Megjelent: IPM 2004 augusztus, 84-89.

Kik voltak a hunok?

Ezerötszáz éves rejtélyek nyomában a modern tudomány

Attila, a hun király a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja. Világraszóló tetteinek megítélése különös módon olyan viharokat kavart, elsősorban és még különösebb módon éppen az elmúlt kétszáz évben, hogy még azt is vitatni kezdték, hogy Attila a magyar történelem alakja-e. A világtörténelem egyik legnagyobb csatája, a katalanaumi csata i.u. 452-ben, 1652 évvel ezelőtt zajlott le. Melyik fél győzött? Mindmáig vitatják. Attila i.u. 453-ban hunyt el, mégpedig nem a csatamezőn, és nem is betegségben. Hogyan? Ellentmondó kordokumentumokból kell kihámozni. Kik voltak a hunok? Kis létszámú, műveletlen, barbár törzsek, ahogy egyesek beállítják? Vagy éppen fordítva: nagylétszámú, nagyműveltségű nép, a magyarok rokonai, vagy éppen elődei? A magyar és a világtörténelem egyik legizgalmasabb rejtélyének nyomába indulunk: a hunok korából származó mértékadó dokumentumok és a legújabb tudományos eredmények segítségével keressük a választ.

A hun kérdés egyik külföldön is elismert tekintélye Bóna István. 1993-ban megjelent könyvében – A hunok és nagykirályaik – így mutatja be a hunokat: “A 376. év nyarán. Egy korábban legfeljebb hírből ismert ellenség erős népeket igázott le, megdöntötte a keletigót Ermanarik birodalmát. Hírük s nevük alig előzte meg őket” (9. oldal). A magyar szerző a hunokról bemutatásképpen azt látja fontosnak elmondani, hogy ellenségek, népeket igáznak le, hírük s nevük jószerivel nincs, váratlanul bukkantak fel a semmiből, s hírük nevük alig előzte meg őket. Ezzel szemben a magyar szerző a gótokról elmondja, hogy népük erős.

Majd tizenhat oldallal később “A hunok. Hiedelmek és balhiedelmek az ókortól máig” c. fejezetben folytatja a bemutatást: “A gyér számú régészeti és történeti forrás segítségével a Kr. u. IV. századi Közép-Ázsiáig tudjuk visszafelé követni nyomukat” (25. oldal). A hun nyelvről kijelenti: “A hun nyelvből sajnos semmit (pontosabban semmi biztosan hunt) nem jegyeztek fel, csupán egy csomó személynév maradt ránk. A nevek jelentékeny része (az óbolgárral és a mongollal kapcsolatot mutató) török nyelvre utal, még akkor is, ha ez első pillantásra nem mindig szembetűnő” (32. oldal). Majd a hunok önálló szereplésének leírását így zárja le: “A Volgán át Európába nyomuló hunok önálló szereplése tehát kereken egy évszázadig tartott” (193. oldal).

A hun kérdés egy másik kiemelkedő hazai szaktekintélye Bakay Kornél. A kiváló régész, történész, múzeumigazgató, professzor a független történetírás egyik legjelesebb képviselőjének is tekinthető. Nemrég a “KAPU” c. folyóiratban megjelent tanulmányában így ír: “Írásos források által is igazolhatóan legalább hétszáz esztendőn át egész Európában az volt a köztudott, ismert és elfogadott, hogy a magyarok és a hunok rokon népek”. “Soha nem volt és ma sincs egyetlen ún. finn-ugor hagyományunk, mondánk, mesénk, dalunk, díszítményünk”. “A német történészek a XVIII. század végétől szakadatlanul támadták és ócsárolták a magyarságot és a magyar történelmet. Sokan kinyilatkoztatták: a hunok nyelve csakis mongol, török vagy esetleg szaka típusú nyelv lehetett. Van-e alapja ennek a kijelentésnek? Szinte semmi, mivel mindmostanáig – sajnos – nem ismerünk vitathatatlanul értelmezhető hun nyelvemléket. A régészeti kutatás egyre határozottabban mer állást foglalni abban a kérdésben, hogy a VII-X. századi Kárpát-medencei avarok zöme heftalita-hun volt”.

A régészeti bizonyítékok szerint tehát az avarok hunok voltak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az árpádi bejövetelkor a magyarok magyar nyelvű néppel, magyar helységnevekkel bíró országba jöttek be, ahogy azt például Marjalaki Kiss Lajos Anonymus krónikája alapján igazolta, akkor nyilvánvalóvá válik a hun-avar-magyar folytonosság.

A hunok embertani és néprajzi szempontból

“Mai ismereteink szerint alig valószínű, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a Kr. u. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegű mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat. Nagyon valószínű tehát, hogy Jordanes (az 5. században élt gót krónikaíró) Attila-jellemzésének az a része, amelyben a nagykirály külső megjelenését írja le (termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka és őszes, orra tömpén nyomott, arcszíne rút) nem egyéb, mint a száz évvel későbbi írói fantázia terméke” – írja Bóna István. Bakay Kornél megítélése szerint “Attilát és általában a hunokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai hunok zöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze.”

Lipták Béla, nemzetközileg is elismert antropológusunk mérései szerint a Szekszárdról, Mohácsról, Gyöngyösapátiról, Szirmabesenyőről származó hun kori, 4-5. századi koponyák egyike sem mutat mongoloid beütést. Még az ázsiai hunok (a hsziung-nuk) területein is feltűnő az europidok túlsúlya. P. S. Mikhno Troitskovavsk közelében, Transzbajkáliában egy kis bronz lovas-domborművet talált (1. ábra). A lovas arccsontjai kiugróak, szakálla erőteljes, jellegzetes europid alkatú. Az Ordos-körzetből való bronz dombormű is a szokásos europid kiállású, széles nyitott szemekkel és bajusszal (2. ábra).

Történetírók tanúsága

Jordanes gót püspök (i.u. 550 körül) a magyarok őshazájáról így ír: “A hungarusok -első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, a Maótisz-tó mellett (ma: Azovi-tenger, a mai Ukrajnában), azután Mysiában (Moesiában), Thráciában és Dáciában (vagyis Észak-Balkánon és Dél-Erdélyben), harmadízben pedig ismét Scythiában (Etelköz és Levédia vidéke) a Pontusi-tenger (a Fekete-tenger) fölött laktak” – írja Jordanes. Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában, hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (Gadir, ma Cádiz, város Spanyolország délnyugati csücskén), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket. Az úgynevezett Gomerokat (mogerokat = magyarokat) ugyanis, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomar (Mogar=Magyar) alapította. Ő a bibliai Gomer, a valóságban Gamir az asszír feliratokon, kimmerek a görögöknél. Magóg pedig a róla elnevezett Gomarokat (mogarokat=Magyarokat) alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” Őskrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát ókori szerzők egész sora bizonyítja, így például Herodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, és Josephus Flavius. Hérodotosz beszámol arról, hogy a szkíta őskirályok az égből nyerték a földművelés megkezdéséhez szükséges eszközeiket, és államuk jelképét, a királyi jogart. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként “néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.

A magyarság eredete az új biológiai kutatások tükrében

Szabó István Mihály akadémikus, mikrobiológus, az ELTE TTK mikrobiológia tanszékének vezetője (1974-1995) az utóbbi években vizsgálat alá vette annak a kornak az “embertörténelmét”, amely kornak korábban növény- és állatvilágát tanulmányozta. Első eredményeit az MTA Társadalomkutató Központ rendezvényén ismertette. A kiadásra váró előadást Farkas Ildikó foglalta össze a História 2003-as 5-6 számában. Genetikai, őskörnyezettani és paleoklimatológiai kutatásait összevetette a legújabb természettudományos módszerekkel nyert eredményekkel. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete az eddig vélt 6-7 ezer év helyett 35-40 ezer évre vezethető vissza. A felső őskőkor (paleolitikum) idején (mintegy 40 000 éve) Európát, főként a középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlati, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak (mammutok) elvándoroltak, és az uráliak egy része követte őket északra és Szibériába. Az “uráli” elnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik – átmeneti – szállásterülete.

Európa őstörténete ma még nem rajzolható meg teljes bizonyossággal, de az új természettudományos eredmények egyre közelebb visznek ehhez. Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által gyéren lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (a Homo sapiens sapiens, a cro-magnon-i ember) népesítette be. Amerikai kutatók 2003 szeptemberében (Erik Trinkaus és kollégái, 2003a, b, c, d) a Kárpátok délnyugati vonalában a Homo sapiens sapiens eddig ismert legrégebbi, 34-36 ezer évvel ezelőtti maradványaira bukkantak. A maradványok nagy őrlőfogai arra utalnak, hogy a modern, cro-magnoni ember keveredett a neander-völgyivel – ráadásul éppen itt, a Kárpát-medencében 40-45 ezer évvel ezelőtt. Az utolsó ismert neander-völgyit a mai Horvátország területén, a Vindija barlangban, a mai Varasd mellett találták (Richards et al., 2000; Lukács, 2003), kora 28 ezer év. Ami azt jelenti, hogy a neander-völgyi és a modern ember együttélése a Kárpát-medencében több mint 15 ezer éven át tarthatott.

Az Európába hosszas vándorlás után érkezett modern ember Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon vándorolva jutott el a Duna-völgyébe már 35-40 ezer évvel ezelőtt, és egyes csoportjai innen jutottak el Nyugat-Európába. A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. A modern ember által magával hozott afrikai eredetű Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, irányát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja.

Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat (Semino et al., 2000) eredményét is idézi (amely az egyik legjelentősebb tudományos folyóiratban, a Science-ben jelent meg), s amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek. E vizsgálat szerint Európát a Homo sapiens sapiens Afrikából kiindulva három hullámban árasztotta el. Elsőnek a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el Közép-, Kelet- és Észak-Európát 35-40 ezer éve, mint nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europid vadászok. A nem-rekombinálódó Y kromoszóma 22 bináris jegyének földrajzi eloszlását és korbecsléseit, a genetikai változékonyságot jellemző haplotípusok elkülönülésének eloszlását elemezve a nemzetközi kutatócsoport eredménye szerint az M173-as leszármazási vonal egy ősi eurázsiai utat mutat 35-40 ezer évvel ezelőtt Afrikából a Kárpát-medencébe, ahonnan egyes ágai tovább vezettek Nyugat-és Kelet-Európába. Ennek az M173-as származási vonalnak Eu19-es haplotípusa jellemzi a mai európai Y kromoszómák 50%-át! Ez az Eu19 látszólag egyáltalán nincs jelen Nyugat-Európában, maximuma Magyarországban (60%), Lengyelországban (56%) és Ukrajnában (54%) van, és itt az Eu18 szinte egyáltalán nem mutatható ki. Az Eu19 gyakoriság feltűnően magas még Észak-Indiában és Pakisztánban, valamint Közép-Ázsiában (Underhill et al., 1997). A rákövetkező gyakoriság-maximumban a mari 37%, a macedón 35%, a horvát 29%, a cseh és szlovák 27%, a görög 12%, a szír 10% s a többi 10% alatti. A második hullám 22 ezer évvel ezelőtt (az M170-es leszármazási vonal) a Gravetti-kultúra feltűnésére vezetett. Ezután következett be az utolsó nagy jégkorszak, amely a 20 ezer – 13 ezer évvel ezelőtti korszakra terjedt ki. Ebben a korszakban a közép-európai “csoportok” (népek) a klimatikus viszonyok miatt el kellett hagyják a Kárpát-medencét, és ekkor nyugat-Európa elszigetelődött Közép-Európától, ahol azonban egy Epi-Gravetti kultúra fennmaradt a mai Ausztria, Csehország, és az északi Balkán területén (azaz a Kárpát-medence vonzáskörzetében). A harmadik beáramlási hullám e jégkorszak alatt érte el Európa mediterrán körzeteit, és hozta be a neolitikus (új-kőkorszaki) kultúra egyes elemeit.

Mindezeket az eredményeket sok más, független kutatócsoport is megerősíti. A felső őskőkor (paleolitikum) ipara hamarabb tűnt fel Közép-Európában, mint Kelet-Európában. 45-40 ezer évvel ezelőtt tűnt fel Közép-Európában az életmód, a használt eszközök és módszerek tekintetében új kultúra, 36 ezer éve jutott el Kelet-Európába és 36-32 ezer éve Nyugat-Európába. Sok e korból való csont- és dombormű, ékszer és barlangfestmény ma is páratlan szépségű, kifinomult remekműnek számíthat. “A paleolitikum ábrázolásának viszont az a sajátosságuk, hogy a vizuális benyomást olyan közvetlen, tiszta, minden intellektuális járuléktól mentesen és könnyed formában tárják elénk, amelyre a modern impresszionizmusig alig találunk példát … Ezeken a régi festményeken árnyalatnyi finomságokat, amelyeket csak bonyolult eljárások útján fedezünk fel, a paleolitikum festői még közvetlenül észlelték.” – írja Hauser Arnold könyvében.

Szabó István Mihály eredményei megerősítik, hogy a felső őskőkor idején, mintegy 40 ezer éve, Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlatbeli, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak. Az uráliak egy része követte a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Azonban a mammutokat új betegség is megtámadta, s nemsokára kipusztultak. Ez vezetett az óriási ugor népcsalád felbomlására és szétszóródására. A szibériai uráli népek egy része tízezer éve átvándorolt Amerikába, s tőlük erednek az ott később penut nyelvcsaládba sorolt indiánok az amerikai ugorok: a mayák, a kaliforniai és oregoni penutok, a tsinshianok stb. A szibériai ugor népcsalád más részei visszafordulnak Európába. 7000-4000 éve kezdődött el az ukránok és lengyelek elszlávosodása. A horvátok 1500 éve vándoroltak a Balkánra.

Ha meggondoljuk, mindez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence őslakosai legalábbis a modern embert tekintve legalább 40 ezer éves múltra tekinthetnek vissza, és – ismét a modern ember vonatkozásában – a Kárpát-medence őslakosainak tekinthetők. Ugyanakkor velük azonos nép vonult Észak-Keletre, és magas kulturális szintű vezetői központokat hozott létre. Minden jel szerint a keletre vonultak és a Kárpát-medencei őslakók között évtízezredeken át kapcsolat állt fenn. Nyugat-Szibériában 15-20 ezer éve az ugorok elkülönültek a lengyelek és ukránok őseitől, vagyis a magyarság különállóvá vált. Az ősmagyarság nyolcezer évvel ezelőtt már dél felé vonult, nagyemlős vadászból nagyállattartó nomáddá vált 6 ezer- 3 ezer éve. Az Urálon át, ázsiai rassz-és néprajzi elemekkel gazdagodva, mint földművelő-állattartó nép, tér vissza Európába 3 ezer – 2 500 éve, azaz i.e. 1 000 – i.e. 500 között. Egy vagy több hullámban érik el a Kárpát-medencét.

Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer éves távlatig vezethető vissza. Európában a magyarság egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét.

A hunok gazdasági élete

A hunok rendkívüli időtartamú létük alatt gazdasági-technikai értelemben is a világ legfejlettebb népei közé tartoztak. Az őskőkor és az újkőkor egyik legfontosabb alapanyaga az obszidián, melynek eddig feltárt lelőhelyei Tarcal, Tokaj környéke és a Hont megyei Csitán község határa. Igen jelentős a sümegi tűzkőbánya feltárása is. A feltárások bizonyítják, hogy ezeken a helyeken “kőipartelepek” voltak, ami a kő tömeges felhasználását bizonyítja. Ez a tény már önmagában is nagy tömegű lakosságot tételez fel. Az ókor híres útjai közül Fényes Elek szerint az obszidián út, és a sóút is a Kárpát-medencéből indult el, sőt az egyik európai borostyánút, valamint a kagylóút és a selyemút is ide vezetett vagy itt ment keresztül. Az utak összefutása pedig éppen a tömegek által sűrűn látogatott, vagy lakott területet jelenti – mutatott rá Bárczy Zoltán.

Tény, hogy különlegesen igényesen kialakított “hun bronz üstök és fogantyúik tipikus Belső-Ázsiai fémművészet termékeinek ábrázolásaira bukkantak Kína Ordos nevű körzetétől Kelet-Európáig. Ezek az üstök már újkőkori sziklafestményeken is feltűnnek”. Ami pedig azt jelenti, hogy már i.e. 5 000-ben készítettek hun üstöket, vagyis már léteznie kellett hunoknak is, mégpedig rendkívüli fejlettségű gazdasági és művészeti élettel.

Gyulafehérvár közelében, Kisompolyban (Ampoitában) 1999-ben a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum munkatársai páratlan régészeti leletre bukkantak. Az angliai Stonehenge-hez hasonló, hatalmas faragatlan kőoszlopokból álló építményt fedeztek fel, amely nyilvánvalóan szentélyként szolgált a kora bronzkori napkultusz idején. A Salisbury közelében fekvő Stonehenge szinte a kisompolyi szentély mása: a kizárólag fehér színű kőoszlopokat (menhireket) körben állították fel egy dombocskán. Ilyen méretű kőjel a szárazföld belsejében eddig nem volt ismeretes. A szent körön belül óriási mennyiségű szénre bukkantak. Horea Ciugudean professzor, a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum igazgatója szerint a kisompolyi szentély majdnem egy évezreddel korábban keletkezett, mint a Stonehenge-i, tehát i.e. 3000 körül – és ez ismét csak a kárpát-medencei, minden bizonnyal hun-szkíta-magyar kultúra rendkívüli fejlettségét tanúsítja.

Strabón idézi Ephoruszt, aki az i.e. 6. században a szkítákról írta, hogy “a fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”. Hésziodosz (i.e. 7. szd.) szerint szkíta találta fel az ércz keverését (Alexandriai Kelemen, I. 75, 132, ld. Télfy János, 125). Aiszkhülösz (i.e. 525-456) azt állítja, hogy “az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (i.e. 31-i.u. 14), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt – idézi Sebestyén Gyula 2000-ben megjelent könyvében.

De így van-e ez valóban? 1978-ban egy hatalmas, alapvető munka jelent meg John Dayton, a londoni Institute of Archeology (Régészeti Intézet) munkatársa tollából (Dayton, 1978). Az ősi üvegöntés technológiájának vizsgálatából induló kutatómunka hamarosan kiterjedt az üvegöntésben színezésre, a kiöntött üvegek alakjának módosítására használt fémekre, ezek lelőhelyeire, ahonnan már nem volt messze a lelőhelyeket a felhasználási helyekkel összekötő kereskedelmi utak feltárása sem. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a technikai és földrajzi tények éles ellentmondásban állnak egyes régészeti elméletekkel, amelyeket kritikátlanul és vakon fogadtak el évszázadokon át. A kemény földrajzi tények révén fény derült arra is, hogy nem tartható fenn a civilizáció és a technológia Termékeny Félhold-beli eredetének általánosan elfogadott feltevése sem. A szén 14-es izotópja segítségével történő kormeghatározási módszerrel Dayton arra az érdekes eredményre bukkant, hogy a fémmegmunkálás, a kohászat korábban fejlődött ki azokban a körzetekben, ahol a megfelelő fémek valóban előfordulnak. A fémmegmunkálási technológia ismételten Közép-Európából indult ki, és innen terjedt át Itáliába, a Németalföldre és az ír szigetre.

Vegyük a legfontosabb fémeket, ásványokat. Az arany leggazdagabb lelőhelye Erdély, aztán Núbia, az Urál, és Hamadán. Az ezüsté Erdély, Csehország, Norvégia. Réz – Kárpát-medence, Balkán, Cornwall, Ergani Maden. Ón ezüsttel együtt csak Csehországban fordul elő, és Úr városában éppen ilyet találtak. Kobalt – Kárpát-medence. Arany-ezüst ötvözet – Erdély, Balkán. Bizmut – Csehország. Antimon – Kárpát-medence, Törökország, Perzsia. Arzén – Csehország, Kaukázus. Króm – Görögország, Törökország. Mangán – Milos, Ciprus. Vanádium – Ciprus. Ametiszt – Kárpátok. Jáspis – Kárpátok. A vas, a cink, a nikkel eléggé általános előfordulású. Dayton vizsgálatainak eredménye, hogy nem a Közel-Keletről indult a fémipar, hanem fordítva, a Kárpát-medencéből ered, vagy még Csehországból vagy Cornwall-ból, és innen szóródott szét a Közel-Keletre.

A hazai kutatások megerősítik, hogy az ókori kohászat és a fémfeldolgozás Európában a Kárpát-medencében alakult ki. Ezt a feltevést támasztják alá az újabban feltárt ásatási leletanyagok. Innen, a Kárpát-medencéből terjedhettek el a kohászat és a fémfeldolgozás termékei folyami utak révén keletre és nyugatra, valamint a Földközi-tengeren uralkodó széljárások felhasználásával tengeri úton tovább, kelet felé és délre. A Kárpát-medence a legrégibb érclelőhelyek és fémkohászati telephelyek vidéke. Miske Kálmán szombathelyi régész a századforduló táján közvetlenül a mai osztrák-magyar határon fekvő Velemszentvidéken végzett szakmai körökben nagy feltűnést keltő kutatásainak eredményeit szerencsére német szakfolyóiratokban is közzétette. Bebizonyította, hogy a Közép- és Nyugat-Európában igen kiterjedt területen előkerült, a külföldi múzeumokban gyűjtött öntvények túlnyomó része Magyarországról, Velemszentvidékről származik. A bizonyításra az adott módot, hogy egyedül Velemszentvidéken alakult ki a szokásos ón-réz ötvözettel készülő bronztárgyak helyett antimon-ón ötvözetből antimonbronz-gyártás. A Kárpát-medence nyugati részén a rohonci hegység rézben gazdag, és a közelben fekvő Szalónak olyan gazdag antimonban, hogy ma is üzemel az antimonbányászat. További bronzkohászati telepeket tártak fel Lengyelben (Tolna megye), Bodrogkeresztúron, Tiszapolgáron, Nagybánya környékén, Bleiberg-ben (Ausztria déli részén), a cseh-német Érchegységben és a Harzban. Ezek alapján nemcsak Dayton, hanem Philips is arra a következtetésre jutott, hogy a bronzkori kohászat bölcsőjét nem a Közel-Keleten, hanem a Kárpát-medencében kell keresni (3. ábra). A tudományos világ lépésről lépésre tisztázza, hogy a fémekről elnevezett világkorszakok egyre bizonyosabban a Kárpát-medencéből indultak el. Az első ismert ércfeltárások jó része itt történt, majd később a csatlakozó Cseh medencében és a mai Ausztria déli részén – ismerteti tanulmányában Bárczy Zoltán.

“N. Würm bizonyította 1961-ben, hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az őscirokból i.e. 6-5000 években már befejeződött. Állítását igazolják a gabonatermesztéshez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárása és kormeghatározása. Valószínű, hogy a kerék felhasználásával készült kocsi is a Kárpát-medencéből származik. A szekérmodellek Kárpát-medencebeli lelőhelyei Budakalász, Szamosújvár, Novaj, Gyulavarsánd, Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2000-1600 között.” – írja Bárczy. “A legősibb Kőrös-kultúra, majd a Vincsa-kultúra és még délebbre a karanovoi kultúra ember-milliókat képvisel. Ez a sorrend egyúttal a kezdeti kultúrák terjedésének irányát is mutatja. Az európai népek tanítómesterei a Kárpát-medencei műveltségek voltak.”

Még a titkok feltárásának elején járunk. Mégis, úgy tűnik, többezer éves rejtélyekről is lekerülhet a lepel a modern tudomány legújabb eredményeinek fényében.

Grandpierre K. Endre jegyzeteinek felhasználásával írta: Grandpierre Attila