Megjelent: TURÁN. A magyar eredetkutatással foglalkozó tudományok lapja. (XXXIII) VI. évfolyam, 6. szám 2003 november-december, 96-102.
Esztergály Zsófia Zita: Út a kiteljesedéshez…Beszélgetés Grandpierre Attilával

– Sokan értünk egyet azzal, hogy a globalizálódás hatására a különféle kultúrák a gazdasági élet függvényei alá lettek rendelve. A mitológia pedig mára komolytalan helyet kapott az ugynev. “tudás” világában. Ezek tükrében szerinted, hogyan őrizhetők meg az ősi mondák, és milyen szerepet kaphatnak mindennapi életünkben?
-A mitológia csak a hivatalos kultúra számára értékelődött le. A nemhivatalos, földalatti kultúra, a köznép számára azonban a mitológia még ma is jelentős szerepet játszik még mindennapi életünkben is. Feltűnő például a rockzenében, ahol pl. az angolszász metál zenekarok többnyire többezer éves jelképeket használnak fel „image”-ük kialakítására, ami angolszász területen pl. a halálfejek, a Kaszás Halál stb. alakjait jelenti. De világszerte szembetűnő (bár nem angolszász eredetű) a sámánizmus reneszánsza is, a képzőművészetektől a zenéig. A filmek terén gondoljunk csak pl. a „Farkasokkal táncoló” világsikerére. A kultúra alapjainak kutatása ma többnyire valahol az i.e. 700 és i.e. 3500 körüli időszakban jár, bár már megkezdődött az i.e. 3500 és i.e. 50 000 éves időszak kultúrájának feltárása is.
Már nem a görögöktől indul visszatekintésünk, bekerültek a mezopotámiai, kínai stb. ókori magaskultúrák mellett a kárpát-medencei őskultúrák is a képbe. Az indoeurópai népek előtti történelem feltárása földcsuszamlásszerűen alakítja át világképünket. A globalizáció azonban szintén hatékonyan dolgozik a manipuláció tökéletesítésén, a fogyasztói kultúra általánossá tételén. Minden egyes ember élete egy színtér, ahol a felülről jövő manipuláció és a belülről jövő, természetes indíttatások csapnak össze. Életünk, állásfoglalásunk egy-egy kísérlet a természetes indíttatások révényre juttatására. A „Népszabadság” c. napilapban pár éve megjelent egy érdekes cikk a következő címmel: a manipulációnak is vannak határai. A nyilatkozó egyetemi tanár elmondta, hogy a nagy társadalmi felfordulások idején és után az emberek nagyrésze megzavarodik saját önazonosságában is, és könnyebben manipulálhatóvá válik. Világos, ha az adott múlt ilyen, többnyire igazságtalan háborúra vezetett, akkor valahol bajnak kell lennie, és ennek megítélésében az emberek megosztódnak. A manipuláció annál kevésbé hatékony, minél biztosabb talajon állnak az emberek, minél erősebb és tisztább saját népük történelmének, kultúrájának, hagyományának ismerete és saját történelmi létük átélése, a múlt tisztázása és az érzelmi azonosulás a múlttal. Ha tehát nem akarunk a manipuláció tetszés szerint rángatható bábjaivá válni, meg kell ismernünk őseink világlátását, azt az ősmitológiát, ami még a manipulatív hatások nélkül, természetesen, az igazság keresésében alakult ki. Ez a keresés vezet el bennünket az őstudáshoz, a mitológia ködébe burkolt ősvalláshoz, az ősi világlátáshoz, amely választ adott az élet végső kérdéseire. Ha vissza akarjuk nyerni önazonosságunkat, az élet varázslatos, mámorító szabadságának élményét, ha le akarjuk küzdeni az elidegenedést, a kiüresedést – és milyen könnyűnek látszik e kettő közül választani! – akkor helyet kell adnunk mindennapi életünkben az ősi, természetes, manipulálatlan életnek, és mai életünket és jövőnket a természetes érzésvilág alapján kell kivívjuk a manipuláció hatásaival szemben.

– Azt vallod, hogy a magyar ősvallás homlokegyenest más irányultságú, mint a misztikus vallások. Megítélésed szerint mi ennek az oka, illetve milyen szellemi üzenetet hordozott magában?
– A misztikus vallások a magyar ősvalláshoz képest újkeletűek. Édesapám, Grandpierre K. Endre megvilágította, hogy ezek a hatalom világkorszakában keletkeztek. Az emberiség történelme mintegy tízezer éve tragikus törést szenvedett. Az erőszak elhatalmasodott a Földön, ahogy azt a Biblia is írja. Azelőtt évmilliókon át az ősemberiség békében, háborúk nélkül élt, ahogy ennek tudását egyes hagyományok konkrétan is megőrizték. Így például a legősibb egyiptomi hagyományok szerint a földön az őskorban aranykori boldogság uralkodott, amit a Napisten uralma jellemzett. A Napisten az Égi Tehénnel (aki a magyarságnál: az élő Világegyetemet jelképező Csodaszarvas – G. A.) együtt, az Égi Tehén hátán távozott a földről az Aranykor bukásakor (Kákosy László: Az alexandriai esőisten. Válogatott tanulmányok (1957-1998). Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 16). Az egyiptomi magaskultúra minden bizonnyal a sumér kultúrát Egyiptomba magával vivő embercsoport révén született meg. Heliopolisz városát, a Nap városát a predinasztikus időkben, i.e. 3000 körül alapították, a Hórusz-királyok korában. A “Hórusz” név sólymot és Napot egyaránt jelentett. “Az egyiptomiak között Rá (a Napisten) földi uralkodása jelentette az aranykort, amelyhez folyamatosan sajnálattal és vágyódással gondoltak vissza” – írja Doane (Doane T.W., 1882/1971, Bible Myths, 4th edition, University Books, New Hyde Park, New York, 10). “Rá léptette életbe a világ létét és az emberi életet” (u. ott) – vagyis az emberré válástól kezdve az emberiség a Napistent tisztelte.
Egyiptomot sokan egyenesen Nap-országnak tartják. Itt állt Heliopolisz, Rá napisten fényes templomának városa, “amelyet Amenemathat fáraó építtetett i.e. 2500-ban, és amelyet a későbbi királyok megnagyobbítottak. Heliopolisz volt a felső papság székhelye s egyszersmind a tudomány központja, ahol több ezer pap szolgált. Heliopoliszban tanulta meg Mózes az egyiptomiak minden tudományát; odavándoroltak Görögország nagy fiai tanulni; ott tanult Szolón, Pitagorász és Plátó. E nagy város fényéről és templomáról nincs igazi fogalmunk. A hatalmas épületet, magasba szökellő pillérekkel jobb-és balfelől, melyek mint várkapuk kissé előre ugrottak, obeliszk-erdők vették körül, melyek 20 méternél magasabb kőpillérek voltak, egy darab gránitból kifaragva. A képírással fedett oszlopok hegyes végei, miként a kiszélesedő alapzatok szélei, rézzel voltak bevonva s a napsütésben égő erdőnek néztek ki, melyeken a fény vetülete ide-oda játszott…Egészen különös és hihetetlen merész azonban az eszme, mely ez alkotás alapját képezi, ha a tudósok értelmezése helyes. Az obeliszk megtestesült napsugár” (Vibbelt Ágoston: Napkönyv, 1916, 25). Az emberiség eredeti világfelfogásához viszonyíthatóság érdekében fontos szem előtt tartani, amit Kákosy (2001, 18) a 484. számú piramisszövegből idéz: “NN egy abból a nagy testületből (a héliupoliszi nagy isteni kilencség), mely Héliupoliszban született, amikor (még) nem voltak olyanok, akiket elhurcoltak a király számára és elvittek elöljárók számára, nem voltak megbüntetettek és nem voltak elítéltek…” Kákosy (2001, 19) kiemeli: “A héliupoliszi isteni kilencség uralma idején eszerint még ismeretlen volt az elnyomás és a bíróság intézménye”.
A magyar ősvallás a Természet alapos, elmélyült megfigyelésén, töprengéseken és tapasztalati ellenőrzésen épült fel. Nem a természet leigázása, hanem az élet kiteljesítése állt a középpontban, és így teljesebb, az élet és a valóság egészének megfelelő igazságot kerestünk. A materialista egyoldalú igazság mellett számon tartottuk az érzésvilág és a gondolatvilág valóságát is. Felismertük a világ őselveit, amelyeket a nyugati kultúra nem képes teljes mélységében megérteni. Ilyen őselvek az anyagelv, az életelv és az értelemelv. Ezek igazi jelentését csak két lépésben lehet felismerni. A cél: a világ megismerése, a várható események előrejelzése. Az első lépés: összefüggések keresése a jelenségek között. Az állandósult összefüggések (ezek neve: törvények) adnak módot az előrejelzésre. A törvények végtelen sok jelenséget foglalnak magukba. Innen adódik a második lépés: vannak-e mélyebb szintű törvények, amelyek magukba foglalják a végtelen sok törvényt? A Természet válasza: ezek a végső törvények az őselvek. A fizika alapelve a legkisebb hatás elve. Ezen elv matematikai alakjából a fizika összes egyenlete levezethető! Az ősi Káldeában és Kárpát-medencében nemcsak az anyagelvet, hanem az életelvet és az értelemelvet is ismertük. Tudtuk, hogy a lélek éppen olyan végső, éspedig éppen elvi alapja az életnek, ahogy az anyagelv az anyag viselkedését irányítja. Az értelemelv pedig az emberi élet alapelve. Attól vagyunk emberek, hogy értelemmel bírunk, és az értelem arra való, hogy biztosítsa életvezetésünket, tisztázza helyzetünket, belső, természetes érzésvilágunknak megfelelően. Az érzésvilág igazi valósága – a mágikus valóság – a Természet elemi erőinek feléledését jelenti, varázslatos, lenyűgöző élményt, aminek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni. Ez az igazi valóság olyan rendkívüli, olyan erőteljes, és olyan szokatlan a mai világban, hogy ha a modern ember találkozik vele, másviláginak írja le. Az élet fénye azonban az otthon fénye, és az otthon bensőséges fénye persze nem másvilági, csaj az elidegenedettek számára szokatlan.

– A magyar őshagyományokban ez hogyan mutatkozik meg?
Zolnay László “Kincses Magyarország” c. könyvében külföldi beszámolót idéz. 1501 januárjában ért Magyarországra Tommaso Dainiero, Modena követe. “Soha életemben ekkora ünnepet nem láttam” – írja a világlátott modenai külügyér. “A budai főtér közepén szép szökőkút állt, amelyből ezen az ünnepnapon kitűnő bor csordogált víz helyett. A nép naphosszat zarándokolt e csodaforráshoz. Aztán a legsűrűbb tolongásba sült kappanokat, ludakat, galambokat dobáltak, amelyeket aztán a tömeg óriási dulakodás közben ezer meg ezer darabra szaggatott.”
Egy másik beszámoló egy magyar ünnepről Sir Philippe Sydney 1573-as írása révén maradt fenn. “Magyarországon láttam, milyen módon énekelnek ünnepeiken őseik dicsőségéről, amelyeket ez a jó katonás nemzet a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőinek tart.” Sajnos, a mai magyar nemzeti ünnepeken se nagyon énekelnek őseink dicső tetteiről, és így a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőit elnémítani.
Milyenek lehettek a magyar ünnepek? A néprajzi irodalom állításai szerint szokásainkat, ünnepeinket annyira átitatta az európai kultúra, hogy már nem lehet megmondani, melyik ünnepünkben éppen mi is a magyar jellegzetesség. Az egyik ilyem szembetűnő jelenség a magyarok megszállott tánc-éhsége és tánc-élvezete. Az ünnepeket többnyire áttették a templomokba. A magyarok azonban minden ünnepen kiadósan táncoltak. Így a templomi ünnepeken is táncoltak, a magyar virtus egészséges életerejét azonban kitiltották a templomokból. Ma már nem táncolnak a magyarok a templomokban. De táncoltak a temetőkben is. A természetesebb kultúrák élet-halál felfogása különbözik a “komoly”, művi ál-kultúráétól. Senkinek nem lehet nagyobb szüksége az életerőre, mint annak, aki éppen most halt meg. A most meghalt személy emlékének adózó tánc gondoskodhat a személy társadalmi megbecsülésének megerősítéséről. Hasonló élet-közelséget jegyeztek fel a halál és a szerelem felfogásában az etruszkok és a föníciaiak kultúrájában. Szintén magyar jelenségnek tartható az a sajátos magyar ünnep, amit Zolnay László fentebb idézett könyvében TOMBOLÁS néven említ. Ma is megfigyelhető kisgyerekeknél, és spontán közösségi jelenségként, amikor az ember szinte kilép abból a kötöttségekből, amiket az úgynevezett hétköznapok irányítanak, és egyszerre elkezd úgy viselkedni, ahogy a saját belső törvényei érzékelik belső világát. Amikor az emberre “rájön az ötperc”, akkor belső folyamatai elevenednek fel.
Fennmaradt ünnep-emlék szerint II. Lajos idejében, a XV. században Bécsben, Miksa császár előtt harminckét magyar testőrhuszár szállt nyeregbe, s mutatta be Trója ostromát. Mezey László és Falvy Zoltán nemrég tették közzé a Grazban megtalált XII. század eleji magyar kódexet, a Codex Albensis-t, a Székesfehérvári-kódexet. A kódex nemzeti-vallásos ünnepekről is beszámol. Ezek egyike december 25, Szt. István vértanú ünnepe. Augusztus 15 Nagyboldogasszony ünnepe, aug. 20 Szent István király felajánlásának és halálának napja, és szeptember 8-án Kisasszony napja.
Dömötör Tekla könyvében idéz egy múlt század eleji forrást, ami szerint nemzetünk nép-ünnepei: a hegy-ünnep (aranyos Hétfő), az aratást bevégző nap, szüret, lakodalom, sirató áldomás, Pünkösdi Királynéság (ez az elnevezés valószínűleg az anyajogú társadalomban született), Balás – és Gergelyjárás (ami az iskolába járással kapcsolatos; ha tehát ez egy régi, többezer éves magyar ünnep, akkor a régi magyar iskolarendszerre utalhat), turkolósdi és Leventás, ami pedig a hadra avatással lehetett kapcsolatos (ld. Felsőmagyarországi Minerva, 1821, január 7, Edvi Illés Pál, idézi Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás, 44.o).
A magyaroknak I. Lajos király aacheni kápolnaalapítása óta egyik fő zarándokhelye Aachen volt a Rajna vidékén. A magyarok évente július 5.-én délután 2 és 3 óra között Köln felől érkeztek Aachenbe. Itt ünnepélyesen fogadták őket. Aachen városának magisztrátusa öt napon át biztosította ingyenes szállásukat. Első nap a cölesztinusok kolostorának vendégházát s annak környékét, második nap a merienthali kolostort, majd három további napon át Aachen városának vendégházait szállták meg. Ekkor az aacheni tanácsurak szolgálták ki őket kedvelt ételeikkel. Ezek az ételek: borsó szalonnával, zsemle, serital. Hasonlóképpen vendégelték őket Köln városában is. 1524-ben Aachenben 3 000 zarándok találkozott. A magyarok – útjuk egyhangúságának enyhítésére – ekkor is medvetáncoltatókat és muzsikusokat vittek magukkal. Ezek a zenész-, pakócsás emberek, síposok és dudások utóbb a Rajna menti városok utcáin és kocsmáiban mutatták be művészetüket. Meg arról is: a magyarok a búcsú egyházi szertartásokat követő időszakában kemény táncokat roptak Köln és Aachen utcáin. Ezek a “kemény” táncok a magyar tánc szilajságát, elemi erejét jelzik, azt az elemi erőt, ami áthatja a Természet, a Világegyetem egészét.

– Említed, hogy az eredeti magyar ünnepeket meg kell szabadítani a vallásos máztól. Mi volt annak idején az ünnepek szerepe és mivé lettek ezek ma?
Az ünnepek vallásos értelmezése mellett nem árt, ha az adott hagyomány ősibb, eredeti értelmét is ismerjük, mert ez gazdagíthatja ismereteinket és szebbé teheti ünnepeinket. Az ünnepek – ahogy az Édesapám, Grandpierre K. Endre felismerte – központi szerepet töltöttek be az emberré válásban. Első közösségi ünnepeink érzelmi-értelmi összefogódzások, összekapcsolódások voltak, nemcsak egymással, az ünneplő közösséggel, hanem egyben a világgal, a Természettel, a Természet érzelmi-értelmi egységével is. Ősi ünnepeink az élet szépségének üdv-napjai, az élet szépségéért a Természetnek köszönetet mondó közösségi szertartások. Az élet tüzének szépsége istenigazából eredő, elemi vonzerőt jelent. Amikor még nem idegenedett el az ember önmagától és a Természettől, szenvedélyes életszerelemmel élte életét, izzó kíváncsisággal leste a Napot és a csillagokat, mindent tudni akart, a jelenségvilágon túl a mozgatóerők egészével is azonosulni akart. Azonos is volt, mert az el-nem-idegenedett embert ugyanezek az elemi erők, ugyanezek a természeti, elemi erők mozgatták, irányították, mert ezek a természeti erők hozták létre az életet éppúgy, mint a gondolkodást, az elmét, a tudatot, a kíváncsiságot. Az ember belső világa eleven, fénylő őserő volt, ami az emberből kivilágolva kereste az összekapcsolódást a világközponttal, a Nappal. Az egész világ az otthonunk volt, mert át tudtuk élni a világot, mert lelkünk és értelmünk nem gyenge, erőtlen, üres bábok, hanem elemi erővel feltöltött, tüzesen izzó madarak, a gondolat, az érzés szárnyain röpülő égi-földi, mindenható, világlátó, világérzékelő, világutazó, eget-földet bejáró lángok voltak. Az élet, az otthon, a világ szeretete, az igazság, a valóság szeretete minden más érdekeltségnél erősebb volt. Ez a családszeretet, otthon-szeretet, ember-szeretet, élet-szeretet ünnepeink éltetője, fenntartója és újjászülője.

Ebben az ősi, a Természettel egybeforrt lelkiségű világban a Világegyetemet élő és életadó szervezetként fogtuk fel, amelynek viselkedését az Egész, az Egy irányítja, éppen úgy, ahogy a mi szervezetünket, testünket is a mi akaratunk, érzésünk, gondolatunk, indíttatásaink irányítják. Egyszerű ez a felfogás, hiszen testi szervezetünk fölött tényleg képes az ember rendelkezni, ennél egyszerűbb szinte nincs is – de rejtélyes is egyben, mert tudatunk, lelkünk óriási létkört jelent a sejtek, atomok világa felett. Ha ugyanilyen vagy még óriásibb egység áll felettünk, abba az emberi elme beleszédül, amíg felderíti. Mert ha az ember belegondol elemi alkotórészei világába, és onnan, az atomoktól, molekuláktól tekint felfelé, az emberi döntések meghozatala felé, abba bizony bele lehet szédülni. Hasonlóan szédítő érzés, amikor az ember, a világ elemi alkotórésze, feltekint a csillagos egekre, és az Egész értelmén, viselkedésének irányításán, a világ egészének értelmén tűnődik. Ebben a szédületes összefüggésben a biztos pont a Természettől el-nem-idegenedett ember számára az élet és az értelem megléte volt. Tudta, a Nagy Egészben is az élet és az értelem irányít, nemcsak az anyagi, az elemi alkotórészekre vonatkozó fizikai törvények érvényesülnek a világban, hanem az élettani (biológiai) és értelmi törvények is. Így rajzolódott ki a természetes ember számára a Világegyetem, a Természet lényege: az anyag, az élet és az értelem a világegészben, megfelelve a test, lélek és szellem egységének az emberi szervezet összefüggésében.
Ünnepeink megismerése, felelevenítése közösségi életünk újjászületésének egyik fontos színtere. Újra össze kell fognunk, hogy ráeszmélhessünk ünnepeink teljesebb szépségére, és felelevenítve őket életünket szebbé, teljesebbé tehessük.

– Az ősmagyar kultúra meghatározójaként ismerjük a csillagmítoszokat…
Őseink tisztában voltak vele, hogy a lélek egyetemes életerőt hordoz, amely kiterjed a világ egészére. A világ a mi világunk, lelkünk alaptermészete a kozmikus látóhatárú érzékelés. Megszületésünk után külső érzékelésünk a földi testhez kötött üzemmódban kezd működni, de lelki érzékelésünk teljesebb, átfogóbb alapokon működik tovább. Őrzi a folytonosságot a megszületésünk előtti, és halálunk utáni, a csillagokhoz kötött érzékelési üzemmóddal. A „csillaghit” igazából nem más, mint a lélek kozmikus gyökereinek ismerete, tudása. A csillagmítoszok ezt az ősi tudást őrizték meg, és nyomaik fennmaradtak népmeséinkben, népi kultúránkban. A mai magyar betlehemesek gyakran csúcsos föveget viselnek, azt a föveget, amit Mithrász, a méd süveget. Pásztorbotjukon szalagok és egy aranyozott csillag ékeskedik. A csillag Mithraszt jelképezte, aki Napisten volt. Eszerint már párezer éve tudták, hogy a Nap is egy csillag. Mithrász kultuszában maga Mithrász emberalakban megöli önmaga bika-alakját. E bika halála “bort, búzát, békességet” zúdít a világra, ahogy népmeséink rőt ökrének szarva, amit az ökör fia lecsavar, és belőle ménesek tódulnak ki. Ez a bőségszaru-kürt nem más, mint a Nap, minden élet szülője, a rétek újravirágoztatója, a tavaszi szerelem serkentője – a népi megértő, oknyomozó gondolkodásban a földön újraszülető élet a Napból árad ki, mert a Nap idézi elő. A Természet minden évben megajándékozza az embert bőséges javaival, s a karácsonyi ajándékozást még a „jótett helyébe jót várj!” mintát követő gondolkodás hívta életre. E természettel azonosuló gondolkodás szerint: ha magunk is úgy járunk el, ahogy a Természet, és megajándékozzuk egymást szívünk legszebb ajándékaival, akkor a Természet is megteszi az elkövetkező újévben a magáét. Ez a gondolkodás érhető tetten az ismert népi szólásban: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!”

– A közelmúltban hunyt el Édesapád. Grandpierre K. Endre véleménye szerint is, a régiek kölcsönhatásban álltak az éggel. Ennek halványulása jelent-e veszélyt a magyarságra, vagy ez talán nem is halványul el?
– Édesapám több munkájában is írt a magyarság különös égi kapcsolatairól. Így például a „Rögbe rejtett Isten kardja” c. munkájában, amit Attila kardjáról írt, felhívja a figyelmet a magyarság bensőséges kapcsolatára a Tejútrendszerrel, „annak is éppen egy bizonyos tartományával a Kandra Kabos által is említett „kerek udvar”-ral. „Vajon kik voltak az ős hitágazatok szerint arra jogosultak, hogy ezen fényes járó utat használják és különösen, a „kerek udvar” (a Galaxais egyik ágának jellegzetes szigete) birtokán, a kerek égen kik osztoznak? Kerek ezer esztendő választ el attól, hogy isteneink az égi országútról leűzettek, vagy egyik-másik szögletében álnevek alatt lappanganak, bajos tehát e kérdéshez hozzászólnunk.” Még Grimm, a nagy német etnográfus is felvetette annak eshetőségét, hogy a magyarok a Tejútról vándoroltak be a Kárpát-medencébe. Kellő bizonyíték híján azonban, mint megalapozatlant, elvethetjük ezt a feltevést. De idézzük elénk regösénekeink ismert, ismétlődő, bevezető elemét: „Amott keletkezik/ egy halastóállás…Azon legelészik/ Csodafiúszarvas/Csodafiúszarvasnak ezer ága boga/ Ezer ága-bogán ezer fénylő gyertya/Gyújtatlan gyulladjék, Ótatlan aludjék/Haj, regü rejtem, regü rejtem”. A Csodafiúszarvas a Világegyetem, a Tejútrendszer – és akkor a „halastóállás” a Tejút egyik kerek tó-alakú szigete, a „kerek udvar”. Felmerül a kérdés: miért köti sorsát egy földi nép tízezer éve már a Galaxishoz, miként ezt ősi hitregéi, tízezer évet áthidaló mondafüzérei tanúsítják Bábel tornyának a vízözönt követő építésétől a Csodaszarvas megjelenésén, Isten kardján és a Hadak útján át a legújabb időkig. Miért van ez? És miért nincs ez így más népeknél, a világ egyetlen más népénél sem? Miért köti sorsát a szkítamagyarság a Világegyetemhez? Mi az értelme ennek? Miért járnak oda a holtak lelkei? Galxisunk miként és miért vált holt magyar hősök, nyerítő hadimének parádé terepévé? S miért él őshiedelmekben a reménynél erősebb bizonyosság, hogy onnan jön a segítség?”