Megjelent: Elixír 2004 január, 22-23.

Eleven antenna a végtelenben
A Világegyetem csendje

Érzékelésünk különös módon nem a közvetlen testi szükségletekre, a táplálkozásra, közvetlen környezetünkre irányul, hanem messzehordó, átszellemült természetű. Amíg táplálkozásunk kézzelfogható, karnyújtásnyi távban mozog, hallásunk, és különösen látásunk ennél sokszorosan nagyobb távolságot fog át. Messzehalló és Messzelátó, mesebeli segítő kutyáink belénk költöztek és megmutatják nekünk, mi történik a távolban. Távérzékelésünk szellemisége folyamatosan belénk tölti a világot, és ez soha nem annyira hangsúlyos, mint amikor a csillagos égbolt bársonyos tüzű kárpitjának szépsége elragad bennünket. Földi létünket ilyenkor szinte magunk mögött hagyjuk, átadjuk magunkat a csillagok fényében utazó őstudásnak. Elnémul a világ, motoz bennünk a csend, és elménk mélyén borzongva kinyílik, kisímul a világ, égmagas élet költözik belénk.

Nemcsak szervezetünk rendezkedett be a távérzékelésre, a végtelenbe utazó hírek csodálatos érzékelő antennájaként, hiszen egy ilyen eleven antenna csak akkor működhet antennaként, ha van olyan társa, aki küldi számára az életfontosságú adást. Antenna-mivoltunk társa, akitől folyamatosan vesszük az adást, akinek érzékelésére antenna-mivoltunk teremtetett: a Világegyetem. Különös lény ez a Világegyetem! Minden parányi lényének minden apró rezdülését, minden folyamatát fontosnak tartja, annyira fontosnak, hogy világgá is kürtöli, hanggá, fénnyé, rezgésekké, sugárzásokká alakítja át. Nincs olyan folyamat, ami ne kapna terjeszkedő fény-ruhát, aminek fénye ne utazna csillagszóróként körbe, világszerte. Minden lény és minden létező kozmikus világítótorony, világraszóló fontossággal bíró üzenet-központ, amelynek értelmét a Világegyetem bizonyára ismeri, különben nem gondoskodna arról, hogy azonnal értesítse minden folyamatáról az összes többi létezőt. Milyen alapvető csoda, hogy a Világegyetem minden létező minden változásáról filmet készít és minden filmet közzétesz! Az anyagi világ folyamatosan átváltódik képfolyammá, és ez a filmfolyam mint természetes tévéadás, folyamatosan közzétevődik, s némán utazik a tér bársonyos csillagtüzű mélységeiben, az örökkévalóságig.

A Világegyetem tudja, hogy minden élet a Kozmoszból indul és a Kozmoszba tér vissza. Minden élet a Kozmosz kiteljesítésére irányul, mert a Kozmosz az életünk, a Kozmosz az otthonunk. Itt honol a legfenségesebb rend, a mély értelem átjárta csend. A csend világa ez, a végtelen biztonság érintéséé, a mindentudás kikezdhetetlenségéé, az élet méltóságáé és rendeltetéséé. Ez a mindenkor üde érzékelésű világ, a kristályos tisztaságú áttetszőség, a fény birodalma. Ebben az égi világban a fény van otthon. A fény utazik a csillagok, a bolygók között, hozza-viszi a híreket. Itt, a csillagok világában lakik a fény, minden fény, a végtelen távolságokat mind betöltve, és benne ott csillog a rend, a csend, s benne az épség és a szépség összekulcsolódva él. Takaros, ragyogó udvar, tisztán ápolt kert benyomását kelti a nyitott szemmel alvó végtelenség csillagokkal felékesített világa. Fényfürtök utaznak némán egymás felé, a távolság tisztán érzékelhető és benne ponttá válik, eggyé válik az üzenő, az üzenet és az érzékelő.

Nemcsak érzékelhető, érthető is ez a csend, mert benne képek fürdenek. A csillagfényben világok utaznak, fényújság, hírek a csillagok világából, és vissza feléjük is hírek áramlanak, hírek a földi világokból, köztük a mi földi életünk minden szépségével, minden részletével: játszóterek, tavaszi mezők, szerelmes tekintetek, gyártelepek, hadseregek, kacagások és sírások képei utaznak végestelen végig a fényévek országútjain. Folyamatos a feltámadás: mindenről, ami él és mozog, folyamatos a híradás a Világegyetem összes szegletébe. Ott úszik életünk minden ága-boga, óriási, kiterjedt égi növényként, némán beleveszve az égi tájakba, életünkkel sugározva be a csillagok világát. Fénybe költözve úszik életünk az égi tájakon örökké élve, kitöltve teret és időt a néma szépségben. Életünk ebben az örökkétartó hírré válásban találkozik minden más élettel, minden világok minden életével, és eközben, ahol termő talajra talál, újra meghonosodik, újra életadó tényezővé válik. Minden csillag fénye éppúgy hordozza a csillag életének legapróbb részleteit, ahogy földi életünk is a róla leváló fény által folyamatosan az égbe költözik. Minden égitest egész élete törvényszerűen folyamatosan világgá indul és világszerte földre költözik. Nem is lehet másként, mint hogy a csillagok fényében felénk utazik, ránk dől, élményszerűen összekapcsolódik velünk a csillagok, az égi bolygók, és a Világegyetem életének minden rezdülése és egésze. Ha itt a Földön minden folyamat egyszersmind azonnal fénnyé is válik, akkor fordítva is igaz kell legyen: minden csillagfény, napfény, minden kozmikus hatás folyamatosan hírt hoz, filmszerűen, élményszerűen felfogható üzenet-folyamot hoz felénk, mindenről, ami megszületik, él és mozog ezen a világon. Talán ez a szinte végtelen, folyamatosan érkező gazdagság okozza, idézi elő Földünk szinte végtelen változékonyságát.

A Kozmosz, az Ismeretlen lüktetése, küldetése motoz rajtunk! És ahogy éjszaka, a ragyogó, tündöklő csillagos égbolt alatt elménk, lelkünk együtt rezdül a Világegyetemmel, érezzük, értelmünk is megborzong, elménk egésze is felborzolódik, ahogy érzékelni kezdjük a Világegyetem rejtélyes természetét. A Világegyetem rejtélye vonzza elménket, gondolatainkat, és ebben a rejtélyes vonzásban szépséget is érzékelünk. Érezzük, hogy a Világegyetem titokzatos rejtélyt, szépséget tartogat számunkra, életünk lényege számára, olyan vonzást, amely bennünk kíváncsiságot, vágyat és kérdéseket ébreszt. Az első kérdések (honnan ered a világ? Mit kell tennünk, hogy e kozmikus kapcsolatnak megfeleljünk?) nyomában máris további kérdések támadnak bennünk (mi a végtelen? Mi az életünk? Hová leszünk? Milyen értelmet, jelentést hordoz a Szépség?), és elménk e kozmikus vonzás alatt észrevétlen nyiladozni kezd. Szinte egy olyan hatást érzékelünk itt, mint ahogy a Nap hatására a növény elkezd kibomlani, sarjadni, kinyílni. A Világegyetem élményének, eszméjének érzékelésekor az emberi elme elkezd kinyílni, kibontakozni, mag-állapotából kisarjadni, csírázni, csápjait kinöveszteni. Igazából erre való az elme, hogy a Világegyetem élményével összekapcsolódva úgy tudjunk élni, gondolkodni, úgy tudjuk saját lényegünket megtalálni, hogy eközben elménk elinduljon és kibontakozzon a Világegyetem felé haladva, hogy elme-növényként össze tudjon kapcsolódni azzal az áramkörrel, ami felé a Világegyetem vonzza, hívja. Az elme pedig akkor tud összekapcsolódni a Világegyetem áramkörével, amikor megért valamit. A természetes kíváncsiság olyan, mint a növényi hajtóerő. Kisütött a Nap, ideje kinyílni. A kíváncsiság ennek a kozmikus ösztönzésnek, növényi indíttatásnak felel meg. És ez egy értelmi természetű indíttatás, mert nekünk értelmi természetű növényeket kell növesztenünk elménkben. Érezzük, értelmünk szerves, értelmes módon növekedve, fejlődve, egyre többet megértve afelé fejlődik, hogy elmebeli növényként összekapcsolódjon a Világegyetemmel, és megértse a Világegyetemet. A Világegyetem és az elme összekapcsolódása így tehát arra irányul, hogy a Világegyetem és az Elme viszonya kiteljesedjen, hogy az Elme megértse a Világegyetemet. Az emberi elme a Kozmosz megértésére hivatott! Az Elme és a Világegyetem alaptermészete úgy kapcsolódik össze, hogy a kettőnek találkoznia kell!

A csillagos égbolt szépség-élményének mélyében ugyanolyan valóságos szervezőerőt és indíttatást, ugyanolyan valóságot találunk, mint a növények csodálatos növekedésének a Nap általi előidézésében. Itt azonban nem egy anyagisággal rendelkező növényt hív elő ez a valóságos hatás. Itt egy eddig nem valóságosnak tartott, mégis az anyagival legalábbis egyenlő súllyal valóságos értelmi hatást, értelmi valóságot hív elő a Kozmosz. A Világegyetem rendkívül figyelemreméltó és rejtélyes hatása, hogy nemcsak a növényeket képes varázslatos módon kinyílásra, kiteljesedésre bírni, hanem az emberi elmét is. Az utóbbi évezredekben ebben jórészt süket fülekre talált a Világegyetem, mert az emberi elme – legalábbis átfogó, közösségi szinten – nem volt hajlandó átadni magát a megértési vágynak, hogy összekapcsolódjon a Világegyetemmel és a Világegyetem-Elme áramkörök be tudjanak zárulni, hogy el tudjon indulni a bezárult áramkörökben az életerő keringése, ami aztán tovább tudja növeszteni a világot abba az irányba, amelybe növekednie kell. A világ csak úgy tud tovább fejlődni, ha saját áramköreit összekapcsolva, kiteljesítve rátalálhat arra, hogy saját mozgása, fejlődése fölött átvegye a kezdeményezést. Az ember tudásvágyában ott működik egy valóságos tényező, ami az emberi élet egyik központi, és talán egyik legfontosabb magja, hogy megértsük azt, ami velünk történik, életünk feladatát. Ha nem értjük meg, olyanok leszünk, mint az a légy, aki százszor és százszor is nekiröpül az üvegablaknak, mert nem veszi észre, hogy odébb nyitva van, és ott odébb ki tudna kiröpülni, el tudná érni célját. Ha azt látnánk, hogy egy ember képtelen tíz éven át kimenni az ajtón, mert nem jön rá, hogy ehhez a kilincset kell lenyomni, nem mondhatnánk, hogy teljes, emberhez méltó életet él. A kiút, amit nekünk kell megnyitni, akkor tárul fel, ha összekapcsolódunk a Kozmosszal, a Világegyetem valóságos, élő természetével.

A Világegyetem rejtélye személyes életünk egyik legfontosabb alapkérdése, ami arra serkent bennünket, hogy saját emberi mivoltunkat fölfedezzük és megpróbáljunk eleget tenni legtermészetesebb indíttatásainknak, hogy emberré tegyük magunkat, éppé és széppé tegyük életünket, összhangban a kozmikus renddel, a kozmikus rendben utazó, mindentudó csenddel – és ezt érzéseinkkel összekapcsolódó értelmünk segítségével érhetjük el.