Megjelent: Magyar Nemzet, 2005. december 5, hétfő, 15. o.

Vágtázó dallamok ereje

*KISS ESZTER VERONIKA

Aki azt gondolta volna, hogy a VHK-t nem lehet felülmúlni, nagyonis tévedett. Most a Csodaszarvassal szólalt meg igazán az, amit annak idején Grandpierre Attila megálmodott első vágtázózenekarában. Ez a népzenei, azon belül is erőteljes moldvai hangszín, a gitár helyett használt koboz, a cimbalom, a duda, a csángó dob olyannyira kiemeli a dallamokban rejlő őserőt, hogy szinte letaglózza a hallgatóságot. A két VHK-s szám, a Hunok csatája és a Halló, Mindenség új hangszerelése erről mindenkit meggyőzhetett. Ezután nincs olyan muzsika, amit hallgatni tud az ember. Ez maga a teljesség, legalábbis az a szelete, amit itt a földön fel lehet fogni belőle. Örök dallamok, amelyeket korszerű köntösbe öltöztettek. A zenészek, bár egészen más közegből érkeztek, mindannyian azonosulni tudtak a produkció nem mindennapi légkörével. Szokolay Dongó Balázs és Balogh Kálmán teljesítménye viszont ezenfelül is felért egy kisebb varázslattal, az, amit ők tudnak, alighanem világelsővé teszi őket a területükön. Nem zenélnek: ők maguk a zene. Hihetetlenül együtt tudtak működni a színpadot körbeugráló táltossal, Grandpierre Attilával. Grandpierre Attila mindig lélekből énekel. Elveszíti önmagát a színpadon, hagyja, hogy eszközzé váljon a zene kezében, s annak üzenetét közvetítse.

Ezért aztán aligha akad más olyan muzsika, amellyel ennyire hatásosan győzhetnénk meg nemzeti múltunk, örökségünk hatalmas, máig ható erejéről honfitársainkat és akár az egész világot, mint a Vágtázó Csodaszarvas zenéje. Aki egyszer meghallja, soha többet nem felejti el, mindig keresni fogja.

(Vágtázó Csodaszarvas: Tiszta forrásból, december 3., Petőfi Csarnok.)

*/*

Megjelent: Magyar Nemzet, 2005. december 3.

Vágtázó Csodaszarvas
Bartók Béla és a VHK öröksége

Grandpierre Attila új együttese, egy újabb „vágtázó” zenekar, a
Vágtázó Csodaszarvas zenél ma este a Petőfi Csarnokban. Az előadás
a Tiszta Forrás – Tiszteletadás Bartók Bélának és a VHK-nak címet
kapta. A koncert számos meglepetést tartogat, ugyanis ezúttal
Grandpierre Attilához neves népzenészek és dzsessz-zenészek társulnak, s a
produkciót Bartha András látványterve egészíti ki, felhasználva többek
között Barcsik Géza ősi magyar motívumait is.

Grandpierre Attilával már egész fiatalon furcsa dolgok történtek.
Tizenévesen egy házibulin zenélés közben úgy elragadta a zenei alkotóerő,
hogy nekirohant egy szekrénynek, félig önkívületben dörömbölni kezdett rajta, és amikor ettől teljesen önkívületbe jutott, egy különleges, varázslatos ének tört ki belőle, amit a társai később „müezzin énekként” jellemeztek. Később egyszer valami olyan lüktető-cikázó zenét hallott az utcán, amit mintha mindig is ismert volna, s ez annyira megragadta, hogy elájult. Úgy tűnik, éppen a vágtázásra jellemző lüktetéstől ragadta el az ájulásig erősödő érzés. A Vágtázó Halottkémek első próbáján is hasonló történt: ismét elveszítette a kapcsolatot a külvilággal, semmi mást nem látott, csak egyetlen végtelen lángoszlopot. A VHK-val játszott zene is teljesen ösztönösen jött belőle, de maga sem tudta, mi is ez valójában. Hosszasan kutatott, amíg rátalált Bartók Bélára, aki ezt írta: „Az igazi népzene … minden külső befolyástól mentes, szerves szabadsággal fejlődik, mint a
virágok, állatok … a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben
öntudatlanul működő természeti erőt jelenti.” Rögtön tudtam, hogy
Bartók ugyanarról beszél, ami velem történik. Biztos vagyok abban,
hogy sokezer évvel ezelőtt a népzene is ilyen belső természeti erő
hatására született – mondja Grandpierre Attila. A csillagász-muzsikus
úgy érzi, új együttesével, a Vágtázó Csodaszarvassal most ehhez az
erőhöz és népzenéhez is közelebb kerül. Grandpierre Attila
kutatásokat is folytatott, az általa érzett, benne megszületett
dallamoknak kereste a rokonait, s meg is találta Kínában, Indiában, az
afganisztáni herátiaknál. Meggyőződése, hogy ezekben a régi lovas
hun zenei hagyomány örökségéről van szó. Mára egy egész estét betöltő műsorrá fejlődött az évtizedes munkával létrehozott gyűjtemény.
A vágtázó együttesek muzsikája, akár a VHK-é, akár a Csodaszarvasé,
mind a lovas népek zenéjére épül. – A lovas népek zenekultúrája
sajnos még nem ismert, nem képezi az emberiség zenei világörökségének a részét, miközben azt is tudni kell, hogy a ló az maga a megtestesült elragadó
ritmus – mondja Grandpierre Attila. A vágtázó ló elragadja az embert, ettől az ember megtáltosodik, és egy magasabb világgal kerül kapcsolatba. Ez
természetesen egy zenei világ, a zenének az a varázsereje, ami rabul
ejti az embert – magyarázza. Egészen más, mint az ülő népek zenei
világa vagy az a nyugati kultúra, ahol pénzért, megrendelésre
készülnek a művek – teszi hozzá.
Kínában találta meg például a Rákóczi-induló vágtázó változatát.
Kína zenéjének egy jelentős része a hunok hatását tükrözi. Annak
idején hoztak is egy rendeletet, betiltották a hun zenét, mert attól
tartottak, a annyira elragadja a kínaiakat, hogy a végén minden kínaiból
szívvel-lélekkel hun lesz. A VHK-val is voltak hasonló tapasztalataink,
Németországban például egy koncerten annyira tomboltak a németek,
hogy a rendezők utána azt mondták, amikor játszottunk,
mindenki magyarrá lett. Ezt szeretném most is elérni: aki meghallja a
muzsikánkat, legalább arra az időre váljon magyarrá, amíg elevenen él
benne az élmény – vallja a VHK egykori frontembere.

*/*

Megjelent: Magyar Demokrata, 2005. December 1, 90-91.

Magyar müezzin
Grandpierre Attila a Vágtázó Csodaszarvasról

Öt éve oszlott fel a Vágtázó Halottkémek, de Grandpierre Attila, az MTA Csillagászati Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a fizikai tudományok kandidátusa, író, költő, de elsősorban énekes-zeneszerző most új zenekart alapított Vágtázó Csodaszarvas névvel, amelyben az ország legjobb nép- és jazzzenészei lépnek fel. Az ősbemutató koncert és a “Tiszta Forrás” című lemez bemutatója december 3.-án lesz a Petőfi Csarnokban.

– A VHK 26 év után oszlott fel. Miért lett vége, és miért csak most alakította meg a Vágtázó Csodaszarvast?
– Mindig terveztem egy olyan zenekart, ami népzenéhez közelebb áll. Ezt be is jelentettem a Vágtázó Halottkémeknek, még évekkel a zenekar feloszlása előtt, de sokáig tartott amíg kitisztult, hogy mit szeretnék pontosan, és felfogjam a feladat nagyságát. Azoktól a keretektől is mentesülnöm kellett, amelyek meghatározták a VHK-t. Az teljesen világos volt, hogy az én életem a zenélés, ezért csak az volt a kérdés, hogy mikor térek vissza.
– Mi ez a nagy feladat?
– A magyarság lelki anyaföldjének felfedezése. Arról az érzésvilágról van szó, amely alapvetően meghatározta a magyar lelkületet, viszont teljesen el van temetve. Lehetetlennek nyilvánították a feltárását, mert az általános vélekedés szerint a több mint kétszáz éves népzene kinyomozhatatlan. De szerencsére Bartók és Kodály már bebizonyította egyszer az ellenkezőjét, óriási eredményeket értek el a magyar népzene ősrétegének feltárásában. Módszerük szerint meg kell keresni egy olyan népnél a mi népzenénk világosan meghatározott rokonát, amellyel meghatározott időpontban találkoztunk, így van időpontunk és tartalmunk. Ennek mentén rámutattak a közép-ázsiai és a török közös zenei vonalra, és a magyar népzene ezerötszáz éves múltjára. Nézeteiket csak óriás mivoltuk miatt fogadták el, hiszen messze álltak az akkori fő vonaltól. Amikor élt Kodály, a magyar zenetudósok még merték vallani, hogy a magyar zene jelentős hatással volt a kínaiakra. Például Szabolcsi Bence kijelentette, hogy Ordos körzete, a régi hun központ a magyar népzene bölcsője. Egyébként én ehhez hozzáteszem, hogy csak az egyik, mert a Kárpát-medence volt a legfontosabb bölcső. Ugyanezt vallja Du Ya Xiong, a kínai zenetudományi intézet igazgatója, akinek egyébként magyar felesége van. A kínaiakra olyan erős hatást gyakorolt a hun zene, hogy hivatalosan bebetiltották, mert félő volt, hogy a kínaiak hunokká válnak és elfelejtik a kínai szertartásokat. Ezen emberek felfedezései és a saját kutatásaim alapján sikerült egy olyan átfogó képet kirajzolnom, ami nemcsak a vogulokkal, osztjákokkal, törökökkel köti össze a magyar népzene ősi rétegét, hanem az ázsiai népeknél fennmaradt hun zenékkel is. Önmagában a hun zenét felfedezni óriási és merész vállalkozásnak számít.
– Hogyan lehet rekonstruálni a hun zenét?
– Jó példa erre, hogy Kínában megtaláltam a Rákóczi induló (!) egy vágtázó, lovasroham-szerű előadásmódját. Sok olyan zenét találtam, ami megvan nálunk is, Kínában is, vagy Indiában, Indonéziában, vagy Afganisztánban a heráti kádis hunok között vagy Szibériában a szakák között. Van négy olyan saját szerzeményem, amelynek meglepő módon szintén megtaláltam a párját Indonéziában, Kínában, Afganisztánban, Szibériában. Megfelelőjük többezer éves és a hun zene nyoma. Vágtázó jellegű, egy lovas kultúra része, ezért kénytelen voltam feltételezni, így néhány évized után, hogy én a lovas kultúra helyreállításával foglalkozom. Rendkívüli lehetőség csillant fel előttem, mivel a hun zene a génjeimbe van kódolva, a hun zenét én jobban megérzem, jobban fel tudom ismerni, azonosítani, mint aki vakon keres. Ez bebizonyosodott az említett négy dallal, amelyekhez bizonyára továbbiakat is találok majd. Nem egyszer hallottam vissza hallgatóimtól, hogy a zenémnek olyan őrjítő varázsereje van, olyan részletes és hiteles élménye, mintha hun lovasok vágtáznának és énekelnének, mintha az időfüggöny fellebbenne, és közvetlen személyes kapcsolatba kerülhetnénk velük. Ehhez kell egy fogékonyság, ami bennem megvan. Amikor 15 évesen hallottam egy vágtázó jellegű zenét, annyira felfokozódott bennem az élmény, hogy elveszítettem az eszméletemet. 17 éves koromban pedig egy házibulin, zenélgetés közben kapott el egy örvény, dörömböltem, kiszakadt belőlem egy ének, nem voltam magamnál, és az éneket hallva a többiek megdöbbenve álltak, azt mondták, hogy egy müezzin lakik bennem. De ezt csak az elnyugatiasodott „magas” kultúra tartja keletiesnek, ez magyar népzene volt. Később egyre többször jelentkezett bennem ez a „müezzin”, és életem szerencsés egybeeséseinek révén képet alakíthattam ki a hun zenevilág jórészéről.
– Miért van akkora jelentősége a zenében a vágtázásnak, a lónak?
– Erről a huszas években Réthei Prikkel Marian írt fontos megállapításokat, mostanában pedig Rakos Miklós zeneesztéta és tanár, aki a lovas kulturák nyomait mutatja ki Európa és a világ zenéjében. Az a nép, amely többezer éven keresztül reggeltől estig a ló hátán töltötte a mindennapjait, és még éjszaka is a ló hátán kurjongatott a barátokkal a végtelen pusztában, annak teljesen máshogy alakult a zenéje, mint az ülő népeké, mert a ló maga a tiszta ritmus és a megtáltosodás. Elragad a mámorító végtelenbe, az élet igazi szédületébe, örvénylő erejébe. A lovas népek zenéjében megvan a ritmizálás olyan feszültsége, élettelisége, változékonysága, robbanékonysága, ami a tévénéző népek egyhangú kereskedelmi zenéjében nincs. A ritmizálás ugyanis a világ egészének az érzékelésével függ össsze, nem az alkotó, alakító erőkkel, hanem a teremtő erőkkel. Míg a nyugati zenében a dallamra helyezik a hangsúlyt, itt a ritmizálás megelőzi a dallamot, hiszen a dallam csak díszítés, a zenei építmény második emelete. S ez a ritmus hihetetlen gazdag, mert a ló négy lába, a repítő élmény szüli. Rakos Miklós nemrég gyűjtötte össsze a vágtázó ritmusok fő csoportjait, hihetetlen, hogy a ló hányféle módon tudja szedni a lábait. A ló révén az ember a világ tagolását sokkal jobban érzékeli, és jobban átadja magát neki, mint amire önmagában képes lenne. Számára egy hangban egy egész világ rejlik, ordít, süvölt, sír, énekel, szerelemmel van telítve.
– A VHK-ban is voltak népzenei alapok.
– Mintegy a felében, de én többet akartam. A “Hunok csatáját” is én hoztam, amit “eredetileg” az Állami Népi Együttes játszott. Vezetőjük szerint ez egy többezer éves sámánzene – egyébként a sámán kifejezés rossz, régen mágusoknak hívtuk az ilyen embereket. Vagy például az “Aláírhatatlan történelem”, ami bennem született meg, és amelynek hasonmását 2004-ben megtaláltam a Zenetudományi Intézet gyűjteményében, egy afganisztáni bakelit lemezen, egy Shirin-shirin című számban. A ritmusa, a dallama, sőt, még meghatározó szerepe is megegyezik. Tehát a VHK tényleg egy vágtázó zenekar volt és az első, amely a lovas népek magas kultúrájával foglalkozott, és egyébként a Bartók és Kodály vonalon is mutatott fel eredményeket. A Vágtázó Csodaszarvas már egy második ilyen zenekar, amely még teljesebben szeretné képviselni ezt a vonalat. A legnagyobb különbség, hogy nem elektromos hangszereken dolgozunk, hanem rég-ősi népizenei hangszereken. Többek között Balogh Kálmán cimbalmos, Szokolay balázs fúvós, Róka Szabolcs kobzos, Bese Botond kecskedudás, Geröly Tamás dobos, Benkő Robi bőgős. Olyan zenészek, akik több műfajban is alkotnak és örömmel kísérleteznek. Molnár Krisztina hegedűművész pedig rendkívüli felfedezés.
– A szövegek hasonlóan filozófikusak?
– Ez is felerősödik, egy gazdagabb élményvilágról számolnak be, magasabb szintet képviselnek. Az ősi világlátásról, ősi tudásról szólnak, hiszen ezzel foglalkozom évtizedek óta. Édesapámhoz, Grandpierre K. Endréhez hasonlóan, aki a magyar történelemkutatás számára kiemelkedő jelentőségű feldezéseket tett. Én ezzel indultam az úton, és folytatom már pár évtizede, úgyhogy ez a munka halad. Öt könyvet írtam a témában, folyamatosan fedezem fel a régi magyar világlátást, illetve helyreállítom.
– Milyen volt ez a régi magyar gondolkodás?
– Tudnék róla tartani egy 10-20 részes előadássorozatot. Az ősi tudást annak mentén lehet helyreállítani, ahogyan megfejtjük a világ működését. Ami számunkra a világból érzékszerveinkkel felfogható, az a jelenségek világa. Ez egy hatalmas, átláhatatlan őserdő, amelyet a tájékozódáshoz tagolni kell. Vagyis a jelenségek között összefüggéseket keresni. Ha „A” jelenségből „B” lesz, és ez állandóan fennáll, tehát meg tudom jósolni, akkor el tudom dönteni, hogyan viselkedjek. Ezeket az állandó összefüggéseket nevezzük törvényeknek. Ez a világ már nem érzékelhető, de értelmi tevékenységgel felfogható. Ahogy az igazi ritmizálásban a világ egészét kell formálni, ahhoz is, hogy emberek legyünk, a világ egészében kell tájékozódnunk. Bár a törvények világa még tisztább, még mindig végtelen, ezért támadt azaz ötletem – ami egyébként egy ötéves gyerek fejébőn is kipattan –, hogy a törvények között is kell legyenek összefüggések. S ezek szintén külön nevet kaptak a magyarságtól: elvek. Például a fizika első elvéből, a legkisebb hatás elvéből az összes fizikai törvény levezethető. Ez itt a világ vége, vagy inkább az eleje. Ám ez egy hármas rendszer, nemcsak a felépítés szempontjából – jelenség, törvény, elv –, hanem a tartalom oldaláról is. A fizikai valóság az élettelen tárgyakra vonatkozik, de világos, hogy ha egy élő madarat ejtek le, az a gravitációs törvény ellenére teljesen máshogy fog viselkedni, mint egy élettelen. A nyugati világban úgy gondolják, hogy az élet másodlagos jegy, az anyag az első. De a madár viselkedését élő mivolta fogja meghatározni, a fizikai tulajdonságok, hogy mondjuk mekkora a szárnya, másodlagossá válnak. Tehát kell legyen egy másik első elv, az élet elve, és kell egy gondolati elv is, mert a tudatos döntések is befolyásolják a viselkedést. Tehát három viselkedésirányító tényező van, a fizikai, a biológiai és a pszichológiai, vagy másnéven az anyagi, a lelki és a szellemi, vagy az elemi részek szintjén atomok, érzések, gondolatok. Ez a három irányító erő egy egységes egészet alkot, mert a világ egy, nem lehet három irányba hajtani. Folyamatosan változó viszonyuk határozza meg a világot. Egyháromság ez, a legszentebb háromság. De ezt előttem már régen kitalálták, kimutathatóan, mert a régi magyarok ki is fejezték. A görögök az őselveket “arché”-nak hívták, a szentet “hiero”-nak, a szent elvet “hiero arché”-nak nevezték, ami egy ismerős szó: hierarchia. Ezt régen mágikus rendszernek hívták, aminek lényege a háromszoros hármasság. A több tízezer éves rovásírásban is megjelenik, az egyet ugyanis nem egy vonással jelölik, hanem hárommal! Az “EGY” jelentésű “gy” betűt két vizszintes vonással – ami világszerte egyenlőséget jelent – és erre merőlegesen egy függőleges vonás. De mitől egy ez a három? A lélektől, mert ha a lélek elköltözik belőlünk, az élet is véget ér, ő teremti meg az egységet, így ő a függőleges vonal, ami összeköti a többit. Ez ott van a magyar ősi egységjelben, az EGY-háromság jelében is, csak ezt a modern barbár kor egyenlőtlenség jellé rövidítette. Így lett belőle csonka kettős kereszt, egyenlőtlenséget sugárzó jelkép. A nemzeti jelképek szinte minden nemzetnél hatalmi jelképek, kivéve nálunk, ahol a magyarság világképét fejezik ki. A címerben a hármas háromságot jelképezi a hármas halom, és ott a háromágú korona is. Az is hármasság, hogy a címeren három ilyen jelkép van – harmadik az Egy-háromság jele, a kettős kereszt. Lobogónk is trikolor. De hangsúlyoznám, hogy ez nem hit, hanem tudományos világfelfogás.
– Hogyan segíthet a visszatérés?
– Sokan azt gondolják, hogy a gondolkodásunkat, a tudatunkat kell megváltoztatni ahhoz, hogy az emberiség kikerüljön a zsájutcából. De mivel ezt az egységet a lélek tartja össze, ezért ha a lelkünk, az érzésvilágunk rohad, ha azt gyengítik, összedől az egész. Nem a gondolatok alá kell vetni az érzéseket szolgának, mert a lélek a magasabb rendű, s a lélektől leszünk valóban szabadok. Vissza kell adni a világnak azt a zenei anyaföldet, ami a világot teremtő erőt fejezi ki és a legvégső valóság megértéséhez segít hozzá. Itt rejlik az a végtelen erő, ami visszadja a magyarságnak azt a lelki tartást, amiről minden oda nem illő gondolat és hazugság le fog pattanni. Ha a magyar lélek magára talál, se isten se ember nem vehet erőt rajtunk. Mert mi értettük a világegyetem lényegét.
(fehérváry)