Megjelent: KAPU 2007.03, 78-80.

         Érdeklődéssel vettem kézbe Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila könyvét ez utóbbi szerző nagynevű névrokonáról és népéről, a hunokról. Mikor a könyv megjelent, már tudtam, hogy nem a szokványos Atilla történet lesz a tárgya, hiszen többször beszéltünk az elmúlt években és néhány könyvet én is kölcsönöztem a szerzőnek, hogy beillessze azok tartalmát tanulmányukba. Érdeklődésem kettős: egyrészt sokan és sokat írtak Atilla nagykirályról és a hunokról – kezdve Szász Bélától, Gárdonyi : „Láthatatlan emberé”-től, a kortárs Priszkosztól, az amerikai szerzőkig, pl Thompsonig, de nagyszerű rock operát is szerzett róla Szörényi Levente. De Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila könyve nem a szokványos – és valljuk be, eléggé ismert – történetet írja le, hanem a mintegy 240 oldalas könyv harmadik harmadában, tehát a 160-ik oldalon jelenik meg könyvének hőse, addig ugyanis a szerzők ráhangolásképpen elhelyezik őt, a hunokat és a magyarokat a világ- mindenségben. Ehhez az kellett, hogy visszamenjenek a kezdetekig, a szkíta mítoszokig, sőt azon is túl: az emberré válás több százezeréves múltjáig. A 160-ik oldalig sok minden megtudunk és megértünk. A Grandpierre K. Endre munkája nyomán a könyvet sajtó alá rendező második szerző alaposan felkészült, sok irodalommal és idézettel ellátott szövege, a fejezeteken belül is alfejezetekre osztott egyedi szerkesztésmódja, s mindenekelőtt az izgalmas tárgyhoz méltó olvasmányos stílusa szinte letehetetlenné teszi a könyvet. Még a nem a tudomány ezen szakterületével foglalkozó olvasó számára is. A szerkesztésről még annyit, hogy minden fejezet végén Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila összefoglalja és pontokba gyűjti, memorizáltatja olvasójával a fejezet tartalmát. A mű felépítése annyira logikus, a dedukció és indukció eszközeit használja következtetéseinél, hogy olvasás közben felmerült bennem, vajon a második szerző nemcsak kiváló zenész és zenekar vezető (hiszen ő a „Vágtázó Csodaszarvas” együttes létrehozója és vezetője), hanem bizonyára mérnöki, vagy matematikusi végzettségű. Nekem a szerkesztésben az is tetszett, hogy nem lábjegyzetben, hanem azonnal, zárójelben a szövegben közli az irodalomra, vagy forrásmunkára való hivatkozást, a lényeges adatokkal.

         Most megokolnám, mi volt érdeklődésem másik oka. Valamennyire ismerem a szerző édesapjának, Grandpierre K. Endrének kiváló és tiszteletreméltó munkásságát. Elsősorban azt a felbecsülhetetlen érdemét, hogy az akadémikus hatalmasságok minden gáncsoskodása ellenére megmentette, lefordíttatta és megjelentette a magyarság számára az ős gesztánkat tartalmazó középkori török forrásmunkát: a „Tárih-i Üngürüsz”-t/A magyarok története/. Olvastam kiváló munkáját ezzel kapcsolatban és az „Aranykincsek hulltak a Hargitára” című könyvét. Mindezek után kiváncsi voltam a híres édesapa fiának tehetségére, de ezt a könyvet elolvasva kijelenthetem, nem esett messze az alma a fájától, szerencsére. A könyv minden sora annyira tömény ismeretanyagot tartalmaz, hogy még figyelmes olvasás mellett is többször vissza kell lapozni a már közölt tényekre.

         A könyv ismertetéseként azokat a részeket emelném ki, amelyek különösen új anyagot tartalmaznak, s amelyek egybevágnak saját, Ázsia más területén és más fajú szkíta népekkel kapcsolatos kutatásaimmal. Minden, a művész érzékenységéből fakadó elkötelezett hang ellenére, – mely szerencsére megtalálható a műben – a könyv elsősorban történelmi munka. Alapos és meggyőző cáfolat a hivatalos tudomány sok téveszméjére, vagy tudatos, gonosz hamisítására. Egy olyan, sajnos ma is romboló közegben kell újra és újra bizonyítani őseink nagyszerűségét, és egyáltalán azt, hogy kik voltak az őseink. Hiszen megszokhattuk, hogy az úgynevezett „hivatásosok” két részre osztották az emberiséget: „letelepedettekre és nomádokra”, s ahol a nomád mindig azt jelentette, hogy alacsonyabbrendű, hitványabb. Holott csak más életformája és kultúrája volt, mint a letelepedetteknek.

         Nagyon igaza van a szerzőknek, mikor a következőket írják: „Amikor egy önelégült, történelemellenes kultúra saját elvárásait teszi meg minden kultúra legnagyobb mércéjének, akkor minden más kultúra csakis alulteljesíthet. Az elidegenedett kultúra barbárságot, babonát lát ott, ahol nem érti az eredeti összefüggéseket.” Éppen ezért a könyv rávilágít a többezer éve élt, s egész Eurázsiát, benne a Kárpát-medencét is benépesítő szkíta törzsek, majd a hunok, ősmagyarok gondolkozásmódjára, életük mozgató rugóira, magas erkölcsiségükre, hitvilágukra.

         Kezdődik a könyv története az újkőkori és rézkori Kárpát-medence gazdag leletanyagából kikövetkeztetett vonaldíszes kerámiák, kőkörök, körárkok és a királyi jogarhordozók népeivel, akik már Kr.e. 5700-tól itt éltek. S mindjárt a mű elején megjelennek a mágusok, akik az egész könyv főszereplői, mint ahogy azok lehettek Eurázsiában a történelem kezdete óta. Velük a szakirodalomban ilyen részletességgel még egyetlen könyv sem foglalkozott. Ind és perzsa forrásmunkákban szerepelnek a magák, mágik, vagy a maga bráhminok, akiknek szintén a tudás magasszintű őrzése és továbbadása volt a feladatuk. Ind források szerint Sakadvípáról, azaz a Szkíták Földjéről származtak, ahol a mostani Káli Jug, azaz „sötét kor” előtt az „arany kor” létezett, s erről még a nagy indiai eposz: a Ramajána is megemlékezik. Természetesen Eurázsiában még sok helyen éltek a mágusok, akik, lehet, hogy éppen a Kárpát medencéből származtak. Sakadvípa az ind források szerint a mai kelet-iráni Szeisztán, más olvasatban: Szisztán területén lehetett. A híres Korezm területén, ahol már több, mint 2 ezer éve fejlett mezőgazdaság és öntözéses gazdálkodás volt, az öntözőműveket a”mágik”(mágusok) tervezték, építették, majd feladatuk képpen őrködtek is ezek felett. Tehát kiváló mérnöki tudással is rendelkeztek.

                   A szerző kiemeli, hogy a kárpát-medencei mágusok elsősorban nők voltak, innen indultak el más országokba, hogy ősi tudásukat átadják. Mivel Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila bőven merítettek keleti forrásokból is, elismerően megjegyzik ezekről: „A világnak azon a részén, ahol az utóbbi évszázadokban egyre nagyobb mértékű történelemhamisítás még kevésbé pusztított, sok jelét találni annak, hogy a kőköröket világszerte a szkítákhoz köti a hagyomány”.

         A szerzők az ősi építészeti-régészeti leleteket is bemutatják, mint pl. a majkopi szkíta arany leleteket, a tripoljei-kukuteni leleteket, melyek igen gazdagok. Ezek a Kr.e. V-III. évezredből származnak és egyértelműen a szkíta kultúrához köthetők, tehát nem igaz az az – elsősorban a nyugati tudósok által hangoztatott vélemény, – hogy a szkíták kora csak a Kr.e. a 8-ik és 5-ik századra tehető. A híres indiai Puránák is kb. 50 szkíta fajú népről tudnak és származásukat sokkal régebbre teszik, mint a Kr.e. 8-ik század. Hérodotosz, aki Kr.e. az 5-ik században írt a szkítákról, megjegyzi, hogy valószínüleg már ezelőtt legalább ezer évvel éltek Eurázsiában.

         A másik dátum, miszerint a Kr.előtti 5-ik századig léteztek, szintén nem igaz. Sztrabón, aki Kr.e. 64-ben született ír arról, hogy Ázsia nagy részén, de az európai szteppéken is mindenhol szkíták élnek, ekkor virágzott a hatalmas kusán birodalom, nem is beszélve a szintén nagyjelentőségű pártus birodalomról. Már pedig ezek igenis szkíta népek voltak, a kortársak szerint is. Bárhogy is igyekszik a nyugati történetírás indoeurópainak feltüntetni őket /pl. Robert Bracey, Otto Maenchen-Helfen/. A történelem-hamisítás nemcsak magyar gyakorlat! Tehát a szkíta időszak végét, pl. Indiában a heftaliták bukásáig, tehát a Kr.u. a 6-ik század második feléig számíthatjuk, de akkor még soká fennmaradtak, egyrészt önálló központokat, u.n. mandalákat alkotva, másrészt utódnépeikben. Eurázsia szerte ott éltek és élnek ma is az utódnépekben.

         A könyv beszámol arról a sok jelentős újításról, mely a szkítákat, majd később a hunokat is jellemezte. A rendkívül fejlett harcmodor, a tökéletes nyílkezelés, a reflexíj, vagy visszacsapó íj, ami ellen nem volt védekezés. Nemhiába a honfoglaló, majd kalandozó magyarság, – akik szintén ezt használták – ellen a rettegő nyugatiak a következő imát mondták: „A magyarok nyilaitól ments meg, urunk, minket”.

         A régészeti leletek azt is bizonyították, hogy a halott király mellé jogart tettek a sírba. A kusán, pártus, heftalita pénzérmék pedig öltözetükre is utalnak: varrott nadrág (ez Európa nyugati részén csak jóval később jelent meg; tóga szerű öltözetet, vagy köpenyt hordtak), feltehetően posztó kabát, nemez csizma és egy különleges, fülre húzott, csúcsos süveg. Ilyen süveget nemcsak a királyok, hanem a mágusok is viseltek. (A varrott nadrág szkíta-hun-magyar találmány, megfigyelhető pl. a Szent Koronán a felső részen, a Pantokrátor ábrázolsán, fehér nadrág van rajta. Ez is bizonyítja a Korona keleti és ősi származását.) A csúcsos süvegek legtöbbször aranyból készültek a mágusoknál. S miért csúcsos? A mágust ez az éggel kapcsolta össze, hiszen onnan kapta az égi sugallatot. Feladata volt a hagyományok, a kultúra őrzése.

         Erre az ősi korszakra a társadalmi összetartozás volt jellemző, együttműködés és bizalom. Többek között a mágusok áthagyományozó képességeinek köszönhetően. A történelem rossz fordulatai eltüntették ezt a szkítákra jellemző hagyományt.

         Vallásukkal kapcsolatban megjegyzik a szerzők, hogy a szkíta kor vallása a Nap-vallás volt, ennek a vallásnak a mágusok és mágusnők voltak a papjai, papnői. Az ősi szkíta eredetmonda alapján megállapítható, hogy kardjuk meteorvasból készült, ez valóban keményebb, hibátlanabb volt, mint a szokásos vaskard. Atilla csodálatos kardja is ilyen lehetett. A mítosz szerint az égből három csodás dolgot kaptak a szkíták: az aranyekét, az arany harci fejszét és az arany ivócsészét. Ez utóbbi mindig a legkisebb fiúé volt, ez is egybevág a mi népmeséinkkel. Mint ahogy az ekeégetés ősi hagyománya is. A szerzők rámutatnak arra, hogy ebben a szintén ősi magyar hagyományban  a házi tűzhely kultusza örződött meg, a tüzet nem egyszerűen azért őrizték őseink, mert nehéz volt csiholni, hanem, mert szent volt, mert a Napisten imádattal függött össze: a tűz a Napisten lelke. A tűz a legtöbb vallásban egy szent misztérium: az ősi iráni Mazda hitben, a hinduizmusban (a házassági ceremóniában is a tüzet kerüli meg az ifjú pár, de a halottégetés is szakrális), s mikor Keresztelő Szent János azt mondja Jézusról, jóslatként: „aki énutánam jön, tűzzel és lélekkel keresztel” – tehát mindez mutatja a tűz tiszteletét. A vallások átvették ezt az ősi szkíta hagyományt, hiszen források igazolják, hogy a pártusoknál, szászanidáknál, kusánoknál létezett, de a honfoglaló magyaroknál is megvolt (a néphagyomány máig megőrizte, pl. a busójárás telet szimbolizáló bábujának elégetésénél, a tűz, mint szakrális eszköz elégeti a rosszat).

         Az arany a Napisten szimbóluma, tisztelete ma is jelen van az ázsiai népeknél. Az arany megmunkálása Ázsiában a legszebb volt és most is az, mert nemcsak materiális, de szimbólikus értéke van. A szkíta népeknél nagy volt az ivócsészék, harcibárdok, üstök kultusza. Ez utóbbi nemcsak főzőedényként, hanem áldozati tárgyként működött. Jellemző, hogy Grandpierre Attila milyen alapos munkát végzett a köny írásakor, hogy belevette a 2005 májusában Balatonlelle mellett, a kaposvári régészek által megtalált hunüst történetét is, tehát könyve szinte naprakész adatokat tartalmaz.

         A szkíta vallásban létezett női főistenség is: a Természetanya, ez szinte a legfontosabb volt, az ősi magyar Boldogasszony megfelelője. Kár, hogy a kereszténységben nincs a legfőbb istenségben: a Szentháromságban női principium, hiszen Máriát még a katolikus vallás szerint is  csak tisztelni lehet, a protestánsoknál még azt sem. A magyarok azért fogadták be hitükbe igen hamar Máriát, mert azonosították az ősi szkíta Boldogasszonnyal. A fehér hun utód indiai rádzsputoknál is az egyik fő istenség az anyaistennő, azaz a Mátádzsí, minden faluban van szobra, legtöbbször még a falu határában is, hogy védje az odalátogatót minden bajtól. Az ázsiai nyelvekben – így a szanszkrítban is – nőneműek a folyók nevei, mivel a folyók az Istenanya mellett szolgáló félistennők megtestesítői (pl. a Ganga – Gangesz, vagy a Jamuná). A szkíták társadalma – a kezdetekkor – minden valószínűség szerint matriarhális volt. Jellemző még a vallásukra az ősök tisztelete, ők is tudták, hogy a lélek halhatatlan, s az ősök lelke már a csillagvilágban van, tehát az élők az ő tiszteletükön keresztül tartják a kapcsolatot ezzel a csillagvilággal, azaz a Világegyetemmel.

         A mágusok nemcsak a vallás, hanem a tudomány művelői voltak, különösen a csillagászat és a matematika területén. A káldeusok például a babilóniai mágusok utódai, így érthető, hogy a máig meglévő káld kereszténység miért őriz ősi vonásokat (sajnos az amerikaiak iraki beavatkozása miatt éppen ennek az ősi vallásnak a hívei menekültek el tömegesen Irakból).

         Az ősi szkíta vallásnál a zene szerepe is meghatározó. A zene a lélek és a lélekkel összefüggő érzésvilág kifejeződése, azaz a kozmikus érzésvilág. A zene teremti meg a test és lélek összhangját. A szkítáknál megvolt még az ősi, egységes világlátás, a harmónia a természettel. Ezt a harmóniát bontotta meg az úgynevezett „felvilágosodás”, azóta boldogtalan az emberiség. A szkíták vallása valójában egy ősvallás volt, amelynek lényegéből és szimbólikájából sok mindent átvettek a későbbi vallások, pl. a Napimádást, a tűzkultuszt. De a szimbólumoknál is, pl a „spirál” ábrázolást, azaz az élet kibontakozásának és folytonosságának jelképét. A több, mint kétezer éves buddhista száncsii sztupa (Indiában)  kapujának oldalsó tartóoszlopain többízben előfordul, mint ahogy a Szent Korona Pantokrátor ábrázolásánál, ahol Jézus térdén látható ez a spirál, de megtalálható a székely kapuk díszítésén is.

         A mágusok valójában a szkíta papok, a folytonosság letéteményesei. Atilla idejében még ismert volt a mágikus világkép. Egyetlen nép van, amelyet „királyi” jelzővel illettek, s ezek a szkíták. Valóban: szanszkrít nyelven a szakaraulok, ami szó szerint királyi szkítát jelent, s ez a nagy jüecsik egyik törzse volt. A nagy jüecsikből lettek a hatalmas birodalmat létrehozó kusánok, akik 250 évig uralták Észak-Indiát is. Mai leszármazottaik a rádzsputokon kívül a Gudzserát tartományban élő királyi pásztorok, azaz a gudzsárok. S ennél a résznél minden elismerésem a szerzők egyik nyelvi leleményének: a szkíta pásztorokat találóan gulyásoknak nevezik. Ez mennyivel közelebb van eredeti nevükhöz, mint az én általam használt pásztorok! A gudzsárokat ugyanis az indiai tudósok nagy része a kazárokkal rokonítja. Források szerint a kazárokat az ősi Korezm-ben gujárok-nak, guzárok-nak nevezték. Ebből a névből alakult a mai gudzsár, gurdzsár szó, s ők a mai napig Indiában a királyi pásztorok, második kasztbeliek, azaz ksatriják (a király mindig ebből a kasztból származott).

         A „mágik” megbecsülésére jellemző volt, hogy Indiában ők voltak az egyetlen idegen csoport, akiket az árja bráhmanok befogadtak maguk közé. A mágik, azaz a méd mágusok népükkel, a párszikkal (perzsákkal) együtt menekültek a Kr.u. 10-ik században, amikor Perzsiát is megtámadta a muzulmán invázió. Belőlük lettek feltehetően a ma, a tibeti határ közelében élő magar bráhminok, akikről a Duna TV is készített filmet. Sajnos eredeti nyelvüket elvesztették, de például kopjafás temetőik vannak, egyik városuk Buda nevű és nemrégen még kígyóimádók voltak – ez szintén jellemző volt a szkítákra a sárkány tiszteletével együtt. Barlangokban találtak a régészek a magar bráhminok földjén olyan agyagedényeket, melyekből a szent kígyókat tejjel itatták, ugyanis a kígyók kiváló időjárás jelzők voltak, előre megérezték a monszunt, s viselkedésük segítséget jelentett a földművelés különböző tevékenységeinek megtervezésénél: vetésnél, aratásnál.

         A szerzők foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy van-e rokonság az indoirániak és a szkíták között. Sok a hasonlóság, elsősorban a vallásokban, de ő is arra a következtetésre jut, hogy inkább egymás mellett élés, egymásra hatás lehetett, mint rokonság. Vallásukban pl. az indusok nyilván szkíta hatásra vették át a kettős lélek fogalmát. Ami a szkítáknál „egyéni- és világ-lélek”, az a hinduizmusban az átman és a brahman. Szerintem kezdetben az indoirániak a szkíták alávetettjei voltak, majd később ők kerekedtek felül, ezért lettek előbb az indoszkíták, majd a kusánok és a heftaliták ádáz ellenségei mind az irániak, mind az ind Gupta királyok.

         A vallás szimbólumai is a szkítáktól hagyományozódtak más vallásokra: pl. a világfa tetején az égitestek: a Nap és a Hold – ez az ábrázolás a buddhizmusban is megtalálható. De hiszen Buddha is szkíta volt: sákja muni, azaz „a szkíták bölcse”. S bizony mind az életfa, mind a Nap és Hold ábrázolás megtalálható a székely kapukon is, de sok egyéb helyen, pl. a hímzésekben.

         Más, a későbbi szkíta népeknél: hunoknál és magyaroknál általánossá vált és sokáig megőrződött szakrális hagyomány megvolt már a szkítáknál: így a Szent hegy, azIstenhármasság és a Szent Korona-eszme /ez utóbbi nem mindig a koronát jelentette, hanem egy, a szakrális királyhoz kötődő tárgy jelenlétét, mely a király távollétében „uralkodott” – pl. Ráma száműzetése idején saruja „helyettesítette” őt – Ramajána/.

         Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila könyvének nagy érdeme, hogy rendkívül sok ismeretanyagot tartalmaz, elöször foglalkozik részletesen az ősi mágusokkal, akiket az olvasó joggal társít a magyar táltosokkal – például ezek is saját, isteni erejükkel tudtak elrévülni és testükből kilépve kapcsolatot teremteni a másik világgal, s ezt álmukban is megtették, álmukat értelmezni tudták. Minderre a mai ember – sajnos – képtelen. De a könyv jelentősége az is, hogy párhuzamot von egészen régi eleink: a szkíták, hunok, avarok és magyarok között, s mindezt elkötelezett belső indíttatással és tényekkel, forrásokkal alátámasztott tárgyszerűséggel. Mindenkinek jó szívvel ajánlom a könyv olvasását!

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: „Atilla és a Hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság”. NapKút Kiadó, Budapest, 2006 december, 264 oldal, 2990 Ft.