budapest, 2006

Részlet az V. fejezetből

(frissítve 2007.09.16.-án)

 

V. 8. Mekkora volt Atilla országa? Hányan voltak a hunok? Mekkora volt a hun haderő létszáma?

Nem lehet megítélni a hunok történelmi szerepét anélkül, hogy ezt a három alapvető adatot fel ne mérnénk. Napnál világosabb, hogy amíg nem tudjuk, hol éltek a hunok, mikor éltek, mekkora volt a népesség és a haderő létszáma, és milyen világkép alapján gondolkodtak, addig nem tudunk hozzávetőleges képet sem alkotni a hunokról. A hun nép időhatárait és az ősi magyar-hun mágikus világképet már ismertettük e könyvben. Most az alapvető, számszerű adatok következnek.

Úgy tűnik, mindmáig nem született alapos, tárgyilagos felmérés Atilla országának elhelyezkedéséről. Akik érintik is ezt a kérdést, azok is többnyire beérik annyival, hogy Atilla országának európai részére terjesszék ki érdeklődésüket. Csakhogy egészen biztos, hogy Atilla országa nemcsak Európa nagy részére terjedt ki, hanem emellett ázsiai része is jelentős volt. De mettől meddig terjedt északon, délen, keleten, nyugaton? Kérdések, amelyekre a történettudománynak előbb-utóbb választ kell adnia.

Jelen könyvünkben megpróbáljuk a kérdést egy lépéssel előbbre vinni. Először is azt kell meggondolni, miről is van szó. Úgy tűnik, nem kétséges, hogy Atilla hunjainak irányító népe a Kína északi szomszédságát alkotó „hsziungnu” nép. Más szóval: a hunok a mai Kína északi részéről indultak el. Vessünk egy pillantást az Ázsiai vándorlások című térképre (198. oldal). Ezen jól látható, hogy az i. e. 800–600 közti időszakban Kína az Ordos körzetétől keletre eső, az „eurázsiai nomádok” körzeténél kisebb kiterjedésű. A szkíták ugyanonnan indultak el, ahonnan mintegy ezer évvel később az ázsiai hunok, és szinte akadálytalanul jutottak el a Kárpát-medencéig, délen Indiáig, illetve Perzsiáig, Egyiptomig. I. e. 170 körül a Kaszpi-tótól Koreáig terjed a hunok országa (Szász–Bakay, 1994, 2. térkép, 80.). Kisázsiától Indiáig az i. e. III. századtól az i. sz. III. századig állt fenn a Pártus Birodalom, népessége minden bizonnyal jórészt szkíta volt. Észak-India történelméből – ha csak kevéssé is – ismert az indoszkíták sok évszázados meghatározó jelenléte. A médek legalábbis részbeni szkíta származása következik abból is, hogy a perzsák ősei a médek (Strabón, 556), illetve a szkíták (Ammianus Marcellinus, II, 31. könyv, 2. §, 194.). Hérodotosz (1989, I. könyv, 101. fejezet, 55.) megírja, hogy a mágusok a médek egyik törzse. Chauhan (1999) pedig bebizonyítja, hogy a mágusok a szkíta–hunok egyik törzse.

A médek legfontosabb törzse tehát szkíta–hun törzs volt. Atilla hunjai és a közép- ázsiai–indiai hunok tehát testvérnépek voltak. Aradi Évától tudjuk (Aradi, 2005, 42.), hogy a közép-ázsiai (ún. fehér) hunok összetartozásukat minden év karácsonyán megünnepelték a Kaszpi-tengertől Baktriáig, vagyis KözépÁzsiában (198. oldal, Csáji, 2004, 8.). A 202. oldal térképe szerint Atilla hunjainak országa kiterjedt a Rajna folyótól a Kaszpi-tengerig. A 199. oldalon található térkép szerint a hunok központja Kang körzetben, vagyis Közép-Ázsia északkeleti részében volt. A 197. oldal térképe szerint a hunok négy csoportra oszlanak. Az ázsiai hunok négy központja a következő: az északi hunoké a Minuszinszki-medencében, a szien-pi vezetés alá került hunoké Belső-Ázsiában; a déli hunoké Ordos körzetében; a jüepan hunoké a Tarim-medencében volt. A kangküi hunoké Közép-Ázsiában terült el. A várhun (heftalita) hunoké a Kaszpi-tengertől Észak-Indiáig terjedt. Az európai hunoké (Atilla hunjaié) az i. e. IV. század végétől az i. sz. V. század közepéig a Rajnától a közép-ázsiai hun központig terjedt.

204

Az ázsiai hunok, Atilla népe, a történelem tanúsága szerint nem kerekedtek fel mind egy szálig. Könnyen lehetséges, hogy Atilla rájuk is számíthatott, de első közelítésben tekintsük ezt úgy, mint végszükség esetében mozgósítható tartalékot. A közép-ázsiai hunok Kang körzetében azonosak, illetve szövetségesek kellett legyenek Atilla hunjaival, hiszen békés úton engedték be az átvonuló ázsiai hunokat, illetve évszázadokon át ott őket jól tartották, biztosították felkészülésüket.

A fehér hunok (avarok) és az ázsiai hunok testvérnépek, gyakran szövetségesek. Az európai hunok pedig ismét Atilla hunjai.

Mekkora volt tehát Atilla országa?

A fent vázolt tények alapján, amennyiben az ázsiai hunok és a fehér hunok országát leszámítjuk, a Rajnától az Altajig terjedt. A Képes Krónika szerint pedig Atilla a hunok, médek, gótok, dánok királya (1986, 21.). Térképeink alapján ez az adat alátámasztható. Atilla országa ugyanis magába foglalta – nyugatról kezdve – Dániát, a gótok birodalmát (lásd: 201. oldal), az európai hunokét, és ha a médekre is kiterjedt, akkor a fehér hunokét is. Így egy óriási, két világrészre kiterjedő ország képe rajzolódik ki. A hunok országainak területe magában foglalja Közép-Ázsiát, Belső-Ázsiát, Észak-Indiát, az európai Szkítiát az Uráltól a Rajnáig, vagyis területe nagyobb, mint Indiáé, Kínáé, Perzsiáé és Kis-Ázsiáé együttvéve (megjegyzés: Perzsiában hunok, médek, pártusok, Kis-Ázsiában hunok, pártusok, Kínában és Indiában jelentős hun népesség él – lásd az A szkíta ősnép India északi részén; A szkíta ősnép Kína délnyugati részén című fejezeteinket is). A Római Birodalom területe (v. ö. 198. oldal térképe) ennél sokkal kisebb területre terjed ki. Ezeknek a hun országoknak a népessége az ókori világ népességének jelentős, meghatározó hányadát adta.

V. 9. Atilla haderejének és népeinek létszámáról

Mekkora volt Atilla hadseregének és népének, birodalmának létszáma? És a római haderőnek és hátterének? A kettő közül a rómait ismerjük jobban. Hozzávetőleges képünk van azonban az erőviszonyokról a hun–római arányt illetően, valamint a hun–gót, hun–nyugat-európai arányt illetően. Az a tény is sokat mond, hogy Atilla hunjai Európában évtizedek alatt sem találtak hozzájuk hasonló súlyú katonai ellenfélre.

Tekintettel a nyugati történelemírás nagyfokú egyoldalúságára, legelőször is számolnunk kell az évezredes előítéletekkel. Hogy a hun hadsereg és a hun nép nagyságrendjének felmérését ne nehezítse az e célra kitermelt előítéletek maszszív köde, legelőször is meg kell tépáznunk a beidegződött dogmákat. Mivel azonban könyvünk nem vitairat, ezért egyetlen példára szorítkozunk. Vegyük az egyik legtekintélyesebb szerzőt, a fél évszázaddal ezelőtt írt, de nemrég újra kiadott A hunok című könyvet (Thompson, 2003, 50.).

205

E. A. Thompson, a nottinghami egyetem professzora hunokról írt monográfiáját világszerte a néhány mérvadó könyv egyikének tekintik (Hoops, Reallexikon 1973; Enc. Br. 1988, 6:147; Sinor 1993). A Blackwell Kiadó az 1990-es évek közepén Thompson művét választotta ki Európa népei című sorozata számára akkor, amikor felmerült egy, a hunok történetét feldolgozó könyvnek a sorozatba illesztése. Az új brit enciklopédia (The New Enc. Br., 1988, 1: 686) Atilláról szóló szócikkének megírására is Thompsont kérték fel. Thompson tehát komoly szerző, és nyilván azt is tudja, hogy mindaddig légvárakat épít a történelemírás, amíg nem világítja meg a legfontosabb társadalmi tényezők számszerű viszonyait. Ezért, nagyon helyesen, a történelmi háttér és a hunok anyagi kultúrájának körvonalazása után fel is teszi a kérdést: mekkora volt a hunok létszáma és katonai ereje? De már az elején eltér a tudomány szabályaitól. Bevallja, hogy zavarba esik, mert a kínai évkönyvek, amikor a sztyeppei nomádok [hadseregének – G. A.] létszámával foglalkoznak, „zavarba ejtő gyakorisággal beszélnek 100 000, 200 000, 300 000 és 400 000 főről”. És Thompson nemcsak zavarát vallja be, de – történészhez nem igazán illő módon – saját pimaszságát hozza szóba. „Talán pimaszságnak tűnhet olyasvalaki részéről kritizálni a kínai forrásokat feldolgozó tudósokat, aki jóformán semmit sem tud a kínai szerzőkről, de talán megengedhető néhány kérdés: (1) hogyan voltak képesek Mongólia primitív nomád pásztorai 300 000 emberből álló sereget etetni, (2) hogyan működhetett a társadalom, még ha csak 100 000 embert vontak is ki a termelésből, azaz a nyájak és csordák védelméből egy egész hadjárat idejére.” A kérdések nagyon is helyénvalóak (eltekintve felvezetésük módjától). Aztán ismét a személyeskedést választja: „Amikor azt a nézetet olvassuk²³, hogy 430-ban Atilla hunjainak [hadseregének – G. A.] száma 600 000 vagy 700 000 fő volt, el kell csodálkoznunk azon, hogy vajon ilyen hatalmas tömegnek hogyan sikerült ellátnia magát Pannóniában és hosszú útja során, még ha csak a Kubán-medencéből jöttek is.”

Egy másik kultúra lenézése és címkézése, ráadásul megfelelő ismeretek hiányában – nem felel meg a tudományosság elemi követelményeinek. Ahogy fentebb bemutattuk, a hunok egyáltalán nem primitív népet alkottak Atilla korában sem, és ráadásul nemcsak a mai Mongólia területén éltek. Vessünk egy futó pillantást a 196–197–199–202. oldal térképeire, hol is található Atilla király országa, és mettől meddig terjed. Az előző fejezetben – Mekkora volt Atilla országa? – megmutattuk, hogy Atilla királysága a Rajnától az Altajig, illetve Indiáig és Kínáig húzódik. Első pillantásra szembetűnő, hogy Atilla birodalma nem korlátozódik sem Mongóliára, se Pannóniára, hanem ezeknél sokkal nagyobb térségre terjed ki. Azt is láttuk, hogy Kínában és Indiában is jelentős létszámú hun népek élnek. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kárpát-medencétől Kína keleti széléig, Közép-Ázsián át India keleti széléig él a mai emberiség kb. fele, akkor a hunok birodalmában a népesség létszámát semmiképpen sem lehet elhanyagolhatónak tekinteni. Ellenkezőleg. Az akkori világ népessége háromszázmillió lehetett (Hartl, 1998). Ha ebből csak 140 milliót számolunk a Hun Királyság övezetére, és ha ebben az egész övezetben a hunok létszámát a teljes népesség mindössze egynegyedére tesszük, ami alsó becslésnek tűnik a történelmi tények tükrében, akkor is 35 millió hun élt Atilla idejében. És ehhez még hozzávehetjük Kína olyan, bennszülött népeit, mint a nemezkészítő „délnyugati embereket”, a jünnani naxik elődjeit, India turáni őslakóit, Délkelet-Ázsia népeit, Japán turáni–szkíta népeit stb.

Érdemes más módon is megbecsülni a hunok létszámát. Pannónia Noricummal, Rhetiával és Dalmáciával együtt hárommilliós (Harl, 1998), ebből a jazig–szarmatákra és egyéb szkíta–hun népekre mintegy 0,5 milliót vehetünk. Az Alföldre 1,5 millió főt véve, a Felvidékre 0,5 és Erdélyre újabb 1,5 milliót, a Kárpát-medence hun népességére négymillió főt kapunk. Szarmaták éltek még a mai Szlovákia és Lengyelország területén is, legalább egymillióan. A kaukázusi (>1), Kaszpi-tó környéki (>1) és a Szarmata-síkságon élő (>2) hunok létszáma is együttvéve legalább 4 millió. Tudjuk, hogy a 200-400 ezer fős hadsereget kiállítani képes gótok (akiknek létszáma így legalább 2-4 milliós) Szkítiában, a Fekete-tengertől északra való letelepülése után is a szarmata népek többségben maradtak (Szász, 1994, 111.). Kis-Ázsia (a mai Törökország) Atilla-korabeli népessége 15 millió, Szíria, Palesztina és Mezopotámia lakossága együtt 6,5 millió fő (Harl, 1998). Ennek alapján feltehető, hogy Perzsia lakossága legalább 12 milliós. Firdauszi Sáhnáméjéből (Királyok Könyve) és Közép-Ázsia történelméből tudjuk, hogy az iráni és turáni népek évszázadokon át váltakozó szerencsével küzdöttek egymással. Tudjuk azt is, hogy a perzsák ősei a médek (Strabón, 556), illetve a szkíták (Ammianus Marcellinus, II, 31. könyv, 2. §, 194.), és azt is, hogy az i. e. első évezredben a perzsák még testvéreknek tartják a szkítákat (Huszka, 1930). Ha tehát Perzsia népességének mintegy felét a médek, szkíta–hunok adták, és ha az ókori Pártus Birodalom többi népének csak egyharmada volt hun, a Pártus Birodalom népei együtt legalább 8 milliót adnak a világ hun népességéhez.

Ott van még Közép-Ázsia, az Oxus (Amu-darja) mente, a Turáni-alföld, a szkíták egyik fő központja. Itt is számolhatunk legalább hatmillió hunnal (de óvatosságból vegyünk csak négymilliót). Ennek alapján valószínű, hogy Atilla birodalmában legalább 21 millió hun élt. De éltek még hunok Atilla birodalmán kívül is, mégpedig nem is kis számban. Ma-dü az Ordos-körzetbeli, vagyis az ún. déli hunok vezetője volt. I. e. 206-ban megszervezett birodalmában 19 nagy fehér hun törzs élt. Hadserege 300 000 könnyű felszerelésű lovas harcosból állt. A déli hunok létszámára a kínai évkönyvek hárommilliót adnak meg (Csobánczi, 1964, 111.). Kína északi népei között a hun népek összlétszáma ennél jóval nagyobb, hiszen évezredeken át egész Kínával összevethető volt katonai súlyuk, és a kínai etnikum kialakításában is jelentős részt adtak. Az északi Toba királyság területén 119 hun törzs élt, amelyek összefogtak, és így erősebbek voltak az inkább mongol sien-piknél (Csobánczi, 116.). A nyugati hunok, o-sunok, kin-kunok, ting-lingek, o’kutok (ogurok), zsuan-zsuanok (avarok), a Toba királyság stb. jelentős hun népessége együttesen legalább ötszörösét teszi ki a déli hunokénak, akiknek létszámára továbbra is hárommilliót véve, legalább 15 millió főt kapunk, még óvatosabb becsléssel kilencmilliós alsó határt. A déli hunokkal együtt tehát a Kína vonzáskörzetében élő hun népesség létszáma legalább 18 millió főre tehető; illetve óvatosabb, alsó becslésünkkel 12 millióra. Ez az akkori Kína 48 milliósra becsült összlétszámának (Csobánczi, 114.) mindössze a negyede.

Észak- és Dél-India fejlődésében a hunok évszázadokon át vezető szerepet játszottak (Magadha Birodalom, Magadhi Gupták, szakák, turáni őslakók, dekkáni hun királyság stb.). India népességének a hunok éppúgy jelentős részét adták, ahogy Kínának is. Ezért feltehető, hogy Indiában a hunok létszáma nem lehetett lényegesen alacsonyabb, mint Kínában, itt is számolhatunk legalább nyolcmillió hunnal. Ha csak ezeket a hun népeket vesszük figyelembe, Atilla népével együtt akkor is 47 milliós számot kapunk. Összevetve előző, 35 milliós becslésünkkel, a hunok létszámára negyvenmilliós alsó határt tarthatunk valószínűnek. Egy rövid ellenőrzés: Perzsia Európa ellen indított hadseregének létszáma a görög források szerint 700 000 fős (Ghirshman, 1985, 120.). Népessége 16-os szorzóval (azaz minden harcost adó családra egy másik családot számítva; egy család: két nagyszülő, egy feleség, egy férj, négy gyerek, összesen nyolc fő – kellett a négy gyerek a katonák nagy halandósága miatt) Perzsia népessége 11,2 milliós, vagyis az általunk számolt 12 milliós értékhez közeli. Azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Atillának egy 600 000 fős haderő kiállításához nem kellett egész birodalmának erőit olyan mértékben mozgósítania, mint Perzsiának a görögök ellen. Valóban, a történelmi adatok azt mutatják, hogy Atillának kb. 600 000 fős hadserege volt (Horváth, Parragi, 1943, 164.; Cabrol, Leclerq 1907).

Így aztán Thompson mindkét kérdésére a válasz megadható. Ha Thompson egy kicsit utánanézett volna az adatoknak, könnyen megtalálhatta volna ő is ezeket vagy más számokat is, anélkül hogy megtanult volna kínaiul. Amikor egy-egy nagyobb hun törzsszövetség komolyabb haderőt állított ki, hárommillió fős lakosságot véve hátországnak, százezer harcos kivonása a termelésből nagyon is elképzelhető számnak látszik. Bármilyen kitűnő szakember volt is Thompson szakterületén, a klasszikafilológiában, és így bármilyen tájékozottan és kritikusan ismeri is a görög, latin forrásmunkákat, a hun haderő tárgyalásához érve többszörös felkészületlenséget árul el. Gondolatmenetének idézett mondatában: „Amikor azt a nézetet olvassuk²³, hogy 430-ban Atilla hunjainak [hadseregének – G. A.] száma 600 000 vagy 700 000 fő volt, el kell csodálkoznunk azon, hogy vajon ilyen hatalmas tömegnek hogyan sikerült ellátnia magát Pannoniában és hosszú útja során, még ha csak a Kubán-medencéből jöttek is” – nem adja meg pontosan, hol és milyen szerzőtől olvasta ezt az adatot. A 23-as lábjegyzetben pedig ezt írja: »H. Leclerq rosszallás nélkül idézte, Dict. D’arch. Chrét. VII. II. 2793, az illető címszónál ’Hunok’« H. Leclerq-nek tehát rosszallással kellett volna idéznie a Dict. D’arch. Chrét. rövidítéssel jelzett műből. Csakhogy ez a mű teljes címén „Dictionnaire d’Archéologie Chrétienne et de Liturgie”, vagyis egy átfogó régészeti értelmező szótár, 15 kötetes régészeti lexikon, és két főszerkesztője Fernand Cabrol, Farnborough abbéja és R. P. don H. Leclerq. Nem tehetett volna tehát eleget Leclerq Thompson kívánalmának, hogy rosszallással idézzen a jelzett műből, hiszen annak helytálló voltáért neki magának kellett kezeskednie főszerkesztői minőségében. Fordítva: Leclerq főszerkesztői minősége egy ilyen hatalmas, átfogó régészeti lexikon szerkesztői munkálatainak élén minden bizonnyal azt jelzi, hogy Leclerq ezekben a régészeti kérdésekben a világ egyik legkiemelkedőbb szaktekintélye volt. Ez a tény viszont Thompson várakozásával ellentétes értelemben mutatja a valóságot. Más szóval: Thompson minden bizonnyal melléfogott, amikor a terület mérvadó szakértőjének adatát valótlan színben igyekezett feltüntetni.

Thompson ezek után a következő gondolatmenettel érvel. „V. századi görög– római szerzőink azonban egy merőben eltérő helyzetet ábrázolnak. 409-ben Honorius 10 000 hunt vetett be Alarik ellen.25 Jellemző azonban, hogy a kiváló szerző, akitől ezt az információt szereztük – Olümpiodórosz, aki szemtanúja volt a hunok életének –, rögtön annak leírásával folytatja, hogy milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a császár annak érdekében, hogy élelemmel lássa el őket: állatállományt és gabonát hozatott Dalmáciából Itáliába, külön erre a célra. Ahogy Zoszimosz írja, „a császár 10 000 hunt kért fel szövetségesnek, ellátásuk érdekében pedig elrendelte, hogy a dalmátok küldjenek gabonát, juhokat és ökröket. Az a tény, hogy Zoszimosz, vagy még inkább Olümpodórosz úgy ítélte meg, hogy ennek az információnak mindenképpen szerepelnie kell, alátámasztja vélekedésünket az eset nem mindennapi voltáról, illetve arról, hogy 10 000 hun etetése egy hadi szezonon keresztül nem mindennapi feladatnak bizonyult. Valóban az is elképzelhető, hogy akkoriban csak a császári kormányzat volt abban a helyzetben, hogy a hun harcosok ilyen nagy tömegét egy helyre összpontosíthassa. Ezek szerint igen valószínűtlen, hogy a hunok rögtön Európában való felbukkanásuk után elegendő mennyiségű élelmet tudtak volna előállítani, amennyi egy ilyen hatalmas hadtestet egy hadi szezonon keresztül el tudott volna látni.” Egy észrevétel: A nyugati források (például Ptolemaios, De apparentiis III, 5; Marinus Tyriensis, Periplus II. 39) szerint a hunok az i. sz. II. században tűntek fel Európában. Az i. sz. II. és IV. század között kétszáz év telt el. Kétségkívül, a sok tízmilliós hun nép kétszáz év alatt elő tudott állítani sokszor tízezer harcos élelmezéséhez is elegendő élelmet. Inkább arra gondolhatunk, hogy Thompson nem ismeri eléggé a szakirodalmat vagy nem akar tudni az érvelése számára nem kedvező tényekről.

Látnunk kell azonban, hogy Thompson érvelése egy alapvető, lényegi pont megvilágítására szolgál. Nem mindegy, hogy a hunok hányan voltak, és az sem, hogy mekkora volt Atilla hadereje. Ennek a kérdésnek a megvilágítására nem szabad sajnálni a figyelmet. Anélkül, hogy tudnánk, mekkora volt Atilla hadereje, legalább nagyságrendileg, illetve ellenfeleihez viszonyítva, nem alkothatunk megfelelő képet Atilláról és hunjairól. Éppen ezért rendkívül sajnálatos, hogy Thompson egyetlen adatból – Olümpiodórosz egy esetre vonatkozó leírásából – rögtön egy egészen más esetre vonatkozó következtetést von le. Abból ugyanis, hogy Honorius Flavius nyugatrómai császár 409-ben tízezer hunt vetett be Alarik, a nyugati gótok királya ellen, nem következik szigorú matematikai következetességgel, hogy Atilla teljes hadereje mekkora volt 453-ban. Abban igaza van Thompsonnak, hogy tízezer harcos élelmezéséről gondoskodni kell. Ezt eddig is tudtuk, és számoltunk is vele. Sőt, mi azt is kiszámoltuk, mekkorának kell lennie egy harcos élelmezéséről, fenntartásáról gondoskodó háttérnek – ezt a számítást Thompson sajnos mellőzte. Arra is szeretnénk rávilágítani, hogy tízezer harcos élelmezési feladatának gondjai nem feltétlenül riasztották el a történelem jelentős alakjait attól, hogy tízezer főnél nagyobb létszámú hadsereget állítsanak ki. Tény, hogy már az ókorban hatalmas, több tízezres, többszázezres hadseregek jöttek létre, és ezek akár heteken-hónapokon, sőt éveken keresztül hadjáratot folytattak. A hadseregek élelmezési feladatai nem állítanak a természeti törvények szükségszerűségéhez hasonlítható felső határt a hadseregek méretében. Úgy látjuk, Thompson hozzáállása a hun haderő létszámának megértéséhez elmarad a tőle elvárható tudományos alaposságtól.

De menjünk tovább! Thompson így folytatja: „Később Olümpiodórosz²⁶ azt állítja, hogy a hun haderő, amely Olümpiusz megbízásából 409-ben Athavulf gótjait legyőzte, 300 főből állt. Az ellátással kapcsolatosan felmerülő gondok alapján, amelyeket már említettünk, ezt a nagyságrendet el tudjuk fogadni. Prokópiosz idejében, amikor a hunok visszatértek – mint látni fogjuk – egy olyan társadalmi rendszerben éltek, amely hasonló volt ahhoz, amelyben 376 körül éltek. Ekkor seregük létszáma többnyire 200 és 1200 között volt. Zabergan hadserege, amely 558-ban akkora riadalmat okozott Konstantinápolyban, 7000 kutrigurból állt, ami igazán kivételes. Nem térünk el túlságosan az igazságtól akkor, ha azt feltételezzük, hogy az átlagos hun portyázó csapat, amely a római provinciákat fosztogatta az ötödik század elején – igen ritka kivételektől eltekintve – aligha haladta meg az 1200 harcost.”

Thompson itt egy hadicselt alkalmazott, úgy tűnik, a félrevezetés céljával. Azzal kezdte gondolatmenetét, hogy „térjünk át arra a kérdésre, hogy mekkora volt a hunok létszáma és katonai ereje”. Könyve nem az Alkalmi hun portyázó szabadcsapatok Atilla sorsdöntő háborúja idején címet viseli, hanem címe: A hunok. Így tehát mind az olvasó várakozása, mind pedig a Thompson által beígért kérdés magára a teljes hun haderő létszámára és a teljes hun népesség létszámára irányul. Becsapva érezhetjük magunkat, amikor egy-egy adatra épített felületes gondolatmenete végén nem a döntő csatára mozgósítható hun haderő létszámára fut ki az érvelése, hanem a központi hun vezetés nélküli, alkalmi portyázó csapatokéra, ami pedig egy teljesen más és mellékes kérdés. Egy ilyen tekintélyes szerzőtől nem fogadható el, hogy a fő kérdés helyett egy lényegtelen mellékkérdésre térjen rá, összemosva a fő és a lényegtelen kérdést.

Ezek után Thompson úgy gondolja, hogy „…az előbbi okfejtés után komoly kétséget kelt az adat, amely szerint Aetius 60 000 hun harcost hívott be Itáliába 425-ben.29 Egy 60 000 emberből álló hadsereg a negyedmilliós hun népesség teljes haderejét jelentené.” Mostanáig azonban Thompson egyáltalán nem vizsgálta meg az általa jelzett kérdést, hogy mekkora lehet a hun népesség teljes létszáma. Ezért állítása a negyedmilliós hun népességről teljes mértékben légbőlkapott, alaptalan. Ráadásul az alkalmi szabadcsapatok létszámából Thompson, újabb hadicsellel, mégiscsak az egész hunságra akar következtetni. Thompson ismétlődő hibái, hiányosságai, félrevezető beállításai itt már nem kivételek, hanem ezek a kisiklások állnak össze egyetlen egységes rendszerré, amely a valóságról torz képet mutat. És még ezt is megtetézi e kijelentésével: „nyilvánvaló, hogy sem Aetius, sem a nyugatrómai kormányzat nem tudott 60 000 zsoldost pénzelni és etetni”. Hadd kérdezzük meg: ha nyilvánvaló, akkor miért nem mutat legalább egy-két adatot mutatóba, ami jelezhetné a helyzet ilyetén állását? Vajon mi lehet az akadálya 60 000 harcos etetésének? Fizikai akadálya nincs, Thompson ilyesmit nem jelez. Pénzügyi akadálya nem lehet, hiszen a Római Birodalom világbirodalom – mint látni fogjuk, 453 000 fős haderőt tart fenn. A Nyugatrómai Birodalom 22 millió fős. Akkoriban is létezett adó, és ezek bevételéből gazdálkodott a római kormányzat. Rejtély, miért állította Thompson, hogy a 22 milliós Róma miért tud 22 millió főt ellátni, de 60 000 zsoldost nem. „Mindenesetre, ha megkockáztathatunk egy becslést, akkor azt mondhatjuk, hogy Aetius serege körülbelül az előbbi, Philosztorgiosz által megadott számadat egytizede lehetett”, azaz 6000 fő. Ezek után Thompson megemlíti: „Priszkosz véleménye szerint ugyanis Atilla serege 451-ben 500 000 főt számlált. Honnan tudhatta az igazságot? Nem valószínű, hogy maga Atilla megközelítő pontossággal tudta volna seregének létszámát… Forrásaink közvetlen bizonyítékai alapján, valamint annak segítségével, amit a nomád társadalmakról általában tudunk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a hunok hatalmas arányú hódításait »egy nevetségesen kis csapat lovassal« hajtotta végre.”

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mit mond Thompson? Csak nem azt akarja mondani, hogy Atilla 300, illetve 200-1200 fős haderővel rendelkezett, és ezzel a „nevetségesen kis csapat lovassal” bírta rá a kor két legnagyobb világbirodalmát, a kelet- és a nyugatrómait, évtizedeken át tartó, hatalmas összegű évi adófi zetésre? Atilla könnyedén legyőzte a gótokat, akik az összes germán törzs egyesítésére hivatottnak érezték magukat (Horváth, Parragi, 1943, 137.), a legnagyobb germán törzset. A Hun Királyság már Rua (Rovó – G. K. E.) király alatt Germánia szívéig nyúlt el (Szász, 1994, 169.), és Atilla alatt egész Germániát magában foglalta. A germán törzsek együttes súlyát mutatja, hogy a Római Birodalom nemsokára Német-római Birodalommá változott, mégpedig germán túlsúllyal. Ez pedig azt jelenti, hogy a germánság létszáma jelentősen meg kellett haladja Itália akkori, hatmilliós lakosságának számát. Ha Atilla könnyedén leverte őket, ésszerű a feltételezés, hogy a hunok létszáma meghaladta a germánokét. Thompson negyedmilliós értéke a hunok teljes lakosságára vonatkozóan tízszeresen-százszorosan tér el a valóságostól!

Ha Thompson a modern idők legalaposabb, legjobb hun-szakértője, ahogy az társadalmi elismeréseiből, sikereiből látszik, akkor ez lesújtó képet fest a nyugati történelemírásról, legalábbis hun vonatkozásban. Atilla talán legfőbbnek számító forrásmunkáját Jordanes írta. Ez a munka hasonlóképpen messze elmarad a tudományos megismerés elemi normáitól, és valósággal fröcsög a hunok gyűlöletétől.

Egy másik fontos kordokumentum Ammianus Marcellinusé. Sajnos, Ammianus sok kiváló tulajdonsága a hunokról írva nem érvényesül megfelelően. Thompson idézi is Ammianust: „A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl” (Thompson, 2003, 29.). A történészek azért írnak, hogy képet adjanak az olvasónak arról, amire kíváncsi. De vajon milyen képet kapunk a hunokról, ha azt olvassuk, vadságuk minden képzeletet felülmúl? Hiába igyekszünk és próbáljuk elképzelni a hunok vadságát, ha egyszer az minden képzeletet felülmúl. Így tehát Ammianus tudósítása nem alkalmas arra, hogy a hunokról képet alkossunk. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, és lassan felülkerekedik a józan ész. Atilla kora több mint 1500 éve elmúlt. Lett volna épp elég idő arra, hogy lehiggadjanak a Jordanes- és Ammianus-féle történészi megnyilvánulások, és átadják helyüket a tárgyilagos, szakszerű vizsgálatoknak. Thompson azonban mégis így ír: „csak csodálhatjuk Ammianus mértéktartását”, s ezek után kettőspont, és következik a fenti Ammianus-idézet. Thompson tehát 1500 éves távlat után is úgy látja, Ammianus nem vetette el eléggé a sulykot a hunokkal kapcsolatban. Thompson szerint Ammianusnak még jobban el kellett volna vetnie a sulykot. Hogy hogyan, az rejtély marad, mert a „minden képzeletet felülmúló” minősítést Thompson kívánalmának megfelelően felülmúlni nem lenne egyszerű feladat. Akármilyen is volt Atilla, akármilyenek is voltak a hunok, ez már akkor is, és most, 1500 év elteltével különösen, szakszerű és alapos vizsgálatot igényel, ahogy azt nyilván Jordanes, Ammianus és Thompson is tudták. Akkor viszont mivel magyarázható, hogy mégis kitérnek a tudományos vizsgálat kereteiből, áthágják a tudományos normákat, és lealacsonyító érzések szítására térnek át? Mi indokolhatja az ilyen kisiklásokban megnyilvánuló, több mint 1500 éves törvényszerűséget?

Semmi sincs ok nélkül. Valami olyan titok lappang itt, ami még ma is húsba vágó. Csakis ez a személyes érintettség magyarázhatja a tudományos normák következetes és rendszeres, egyirányú áthágását kiváló tudósok és történészek egész regimentjétől. De mi lehet ez? Hogyan és mi módon képes Atilla és a hunok még ma is ilyen szélsőséges indulatokat kiváltani? Erre a kérdésre még keresni fogjuk a választ. De legelőször még vissza kell térnünk az általunk kitűzött feladat megoldására: a hun haderő és a hun nép létszámának becslésére.

Thompson számára, úgy tűnik, a római hadsereg létszámának megállapítása is túl nagy feladat. Ha a római hadsereg legfőbb hadvezérének, Aetiusnak a hadseregét hatezer főre becsüli, akkor bizony alaposan téved. De téved még a módszerében is. Ilyen adatot nem úgy kell megbecsülni, ahogy azt Thompson könyvében bemutatta: „Mindenesetre, ha megkockáztathatunk egy becslést…” (lásd fent). Bármennyire is meglepő lehet, a római hadsereg vezetői éppúgy pontosan ismerték hadseregük létszámát, ahogy a hunoknak is tudniuk kellett, hány főre főzzenek, hány fegyvert osszanak szét stb. A római hadsereg létszámáról pedig pontos adatok állnak rendelkezésre. És ha ismerjük a római haderő létszámát, abból már hozzávetőlegesen következtetni lehet Atilla haderejére is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a római hadsereg létszáma 453 000 fő, akkor Atilla seregéé nem lehet 200 és 1200 között, ahogy azt Thompson (2003, 50, 51) sugallja.

Az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiájának honlapján (Hartl, 1978) a következő adatok szerepelnek. Ezek az adatok könnyen ellenőrizhetők a kézikönyvek segítségével (lásd alább!).

212

A Római Birodalom hadserege a kb. i. sz. 9-ig terjedő időszakban 28 légió. Egy légió létszáma kb. 5300 fő. A 28 légió összlétszáma tehát kb. 168 000 harcos. A kisegítő csapatok létszáma hasonló nagyságú, összesen kb. 350 000 fő. Diocletianus (i. sz. 284–305), úgy tűnik, megkettőzte a légiók számát, így a római hadsereg létszáma 400-500 ezer főre nőtt. Lüdiai János a VI. században 435 266-os számot ad meg. A katonák eltartásának terhét a mezőgazdasági népességnek kellett viselnie, földadó formájában. A földbirtokosok feleltek azért, hogy előírt számú katonát adjanak. Várady László (1961, 49–53.) 262 000 főt ad meg a keleti és a nyugati haderőre egyaránt, azaz összesen 524 000 főt (Várady, 1961, 75.). A római hadsereg teljes létszámkerete ötszázezer fő (a Notitia Dignitatum alapján).

Hartl (1998) adatait tovább ismertetve: nyugatrómai parancsnokság alatt 113 000, a határőrség létszáma 135 000 fő. A keletrómai parancsnoksághoz tartozik 104 000 fő, a határőrség itt 248 000 fő. A teljes nyugati haderő: 248 000 fő (a határőrség 54 százaléknyi). A teljes keleti haderő: 352 000 fő (a határőrség 70 százalék). A teljes római haderő tehát – legalábbis papíron, hiszen ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez a hadsereg teljes létszámban egy-egy alkalomra össze lett volna vonva, mégpedig ekkora létszámban – 600 000 fős. Mindenesetre sokat mond az az adat, amely szerint Hannibál hadserege kezdetben 59 000 főt számlált, de mire az Alpokon átkelt, 26 000-re apadt. Róma mozgósította minden tartalékát: 300 000 gyalogost, 14 000 lovast és 456 000 tartalékost. Akkoriban az itáliai lakosság létszáma hatmillió fő körül mozgott. Ha tényleg minden tartalékát mozgósította ekkor Róma, és így a tartalékosokkal együtt 770 000 fős hadsereget tudott egyszerre, egy hadsereggé szervezve mozgósítani, akkor Thompson a hatezer főre vonatkozó adatával jó százszorosan melléfogott.Ilyen mértékű melléfogás még a történelemtudományban is megengedhetetlen. Különösen az a világ egyik legkiemelkedőbb szakértőjének tartott nottinghami professzornál.

A számszerű tények alapján megállapítjuk, hogy a hiteles történeti adatok igenis elérhették és el is érték a több százezres méretet. A múlt születése sorozat Róma és Bizánc című kötetében Foss és Magdalino (1990, 36.) a római haderő méretéről írva, mintegy 650 000 főnyi katonaság”-ról tud. A Római történeti kézikönyv (2001, 216.) szerint a Constantinus utáni római haderő létszáma 400 000 fő fölötti. Polübiosz szerint a köztársaság és szövetségesei körében 700 000 férfi t regisztráltak (Goldsworthy, 2004, 43.). Ha Itália lakossága hatmilliós, akkor 10:1 (tíz lakosra jut egy harcos) mozgósítási arányt véve, ami végszükség esetén egy sorsdöntő ütközetre valósnak tekinthető, valóban 600 000-es nagyságrendű római hadsereggel számolhatunk a catalanaumi ütközetben. Ennek alapján el kell fogadnunk Priszkosz, illetve Cabrol és Leclerq (1907), valamint Horváth és Parragi

(1943, 164.) adatait Atilla hadseregének méretéről. Atilla haderejének létszáma a megbízható történeti adatok szerint ötszázezer és hétszázezer között lehetett.

Vonjunk le egy tanulságot, ami hasznunkra válhat a hun népesség megbecslésekor. A római népesség létszáma (hatmillió fő) és az általa végszükségben mozgósítható haderő létszáma (770 000) aránya körülbelül 8:1. Ez az eredmény nagyon közeli az általunk becsült mozgósítási határhoz. A mozgósítás végső határát ugyanis akkor kapjuk, ha minden családból a felnőtt férfi elmegy a háborúba. Otthon maradnak a nagyszülők (1-1), a feleség (1) és a gyerekek. Ha három-négy gyerekkel számolunk, akkor hat-hét fő jut egy katonára. Léteznek azonban olyan közfunkciók, amelyeket háborúban sem lehet elhanyagolni, ezért a hat-hét fő nyolcra növekszik. Ennél több katonát nem lehet kipréselni semmiféle társadalomból. Ezt is csak végszükség esetén, egy rövid időszakra. A hunok azonban évszázadokon át hadakoztak. Náluk jóval több embernek kellett otthon maradnia. Ha tehát a hun haderő létszáma ötszázezer és hétszázezer közötti lehetett, és ennek a létszámnak nem nyolcszorosa, hanem 16 vagy 24-szerese volt az otthon maradottak létszáma, akkor Atilla hun háttérországának népessége nyolcmillió és 17 millió között kellett legyen. Ezt a következtetést nehezen lehet cáfolni. Azt is mondhatnánk: punktum.

Még csak annyit kell hozzátennünk: az így kapott becslés alsó korlátnak tekintendő. Minél nagyobb ugyanis egy birodalom, annál nagyobb hadsereget képes kiállítani, de nincs erre feltétlenül szüksége. Nyilvánvaló például, hogy ha Kínának 48 millió lakosa volt abban az időben (a hunokat is beleértve), az nem jelentette azt, hogy feltétlenül hárommilliós haderőt kellett volna fenntartania. Hasonlóan, ha Atilla birodalmának népei húszmilliónyian voltak, ahogy azt fentebb vázoltuk, ez nem jelentette azt, hogy okvetlenül 1 200 000-es létszámú hadsereget tartottak volna fenn. Egyszerűen nem volt rá szüksége. Összehasonlításul: az 1914-es, a világháború küszöbén álló, 68 millió lakosú Németország hadseregének békelétszáma 800 000 fő volt. Ez azt jelenti, hogy békeidőben nem 8:1-es, hanem a 85:1-es arány állt fenn a lakosság és a hadsereg létszáma között. Ha Atilla népe húszmilliós volt, hadserege hatszázezres, akkor a lakosság és a haderő aránya 33:1.

Még egy megközelítési mód adódik a felmerülő költségek szempontjából. Ha csak tízszázalékos adót szedtek a hunoktól, ahogy az ókori India Magadha birodalmában, akkor egy harcos eltartásához öt-tíz család adójára van szükség. Nemcsak élelmezni kell a haderőt, hanem ellátni fegyverrel, lóval, ruhával, teljes felszereléssel. Ez pedig nemcsak mezőgazdasági, élelemtermelő, hanem ruhaipari, hadipari, közlekedési és egyéb háttériparágakat is megkövetel. Egy család létszámára két nagyszülővel, két szülővel (férj-feleség), négy gyerekkel számolva tíz főt vehetünk. Adó szempontjából tehát az egy harcosra jutó öt-tíz család ötven- száz fővel egyenlő. Ez a becslésünk találkozik a háború küszöbén álló, de még békeidős lélekszámú, 1914-es Németország adataival. Megjegyezzük, hogy 50:1 aránnyal és hatszázezres haderővel számolva Atilla birodalma hunjainak lélekszámára harmincmillió fő adódik.

Tegyük mindehhez hozzá, hogy a római haderő Atilla korában már nem volt összetartó, megbízható, ütőképes hadsereg. A IV. századra a Római Birodalom elvesztette katonai függetlenségét, a hadsereg vezetése barbárok kezébe került, akik megbízhatatlanok voltak (Macmullen, 1988, 204.). Ezzel a ténnyel Atilla nyilván számolt akkor, amikor haderejének méretét, a mozgósítás mértékét megtervezte. Így tehát Atillának nem volt rá szüksége, hogy haderejének létszáma lényegesen magasabb legyen a római hadseregekénél.

Következtetésünk: Atilla országa jóval nagyobb területű, mint a Római Birodalom.

Atilla országában a hunok létszáma több tízmilliós nagyságrendű. Atilla hun hadserege több százezres nagyságú.

214

Mindezek megítélésünk szerint alapvető tények. Nem lehet megítélni a hunok történelmi szerepét anélkül, hogy ezt a három alapvető adatot fel ne mérnénk. A nyugati történetírás szégyene, hogy legkiválóbb kutatói is, mint például Thompson, képtelennek bizonyultak e feladat elvégzésére. A magyar történetírás szégyene, hogy mindmáig nem tudta felismerni ezen adatok alapvető mivoltát és végérvényesen tisztázva köztudomásúvá tenni (vagy legalábbis erre törekedni). A nem hivatalos magyar történészek szemléletét ráadásul az egyébként szinte kötelező elvakultság sem akadályozza. Mélyre világító jel, hogy ennek ellenére sem tudták feltárni nemcsak ezeket az elemi tényeket, de még ezen elemi tények alapvető jelentőségét sem tudták felismerni. A magyar történetírás nem várhat sok jót a hivatalos történetírástól, mert az 1848-as Bach-korszak elnyomása idején intézményesített magyarellenesség óta megváltozott történelmi helyzet révén sem tudtak a legtöbben megszabadulni a szemellenzőktől. Ebben a helyzetben csak egy segíthet: a munka. A hivatalos történetírók legalább dolgoznak, és alaposan dolgoznak. Következtetéseik gyakran tévesek, mert jobbára ragaszkodnak hibás szemléletükhöz. A magyar történelemről alkotott kép csak akkor közelíthet a valósághoz, ha minél többen fognak alapos, tárgyilagos munkát végezni. Ettől a munkától nem megijedni kell, hanem el kell kezdeni. Egyedül ez fog segíteni.