Megjelent: KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2006.09, 77-79.

Atilla haderejének és népeinek létszámáról. 2. rész.

Részlet Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: “Attila és a hunok” című könyvéből

A hun haderő kérdésnek vizsgálatakor – lásd a KAPU előző számában megjelent első részt – Thompson úgy gondolja, hogy “az előbbi okfejtés után komoly kétséget kelt az adat, amely szerint Aetius 60.000 hun harcost hívott be Itáliába 425-ben.29 Egy 60.000 emberből álló hadsereg, a negyedmilliós hun népesség teljes haderejét jelentené”. Mostanáig azonban Thompson egyáltalán nem vizsgálta meg az általa a bevezetőben felvetett kérdést, hogy mekkora lehet a hun népesség teljes létszáma. Elmaradt a vizsgálat, helyette egy alaptalan adatot kapunk mindössze. Állítása a negyedmilliós hun népességről teljes mértékben légbőlkapott. Ráadásul a főseregtől elszakadt, portyázó alkalmi szabadcsapatok létszámából Thompson újabb hadicsellel mégiscsak az egész hun haderőre akar következtetni.

Thompson ismétlődő hibái, hiányosságai, félrevezető beállításai itt már nem kivételek, hanem ezek a kisiklások állnak össze egyetlen egységes rendszerré, amely azonban a valóságról torz képet mutat. De még ezt is megtetézi azzal a kijelentésével: “nyilvánvaló, hogy sem Aetius, sem a nyugatrómai kormányzat nem tudott 60.000 zsoldost pénzelni és etetni.” Hadd kérdezzem meg: ha nyilvánvaló, akkor miért nem mutat legalább egy-két adatot mutatóba, ami jelezhetné a helyzet ilyetén állását? Vajon mi lehet az akadálya 60.000 harcos etetésének? Fizikai akadálya nincs, Thompson ilyesmit nem jelez. Pénzügyi akadálya nem lehet, hiszen a római birodalom világbirodalom, amint azt hamarosan látni fogjuk, 453.000 fős haderőt tart fenn. A nyugatrómai birodalom 22 millió főt jelent. Akkoriban is létezett adó, és ezek bevételéből gazdálkodott a római kormányzat. Sajnos, Thompson elmulasztotta alátámasztani, hogy a 22 milliós Róma miért tudja teljes lakosságát, a 22 millió főt ellátni, és 60.000 zsoldost miért nem. “Mindenesetre, ha megkockáztathatunk egy becslést, akkor azt mondhatjuk, hogy Aetius serege körülbelül az előbbi, Philosztorgiosz által megadott számadat egytizede lehetett”, azaz 6000 fő. Ez az állítás is több sebből vérzik, ismét messze elmarad a történelemtudomány elfogadott normáitól. “Ha megkockáztathatunk egy becslést”, írja Thompson. Légből kapott becslést senki nem kockáztathat meg, aki a történelemtudomány mércéihez tartani akarja magát. Aetius serege pedig az a római haderő, amit végveszély esetén Attila ellen a katalanaumi csatamezőn Róma ki tudhatott állítani Aetius fővezérsége alatt. A római haderő létszámát nem kockázatos és légből kapott becsléssel, hanem alapos és körültekintő munkával kell meghatározni. Ahogy látni fogjuk, Thompson légből kapott becslése több, mint százsoros melléfogás. Ez bizony szarvashiba a javából, ami pedig szomorú tény. Szomorú, mert lesújtó képet fest a nyugati történelemírásról és arról a korról, amelyik egy ilyen fércművet a legkiemelkedőbbnek járó megbecsüléssel kezel. Szomorú azért is, mert az először 1948-ban megjelent munka nyilvánvaló, vaskos hibáit se magyar hivatalos, se magyar amatőr történész nem volt képes leleplezni az eltelt több mint fél évszázad alatt.

Mindezek után Thompson megemlíti, hogy “Priszkosz véleménye szerint ugyanis Attila serege 451-ben 500 000 főt számlált. Honnan tudhatta az igazságot? Nem valószínű, hogy maga Attila megközelítő pontossággal tudta volna seregének létszámát. Forrásaink közvetlen bizonyítékai alapján, valamint annak segítségével, amit a nomád társadalmakról általában tudunk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a hunok hatalmas arányú hódításait egy nevetségesen kis csapat lovassal hajtotta végre”. Thompson ismét elfogadhatatlan hibát vét. Mennyire valószínű, hogy Attila megközelítő pontossággal ismerhette seregének létszámát? Ha nem ismerte volna, hadműveleteit nem tudta volna megtervezni, és nem lehetett volna sikeres hadvezér. Márpedig Attila az emberiség történelmének egyik legkiemelkedőbb és legsikeresebb hadvezére volt. Alapvető tény, hogy a hadvezérnek ismernie kell seregének létszámát. A sereget élelmezni kell. Nem fordulhat elő, hogy csak azért, mert nem tudják, hány főből áll a sereg, a sereg egy része fegyver nélkül megy a csatába. Thompson szemlélete élesen ellentmond a történelem elemi tényeinek. És ezzel elérkeztünk a végkifejlethez, Thompson gondolatmenetének végeredményéhez: “a hunok hatalmas arányú hódításait egy nevetségesen kis csapat lovassal hajtotta végre”. Még a fordítás is megbicsaklik: “a hunok” többes számát nem egyeztette a főnévvel: “hódításait” és az igével “hajtotta”. Az alany “a hunok” és az állítmány “hajtotta végre” egyeztetése is alapkövetelmény.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mire lyukadt ki Thompson? Csak nem azt akarja mondani, hogy Attila 300, illetve 200-1200 fős haderővel rendelkezett, és ezzel a “nevetségesen kis csapat lovassal” bírta rá a kor két legnagyobb világbirodalmát, a kelet- és nyugatrómai birodalmat évtizedeken át tartó, hatalmas összegű évi adófizetésre? Attila könnyedén legyőzte a gótokat, akik az összes germán törzs egyesítésére hivatottnak érezték magukat (Horváth, Parragi, 1943, 137), és akik a legnagyobb germán törzs voltak. A hun birodalom már Rua (Rovó – GKE) király alatt Germánia szívéig nyúlt el (Szász, 1994, 169), és Attila alatt a hun birodalom gyakorlatilag egész Germániát magába foglalta. A germán törzsek együttes súlyát mutatja, hogy a római birodalom nemsokára német-római birodalommá változott, mégpedig germán túlsúllyal. Ez pedig azt jelenti, hogy a germánság létszáma jelentősen meg kellett haladja Itália akkori, hatmilliós lakosságának számát. Ha Attila könnyedén leverte őket, ésszerű a feltételezés, hogy a hunok létszáma meghaladta a germánokét. Thompson negyedmilliós értéke a hunok teljes lakosságára vonatkozóan tehát legalább tízszeresen eltér a valóságostól.

Ha Thompson a modern idők legalaposabb, legjobb hun szakértője, ahogy az társadalmi elismeréseiből, sikereiből látszik, akkor ez lesújtó képet fest a nyugati történelemírásról legalábbis hun vonatkozásban. Attila talán legfőbbnek számító forrásmunkáját Jordanes írta. Ez a munka is messze elmarad a tudományos megismerés elemi normáitól, és valósággal fröcsög a hunok gyűlöletétől. Olyan mértékben, amit nem is lehet egy történésztől elfogadni. Egy másik fontos kordokumentum Ammianus Marcellinusé. Thompson idézi is Ammianust: “A hunok népe, amelyről a régi kúőtfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl a Jeges tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl” (Thompson, 2003, 29). A történészek azért írnak, hogy képet adjanak az olvasónak arról, amire kíváncsi. De vajon milyen képet kapunk a hunokról, ha azt olvassuk, vadságuk minden képzeletet felülmúl? Hiába igyekszünk és próbáljuk elképzelni a hunok vadságát, ha egyszer az minden képzeletet felülmúl. Így tehát Ammianus tudósítása nem alkalmas arra, hogy a hunokról képet alkossunk. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, és lassan felülkerekedik a józan ész. Attila kora több mint 1500 éve elmúlt. Lett volna épp elég idő arra, hogy lehiggadjanak a Jordanes- és Ammianus-féle történészi megnyilvánulások, és átadják helyüket a tárgyilagos, szakszerű vizsgálatoknak. Thompson azonban mégis így ír: “csak csodálhatjuk Ammianus mértéktartását”, s ezek után kettőspont, és következik a fenti Ammianus-idézet. Thompson tehát 1500 éves távlat után is úgy látja, Ammianus nem vetette el eléggé a sulykot a hunokkal kapcsolatban. Thompson szerint Ammianusnak még jobban el kellett volna vetnie a sulykot. Hogy hogyan, az rejtély marad, mert a “minden képzeletet felülmúló” minősítést Thompson kívánalmának megfelelően felülmúlni, ahogy azt a kedves Olvasó könnyen beláthatja, nem egyszerű feladat.

Akármilyen is volt Attila, akármilyenek is voltak a hunok, ez már akkor is, és most, 1500 év elteltével különösen, szakszerű és alapos vizsgálatot igényel, ahogy azt nyilván Jordanes, Ammianus és Thompson is tudták. Akkor viszont mivel magyarázható, hogy mégis kitérnek a tudományos vizsgálat kereteiből, áthágják a tudományos normákat, és lealacsonyító érzések szítására térnek át? Mi indokolhatja az ilyen kisiklásokban megnyilvánuló, több, mint 1500 éves törvényszerűséget? Semmi sincs ok nélkül. Valami olyan titok lappang itt, ami még ma is húsbavágó. Csakis ez a személyes érintettség magyarázhatja a tudományos normák következetes és rendszeres, egy irányú áthágását kiváló tudósok és történészek egész regimentjétől. De mi lehet ez? Hogyan és mi módon képes Attila és a hunok még ma is ilyen szélsőséges indulatokat kiváltani? Erre a kérdésre még keresni fogjuk a választ. De legelőször még vissza kell térnünk az általunk kitűzött feladat megoldására, a hun haderő és a hun nép létszámának becslésére.

Thompson számára, úgy tűnik, még a római hadsereg létszámának megállapítása is túl nagy feladat. Ha a római hadsereg legfőbb hadvezérének, Aetiusnak a hadseregét 6000 főre becsüli, akkor bizony alaposan téved. Bármennyire is meglepő lehet, a római hadsereg vezetői éppúgy pontosan ismerték hadseregük létszámát, ahogy a hunoknak is tudniuk kellett, hány főre főzzenek, hány fegyvert osszanak szét stb. A római hadsereg létszámáról pedig pontos adatok állnak rendelkezésre. Ha pedig ismerjük a római haderő létszámát, abból már hozzávetőlegesen következtetni lehet Attila haderejére is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a római hadsereg létszáma 453.000 fő, akkor Attila seregéé nem lehet se 30, se 1200, ahogy azt Thompson sugallja.

Az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiájának honlapján (Hartl, 1978) http://www.usna.edu/Users/history/abels/hh381/Romimparmy.htm
a következő adatok szerepelnek. Ezek az adatok könnyen ellenőrizhetők a világhálón éppúgy, mint kézikönyvek segítségével (lásd alább).

A római birodalom hadserege a kb. i.u. 9-ig terjedő időszakban 28 légió. Egy légió létszáma kb. 5.300 fő. A 28 légió összlétszáma tehát kb. 168.000 harcos. A kisegítő csapatok létszáma hasonló nagyságrendű, összesen kb. 350.000 fő. Diocletianus (i.u. 284-305), úgy tűnik, megkettőzte a légiók számát, így a római hadsereg létszáma 400-500.000 főre nőtt. Lydiai János a 6. században 435.266-os számot ad meg. A katonák eltartásának terhét a mezőgazdasági népességnek kellett viselnie, földadó formájában. A földbirtokosok feleltek azért, hogy előírt számú katonát adjanak. Várady László (Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A Római Birodalom utolsó évszázada (376-476), Akadémiai Kiadó, 1961, 49-53. oldal) 262.000 főt ad meg a keleti és a nyugati haderőre egyaránt, azaz összesen 524 000 főt. Várady (1961, 75. oldal): A római hadsereg összlétszámkerete 500.000 fő (a Notitia Dignitatum alapján).

Hartl (1998) adatait tovább ismertetve: nyugat-római parancsnokság alatt 113.000 fő, a határőrség létszáma 135.000 fő. A kelet-római parancsnoksághoz tartozik 104.000 fő, a határőrség 248.000 fő. A teljes nyugati haderő: 248.000 fő, a határőrség 54%. A teljes keleti haderő: 352.000 fő, a határőrség 70%. A teljes római haderő tehát, legalábbis papíron, hiszen ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez a hadsereg teljes létszámban egy-egy alkalomra össze lett volna vonva, mégpedig 600.000 fős létszámban. Mindenesetre sokat mond az az adat, ami szerint Hannibál hadserege kezdetben 59.000 főt számlált, de az Alpokon átkeléskor ez a szám 26.000-re csökkent. Róma azonban mozgósította minden tartalékát: 300.000 gyalogost, 14.000 lovast, és 456.000 tartalékost. Akkoriban az itáliai lakosság létszáma hatmillió fő körül mozgott. Ha tényleg minden tartalékát mozgósította ekkor Róma, és így a tartalékosokkal együtt 770.000 fős hadsereget tudott egyszerre, egy hadsereggé szervezve mozgósítani, akkor Thompson 6000 fős adatával több, mint százszorosan melléfogott. Ilyen mértékű melléfogás még a történelemtudományban is megengedhetetlen. Különösen az a világ egyik legkiemelkedőbb szakértőjének tartott nottinghami professzornál. A számszerű tények alapján megállapítjuk, hogy a történeti adatok nagyságrendje igenis elérhette és el is érte a többszázezres méretet. “A múlt születése” sorozat “Róma és Bizánc” című kötetében Foss és Magdalino (1990, 36) a római haderő méretéről írva “mintegy 650.000 főnyi katonaság”-ról tud. Ennek alapján el kell fogadnunk Priscos, illetve Cabrol és Leclerq (1907), valamint Horváth és Parragi (1943, 164) adatait Attila hadseregének méretéről. Attila haderejének létszáma a megbízható történeti adatok szerint 500.000 és 700.000 között lehetett.

Vonjunk le egy tanulságot, ami hasznunkra válhat a hun népesség megbecslésekor. A római nép létszáma (6.000.000 fő) és az általa végszükségben mozgósítható haderő létszáma (770.000) aránya körülbelül 8:1. Ez az eredmény nagyon közeli az általunk becsült mozgósítási határhoz. A mozgósítás végső határát ugyanis akkor kapjuk, ha minden családból a felnőtt férfi elmegy a háborúba. Otthon maradnak a nagyszülők (1-1), a feleség (1), és a gyerekek. Ha 3-4 gyerekkel számolunk, akkor 6-7 fő jut egy katonára. Léteznek azonban olyan közfunkciók, amelyeket háborúban sem lehet elhanyagolni, ezért a 6-7 fő felnő 8-ra. Ennél több katonát nem lehet kipréselni semmiféle társadalomból. Ezt is csak végszükség esetén, egy rövid időszakra. A hunok azonban évszázadokon át hadakoztak. Náluk jóval több embernek kellett otthon maradni. Ha tehát a hun haderő létszáma 500.000 és 700.000 között lehetett, és ennek a létszámnak nem 8-szorosa, hanem 16 vagy 24-szerese volt az otthon maradtak létszáma, akkor Attila hun háttérországának népessége 8 millió és 17 millió között kellett legyen. Ezt a következtetést nehezen lehet elkerülni. Azt is mondhatnánk: punktum. Még csak annyit kell hozzátennünk: az így kapott becslés alsó korlátnak tekintendő. Minél nagyobb ugyanis egy birodalom, annál nagyobb hadsereget képes kiállítani, de nincs erre feltétlenül szüksége. Nyilvánvaló például, hogy ha Kínának 48 millió lakosa volt abban az időben (a hunokat is beleértve), az nem jelentette azt, hogy feltétlenül 3 milliós haderőt kellett volna fenntartania. Hasonlóan, ha Attila birodalmának népei 20 millióan voltak, ahogy azt fentebb vázoltuk, ez nem jelentette azt, hogy 1.200.000-es létszámú hadsereget tartson fenn. Egyszerűen nem volt erre szüksége. Összehasonlításul: az 1914-es, a világháború küszöbén álló, 68 millió lakosú Németország hadseregének békelétszáma 800.000 fő volt. Ez azt jelenti, hogy békeidőben nem 8:1-es, hanem a 85:1-es arány állt fenn a lakosság és a hadsereg létszáma között. Ha Attila népe 20 milliós volt, hadserege 600 ezres, akkor a lakosság és a haderő aránya 33:1.

Még egy megközelítési mód adódik a felmerülő költségek szempontjából. Ha csak 10%-os adót szedtek a hunoktól, ahogy az ókori India Magadha birodalmában, akkor egy harcos eltartásához 5-10 család adójára van szükség. Nemcsak élelmezni kell a haderőt, hanem fegyverrel ellátni, lóval, ruhával, teljes felszereléssel ellátni. Ez pedig nemcsak mezőgazdasági, élelemtermelő, hanem ruhaipari, hadipari, közlekedési és egyéb háttér-iparágakat is jelent. Egy család létszámára 2 nagyszülő, 2 szülő, férj-feleség, 4 gyerekkel számolva 10 főt vehetünk. Adó szempontjából tehát az egy harcosra jutó öt-tíz család 50-100 főt jelent. Ez a becslésünk jól egyezik a háború küszöbén álló, de még békeidős létszámú, 1914-es Németország adataival. Megjegyezzük, hogy 50:1 aránnyal és 600 ezres haderővel számolva Attila birodalma hunjainak létszámára 30 millió fő adódik.

Tegyük mindehhez hozzá, hogy a római haderő Attila korában már nem volt egy összetartó, megbízható, ütőképes hadsereg. A 4. századra a római birodalom elvesztette katonai függetlenségét, a hadsereg vezetése barbárok kezébe került, akik megbízhatatlanok voltak (Macmullen, 1988, 204). Ezzel a ténnyel Attila nyilván számolt akkor, amikor haderejének méretét, a mozgósítás mértékét megtervezte. Így tehát Attilának nem volt szüksége arra, hogy haderejének létszáma lényegesen magasabb legyen a római hadseregekénél.