Megjelent: KAPU 2006.04, 64-66.

Eszmélés
A Mindenség kapcsolata legszemélyesebb világunkkal

Mi lesz velünk?

Mi fán terem az ember? Mi lesz velünk? Ha testünk egyszer felbomlik, mi lesz legszebb érzéseinkkel, gondolatainkkal? Mi lesz mindazzal, amiért élünk, ami életünk ügye, értelme, értéke? Lehet, hogy csak az számít, ami látható, ahogy a fogyasztói világ sugallja? Lehet, hogy az ember csak hús és izom, agyába vésett program, csak vásárló- és munkaerő? Vagy mégiscsak több az ember? Ha a csillagos égbolt alatt elgondoljuk a csillagok évmilliárdjait, a tér fényéveinek milliárdjait, és a néma csendben eszméletünk motozni kezd a végtelenben, borzongató találkozás előtt állunk. Találkozás a Végtelennel. A csillagos égbolt végtelensége előhívja életünk megkeményedett, elidegenedett kérge alól egykori önmagunkat, kicsalja a szellemet a palackból, megmozdítja a belső végtelent, és ahogy megmozdul a bennünk eszmélő, önmagára eszmélő Élet, borzongással és csodálattal vesszük tudomásul, hogy a belső és külső Végtelen bennünk és általunk néz egymás szemébe. Végtelen nézi a Végtelent. Titokzatos és szédítő Valóság! Hogyan lehetséges, hogy a valóság minden képzeletnél csodálatosabb?

A valóság természete

De mitől valóságos a valóság? Valóság az, aminek létéről minden ember egyformán képes meggyőződni. Első közelítésben a valóság tényekből áll, vagyis olyan létezőkből, amiknek létét nemcsak érzékeljük, hanem értjük is, mégpedig biztosan, sokszorosan és sok ember által igazoltan. Ilyen lehet a Nap léte vagy egy szúnyog léte is. A Nap léte azonban egyben életünk feltétele is. A Világegyetem léte, a törvények léte, a szabadesés, a tömegvonzás törvénye, az élőlények önfenntartásra, fajfenntartásra törekvése pedig egyenesen törvényszerű, szükségszerű is. Az ilyen létezők alkotják a feltétlenül létező valóság, az abszolút valóság birodalmát. A fizikai, biológiai, pszichológiai törvények téren és időn kívüli létmódban “élnek”, amely a külső érzékszerveinkkel érzékelhető jelenségek létmódjától lényegesen eltér. A jelenségek a térben és időben változnak, a törvények örökké változatlanok.

Az idő természete

Ki hallja a tegnapi papír zörgését? Manapság divatos azt gondolni, hogy a valóság a mérhető, érzékelhető jelenségek birodalma. Csakhogy világos, hogy a tegnapi zörgés ma már nem mérhető, nem érzékelhető. A tegnapi papír zörgése ma már nem hallatszik. Az, hogy emlékeinkben őrizzük és felidézni is képesek vagyunk ezt a zörgést, csak azt jelzi, hogy a képzeletben, és nem a valóságban létezik. Ha tehát igazuk lenne azoknak, akik szerint a valóság az érzékelhető jelenségek birodalma, akkor a tegnap visszavonhatatlanul eltűnt, a semmibe zuhant. A tegnap egyszerűen nem létezik. Valóban: ami létezik, az itt és most létezik, ahogy a létezik ige jelen ideje is jelzi: jelen idejű. A tegnap már megtörtént, múlt idejű, tehát, szól az érvelés, nem létezik, semmis.

De lehetséges-e, hogy a tegnap eltűnt a semmibe? A ma jelenségei egyáltalán nem léteznének, ha nem léteznének olyan természeti törvények, amelyek a tegnapra támaszkodva megteremtik a mát. Képletbe foglalva: tegnap + természeti törvények = ma. A mát tehát a természeti törvények összekötik a tegnappal. Ezek a természeti törvények állandóak, ugyanazok ma, mint tegnap. Ilyen a természeti törvény, amely meghatározza, hogy a Föld 24 óra alatt forduljon körbe forgástengelye körül, és ezáltal lesz a tegnapból ma. Ha nem léteznének természeti törvények, nem is tudnánk megkülönböztetni a jelenségeket egymástól, hiszen a jelenségek felismerhetőségét tartósságuk, ismétlődésük adja, és mind a jelenségek tartósságát, mind ismétlődését csakis a törvényeknek köszönheti. Érzékelésünk sem létezhetne, ha nem lennének törvényei. Ha szemünk és agyunk minden pillanatban más és másképpen viselkedne, mindenféle törvényszerű összefüggés nélkül, szemünk összevissza, zavarosan látna, és agyunk ezt a zűrzavart törvényszerű háttér nélkül nem tudná feldolgozni. És ezek a természeti törvények ugyanazok minden nap. Ezek a törvények biztos hátteret jelentenek, fenntartják a mát, és előidézik a holnapot. Ezek a törvények a jelenségek forrásai, olyanok, mint a mesebeli boszorka, aki vetélőgépén katonákat sző. Egyetlen egy törvény végtelen sok jelenséget képes előidézni. A tömegvonzás törvénye minden testet mozgásba hoz, az egész Világegyetemben, minden pillanatban, minden nap, a napok végeláthatatlan sorában. Ha a jelenségek valóságosak, a törvények még inkább, hiszen egy törvényben végtelen sok jelenség rejlik. A törvények a valóság egy sűrítettebb létmódjában léteznek, a valóság egy mélyebb szintjét képviselik.

Ha csak a jelenségek léteznének, mi lenne a valóság? Nem lehetne a jelenségek összessége, hiszen a valóság minden ember számára ugyanaz kell legyen, és minden ember más és más jelenségeket érzékel. Ha pedig a minden ember számára egyformán érzékelt jelenségek összességeként fognánk fel a valóságot, akkor a valóság csak az érzékelt jelenségekből vett közös részt jelentené, azokat a jelenségeket, amelyeket mindenki ugyanolyannak érzékel. De így minél több embert, élőlényt vennénk figyelembe, annál kisebb lenne ez a közös halmaz, ez a “közös nevező”. Csak akkor nem lenne egyre kisebb, ha valami természeti törvény biztosítaná, hogy ugyanakkora legyen minden ember számára. És elvárjuk a valóságtól azt is, hogy átfogó legyen, hogy nagyobb legyen annál, amit az emberiség érzékelni képes. És ha ehhez hozzávesszük azt a követelményt is, hogy a valóság minden időben ugyanaz maradjon, akkor be kell lássuk, a jelenségvilág nem adhatja a valóság lényegét, hiszen a jelenségek éppen fordítva: folyton változnak. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A valóság tehát nem a jelenségek világban található.

Tegyük fel tárgyszerűen a kérdést: “hová tűnt a tegnapi szék?” Világos, hogy a most érzékelhető szék nem a tegnapi, hanem a mai szék. De az is éppígy világos, hogy a mai szék a tegnapi szék mása, szinte ugyanaz, mert természeti törvények biztosítják a szék anyagának, formájának közel változatlanságát. A múlt tényei nem tűnnek el nyom nélkül. A geológiai korszakok éppen amiatt datálhatók, hogy egyértelmű nyomokat hagynak. A múlt lényegében kikövetkeztethető fennmaradt nyomai és a fennmaradásukat biztosító természeti törvények ismerete alapján. A természeti törvények pedig változatlanok, mindig ugyanazok. Létezik a valóságnak egy olyan szintje a jelenségek múlékony valósága mögött, ami változatlan marad.

Ha a valóság mindig ugyanaz marad, akkor a tegnap meg van mentve. És akkor életünk nem vész a testi halál után a semmibe! Nemcsak egész életünk filmje utazik testünk felületéről szerte a világűrbe fény-alakban, hanem tetteink érzésbeli, gondolatbeli és anyagi hatásai is tovább élnek és hatnak valamilyen módon. És ha életünket értelemszerűen éltük és éljük, akkor gondoskodhatunk arról, hogy életünk értelme fenn is maradjon a világban. Ha pedig földi életünk a kozmikus életerő számára is értékes, akkor ez a kozmikus erő is gondoskodni fog életünk értelem-emelő értékeinek fenntartásáról. A tegnap tehát képes lényegében is fönnmaradni!

Tágabb értelemben véve a tegnap a valóságban létezik, abban a valóságban, ami ma ugyanaz, mint tegnap. Szűkebb értelemben véve a tegnap nem létezik, hiszen ha azt lehetne rá mondani: létezik, akkor a jelen időben létezne, márpedig nem a jelenben létezik, hanem a valóságban, abban a valóságban, ami a jelenségek világán túl, a változatlan világban létezik. Ha a tegnapra azt mondhatnánk, létezik a jelenben, akkor ma lenne, márpedig nem az, mivel tegnap. A tegnap a valóságban létezik, abban a valóságban, amelyet törvények hídja köt össze a mával. Ezek a törvények életet adnak minden tegnap igazi értelmének. Minden tegnap együttvéve adja ki a megvalósult valóságot. A valóság nem engedi a tegnapot a semmibe hullni.

A kozmikus és a személyes idő

A tegnap és a ma a holnappal együtt az idő folyamának állomásai. Mi az idő? Az események egymásra következésének rendje. Ezek között az események között vannak, amelyeket a fizika törvényei idéznek elő: például lehull egy falevél. Vannak, amelyeket a biológiai törvények idéznek elő: például a biokémiai folyamatokat a sejtekben. Vannak, amelyeket a pszichológiai törvények idéznek elő, például agysejtjeink tüzelését. Egyik pillanatban még agysejtjeink egy-egy csoportja jelez, a többi nem a következő pillanatban már egy másik csoport. Pillanatról pillanatra sejtjeinkben biokémiai, pszichobiológiai folyamatok, események követik egymást. (Vannak, amelyeket nem törvények idéznek elő, hanem az ember természettől eltérő viselkedése. Ezek az elidegenedett érzések, cselekedetek. Az az érzés, gondolat, amelyet a Természet törvényei idéznek elő, rendszerint elemi erejű, ellenállhatatlan, hiszen természeti erő hajtja őket.) Ha gyorsabban követik ugyanazok az események egymást, akkor úgy érezzük, felgyorsul az idő. Az idő tehát nem egyszerűen az egymásra következő események rendje, hanem az egymásra következés üteme, sebességének mértéke.

Ha meggondoljuk, szervezetünk ideje nem mindig esik egybe a karóránk által mutatott idővel. Van, amikor úgy érezzük, röpül az idő, van, amikor úgy éljük át, csak cammog, vánszorog. Szervezetünk belső eseményeinek rendje függ érzéseinktől, hangulatunktól, indulati-érzelmi állapotainktól. Mégis szinte mindenkinél és szinte mindig jó közelítésben egybeesik a karóránk által mutatott idővel. Ha szervezetünk eseményeinek ütemét biológiai időnek mondjuk, akkor minek mondjuk a karóránk által mért időt? Világos, hogy kozmikus időnek kell mondjuk. És akkor a szervezetünk biológiai idejének megegyezése a karóránk által mért idővel azt jelzi, hogy biológiai időnk jó közelítéssel megegyezik a kozmikus idővel.

De miféle események adják a kozmikus időt? Ha a világegyetem dolgok halmaza lenne, nem lenne idő, hiszen az idő nem a dolgok egymásra következésének üteme, hanem az eseményeké. De mi idézi elő ezeket az eseményeket? A Világegyetem színterén egyértelmű, hogy az események bekövetkezése természeti törvényeknek köszönhető. A természeti törvényekről tudjuk, hogy elemi erejűek, ellenállhatatlanok, élőlényeknél valami teljes intenzitású érzelmi állapot velejárói. A vadállatok nem elidegenedettek, átélésük közel teljesnek mondható, és sok szempontból meghaladja az emberét. Az állatokat és növényeket éltető biológiai törvények természeti törvények. Vajon mi a helyzet az úgynevezett élettelen világban? Föltételezhetjük, hogy az embertől az állatvilágon és növényvilágon át a természeti világ felé haladva az önazonosság foka tovább nő. A sziklák, a szél, a Nap nem gyarlók, nem tévednek, nem hibáznak: azonosak önmagukkal, következetesek a végletekig. Tudják, hogyan kell viselkedniük. Még az atomok is tudnak választani: különben hogyan hozták volna létre az életet? Még az atomok is tudatos, választásra, átélésre képes létezők. A szikla is: honnan tudná egy most létrejövő repedés, hogy milyen a szikla alakja? Hiszen úgy fut végig a szikla testében, mint aki átlátja a szikla egészét! Honnan tudja a lecsapó villám, hogy a földön hová csapjon le? Talán felméri a helyzetet előbb? Akkor elég sokat tud!

Régebben úgy gondolta az ember, hogy az egész világ a természethez tartozik. Amikor még nem városokban, hanem a természetben éltünk, a mesterségesen létrehozott tárgyak csak másodlagos szerepet játszottak életünkben a természethez képest. Nem úgy gondoltunk a természetre, mint élettelen, mesterséges tárgyak halmazára, hanem úgy, mint a természet életében részt vevő lények egybehangzó, összehangolt tevékenységére. Hiszen a szikla is számtalan természeti körfolyamatban vesz részt: a légköri víz körfogásában, a szél, a Nap ciklikus hatásaiban, az éjszaka és a nappal, az évszakok váltakozásában, a kozmikus ciklusok életében. Ezer szállal kapcsolódik a világ számtalan, mégis egységes folyamatához. És az idő ezen eseményfolyam üteme. Vagyis az élővilágot és a természeti világot alkotó események egymásra következésének üteme. Az ősi ember nem választotta ketté az élővilágot és a természeti világot, hanem mindkettőt élettel áthatottnak fogta fel. Ha kettéválasztotta volna, akkor két időt kellett volna bevezetnie: a természeti világot jellemző és az élővilágot jellemző időt. Így viszont nem vezetett be két időt, csak egyet: és ez az idő egy az élővilágban működő idővel. Ez az élő idő. A világegyetemre kivetítve ez az élő világegyetem ideje. Ez az élő idő hatja át az egész természeti világot, és ez a természeti idő adja a mesterséges tárgyak idejét is.

Mit jelentett ez az élő kozmikus idő? Egy hasonlattal: a kozmikus élőlény szervezetének belső, biológiai idejét. Ha pedig ez így van, akkor a tény, hogy a kozmikus idő ma is megegyezik szervezetünk belső idejével, egyszerűen annak következménye, hogy szervezetünk a kozmikus élőlény szervezetében él. Más szavakkal: a Mindenség biológiai ideje az alapja minden élőlény biológiai idejének! Ez aztán a bensőséges kapcsolat a Mindenség és az élőlények között! A kozmikus idő a Mindenség tetteinek folyama, és lényegében egy a személyesen átélt idővel. Legszemélyesebb átélésünk a Mindenség rendjét érzékeli!

Önazonosságunk természete

Úgy érezzük, hogy azonosak vagyunk azzal a lénnyel, aki tegnap voltunk. Hová tűnt tegnapi lényünk? Nem messze, hiszen magunkban hordozzuk. Mi biztosítja önazonosságunk fennmaradását? Felmerül, hogy végső soron génjeink változatlansága. Egyediségünket, szervezetünk felépítését génjeink határozzák meg, tehát önazonosságunk változatlan kell maradjon, hiszen génállományunk változatlan. Csakhogy a modern ember önazonossága már nagymértékben legyengült, hiszen ijesztő mértékben elidegenedett önmagától. Ha önazonosságunkat génjeink változatlansága biztosítaná, akkor önazonosságunknak minőségileg is változatlannak kellene lennie. Ugyanakkor önazonosságunk egyre nagyobb mértékben teljes veszélybe is kerül: hiszen szélsőséges esetekben személyiségünk összeroppanhat, önazonosságunk elmezavar, elmebaj fellépése esetén megváltozhat vagy megszűnhet, úgy, hogy eközben génjeink változatlanok. Önazonosságunk igazából egyfajta lelki egészséget is jelent. Ami itt döntő jelentőségű, az az, hogy mitől személy a személy. Végső soron a személy az, aki személyesen átéli az életét. Vagyis személyiségünk önazonosságának végső alapja a legszemélyesebb átélő képesség. Mi adja életünk legszemélyesebb élményét? Végső szinten életünk legszemélyesebb élménye, hogy élünk! Enélkül az élmény nélkül semmit sem tudnánk személyesen átélni! Személyiségünk legalapvetőbb élménye életerőnk átélése. Minden átélés elemi feltétele az életerő jelenléte. Minden emberben ott él az élet elemi ereje. A modern ember általában nem éli át életét elemi erővel, bár ha máskor nem, élete drámai fordulópontjain ez azért még előfordul. De mint képesség, minden emberben ott lappang a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban életét teljes emberként átélje úgy, ahogy az állatok, a növények átélik életüket. Az élet teljes átélésekor az életerő elemi erejű élményként bontakozik ki előttünk. Ez a teljes átélést jelentő elemi erő maga a természeti törvény, az élet parancsa. Az élet természeti törvénye az élet fennmaradása, fenntartása és továbbfejlesztése minden körülmények között. Önazonosságunk végső alapja az élet természeti törvénye. Ez a természeti törvény örök. Az élet örök törvénye adja önazonosságunk változatlan valóságát: az Én-t.

Ha az Én változatlan, örök, mert örök természeti törvény hordozza, akkor éppúgy objektívnek, létező valóságnak kell tekintenünk, ahogy minden természeti törvényt. Már Schrödinger észrevette, hogy az Én az az alap, amelyen minden élet adatai értelmeződnek. Az élet törvénye egyetemes, minden élet ezen az örök természeti törvényen alapszik. Minden élőlény Én-je végső önazonosságában ezzel a természeti törvénnyel azonos. Az Én tehát objektív valóság, ahogy az élet is objektív valóság. Az én Én-em végső alapja ugyanaz, mint a Tiéd: változatlan valóság, amely örök törvényt hordoz. Úgy vélhetjük, minden Én más: de akkor már hozzáértjük egyedi jellemzőink holdudvarát is az élet egyetemes központjához, az egyetemes Én-hez. Ha ebből a szemszögből nézzük, minden nyelv kifejezi az Én-ek egyetemes azonosságát, hiszen ugyanazzal a szóval jelöli az én Én-emet, mint bárkiét: Én. Legszemélyesebb, legbensőségesebb világunkban mindannyian azonosak vagyunk. Minden ember végső soron azonos. Minden élő végső alapjában azonos. Mindannyiunkban a kozmikus Én él. Én-ünk azonos az egyetlen egy Én-nel, ami létezik: a valóság Én-jével, a változatlan, örök Én-nel, az élet természeti törvényében hordozott Én-nel. Ha pedig azért vagyok én személy, mert Én-em van, és a személyneveket nagybetűvel kell írni, akkor azt a valóságot, aminek Én-je megegyezik minden személy Én-jével, éppúgy nagybetűvel kell írni: Valóság. A Valóság is személy, mert Én-je van, ugyanaz az Én-je, mint minden személyé, mint minden élőlényé: a kozmikus Én. A Valóság a kozmikus személy. Ez az azonosság a legalapvetőbb azonosság minden lehetőség közül. Én és a Valóság legvégső alapunkban egy és ugyanazok vagyunk. Minden Én a Valóság Én-jét hordozza. “Az egész világ egy nagy Én, Ő mondja azt is, hogy Én, hallom, ahogy mondja, Én, mikor azt mondom, hogy: Én!” Ha Én-ünk nem létezne, a tegnapi élet, a nagybetűvel írt Valóság a semmibe zuhanna. Én-ünk nem más, mint az élet előretolt hadállása a Valóság semmibe zuhanásának megakadályozására.

Örök és megvalósult valóság

Létezik egy valóság, ami örök, amit a természeti törvények hordoznak. A természeti törvények időtlenek, lényegükben téren és időn kívüliek. Mindenhol és mindenkor érvényesek. A természeti törvényeket a fizikai, biológiai és pszichológiai törvények alkotják. Minden élőlény egyszerre fizikai, biológiai és pszichológiai lény. Ha tehát a Világegyetemet egyszerre fizikai, biológiai és pszichológiai törvények írják le, akkor teljesen egylényegű az élőlényekkel: testi, lelki és szellemi lényegű. A természeti törvényekben hordozott Valóságot meg kell tehát különböztetnünk egy másik valóságtól: a megvalósult és megvalósuló valóságtól. A megvalósult valóság minden eddig megvalósult folyamat egysége. A megvalósult valóság minden tegnap együtt a mával. A megvalósult valóság az összes megvalósult esemény, beleértve az átélést és az átélés értelmezését. Minden átélés, mint megvalósult vagy éppen megvalósuló valóság, egyféleképpen történik meg. A természeti törvények folyamatosan hangolódnak össze: a fizikai, biológiai és pszichológiai törvények hármassága az egyféleképpen megvalósulásban válik eggyé.

Létezik egy természetes érzésvilág és egy természetes gondolatvilág. A természeti törvények által születő érzések a nemeslelkűséget, a természeti lények életközösségével való együttérzést, gyengédséget és kedvességet jelentik. A természetes érzések teljes fényükben elemi erejűek, ellenállhatatlanok, lenyűgöző szépségűek, elragadóak. A természetes gondolatok a természetes érzésekből fakadó, az ember, az élet szépsége, a világ, a Természet szépsége, igazsága által születő gondolatvilág. A Világegyetem sorsának kiteljesedését, a boldogság érvényre jutását segítő gondolatvilág. Ezzel a természetes érzés- és gondolatvilággal fordult szembe a modern ember érzés- és gondolatvilága.

A megvalósuló valóság mögött létezik egy mélyebb és egyetemesebb, örök valóság. Minden folyamat, ami törvényszerűen történik, történt és fog megtörténni, magának a természeti törvények egységébe foglalt Valóságnak a megnyilvánulása. A megvalósult valóságtól eltérően itt egy lényegében időtlen Valóság képe rajzolódik ki előttünk. A magától a természettől ébredő természetes érzések és gondolatok egy olyan valóságot hordoznak magukban, amely örök, és amelynek neve éppen ezért: Örökkévalóság.

A megvalósult valóság bizonyos értelemben több, mint az Örökkévalóság, hiszen megörökít olyan eseményeket is, amelyeket nem a természeti törvények hordoznak magukban. Megvalósulnak természetidegen érzések és gondolatok is. Vegyük észre, hogy a megvalósult valóság és az örökkévalóság mindketten függetlenek minden utólagos folyamattól. Szokásos az objektív valóságot úgy felfogni, mint a “tudatunktól független valóság”-ot a marxista téveszmék rendszerében. De miért csak a tudatunktól, pontosabban, értelmezésünktől kellene a valóságnak függetlennek lennie? Ami egyszer megvalósult, azon már semmi sem tud változtatni, se gondolat, se érzés, se semmiféle fizikai folyamat. Azt a tényt, hogy tegnap vacsoráztam, nemcsak semmiféle utólagos gondolat, érzés, de semmiféle fizikai folyamat sem képes meg nem történtté tenni. Tehát a valóságnak nemcsak tudatunktól, hanem mindenféle későbbi jelenségtől, eseménytől függetlennek kell lennie.

A megvalósult valóság egy úton lévő folyam. Minden folyó a tenger felé tart. Utunk során kirajzolódott a megvalósuló valóság természetes tengere, célja: az Örökkévalóság. Minden megvalósulás természetes, végső célja az Örökkévalóság építése.

Grandpierre Attila

csillagász, zenész

www.grandpierre.hu