Megjelent: KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2006.08, 68-70.

Titokfejtés

Atilla haderejének és népeinek létszámáról

Részlet Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: “Attila és a hunok” című könyvéből

Mekkora volt Attila hadseregének és népének, birodalmának létszáma? És a római haderőnek, és hátterének? A kettő közül a rómait ismerjük jobban. Hozzávetőleges képünk van azonban az erőviszonyokról a hun-római arányt illetően, valamint a hun-gót, hun-nyugat-európai arányt illetően. Attila és a hunok már száz éve nem találnak Európában komoly katonai ellenfélre.

Tekintettel a nyugati történelemírás rendkívüli egyoldalúságára, ami pedig, ahogy a mérleg esetében is, rendkívül kiegyensúlyozatlan képre vezet, legelőször is számolnunk kell az évezredes előítéletekkel. Hogy a valós számok tiszta felfogását ne nehezítse az e célra kitermelt előítéletek masszív köde, legelőször is meg kell tépáznunk a beidegződött dogmákat. Mivel azonban könyvünk nem vitairat, ezért csak egy példára szorítkozhatunk. Vegyük az egyik legtekintélyesebb szerzőt, a fél évszázaddal ezelőtt írt, de nemrég újra kiadott “A hunok” című könyvet (Thompson, 2003, 50).

E. A. Thompson a nottinghami egyetem professzora, hunokról írt monográfiáját világszerte a néhány mérvadó könyv egyikének tekintik (Hoops, Reallexikon 1973; Enc. Br. 1988, 6:147; Sinor 1993). A Blackwell Kiadó az 1990-es közepén Thompson művét választotta ki Európa népei című sorozata számára akkor, amikor felmerült egy, a hunok történetét feldolgozó könyvnek a sorozatba illesztése. Az új brit enciklopédia (The New Enc. Br. 1988, 1: 686) Attila szócikkének megírására is Thompsont kérték fel. Thompson tehát komoly szerző, és nyilván azt is tudja, hogy mindaddig légvárakat épít a történelemírás, amíg nem világítja meg a legfontosabb társadalmi tényezők számszerű nagyságrendjét. Ezért, nagyon helyesen, a történelmi háttér és a hunok anyagi kultúrájának körvonalazása után fel is teszi a kérdést: mekkora volt a hunok létszáma és katonai ereje? De már az elején bevallja, hogy zavarba esik, mert a kínai évkönyvek, amikor a sztyeppei nomádok [hadseregének – GA] létszámával “zavarba ejtő gyakorisággal beszélnek 100.000, 200.000, 300.000 és 400.000 főről.” Mikor jön valaki zavarba attól, hogy elkezdi megismeri kortárs krónikák adatait? A történészek, tudósok nem jönnek ilyenkor zavarba. Először is megismerkednek tárgyukkal, majd később rendszerezik ismereteiket, feldolgozzák, és az így kialakult kép alapján formálhatnak kritikát, de zavarba ennek során semmikor sem kell jönniük. Kivéve, ha nem a tárgyszerű valóságot szeretnék megismerni, hanem előzetes elképzeléseiket szeretnék igazolva látni, és az adatok ennek ellentmondanak. És Thompson nemcsak zavarát vallja be, de – történészhez nem igazán illő módon – saját pimaszságát hozza szóba. “Talán pimaszságnak tűnhet olyasvalaki részéről kritizálni a kínai forrásokat feldolgozó tudósokat, aki jóformán semmit sem tud a kínai szerzőkről, de talán megengedhető néhány kérdés: (1) hogyan voltak képesek Mongólia primitív nomád pásztorai, 300.000 emberből álló sereget etetni, (2) hogyan működhetett a társadalom, még ha csak 100.000 embert vontak is ki a termelésből, azaz a nyájak és csordák védelméből egy egész hadjárat idejére”. A kérdések nagyon is helyénvalóak, eltekintve bevezetésük módjától. Aztán ismét a személyeskedést választja: “Amikor azt a nézetet olvassuk23, hogy 430-ban Attila hunjainak [hadseregének – GA] száma 600.000 vagy 700.000 fő volt, el kell csodálkoznunk azon, hogy vajon ilyen hatalmas tömegnek hogyan sikerült ellátnia magát Pannóniában és hosszú útja során, még ha csak a Kubán-medencéből jöttek is.”

Egy másik kultúra lenézése, és cimkézése, ráadásul megfelelő ismeretek hiányában – bizony nem felel meg a tudományosság elemi követelményeinek. Ahogy fentebb bemutattuk, a hunok egyáltalán nem primitív népet jelentettek Attila korában sem, és ráadásul nemcsak a mai Mongólia területén éltek. Vessünk egy futó pillantást a térképre, hol is található Attila hun birodalma, és mettől meddig terjed (térkép: Attila birodalma a Kárpát-medencétől Indiáig és Kínáig terjed). Első pillantásra szembetűnő, hogy Attila birodalma nem korlátozódik se “Mongóliá”-ra, se Pannóniára, hanem ezeknél sokkal nagyobb térségre terjed ki. Azt is láttuk, hogy Kínában és Indiában is jelentős létszámú hun népek élnek. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kárpát-medencétől Kína keleti széléig, Közép-Ázsián át India keleti széléig él a mai emberiség kb. felét, akkor a hunok birodalmának létszámát semmiképpen sem lehet elhanyagolhatónak tekinteni. Ellenkezőleg. Az akkori világ népessége 300 millió lehetett (Harl, 1998). Ha ebből csak 140 milliót számolunk a hun birodalom övezetére, és ha ebben az egész övezetben a hunok létszámát a teljes népesség mindössze egynegyedére tesszük, ami alsó becslésnek tűnik a történelmi tények tükrében, akkor is 35 millió hun élt Attila idejében. És ehhez még hozzá vehetjük Kína olyan bennszülött népeit, mint a nemezkészítő “délnyugati embereket”, a Yunnan-i naxik elődjeit, India turáni őslakóit, Délkelet-Ázsia népeit, Japán turáni-szkíta népeit stb.

Érdemes más módon is megbecsülni a hunok létszámát. Pannónia Noricum-mal, Rhetiával és Dalmáciával együtt 3 milliós (Harl, 1998), ebből a jazyg-szarmatákra és egyéb szkíta-hun népekre mintegy 1,5 milliót vehetünk. Az Alföldre ismét 1,5 millió főt véve, Felvidékre 0,5 és Erdélyre újabb 1,5 milliót, a Kárpát-medence hun népességére 5 millió főt kapunk. Szarmaták éltek még a mai Szlovákia és Lengyelország területén is, legalább 1 millióan. A Kaukázusi (>1), Kaspi-tó környéki (>1) és a szarmata síkságon élő (>2) hunok létszáma is legalább 4 millió. Tudjuk, hogy a 200-400.000 fős hadsereget kiállítani képes gótok (akiknek létszáma így legalább 2-4 milliós) Szkítiában, a Fekete-tenger fölötti letelepülése után is a szarmata népek többségben maradtak (Szász, 1994, 111). Kisázsia (a mai Törökország) népessége 15 millió, Szíria, Palesztina és Mezopotámia lakossága együtt 6,5 millió fő (Harl, 1998). Ennek alapján feltehető, hogy Perzsia lakossága legalább 12 milliós. Firdauszi Sáhnáme-jéből (Királyok Könyve) és Közép-Ázsia történelméből tudjuk, hogy az iráni és turáni népek évszázadokon át váltakozó szerencsével küzdöttek egymással. Tudjuk azt is, hogy a perzsák ősei a médek (Strabón, 556), illetve a szkíták (Ammianus Marcellinus, II, 31. könyv, 2. §, 194) és azt is, hogy az i.e. első évezredben a perzsák még testvéreknek tartják a szkítákat (Huszka, 1930). Ha tehát Perzsia népességének mintegy felét a médek, szkíta-hunok adták, és ha az ókori pártus birodalom többi népének csak egyharmada volt hun, a pártus birodalom népei együtt legalább 8 millióval járulnak a világ hun népességéhez. Ott van még az Oxus (Amu-Darja) mente, a Turáni alföld, a szkíták egyik fő központja. Itt is számolhatunk legalább 6 millió hunnal, de óvatosságból vehetünk 4 milliót. Ennek alapján valószínű, hogy Attila birodalmában legalább 21 millió hun élt. De éltek még hunok Attila birodalmán kívül is, mégpedig nem is kis számban. Mao-tun az Ordos-körzetbeli, vagyis az un. déli hunok vezetője volt. I.e. 206-ban megszervezett birodalmában 19 nagy fehér hun törzs élt. Hadserege 300.000 könnyű felszerelésű lovas harcosból állt. A déli hunok létszámára a kínai évkönyvek 3 milliót adnak meg (Csobánczi, 1964, 111). Kína északi népei között a hun népek összlétszáma ennél jóval nagyobb, hiszen évezredeken át egész Kínával összevethető volt katonai súlyuk, és a kínai etnikum kialakításában is jelentős részt adtak. Az északi To-ba királyság területén 119 hun törzs élt, akik összefogtak, és így erősebbek voltak az inkább mongol sienpiknél (Csobánczi, 116). A nyugati hunok, o-sunok, kin-kunok, ting-lingek, o’kutok (ogurok), zsuan-zsuanok (avarok), a To-ba királyság stb. jelentős hun népessége együttesen legalább ötszörösét teszi ki a déli hunokénak, akiknek létszámára ovábbra is 3 milliót véve legalább 15 millió főt kapunk, még óvatosabb becsléssel 9 milliós alsó határt. A déli hunokkal együtt tehát a Kína vonzáskörzetében élő hun népesség létszáma legalább 18 millió főre tehető; illetve óvatosabb, alsó becslésünkkel 12 millióan. Ez az akkori Kína 48 milliósra becsült összlétszámának (Csobánczi, 114) mindössze a negyede. Láttuk, hogy Észak- és Dél India fejlődésében a hunok évszázadokon át vezető szerepet játszottak (Magadha Birodalom, Magadhi Gupták, szakák, turáni őslakók, Dekkán-i hun birodalom stb.). A kézenfekvő feltevéssel, hogy Indiában a hunok létszáma nem lehetett lényegesen alacsonyabb, mint Kínában, itt is számolhatunk legalább 8 millió hunnal. Ha csak ezeket a hun népeket vesszük figyelembe, Attila népével együtt akkor is 47 milliós számot kapunk. Összevetve előző, 35 milliós becslésünkkel, a hunok létszámára 40 milliós alsó határt tarthatunk valószínűnek. Egy rövid ellenőrzés: Perzsia Európa ellen indított hadseregének létszáma a görög források szerint 700.000 fős (Ghirshman, 1985, 120). Népessége 16-as szorzóval (azaz minden harcost adó családra egy másik családot számítva; egy család: két nagyszülő, egy feleség, egy férj, négy gyerek, összesen 8 fő; kellett a négy gyerek a katonák magas halandósága miatt) Perzsia népessége 11.2 milliós, vagyis az általunk számolt 12 milliós értékkel jól egyezik. Azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Attilának egy 600.000 fős haderő kiállításához nem kellett egész birodalmának erőit olyan mértékben mozgósítania, mint Perzsiának a görögök ellen. Valóban, a történelmi adatok azt mutatják, hogy Attilának 600.000 fős hadserege volt (Horváth, Parragi, 1943, 164; Cabrol, Leclerq 1907).

Így aztán Thompson mindkét kérdésére a válasz megadható. Ha egy kicsit utánanézett volna Thompson az adatoknak, könnyen megtalálhatta volna ő is ezt vagy más számokat is, anélkül, hogy kínaiul meg kellett volna tanulnia. Amikor egy-egy nagyobb hun törzsszövetség komolyabb haderőt állított ki, három millió fős lakosságot véve hátországnak 100.000 harcos kivonása a termelésből nagyon is elképzelhető számnak látszik.

Bármilyen kitűnő szakember volt is Thompson szakterületén, a klasszika-filológiában, és így bármilyen tájékozottan és kritikusan ismeri is a görög, latin forrásmunkákat, a hun haderő tárgyalásához érve többszörös felkészületlenséget árul el. Gondolatmenetének idézett mondatában: “Amikor azt a nézetet olvassuk23, hogy 430-ban Attila hunjainak [hadseregének – GA] száma 600.000 vagy 700.000 fő volt, el kell csodálkoznunk azon, hogy vajon ilyen hatalmas tömegnek hogyan sikerült ellátnia magát Pannoniában és hosszú útja során, még ha csak a Kubán-medencéből jöttek is” – nem adja meg pontosan, hol és milyen szerzőtől olvasta ezt az adatot. A 23-as lábjegyzetben pedig ezt írja: >>H. Leclerq rosszallás nélkül idézte, Dict. D’arch. Chrét. VII. II. 2793, az illető címszónál “Hunok”<< H. Leclerq-nek tehát rosszallással kellett volna idéznie a Dict. D’arch. Chrét. Rövidítéssel jelzett műből. Csakhogy ez a mű teljes címén “Dictionnaire d’Archéologie Chrétienne et de Liturgie”, vagyis egy átfogó régészeti értelmező szótár, 15 kötetes régészeti lexikon, és két főszerkesztője Fernand Cabrol, Farnborough abbéja és R. P. don H. Leclercq. Nem tehetett volna tehát eleget Leclerq Thompson kívánalmának, hogy rosszallással idézzen a jelzett műből, hiszen annak helytálló voltáért neki magának kellett kezeskednie főszerkesztői minőségében. Fordítva: Leclerq főszerkesztői minősége egy ilyen hatalmas, átfogó régészeti lexikon szerkesztői munkálatainak élén minden bizonnyal azt jelzi, hogy Leclerq ezekben a régészeti kérdésekben a világ egyik legkiemelkedőbb szaktekintélye volt. Ez a tény viszont Thompson várakozásával ellentétes értelemben mutatja a valóságot. Más szóval: Thompson minden bizonnyal melléfogott, amikor a terület mérvadó szakértőjének adatát valótlan színben igyekezett feltüntetni.

Thompson ezek után a következő gondolatmenettel érvel. -5. századi görög-római szerzőink azonban egy merőben eltérő helyzetet ábrázolnak. 409-ben Honorius 10.000 hunt vetett be Alarik ellen.25 Jellemző azonban, hogy a kiváló szerző, akitől ezt az információt szereztük – Olympiodórosz, aki szemtanúja volt a hunok életének -, rögtön annak leírásával folytatja, hogy milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a császár annak érdekében, hogy élelemmel lássa el őket: állatállományt és gabonát hozatott Dalmáciából Itáliába, külön erre a célra. Ahogy Zoszimosz írja, “a császár 10.000 hunt kért fel szövetségesnek, ellátásuk érdekében pedig elrendelte, hogy a dalmátok küldjenek gabonát, juhokat és ökröket. Az a tény, hogy Zoszimosz, vagy még inkább Olympodórosz úgy ítélte meg, hogy ennek az információnak mindenképpen szerepelnie kell, alátámasztja vélekedésünket az eset nem mindennapi voltáról, illetve arról, hogy 10.000 hun etetése egy hadi szezonon keresztül nem mindennapi feladatnak bizonyult. Valóban az is elképzelhető, hogy akkoriban csak a császári kormányzat volt abban a helyzetben, hogy a hun harcosok ilyen nagy tömegét egy helyre összpontosíthassa. Ezek szerint igen valószínűtlen, hogy a hunok rögtön Európában való felbukkanásuk után elegendő mennyiségű élelmet tudtak volna előállítani, amennyi egy ilyen hatalmas hadtestet egy hadi szezonon keresztül el tudott volna látni”. Egy észrevétel: A nyugati források (pl. Ptolemaios, De apparentiis III, 5; Marinus Tyriensis, Periplus II. 39) szerint a hunok az i.u. 2. században tűntek fel Európában. Az i.u. 2. és 4. század között kétszáz év telt el. Nem világos, miért ne tudtak volna a hunok kétszáz év alatt 10.000 harcos élelmezéséhez szükséges élelmet előállítani. Inkább arra gondolhatunk, hogy Thompson nem ismeri eléggé a szakirodalmat, vagy nem akar tudni az érvelése számára nem kedvező tényekről.

Látnunk kell azonban, hogy Thompson érvelése egy alapvető, lényegi pont megvilágítására szolgál. Nem mindegy, hogy a hunok hányan voltak, és az sem, hogy mekkora volt Attila hadereje. Ennek a kérdésnek a megvilágítására nem szabad sajnálni a figyelmet. Anélkül, hogy tudnánk, mekkora volt Attila hadereje, legalább nagyságrendileg, illetve ellenfeleihez viszonyítva, nem alkothatunk megfelelő képet Attiláról és hunjairól. Éppen ezért rendkívül sajnálatos, hogy Thompson egyetlen adatból – Olympiodórosz egy esetre vonatkozó leírásából – rögtön egy egészen más esetre vonatkozó következtetést von le. Abból ugyanis, hogy Honorius Flavius nyugatrómai császár 409-ben 10.000 hunt vetett be Alarik, a nyugati gótok királya ellen, nem következik szigorú matematikai következetességgel, hogy Attila teljes hadereje mekkora volt 453-ban. Abban igaza van Thompsonnak, hogy 10.000 harcos élelmezéséről gondoskodni kell. Ezt eddig is tudtuk, és számoltunk is vele. Sőt, mi azt is kiszámoltuk, mekkorának kell lennie egy harcos élelmezéséről, fenntartásáról gondoskodó háttérnek – ezt a számítást Thompson sajnos elkerülte. Arra is szeretnénk rávilágítani, hogy 10.000 harcos élelmezési feladatának gondjai nem feltétlenül riasztották el a történelem jelentős alakjait attól, hogy 10.000 főnél nagyobb létszámú hadsereget állítsanak ki. Tény, hogy már az ókorban hatalmas, több tízezres, több százezres hadseregek jöttek létre, és ezek akár heteken-hónapokon, sőt éveken keresztül hadjáratot folytattak. A hadseregek élelmezési feladatai nem jelentenek a természeti törvények szükségszerűségéhez hasonlítható felső határt a hadseregek méretében. Úgy látjuk, Thompson hozzáállása a hun haderő létszámának megértéséhez elmarad a tőle elvárható tudományos alaposságtól.

De menjünk tovább. Thompson így folytatja: “Később Olympiodórosz26 azt állítja, hogy a hun haderő, amely Olympius megbízásából 409-ben Athavulf gótjait legyőzte, 300 főből állt. Az ellátással kapcsolatosan felmerülő gondok alapján, amelyeket már említettünk, ezt a nagyságrendet el tudjuk fogadni. Prokopiosz idejében, amikor a hunok visszatértek – mint látni fogjuk – egy olyan társadalmi rendszerben éltek, amely hasonló volt ahhoz, amelyben 376 körül éltek. Ekkor seregük létszáma többnyire 200 és 1200 között volt. Zabergan hadserege, amely 558-ban akkora riadalmat okozott Konstantinápolyban, 7000 kutrigurból állt, ami igazán kivételes.27 Nem térünk el túlságosan az igazságtól akkor, ha azt feltételezzük, hogy az átlag hun kalandozócsapat, amely a római provinciákat fosztogatta az ötödik század elején – igen ritka kivételektől eltekintve – aligha haladta meg az 1200 harcost”. Thompson itt egy hadicselt alkalmazott, úgy tűnik, a kedves Olvasó félrevezetésére. Azzal kezdte gondolatmenetét, hogy “térjünk át arra a kérdésre, hogy mekkora volt a hunok létszáma és katonai ereje”. Könyve nem az “Alkalmi hun portyázó szabadcsapatok Attila sorsdöntő háborúja idején” címet viseli, hanem címe: “A hunok”. Így tehát mind az olvasó várakozása, mind pedig a Thompson által beígért kérdés magára a teljes hun haderő létszámára, és a teljes hun népesség létszámára irányul. Becsapva érezhetjük magunkat, amikor egy-egy adatra épített felületes gondolatmenete végén nem a döntő csatára mozgósítható hun haderő létszámáról értekezik, hanem a központi hun vezetés nélküli, alkalmi portyázó csapatokéról, ami pedig egy teljesen más és mellékes kérdés. Egy tudományos szerzőtől nem fogadható el, hogy a fő kérdés helyett egy lényegtelen mellék-kérdésre térjen rá, összemosva a fő- és a lényegtelen kérdést.