Megjelent: KAPU, 2006.03, 71-74.

Kiút az elembertelenedés végzetéből: az emberré válás. 2. rész: Élet-építésünk alapjai
Grandpierre Attila

Hogy vagy?

Hogy vagy? Világszerte a legtöbb ember ezt kérdezi, amikor egy másik emberrel találkozik. Ha egyszer belegondolunk, csodálatos világ bontakozhat ki előttünk ebből a kérdésből. Ha ugyanis erre a kérdésre mindenki értelmes ember módjára válaszolna, akkor elmondaná, hogy érzi magát, és hozzátenné, ahogy értelmes emberhez méltó, hogy mit tett azért, hogy jobban érezze magát, mi vált be, mi nem, és mitől érzi egyre jobban magát – és akkor szédületes lehetőségek nyílnának meg előttünk! Itt a lehetőség, amiben az emberiség egyetlen értelmes közösséggé változna, amiben mindenki azon dolgozna, hogy egyre jobban érezze magát, és amikor egy másik emberrel találkozik, az első dolga lenne, hogy tapasztalatait átadja! Mi akadálya annak, hogy ma is azon dolgozzon mindenki, hogy jobban, egyre jobban érezzük magunkat? Igaz, a külső kényszerek – munkába kell állni, el kell viselni a munkafeltételeket – és a belső kényszerek – rossz szokások, pl. tévénézés, eldurvult társasági élet, dohányzás, ivás, külsődleges szórakozási, kikapcsolódási, táplálkozási, életvezetési hibás beidegződések – óriási súllyal nehezednek ránk. De vajon ez nem jelent-e még nyomósabb indokot arra, hogy elkezdjük életünket tudatosan építeni, fejleszteni, kivonni magunkat a külső kényszerek irányítása alól?

A legfontosabb kérdés: hogy vagy? Hogy vagy, kedves Olvasó? Ha jól vagy, tudsz-e azon gondolkodni, hogyan lehetsz még jobban? Az önfejlesztés, a képességek fejlesztése Téged egy csodálatos, mai fejjel szinte elérhetetlenül nagyszerű képességekkel rendelkező emberré tehet! Ha nem vagy jól, annak oka van. Gondoskodsz-e ember módra arról, hogy ezt az okot tudatosítsd magadban, és ha már tudod, mi az ok, kiküszöböld – úgy, hogy önmagad fejleszd? Van-e bármi másnak értelme, amíg nem érzed magad önrendelkezésre képes embernek? És ha képes vagy életed önálló irányítására, akkor van-e értelme bármi másnak, minthogy ezt a képességet életed fejlesztésére, javítására, szebbé, tartalmasabbá, emberhez méltóbbá tételére fordítsd? Furcsa, hogy a mai világ annyira eltompult az élet igazi értelme, nagyszerű, tiszta célja iránt, hogy még az a kérdés is, amit ma is mindannyian legtöbbször felteszünk, amikor embertársunkkal találkozunk: hogy vagy? – még ez sem segített hozzá bennünket, hogy elgondolkozzunk azon, hogy vagyunk.

Hogy vagy? Ez a kérdés azt jelenti: hogyan érzed magad? Milyen a közérzeted? Hogyan érzed az életerőt magadban? Érzed-e az életerőt, mint elemi erejű zsibongást, szárnyalásra késztetést minden porcikádban? Hogy vagy? Hányadán állsz az élettel? Vagyis: ahhoz képest, amit 100%-osan elvárható állapotnak lehet tekinteni, hányadán állsz? Tényleg, hányadán állsz? Ha életed minden napját értékelned kellene, és a mérce az lenne, amit el lehetett volna érni, amit el tudtál volna érni, ha cselekszel érte – milyen százalékok jönnének ki? Hányadán állsz? Magadnak hányadán éled az életed? Törtrészeden élsz? Takaréklángon élsz? És tudod-e, hogy képességeid fejleszthetők? Tudod-e, hogy ez azt jelenti, hogy amit ma 100%-osnak tekintesz, azt holnap-holnapután meghaladhatod, ha fejleszted magad, ha holnapután különb emberré válsz? Tudod-e, hogy nincs akadálya, hogy amit ma 100%-nak tartasz, az kitartó, rendszeres, célravezető viselkedéssel évek alatt 200%, 300%, 500%-ra fejleszthető? És ha nem tudod, nem lenne-e itt az ideje, hogy megtudd? És ha tudomásul veszed, nem lenne-e itt annak az ideje, hogy kezedbe vedd az életed irányítását? Hiszen az életed már rég elkezdődött! Minden elvesztegetett percért kár! Röpülnek az évek! Elszáll az egész életed, és ott a sír az orrod előtt! Ha az életet egy futóversenyhez hasonlítjuk, akkor Te már évtizedek óta pályán vagy. Itt az ideje, hogy lásd, merre a cél, és fuss, ahogy csak bírsz! És hogy edzd magad, hogy holnap még jobban tudj futni, élni! Még jobban, szebben, teljesebben – és ami a lényeg: hogy végeredményben, hosszú távon a Te irányításod alatt a legjobb akaratod kerüljön felülre a körülmények nyomása helyett! A tét: a Te életed! Vagy lenyomnak a körülmények, és életed mint egy lepréselt falevél, halvány árnyéka lesz igazi lehetőségeinek, és szinte tetszhalottá válsz – vagy felülkerekedsz a körülményeken, és legjobb, Veled született adottságaidnak, képességeidnek lehető legmagasabbra fejlesztése segítségével a Világegyetem Benned zsibongó életerejét felélesztve bontakoztatod ki emberi mivoltodat.

A külső kényszerek uralma az élet felett

Be kell látni, hogy a legtöbb ma élő ember élete a külső kényszerek nyomása alatt senyved és szenved. A sikeres emberek többnyire elfogadják a körülmények diktálta célokat és játékszabályokat: hajtanak az anyagiakra, a sikerre, és így egész életük a külső kényszerek megszabta keretek között evickél „előre” a taposómalomban. Nem igazi siker, amit elérnek, mert ehhez áruba bocsátják életüket, mindennapjaikat, legbecsesebb munkájukat, életvezetésüket. Úgy élnek, mint a rabszolgák, akiknek megmondják, mit kell tenniük ahhoz, hogy enni kapjanak – csak éppen zsírosabb koncokért hajtanak. Az anyagias emberek tehát bármilyen sikeresek is a mai világban, valójában ők is jóhiszeműek, bedőltek a látszatnak, annak, hogy az anyagi javakért kell küzdeni, hogy az életet az anyagi javak hajszolására kell fordítani. Persze legtöbben tudják, hogy nem a jóért, nem a szépért dolgoznak (ezért nem nevezzük őket jóhiszeműeknek) – így aztán vagy kiégetté válnak, vagy az önbecsapás gazdag tárházából válogatnak – vagy igyekeznek kimenekülni a csapdából. Az anyagias emberek sikereiket célirányos, tudatos, szervezett munkájuknak köszönhetik. Lehet, hogy rossz célt tűztek ki maguk elé, de legalább van céljuk. A többiek, a nem anyagiasak viszont túlnyomórészt egyszerűen csak jóhiszeműek, de nem él bennük a cél, az emberi képességek fejlesztésének igénye úgy, ahogy egy életre-halálra menő játszmához szükséges.

A célratörő anyagias embernek így nincs is valódi versenytársa. Ismét a futóverseny-hasonlattal: a jóhiszemű, de céltudatlan ember látja, hogy nem az a cél, ami felé az anyagias emberek törtetnek, de még nem döntötte el, mi legyen a cél, hogy fusson-e bármilyen irányban, vagy inkább álljon egyhelyben. És ez így megy már évezredek óta. Milyen más lenne a helyzet, ha a jóhiszemű ember meg tudna egyezni egy közös célban, például legemberibb, legnemesebb képességeink kibontakoztatásában, az élet-építésben, és eltökélten, élet rátenné erre a célra, ráadásul nem csak elkülönült egyénenként, hanem közösségi lényként, igazi társas lényként társait is segítve! Akkor a „verseny” állása egycsapásra megváltozna: a jóhiszemű-jámbor ember egyszercsak elkezdene fejlődni, és amíg az anyagi sikerekre törő ember nem szentel időt önmaga emberi képességeinek fejlesztésére, hiszen nem ez a célja, és emiatt képességeinek jó része nem fejlődne, addig a jóhiszemű-jámbor-de-eltökélt ember egyszercsak erősödésnek indulna, egyre erősebbé, ügyesebbé és tisztánlátóbbá fejlődne! Nem telne bele csak néhány év-évtized, és a jóhiszemű-jámbor-de-eltökélt ember úgy leelőzné minden tekintetben az anyagias taposómalom bolondját, mint a pinty! A világ, úgy ahogy van, alapvetően megváltozna, úgy, ahogy azt a legtöbb ember ma el sem képzelte eddig! Sőt, nem is a világ változna meg, hanem valami, ami még fontosabb: a világ menete, a világ játékszabályai!

Az emberiség sorsának legfontosabb kulcsa: a nevelés

Nem érünk sokat azzal, ha csak az a célunk, hogy megváltoztassuk a világot. Hiába teszünk hozzá valamit a világhoz, ha a világ menete a régi marad, akkor hamar elmos minden nyomot, ami nem az anyagiasságot szolgálja. Nem egyszerűen a világot kell megváltoztatni, hanem az élet menetét! Ha a világot „megváltjuk”, és az élet emberi jellege tovább romlik, nem tettünk semmit. Ha a világot megváltoztatjuk, és minden megy tovább a régi mederben, olyan, mintha mit sem tettünk volna. A világ medrét, az élet menetét, berendezkedését kell megváltoztatni, olyanná tenni, ami minden életnek segít! Ez pedig rendszeres, minden emberre kiterjedő, alapos, egész életre szóló nyomot hagyó tevékenységet, vagyis: nevelést igényel. Fel kell ismernünk a nevelés alapvető voltát az emberiség jövője számára. A nevelés minden más kérdésnél alapvetőbb és közvetlenebb módon határozza meg az emberiség életét. Nem tudunk változtatni a helyzetünkön, ha nem kezdjük el magunkat átnevelni ahhoz, hogy a nevelés mindenki számára hozzáférhető gyümölcsöket hozzon. Nem a természettudomány, nem a közgazdaságtan a társadalom leglétfontosságúbb intézménye – hanem a nevelő hatású tényezők: a család, az iskolák, a sajtó, a tévé, a rádió, az életmód-formáló intézményrendszerek, szórakozási formák. A nevelő hatású intézmények az emberiség sorsának perdöntő hajtóerői.

Helyzetfelismerő és helyzetmegoldó képesség nélkül az ember nem ember. Az az ember, akit annyiszor löknek le a lépcsőn, ahányszor akarnak, nem embernek való életet él. Az az ember, akinek élete egészét kényszerekkel, rászedéssel, megvezetéssel, félrevezetéssel, elvakítással, lezüllesztéssel kiveszik irányítása alól, még őrizheti a látszatot, még gondolhatja, hogy ő azért emberi életet él, de ez már önbecsapás. Az az ember, akinek élete egészét kiveszik irányítása alól, valójában már lényegében azon a szinten él, mint az az ember, akit annyiszor löknek le a lépcsőn, ahányszor akarnak, de ellenkezni soha nem jut eszébe. Legdrágább kincsünk egész életünkben éppen életünk egészének irányítása. A modern ember a lelkét adja el, amikor akarva-akaratlan lemond éppen életének egésze irányításáról. Azzal hitegeti magát, hogy ez csak ideiglenes állapot, hogy csak addig tart, amíg a nehéz napok tartanak – de a modern világ már csak olyan, hogy egyre nehezebb napok jönnek. Ezt a helyzetet fel kell ismerjük ahhoz, hogy emberré válhassunk. És ahhoz, hogy emberként viselkedhessünk, meg is kell oldjuk ezt a helyzetet, különben életünk megalázóan lealacsonyodik. Ahhoz, hogy életünk egészének irányítása felől mi rendelkezhessünk, fel kell ismerjük, hogy a legfontosabb helyzet, amit meg kell oldanunk, éppen az, hogy életünk egésze felől kell önállóan, mégpedig velünk született, természeti lényegünknek megfelelő képet alkossunk és velünk született természetünknek megfelelően rendelkezzünk. De honnan tudjuk, hogy mi a velünk született, természeti lényegünk – ha már félig a külső körülmények hatása alatt állunk, mint mindenki? Ahogy azt előző számunkban az élet-építés alapgondolatai között megfogalmaztuk: az élet diadalmasan szép fénye akkor ragyog fel igazán, ha megtanulunk életünkre életünk egészének távlatából gondolni, mintha halálos ágyunkról tekintenénk rá, és úgy alakítjuk, ahogy halálos ágyunkból visszagondolva alakítanánk. Segíteni kell minden életet, mert különben veszít fényéből.

Mondjuk ki az élet-építés újabb alapvető tételét (az előző részben kimondott alapgondolatok kiegészítéséül):
Az embert helyzet-felismerő-képessége és helyzet-megoldó képessége teszi emberré. Életünk emberivé tétele számára perdöntő, hogy életünk egészét velünk született lényegünk irányítja, vagy fordítva, a társadalmi-hatalmi befolyások, a körülmények hatalma.

Az ember attól ember, hogy képes a feladatmegoldásra. Ezt beláthatjuk, ha elképzelünk például egy ritka valószínűtlen helyzetet, mondjuk egy embert, akinek repülőgépe lezuhant a havas hegyekben, és aki egyedül élte túl a szerencsétlenséget. Világos, hogy ebben a helyzetben az ember első számú célja a túlélés. A körülmények óriási hatalommal fenyegetik életét. Az ember mégis megpróbálja túlélni a helyzetet. Sok-sok ember a mai világban rendkívülinek számító erőfeszítésre volt képes hasonló helyzetekben, és legyőzte a körülmények ellene irányuló óriási erejét. Ilyenkor mondjuk, hogy ember módjára állt helyt. Helytállt, felismerte a helyzetet, és megtalálta a kiutat. Ez az igazán emberi viselkedés. Ha ezt nem tette volna, ha belenyugodott volna a körülmények óriási erejének túlsúlyába, akkor erkölcsi lényegében meggyengült, elveszett embernek értékelnénk. A modern világban életünk egészét a körülmények óriási, szervezett túlsúlya fenyegeti. A legtöbb embert, beleértve az anyagiasakat is, jóhiszeműségük vakítja el annyira, hogy nem ismerik fel a helyzetet: életveszélyt jelenthet, ha életünk egészének irányítását fenyegető veszélyről van szó, akkor is, ha közvetlen fizikai túlélésünket nem fenyegeti veszély. Ha életünk egésze felett észrevétlenül egy idegen erő veszi át az irányítást, akkor életünknek úgy lesz vége, hogy észre sem vesszük, elveszett emberek leszünk, az ember tűnik el életünkből, az az ember, aki valamikor voltunk, akivé válni szerettünk volna. Ez az észrevétlen halál a modern világ legpusztítóbb járványa. Elveszett emberré válik majdnem minden ember, nemzedékről nemzedékre, évszázadokon át. Ez a járvány nem öli meg fizikailag az embert, de megöli lelkileg és szellemileg. Emberi, érző lényünk pusztul el, miközben a test szüntelen robotol. Ez aztán a bomba üzlet. Erről persze nem írnak a napilapok. A következményeket mindannyian láthatjuk.

De miért nem eszmélünk rá a nyilvánvaló tényre, hogy életünk felett külső tényezők vették át az irányítást? Hogy-hogy nem jutunk el mindannyian idáig, hogy ezt a nyilvánvaló helyzetet felismerjük és orvosoljuk? Ilyenkor hol van a Homo Sapiens-re (A Bölcs Emberre) állítólag olyan jellemző értelem? Ez a kirívóan természetellenes helyzet csak azáltal jöhetett létre, hogy a társadalom megromlott és maga is rontó erővé vált, és ettől kezdve az iskolától a munkahelyekig és egyre nagyobb részben a „szórakozási” formákig az önállótlanságra, az alávetettségre nevelnek bennünket. A nevelés eredetileg – ahogy az előző részben írtuk – „az a kifejlett (kiművelt) önálló egyén, aki képes és kész arra, hogy meghatározza a maga saját (alkotó, gyakorlati, kritikai…) viszonyát a társadalom és az egyén életének egészéhez” (Gáspár László: Neveléselmélet, 60. old.). Ha ez így van, akkor az iskola, a tévé, a rádió, az újságok, a munkahelyek, a szórakozás elsősorban ellen-nevelést jelentenek: kiképzést az embertelen társadalom engedelmes foglyává válásra. Itt aztán megnyilvánul a céltudatosság. Amit lehet, megtesznek azért, hogy igazi önmagunk ellen neveljenek bennünket. Annyira így megy ez, hogy már az sem fontos, hogy észrevétlen legyen. A nevelés fogalma szerint is építő értéktartalmú tevékenység. Modern korunkban azonban egyre nagyobb teret kapnak a leépítő emberalakító tevékenységek. A leépítő emberalakító tevékenységek alapja az értékek tagadása és a lezüllesztő, lealacsonyító, emberellenes jelleg (Gáspár László: Neveléselmélet, 36 oldaltól).

A modern kor leépítő, ellen-nevelési módszerei

Csak néhány leépítő, ellen-nevelő változatot említünk itt meg. Ilyen 1. a kényszerítés, az idomítás, 2. a félrenevelés, 3. a manipuláció, 4. a fanatizálás és 5. a züllesztés. Az idomítás az állatok tanítási, kiképzési gyakorlatából kölcsönzött műszó. Az állatok idomítása vagy a bennük élő hajlamok felhasználásával, vagy azok leküzdésével történik, ösztönzések és fékezések útján. Az ember idomításának az a célja, hogy gépiesen, gondolkodás nélkül cselekedjék, az ember a rá ható céltudatos külső hatásoknak önként engedelmeskedjék. A materializmus, a fogyasztói társadalom szemfényvesztő maszlaga az alávetésre ítélt embertömegek gépies viselkedését előkészítő ideológia. Idomítással kényszerítenek például gyermekeket bérkoldussá, prostituálttá világszerte. Az idomítás olyan ellen-nevelés, amely kizárja az ember cselekvő hozzájárulását saját neveléséhez. A szoktatás, a kényszerítő feltételek ismétlődő, beépülő alkalmazása az idomításban döntő szerepet játszik. Ha belegondolunk, hogy a tévézés, a háttérzene használata milyen sok ember életmódjába épül be, függetlenül a tartalmi értékválasztástól, fel kell ismerjük, hogy a tévézés, rádiózás, a fogyasztói társadalom kínálta gagyi (értéktelen szemét) zenék kultusza az idomítás diadalát jelenti jobb sorsra érdemes emberéletek milliárdjai felett.

A félrenevelés a nevelésben szerepet játszó tényezők természetes arányainak eltorzítását szolgáló ellen-nevelési tevékenység. Egyes tényezőket (pl. az egyéni “szabadság”-jogokat) túlértékelnek, másokat (pl. a közösségi, sorsközösségi, nemzeti élet követelményei) aláértékelnek. A túlértékelés éppolyan pusztító hatású lehet, mint az aláértékelés, ha hosszú távon, rendszeresen jut érvényre. Az amerikai iskola, család például még indokolt esetben sem akar a gyermekek elé fékező korlátokat állítani. Az amerikai családban általános az a meggyőződés, hogy mindennemű tiltás tilos. Ez még a “kedvezményezetteket” is előnytelenül érinti. A határozott helyzetfelismerés, állásfoglalás hiánya kiszolgáltatottá és védtelenné teszi őket az élet várható és váratlan helyzeteivel szemben. Félrenevelés a kényeztetés is.

A manipuláció, magyar szóval: megvezetés az emberi tulajdonságok gyenge pontjaival történő visszaélés. A manipuláció által visszaélésre leggyakrabban felhasznált emberi tulajdonság a jóhiszeműség, a hiszékenység, a nagyobb biztonságra, anyagi jólétre vagy elismertségre irányuló vágy. A manipuláció az emberi tulajdonságokat rejtett mögöttes célok, szándékok érdekében használja ki. A megvezetés az egyén, a közösség, a nemzet rászedése, ráhangolása valamilyen hasznosnak, értékesnek, igaznak látszó vagy annak feltüntetett, de valójában káros, értéktelen, hamis dologra, tevékenységre. Megnyilvánulási formái közé tartozik a hatalommal való visszaélésbe való belenyugvás, a hazugság vagy féligazság vitathatatlan igazsággá emelése, értéktelen dolgok manipulatív túlértékelése stb. Minden sikeres megvezetés torzítja az ember értéktudatát, valóságérzékét, emberi kapcsolatait.

A fanatizálás eszköze az elvakultság kialakításával és kiaknázásával igyekszik előnyökhöz jutni. Két fő iránya a “mienk” iránti elfogultság mértéktelen felerősítése, a másik az “idegenekkel” szembeni kérlelhetetlen gyűlölet felszítása. Az elvakítás módszere az igaznak látszó, feldicsérő vagy becsmérlő jelző összekapcsolása a baráti, illetve ellenségnek kikiáltott csoporttal, az így létrehozott kapcsolat (magyarázat nélküli) rendíthetetlen következetességgel való szakadatlan sulykolása. Mesterséges képződményeknél is alkalmazzák ezt a receptet, ahol fanatizálásra kellő érzelmek hiányában jelenleg még nem vezethet. Így például a “legjobb zenéket sugárzó rádió”, a “Magyarország legjobb napilapja” stb. jelzők szakadatlan sulykolásában felismerhetjük a modern neveléselmélet segítségével a fanatizálás meghatározásánál talált fő jellemzőket. Az elvakítás történelmi erővé is vált, például a sovinizmusban.

A züllesztés olyan tudatos, összehangolt törekvés, amely a megcélzott egyén közösségellenes tulajdonságainak, bűnelkövető magatartásának kialakítására irányul, amelyet aljas szándék vezet – írja Gáspár László „Neveléselmélet” c. könyvében (40. oldal). Tény, hogy egyre jobban terjed a bűnözés a modern társadalmakban – nem véletlenül. A züllesztés az emberi képességek elsikkadására, a lehúzó hajlamok segítésére irányuló törekvés az egyén rovására történő haszonszerzés céljából. A fogyasztói társadalom úgyszólván egész berendezkedésében éppen olyan haszonszerzésre rendezkedett be, amely az emberek lezüllesztésében látja a még nagyobb haszonszerzés lehetőségét. A monopóliumok olyan mértékben a pillanatnyi haszonszerzés kényszerének rabszolgái, hogy a rövidtávú érdekekért bármilyen hosszútávú érdeket is feláldoznak. A fogyasztói társadalom törekvésével szemben nyilvánvaló, hogy annál több jövedelem hozható létre, minél magasabb szintű az emberek képzettsége, műveltsége, kultúrája. Ha a társadalom több jövedelmet hoz létre, több osztható el. Ha tehát valaki többet szeretne zsebre vágni, érdekelt kell legyen abban, hogy nőjön az emberek képzettsége, műveltsége, kultúrája. Az információval való visszaélés olyan helyzetet hozott létre, amelyben egyes gazdasági csoportoknak úgy tűnik fel, hogy saját hasznukat legalábbis évtizedes távon jobban növelhetik, ha az emberek műveltsége legalábbis évtizedes távon lezüllik. Így jutottunk el abba a modern fogyasztói világba, amelyben a kényszerekkel történő idomítás, a félrenevelés, a megvezetés, az elvakítás, a lezüllesztés fegyvertára együttesen igyekszik helyzetfelismerő és feladatmegoldó képességünket kisiklatni. Ezért nem ismerjük fel életünk kulcskérdését: azt a tényt, hogy életünk emberivé tételének építését haladéktalanul meg kell kezdenünk ahhoz, hogy embernek érezhessük magunkat.

Az emberiség jövője: önnevelés és köznevelés

Ebben a helyzetben mindannyiunknak alapos és rendszeres munkát kell fordítanunk helyzetfelismerő és feladatmegoldó képességünk helyreállítására. Életünk a mai fogyasztói szemlélet szerint elsősorban mennyiségi, másodsorban minőségi kérdés. Mindkét nézet téves, mert mindkettő együttesen is csak féligazságot tartalmaz, szemléletünket viszont teljesen vakvágányra futtatja. Életünk érvényre jutása nem az anyagi javaktól függ, hiszen azok csak eszközök lehetnek a cél érdekében, amit először fel kellene ismerni. Életünk nem is egyszerűen minőségi kérdés. Hiába nagy a jövedelme, hiába nagy a várható élettartama, hiába magas szintű és széles körű a tudása, hiába nem beteg, hiába mosolyog egész nap, hiába nem sértik meg emberi jogait, ha kitér az elsőrendű feladat, élete egészének irányítása, emberhez méltóvá tétele elől. Egészséges csak akkor lesz az ember, ha életének egészét emberhez méltóan irányítja. Ehhez pedig mindenkinek minden nap emberként kell helytállnia élete egészének irányítása szempontjából is.

Az emberiség megmeneküléséhez a neveléselméletnek meg kell újulnia. Életünk menetét csakis a neveléssel lehet megváltoztatni. A nevelés az emberiség sorskérdése. Az önnevelés, az önfejlesztés világmozgalma, az önfejlesztő könyvek divatja elvileg akár segíthetne is. Szükség van egy olyan kristálytiszta, közérthető szemléletre, amelynek alapgondolatai a 2*2=4 igazságához hasonlóan tudnak terjedni a mai társadalomban. De nemcsak önnevelésre van szükség, hiszen sok embernek erre nincs módja, sőt igénye sem. Az igény megteremtéséhez az önnevelésnél többre: köznevelésre van szükség. A magyarság megmaradásához az önnevelésnek és a köznevelésnek ki kell bontakoznia. A közviszonyokat megnyomorító ellen-nevelés hatásainak lecsökkentésére megint csak köznevelésre van szükség. A közviszonyok megjavítása szintén csak köznevelés által válik majd elérhetővé.

Addig is, amíg a közösségi cselekvés lehetőségét kialakítjuk, ott a legelső feladat: az önnevelés, képességeink módszeres fejlesztése. Nincs az a visszaélés, nincs az a modern, körmönfont hatalom, ami megakadályozhatja, hogy bárki otthon feltérképezze, elgondolja saját legjobb képességeit, és akármilyen nehéz helyzetben is van, elkezdje kitartó, mindennapi munkával emberhez méltó, legjobb képességeit fejleszteni. Az emberi képességek fejlesztése egy fokon túl szükségképpen elvezet a fogyasztói társadalom túlhatalmának korlátozásához, az emberhez méltó társadalom kialakításához. Az emberiség önnevelése az egyetlen kiút a mai világ zsákutcájából, az elembertelenedés végzetéből.