Vágtázó Csodaszarvas: A Lélek Anyanyelve. Tiszteletadás Bartók Bélának
Vágtázó Csodaszarvas: A Lélek Anyanyelve. Tiszteletadás Bartók Bélának
Petőfi Csarnok, 2006. március 14, kedd, 19 óra
Zenekari tagok:
Grandpierre Attila, ének (VHK)
Balogh Kálmán, cimbalom
Benkő Róbert, bőgő
Bolya Mátyás, koboz
Geröly Tamás, dob
Márton Bernadett, ének
Molnár Krisztina, hegedű
Szokolay Dongó Balázs, fúvósok
Vetítés: Bartha András
Mottó: „Az igazi népzene…minden külső befolyástól mentes, szerves szabadsággal fejlődik, mint a virágok, állatok…a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő teremti” (Bartók Béla: A népzenéről, 1925)
A népzene természeti jelenség, alapvető lelki megnyilvánulás, érzésvilágunk egyre felbecsülhetetlenebb értékű tiszta forrása, a lélek anyanyelve. Az igazi, ősi népzene segít a visszatalálásban önmagunkhoz, lelkünk természeti ősrétegéhez. Bartók Béla élete jó részét a magyar népzene ősrétegének felkutatásának szentelte. Kodály Zoltánnal együtt kialakították a módszert is: azon népek zenéjét kell kutatni, akikkel együtt és akiknek szomszédságában éltünk. Ha ezen népek zenéjében a magyar népzenével rokon zenéket találunk, a zene kora legalább akkora, mint az az idő, amióta külön élünk az adott néptől. Grandpierre Attila évtizedeket áldozott arra, hogy a Bartók-Kodály módszer alapján népzenei kincsekre bukkanhasson. „A Lélek Anyanyelve” című előadás Európa és Ázsia lovas népeinek fergeteges, ősi tánczenéjének újabb bemutatása Bartók Béla népzenei felfogásának jegyében.
Vágtázó Csodaszarvas
Szemelvények az ősbemutató koncert utáni sajtóvisszhangból
Amőba. Alapítvány a Modern Baloldalért. 2005 december 30. http://www.amoba.hu/cikk.php?id=10
A zene egyszerre volt új és egyszerre volt régi, maximálisan vissza tudta adni a VHK zenei hangulatát, Grandpierre kitett most is magáért: földön fetrengett, üvöltött és egyik oldalról a másikra szaladgált. A közönség tagjai közül többen sírtak, teljes volt az extázis, hömpölygött a tömeg, a középen ülők pedig nyugodtan tűrték, hogy a fiatalok elveszik előlük a kilátást. Az erős kezdet után megismerkedhettünk a VCS dalaival, talán a csendesebb, meditatívabb számok nagyobb szerepet kaptak, mint a VHK-ban, ám a szövegvilág hasonló, mondhatni, örökérvényű az az ideológia, amit Grandpierre képvisel. A hangszereknek is nagyobb szerep jutott, érdekesen hangzott, amikor a cimbalom (Balogh Kálmán) szólt Grandpierre énekhangjával kísérve.
Magyar Nemzet. Képeslap. 2005 december 11, 17. old.:
A Vágtázó Csodaszarvasban a közönségét ma is üvöltészuhataggal nyakon öntő, sámántáncot járó énekes a hagyományos népi hangszerek virtuózait gyűjtötte maga köré, a háttérvetítés látványvilágából maga a Kozmosz figyelte az emberi létezés legmélyebb rétegeit szólongató előadást. A magyarság, a lovas népek, a végtelen szabadság rég elfelejtett muzsikája, őslelke tombolt a bemutatkozó koncerten. Mi jöhet még?
Magyar Nemzet, 2005. december 5, hétfő, 15. old.:
Aki azt gondolta volna, hogy a VHK-t nem lehet felülmúlni, nagyonis tévedett. Most a Csodaszarvassal szólalt meg igazán az, amit annak idején Grandpierre Attila megálmodott első vágtázózenekarában…Ezután nincs olyan muzsika, amit hallgatni tud az ember. Ez maga a teljesség, legalábbis az a szelete, amit itt a földön fel lehet fogni belőle. Örök dallamok, amelyeket korszerű köntösbe öltöztettek…Szokolay Dongó Balázs és Balogh Kálmán teljesítménye viszont ezenfelül is felért egy kisebb varázslattal, az, amit ők tudnak, alighanem világelsővé teszi őket a területükön. Nem zenélnek: ők maguk a zene. Hihetetlenül együtt tudtak működni a színpadot körbeugráló táltossal, Grandpierre Attilával. Grandpierre Attila mindig lélekből énekel. Elveszíti önmagát a színpadon, hagyja, hogy eszközzé váljon a zene kezében, s annak üzenetét közvetítse…Aki egyszer meghallja, soha többet nem felejti el, mindig keresni fogja.
Szemelvények
„A ló a legnagyobb adomány, amivel a kultúra az embert megajándékozta.” (Klatte, 1814, Aphorismen über die Pferdezucht)
Régi arab mondás szerint a Paradicsom a földön a ló hátán, a könyv lapjain és az asszony ölelő karjai közt található meg.
A szanszkrit és a zend nyelvekben a Nap, a fény és a magasztos fogalmak azonosak a lóval. Csodálatos tulajdonságokkal bírt az ősmagyarok táltosa is.
Az első valóban lovas nép Európa történetében: a hunok.
A ló hátán az ember felülemelkedett a dolgok megszokott rendjén: felfedezte a sebesség mámorító érzését, azt a mámort, amely azóta is jellemzője a mind magasabbra törő embernek (Vecseklőy József: Ló és ember, 1983, a szerző kiadása).
Az a lovas nép, amely évezredeken át a ló hátán töltötte napjait, a ringató és vérforraló ritmussal, a szédítő sebességgel az örömteli végtelenbe röpítő ló hátán, mai fül számára szinte hihetetlenül gazdagabb zenekultúrával bír a gyalogos népek zenéjénél, nem szólva az ülő népek megrendelésre kiizzadt zenéjéről. Az emberiség első lovas népe évezredeken át Kínától Indiáig, Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig síkságokon, fennsíkokon (Etelköz, Szkítia, minuszinszki medence, Ordos, Herát, Yunnan, Radzsisztán, stb.) máig élő, hihetetlenül felvillanyozó népzenéket hagyott maga után. Több évtizedes kutatómunkával, csodával határos egybeesések révén sikerült ezek nyomaira bukkannom. Ideje, hogy világszerte felfedezzük a lovas zenekultúra kincseit, az emberiség zenei világörökségének eddig elérhetetlennek hitt csodáit. Egy ma már teljesen szokatlan, varázslatos, életteli kultúrába pillanthatunk be, amely egyszercsak megelevenedik előttünk és bennünk, és átéljük, hogy mindig is élt bennünk, ezredév óta lappangva, de ott élt mindig mindannyiunk minden sejtjében, lappangva, várt, csodára várt, arra, hogy feléledhessen. És eljött az idő!
Grandpierre Attila
Vágtázó Csodaszarvas, ének
„A népzenék az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői” (1925, 1981/9).
„A népzene a Természet tüneménye…minden kulturális befolyástól mentes. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a Természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok…bámulatba ejt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdagosságával, frissességével és közvetlenségével…A népi stílus tisztasága egyáltalán nem vész el az újszerű harmóniák használatával. Csak aki saját nemzete lelkébe, legelrejtettebb titkaiba mélyed, csak az alkothat olyan muzsikát, melyben kifejezésre juthat a népzene. Ha elég tehetséggel rendelkezik, műveiben ezt teljességre tudja vinni…A népzene a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.” (Bartók Béla: A népzenéről. Gondolat, Bp. 1931/1981, 30).
Vágtázó Halottkémek/VHK/Rasende Leichenbeschauer/Galloping Coroners
Szemelvények a világsajtóból
New York Times, 1990 February 28
A VHK zenéje alapvető, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel.
The Melody Maker, September 26, 1992 és October 10, 1992
Ahogy az énekes pörög benn a banda delejező vudujában, s ordít mint egy keringő dervis, a hatás majdnem hipnotizáló. Hihetetlen. Látva őket Kölnben játszani, izgatott lettem, nemcsak a zenekar előadása miatt (amely csodálatos volt) hanem a közönség tomboló reakciói miatt.
NMI Messitsch, német fanzine, 08/92
A VHK határozottan a legjobb Keletről. A Halottkémek egy zenei zabolátlanság, 50 perc transz. Ők őrült dobok, végletekig srófolt gitárok, sikoltó sámánok. Ők egy álom. Hallgasd extrém hangosan. Vessz el benne. Ne gyere vissza soha többé.
Various Artists német fanzine, 12/92
Ez egy sámánisztikus etno-punk. De ez több mint zene. Ez egy utazás a negyedik dimenzióba. Csukd be a szemed, érezd át a Világegyetemet és ott fogod találni magad a szenvedély végtelen mélyrétegében újra. Elfelejted neved, mindennapos gondjaidat, nemedet és egész biztosan, rációdat. Ami még mindig számít, az az ősi ösztön. Itt most kiélheted. Pszichoterápia vinilen. Egy zenekar túl minden normán és konformitáson. Egy mestermű!
VOLT-magazin, 1994
A VHK talán az egyetlen magyar banda, amelyik katartikus zenei attackot képes produkálni.
Bananafish, San Franciscan fanzine, 1995, No. 10
Minden alkalommal amikor egy új VHK felvételt hallgatok, újraélem ezt az atavisztikus álmodozást – ez olyan mint újra visszatérni az anyaméhbe. A VHK annyira valószínűtlen, olyan csodálatos és mégis olyan láthatólag szükséges (ha nem léteznének ki kéne őket találni), hogy ők úgy funkcionáltak számomra mint kedvenc gyermekkori tündérmeséim melyeket kisgyerekkoromban hallgattam…ez a csodálat ma is velem van. A VHK úgy hangzik mint egy más világból és más időből való zenekar.
Moshable, dán fanzine, 1995
Ez a banda néhány éve turnézik és majdnem mindenhol játszottak már Európában de még mindig egyike megmaradtak Európa legféltve őrzöttebb titkainak. Ez az egyik legérdekesebb banda amelyikre ebben az évben ráakadhatsz.
Új Magyarország, 1997 március 26
Jómagam, aki bevallottan távol állok a pop minden emberit, egyénit bekebelező, uniformizáló zeneőrületétől – lenyűgözve hallgattam frissen megjelent korongjukat, „Az Éden Visszahódítását”. Grandpierre Attila és zenekara ősi ritmusok „hátán” vágtázik, mintha az egyén és a magyar közösség valamikori tudatalattijából hívná elő az indulatokat. Mondhatni, mágikus hatással.
Magyar Narancs, 1997 március 27
Nyílegyenes, törhetetlen vonal a VHK története, magasan az úgynevezett rockzene fölött, egy kompromisszumok nélküli, ösztönös világszemlélet, önálló hatalom. (…) „Az Éden visszahódítása-1” meghallgatása után kivédhetetlenül megkérdőjeleződik félvállról vett életünk igazsága. A Vágtázó Halottkémek évtizedek óta a magyar zene lelkiismerete és bűntudata, egy megkerülhetetlen példa, hogy igenis lehet üzleti szempontok és pitiáner megfontolások nélkül dolgozni ebben a jobb sorsra érdemes országban.
Budapest Week, 1998 Szeptember
Ha olyan zenét keresel, ami különleges és ugyanakkor jellegzetesen magyar, nehezen választhatsz jobbat mint a VHK-t…
Mancs, 2000 Január 20
Minden alkalommal, amikor egy-egy VHK-lemez hallgatása közben átkerülök oda, ahol az igazán lényeges dolgok történnek, hajlamos vagyok azt hinni, hogy sikerül megkapaszkodnom a lét felszínén, megtapasztalni az igazi életet, és hogy ez most már így is fog maradni mindörökre…Ezért is ünnep, amikor egy VHK-lemez megjelenik, mert legalább 74 percre olyan lénynek érzem magam, amilyennek minden egyes rohadt napon kellene.
www.vonarndt.de/musik.htm, 2004
“A VHK minden idők legjobb sámán-punk bandája.”
Hammer World, 2005 február, 34. oldal
A Vágtázó Halottkémek az egyik legizgalmasabb hazai zenekar volt, amíg létezett…A VHK zenéjét érezni, hallani kell. Számomra örök élmény, hogy az első lemez megjelenését követő tíz év alatt tucatnyi alkalommal is láthattam őket élőben, ahogy élmény minden egyes perc is, amit az utánuk maradt hat album hallgatásával tölthetek.
Wan2 Magazin, 2005 március, A 25 legjobb magyar rockfazon
A VHK a legismertebb turnézó magyar társulattá vált Amszterdamtól Berlinig.