Megjelent: Elixír, 2005 október, 200. szám, 22-24. oldal

Emberré válni

Sok tantárgyat tanulunk az iskolában, de hogy hogyan igazodjunk el az életben, hogyan találjuk meg a helyünket a világban, bármennyire is ez a legalapvetőbb, mégsem tanuljuk. Így cseperedünk fel, és így jöhettek létre modern korunk rettentő népbetegségei: az elidegenedés, a civilizációs betegségek, közérzetünk romlása, a rossz életvezetés következményei: fiatalkori vénülés, lelki lezüllés, bűnözés, elhízás, depresszió, rák, keringési betegségek, szinte nincs is olyan része szervezetünknek, idegrendszerünknek, amiket ne kezdene ki a tartós ártalom. Ebből a helyzetből csak egy módon lábalhatunk ki: ha saját magunk vesszük kezünkbe életünk megalapozását. Életünk alapkérdései megoldást követelnek!

Mi az élet? Tengődés egyik napról a másikra? Vagy fordítva: az élet egészére kinyíló öröm társas átélése? Napról-napra élünk, vagy élünk – az élet szépségéért? Hogyan vágjunk utat az Élethez a mai viszonyok között? Nincs más út, látnunk kell a célt, s ehhez meg kell tanulnunk a célt érzékelni: figyelmünket, fogékonyságunkat, belső lelki beállítódottságunkat folyamatosan fejlesztenünk kell az Élet szépségének érzékelése, a hozzá vezető utak felfedezése felé. Fedezzük fel, hogy figyelmünk csodálatos, jótékony gyógyerő, ami ha az Élet szépsége felé tapogatózik, bevilágítja belső világunk mélyét, és belső világunk legmélyén ott él borzongató őserejével, rendkívüli, lenyűgöző pompájában maga az ÉLET. Figyelem! A figyelem: belső világunk Napja! Sőt: csodálatos irányító ereje is egyben! Belső világunk egy természeti csodákból épült űrhajó, érzéseink és gondolataink pedig parányi kapcsolók ennek a csodaerőből épült űrhajónak a műszerfalán. Minden születő érzésünk, gondolatunk módosítja belső űrhajónk útvonalát. Életünk arra halad, amerre a műszerfal kapcsolói irányítják. Folyamatosan rajta kell tartsuk érzéseink, gondolataink irányítását ezen a műszerfalon, mert ha figyelmünk lankad, átveszik az irányítást a megszokások, az alattomos beidegzettségek, természetellenes beállítódottságok, a hamis életvezetés, s így űrhajónk kisiklik kezünkből, eluralkodnak rajta az élettelen sémák, a dogmák, és életünk külső irányítás alá kerül. És ha ez megtörténik, életünk kiüresedik, mindennapjainkból mókuskerék válik, amit egyre gyorsabban kell hajtanunk, hogy puszta fennmaradásunkat biztosíthassuk. Mindennapjaink lezüllenek, lealacsonyítanak bennünket, figyelmünk elfásul, belső világunkkal megromlik viszonyunk, mint a kisgyereknek, akinek rossz a lelkiismerete. Hogy ne érezzük a lelki fájdalmat, amit a modern társadalom kényszerei bennünk okoznak, eltompul belső érzékelésünk, és a mindennapi robot melletti ünnep-szükségletünket már ez a romlott, tompa, eldurvult, kisiklott szemlélet hozza létre. Újkeletű “ünnepek” hódítanak: a homoszexuális “büszkeség” napja, tolerancia fesztivál, virsli-sör-szex fesztivál, kábítószeres techno party. És az otthoni “ünnep”: a tévézés, megszállottan erőszak- és gyilkosság-párti filmekkel, igazi szennyekkel, látványos és ernyesztő csomagolásban. Ha nem vigyázunk, elnyel a mocsár, és akkor életünk minden borzongató szépsége, távlata végérvényesen elvész. Nem tingli-tangli lezüllésre van szükségünk, hanem felemelő, őserejű, megtisztító, valódi érzésekre! Beavatásra van szükségünk- beavatásra életünk szépségének játékszabályaiba!

Vegyük tehát alaposan szemügyre életünk alapkérdését, a következő formában. Mi a fontosabb: a keményen robotoló “hétköznapok”, vagy az életünk elragadó szépségét átélhető közelségbe hozó ünnepnapok? Bármilyen nyilvánvaló is a válasz, rá kell ébrednünk, hogy modern korunk ebben az alapkérdésben egyre egyoldalúbb, természetellenesebb, valótlanabb állásfoglalásra igyekszik bennünket rávenni. Egyre uralkodóbb az a fogyasztói-anyagias szemlélet, ami szerint életünk meghatározó része a hétköznap, a hétvége csak pihenés, szórakozás, kikapcsolódás. Más szóval: a “munkanap” felülkerekedett az “ünnepnap”-on, a napról-napra élés a távlatokon, a holnapig túlélésért gürcölés életünk szépségén, értelmén. A modern kor ünnepnapjai nem ünnepelnek már semmit, inkább csak elernyesztenek, leeresztenek a nagy hajtás után, éppen csak arra jók, hogy lélegzetvételhez jussunk. Sőt: egyenesen ki akarnak kapcsolni bennünket. Kikapcsolni belső figyelmünket! Azt a figyelmünket, amivel belső űrhajónkat irányítjuk! Életveszélyes művelet! Ha hagyjuk, hogy kikapcsoljanak bennünket belső űrhajónk irányításából, életünket egyszerűen kiveszik a kezünkből! Ha kedves az életed, kedves Olvasó, kérlek, ne engedd! Senki nem tudja helyetted megajándékozni figyelmed fényével belső világodat! Ha kiengedsz, ha leveszed kezed életed irányításáról, nem figyelmed fénye, hanem a sötétség erői veszik át az irányítást életed felett! Ha szereted az életet, ha akarsz élni, ha szereted szeretteidet, ne hagyd ott belső űrhajód irányítópultját, mert könnyen összezúzhatod életedet, és akkor mi lesz Veled, és szeretteiddel, és egyáltalán, életeddel?

Kikapcsolni belső lelki űrhajónk irányítását? Hiszen az egész világ arra van teremtve, hogy önmagát irányítsa! A fű tudja, hogyan növekedjen, nem lehet tökéletesen külső irányítás alá helyezni a füveket! Minél inkább az ember akarja meghatározni, mit csináljon a fű, annál biztosabb, hogy a fű elveszti életképességét! A fa tudja, hogyan kell nőnie, mikor és milyen faleveleket hozzon, és ezek hogyan álljanak a többiekhez, az egész lombkoronához képest, napkeltétől napnyugtáig! A növényi palánta maga a megtestesült kíváncsiság, életérzékelés, áthatva belső, matematikai és logikai törvényektől, és ezeket érzékelve szökken a magasba! A béka tudja, mit kell tennie, és kuruttyol is úgy a tóparton, olyan őrült-szerelmes lelkesedéssel, olyan együttérző-lelkes békatársaságban, hogy azt hallgatni is szédület! Az egész élővilágot átjárja a sejtek mélyéről felcsapó láng, az élet tüze, olyan láng, amely egyenesen az égig ér! Ahogy a tigris jár az őserdőben, minden porcikájának sejt-érzékelése pattanásig feszül, szemében kérlelhetetlen elemi erejű tűz lobog, ahogy nemes vadként ruganyosan és nesztelenül lopódzik ez a megtestesült életerő! A nyugati civilizációtól érintetlen természeti népeknél ugyanilyen kérlelhetetlen természeti erőként lobog a megismerés vágya! Julius Lips írja “A dolgok eredete” c. könyvében: “A természeti népekben állandóan él a törekvés, hogy a (természeti) erő megnyilvánulásait felismerjék világukban nincs véletlen: minden dolognak vagy jelenségnek megvannak az okai és összefüggései, melyek megismerését feladatának tartja a primitív ember.” Ez az elemi erejű belső tűz volt az, ami az egész emberréválást hajtotta! Az emberi fejlődés hajtóereje az a kérlelhetetlen belső érdeklődés, ami mindent tudni akar, ami életfontosságú, és minden életfontosságú tény megismerésére képes egész életerejét mozgósítani mert tudni akar, mert tudni kell, mert az életünkről van szó! Ez a belső, elemi erejű érdeklődés óriási érzés-és gondolaterőként ráfeszül belső űrhajónk műszerfalára és teljes erővel hajtja előre fejlődésünket! És ahogy minden egyes emberi űrhajóban ugyanaz a láng ég, ugyanaz az elemi erő irányít, törvényszerű az emberi fejlődés, nincs olyan külső erő, ami ezt megállíthatja! Teljes erővel, szívvel-lélekkel hajtja a fejlődést előre az emberi életerő, a kíváncsiság, a mindentudás vágya! Ez a hajtóerő röpített bennünket a kiteljesedés felé, ez az erő növesztette ki kezünket-lábunkat, agyunkat, ahogy a fa leveleit is ez az erő hajtotta ki a fa ágaiból! Ez a belső emberi hajtóerő növesztett agyat, hogy világítson, hogy rakétaként száguldjon a Világegyetem titkaiba, hogy megvilágítsa az egész világot belső tüzének fényével és szépségével! Hogy együttérzésünk testvéri lángja az egekig érjen, és a Természettel egybeforrva élő belső tűzként felállhasson és járhasson a megtestesült emberi életerő, a kifejlesztett világ-gyümölcs, az emberré vált büszke világerő, a világerő teljében élő ember! De látnunk kell, hogy az emberréválás folyamata párezer éve megtorpant, és rohamos hanyatlásnak indult. Az emberré még nem vált ember-kezdemény az értelmet az érzés fölé helyezte, az érzést alárendelte a gondolatnak, meghasonlott önmagával, és az érzés töltőerejének lecsökkenésével vészesen elernyedt, elhanyatlott. Az egykor büszke és nemes ember görbehátúvá, megroggyant lelkületűvé, kiürültté és ügyeskedővé vált, s már csak egykori hajtóerejének lendülete tartja életben, s ha nem kap új lelki hajtóerőt, hamarosan összeesik, lehanyatlik, mint egy papír-darab a szélcsend beálltával. Ez lesz a teljes kikapcsolódás! Ezt akarjuk? Személyes életvezetésünk alapkérdése egyben az emberi fejlődést, az evolúciót is új fényben világította meg.

Rábukkantunk személyes életünk első játékszabályára: hétköznapjaink életfontosságúak, de éppígy életfontosságúak ünnepnapjaink is! Minden egyes napunk fontos, de fontosságát csakis a távlatoktól, a felemelő céloktól, eszményektől, érzésektől kapja! Mindennapjainknak egyszerűen nincs értelme távlati, felemelő célok, lelkesítő eszmények nélkül! Nincs értelme vakon robotolni, mindenféle cél és értelem nélkül! Minden fontosságot, értelmet csakis életünk egészének szépsége, értelme adhat meg! Ezzel a felismeréssel beavatódunk valami igazán lényegesbe, valami olyasmibe, amiről az ősi beavatások szóltak és szólnak: életünk elemi, mindennapi logikájába. Foglaljuk most képszerűen össze, mire tanít ez a beavatás! A legalkalmasabb kép erre a célra az átlőtt szív, amit a Szerelem nyila megsebzett. Ebbe a szívbe két név íratott: “Mindennap” és “Életünk értelme”. “Mindennap” és “Életünk értelme” szerelmesek egymásba! Egymásért élnek-halnak! Egyik sem élhet a másik nélkül! Hát nem nyilvánvaló ez? Pillanat és távlat! Mindennap és ünnepnap! Az ünnepek tehát életünk értelmét kellene átélhetővé tegyék! Az ünnepek életünk felemelésére valók! Az ünnepek közösségi lélek-felelemelő eseményekre valók! Hogy mifélékre? Első életszabályunk ezt is megmondja. A mindennapok és az ünnepek párban állnak egymással, tehát a munka és a jutalom is párban állnak egymással. A munka jutalma egy egészséges közösségben olyan valami, ami nemcsak életünk puszta fenntartását, hanem életünk felemelését is lehetővé teszi! Sőt, természetszerűen, rendszerint erre is irányul! És mivel a munka a termelő gazdasági tevékenység, és a gazdaság a kultúrával áll párban, ezért a munka jutalma a kultúra, az emberi fejlődést segítő tevékenység! Ahogy a test párban áll a lélekkel, úgy áll párban a gazdaság a kultúrával! És mivel a tevékenység természet szerint mindig valamiféle értelmes célra irányul, vagyis egy távlati célra, ezért a távlati cél a tevékenység motorja, alapja! Ennek párja: a kultúra a gazdasági fejlődés természetszerű célja és motorja! Olyan kultúrára van tehát szükségünk, aminek van értelme, ami életünk értelmét közelebb hozza számunkra! Olyan gazdaságra van szükségünk, ami ezt a kultúrát szolgálja! Olyan mindennapokra van szükségünk, amik életünk értelmét szolgálják! Egyszerű, nem? Világos, nem?

Személyes életünk első alapszabálya fényesen vizsgázott. Megvilágította számunkra életvezetésünk alapkérdését, a mindennapok és ünnepnapok, a rövidtávú és hosszútávú cselekvés viszonyát. A “Mindennap” és “Életünk értelme” újra szerelembe eshetnek. És ha szerelembe esnek, életünk óriási többletet, energiát kap, megfényesedik és kiteljesedik, legyőzzük a sötétséget és az elidegenedést: ismét igazi önmagunkká, emberré válhatunk.

Grandpierre Attila

csillagász, zenész