megjelent: ELIXÍR, 2004. december/190. szám, 16-17.

A szem és a csillagok
Utazás a csodák világába

Vajon mit érzünk, amikor belső figyelmünk lüktető hatalmát érezve egy másik lüktető belső világfolyamat ablakába – egy szembe nézünk? Tulajdonképpen mi is történik akkor, amikor egy szembe nézünk? Hiszen amikor egy tárgyat nézünk, csak a tárgy felszínét nézzük – ha kívülről nézzük – de amikor egy szembe nézünk, hova nézünk? A szem felszínét nézzük? A szem szivárványhártyáját, vagy a pupilla külső felszíni rétegét nézzük? Jól ismert tapasztalat, hogy attól függően, milyen viszonyban vagyunk azzal, akinek a szemébe nézünk, pupillánk kitágul vagy összehúzódik, úgy érezzük, hogy ha valakit nem kedvelünk, ösztönösen szúrósan nézünk, szinte szeme felszínére összpontosítunk, míg ha kedvesünk szemébe nézünk, nézésünk fókusza kinyílik, egyre távolodik, s kedvesünk szemébe nézve általunk nem ismert világ tárul fel, megragad, van úgy, hogy egész életre szóló erővel, s képesek vagyunk hosszan, az időtlenségbe lemerülve csak nézni kedvesünk szemébe, mélyen elmerülve ebben a közvetlen, semmi máshoz nem hasonlítható bensőséges kapcsolatban, lehető legszemélyesebb érzéseink tengerében fürödve tárul fel előttünk a szem-égbolt, az írisz-menyország, olvasunk a szemben, gyönyörködünk hosszan, gazdagon. S ilyenkor találnánk a leghamisabbnak, ha valaki azt vélné, kedvesünk szemének felszínét tanulmányozzuk csupán, hisz bizonyára nem véletlen nyelvünk ösztönös fogalmazása sem, a szembe nézünk, s nem a szemet nézzük, mélyen elmerülve nézi egymást a két egymásra nyíló világ, át az anyagi burkon, hihetetlen gazdagságban egymás előtt feltárulva nézi egymást a lehetőségek két világa. Minden szem a világ egyik végéből a másikba tekint, a lehetőségek egyik világából a megvalósulás ablakán keresztül az élő, teljességében kibomló, csak számunkra lehetséges világba – csak a teljesség létezik, a megvalósulás csak ablak a mindenségre.

A szem a lélek tükre – szoktuk mondani. De vajon mennyi információ lehet egy pillantásban? A modern tudomány szerint a szem önmagában nem kifejező – hiszen mit fejezhet ki egy lencse? A szemről alkotott benyomásunk gazdagsága e tudományos nézetek szerint csak viszonylagos, és jórészt a pupilla nagyságának, a szem állásának, a szem környéki ráncoknak, a környező arc játékának tudható be. Valóban – ha egy pillanatra gondolatban átalakulunk materialista tudóssá, bizony fogós kérdés lehet: vajon miért gondolják az emberek, hogy a szem a lélek tükre, amikor materialista módon nehéz a szemben olyasmit találni, ami a szemet kifejezővé teheti? Az íriszdiagnoszta ugyan sok részletet lát a szemben, de ezek a részletek vagy alkatiak, egész életen át változatlanok, vagy esetleg egy-egy betegség idején jelennek meg, vagyis semmiképpen sem lehet belőlük kiolvasni pillanatnyi lelkiállapotunkat – úgy tűnik. Akkor viszont honnan ered benyomásunk, hogy a szemből ki lehet olvasni, mit érzünk?

Közelebb jutunk e rejtély megoldásához, ha észrevesszük, hogy a halál beálltakor a szem jellegzetesen “elüvegesedik”, opálossá, kifejezéstelenné válik. Igen, ez az a pont, ahol a lélek távozik, és ez az a pont, amikor a szem is jellegzetesen megváltozik – de nem a pupilla mérete, a szem állása, hanem a szem kifejező mivolta, a szem pupillát körülvevő tengerének jellege változik meg! Ha a halál pillanatában kifejezéstelenné válik, akkor a halál előtt kifejezéssel bír, vagyis itt, a pupillát körülvevő írisz birodalmában kell keressük a szem és a lélek titkát! De hát mi lehet ez, ha egyszer a materialista nem lát itt semmi különöset? Nem úszkál ebben az írisz-tengerben semmiféle kaleidoszkóp-szerű mintázat, amely lelkiállapotunktól függően más-más, jellegzetes mintát öltene! Vagy mégis? De ha igen, hogyan és miféle? Annyi bizonyos, hogy tudtunkkal mindmáig a világon senki sem tud az írisz pillanatonként változó, lelkiállapotunkat jól olvashatóan kifejező mintázatáról. Márpedig ilyennek lennie kell! De mi magunk sem ismerjük ezeket a mintázatokat, létükről sem tudunk, tehát ha léteznek ilyenek, csakis mélytudatunkkal érzékelhetjük őket! Ez a felvetés megfelel annak a tapasztalatnak, hogy a szemben olvasás különleges fogékonyságot, erős érzelmi ráhangoltságot kíván. Erős érzelmi ráhangoltság állapotában mélytudatunk sokkal jobban képes információt felfogni, mint ahogy azt mi el tudjuk képzelni!

Kevesen tudjuk, hogy öntudatunk csak a jéghegy csúcsa, belső világunknak öntudatunk csak kis látóterű, parányi fényes foltja. De ha meggondoljuk, hogy pusztán látásunkkal másodpercenként mennyi információ jut belső világunkba, elcsodálkozhatunk! Ismert, hogy a tévé egy képkockáján négy szín, és mindegyik színből két színárnyalat szerepel, azaz összesen 16 féle eset fordulhat elő. A számítógép képernyőjén a kép 800*600 képkockából áll a legkisebb felbontásban is, másodpercenként 20 képet tudunk megkülönböztetni (ezért kell húsznál több képet vetíteni a mozgófilm hatás eléréshez), és így az összes esetek száma 16*800*600*20=153 600 000, azaz 154 millió bit (1 bit= 1 igen-nem válasz információja) éri el agyunkat csak szemünkön át, mégpedig csakis a képernyőről, másodpercenként! Látómezőnk ennél jóval nagyobb, és egyéb külső érzékszerveinken át is jön be információ, nem is szólva a belső érzékelésről. Egyszerű számításunk eredménye, hogy másodpercenként többmilliárd bit ér el belső világunkba! E szám nagyságát akkor tudjuk igazán felfogni, ha meggondoljuk, hogy ennek csak parányi töredékét tudatosítjuk. Tudatunk felfogóképességét mérhetjük olvasással – percenként egy oldalnál sokkal többet nem tudunk elolvasás során megjegyezni, az olvasottakról beszámolni. Egy oldalon viszont 1800 betű szerepel, egy betűnek kevesebb, mint 5 bit az információtartalma, mert öt igen-nem kérdéssel, ha ügyesek vagyunk, ki tudjuk barkochbázni. Egy oldal információtartalma így kevesebb, mint 1800*5=9000 bit, ami hatvan másodperccel elosztva 150 bit/másodpercet ad ki. Ami azt jelenti, hogy tudatunk nem képes feldolgozni másodpercenként 150 bit információnál sokkal többet. Mivel pedig mélytudatunk ugyanennyi idő alatt többmilliárd bit információt dolgoz fel, értelmez, ebből kiválasztja, mely információk kerüljenek a tudatba, be kell lássuk, hogy mélytudatunk több mint milliárd/száz=tízmilliószor gyorsabb, hatékonyabb tudatunknál! Az is kétségtelen, hogy mélytudatunk is tudatos, értelmes munkát végez, hiszen ha értelmetlenül dolgozná fel a bejövő információt, akkor tudatunkba csak értelmetlen információ-darabkák juthatnának be. Mélytudatunk tehát felér tízmillió öntudattal! Mindannyian tízmilliószor nagyobb körben gondolkodunk, mint amiről öntudatunk hírt tud adni!

Ha ezt belátjuk, megnyílhat előttünk a szem titka is. Képzeljük el, hogy szemünk valójában egy folyadékkristály, hasonló a képernyőhöz, csak éppen háromdimenziós, és természetes jelekkel telített. Szemünk fehérjéi a csarnokvízben jellegzetes fehérje-víz alakzatokat alkotnak, amelyek létét csak nemrég fedezte fel a modern tudomány. Ezek a fehérje-víz alakzatok önmagukban parányiak, de összességükben egy mélységgel is bíró, rendkívül finom, részletgazdag képet alkotnak, gazdagabbat, mint bármely festmény, hiszen e mélységbe vezető természetes festmény elemei nem festék-szemcsék, hanem fehérjék. Ha felfogóképességünk érzelmi ráhangoltság állapotában különösen jól tudja megfigyelni szemünk folyadékkristályának képi mintázatait, ezek jellegzetességeiből meg tudja állapítani, hogy milyen lelkiállapotban van társunk, akinek a szemébe nézünk! És ha erős érzelmi ráhangoltság állapotában egyre finomabban tudjuk érzékelni az egyre finomabb részleteket, egyre mélyebben nyílik meg a lélek világa előttünk. Vagyis igazuk van azoknak, akik a szemből olvasni tudnak, akik szerint a szem a lélek tükre: valóban óriási gazdagságú, csillagászati számmal jellemezhető részletgazdagságú információt tudunk kiolvasni a szemből magából!

Felmerül a kérdés: ha a szemből képesek vagyunk mélytudatunk révén csillagászati gazdagságú információt kiolvasni, vajon lehetséges-e, hogy a csillagok fényéből is lelkünkkel olvasni tudunk? Hiszen a csillagfény is telített információval, részletgazdagsággal! A csillagfény is magával hozza mindazon sok jelenség képét, ami a csillagon zajlik! Látjuk a csillag fényét! Talán mélytudatunk ebből is képes kielemezni azon jellegzetességeket, amikre génjeink eleve fogékonyak? Mindenesetre erre látszik utalni a magyar nyelv csodálatos jelzője: a csillagszemű! Milyen szép az a szem, a csillagszemű! Hiszen benne nyüzsög mindaz a szépség, amit csak mélytudatunk legmélye tud! Mindaz a kimondhatatlanul, kifejezhetetlenül szép teljesség, ami egy csillagban él! Az a szépség, amelyik minden megszokottnál szebb, teljesebb, gyönyörűbb, amely minden képzeletet felülmúlóan szép, mesébe illően szép, csodaszép! Talán nemcsak a szem lélektükör-mivoltának, de a csillagokhoz fűződő csodaszép élményeinknek is van valóságos alapjuk? És nemcsak a szem a lélek tükre, de a csillagok is lélek-tükrök: a világ-lélek tükrei? Vajon a világlélek szépségének élményéből fakad tudásunk a mesébe illő, csodálatos szépségről, ami a csillagokban él? A csodák felé vezető utunk azt mutatja: nem lehetetlen, hogy a valóság régóta ember-nem-járta birodalmaiba jutottunk.

Grandpierre Attila

csillagász