Megjelent: KAPU 2003.09. 72-74.

Grandpierre Attila: A Természet és a nemzet

Mai világunkban szinte megvakítva küszködünk utat találni egy különb jövő felé. Úgy tűnik, ebben a küzdelemben magunkra vagyunk hagyatva, és így törvényszerűen el kell buknunk. Jövőnk lassan ránkborul egy nem akart, de kikerülhetetlen végzetként. Megvakításunk miatt azt sem ismerjük fel, mi segíthet, merre van a kiút. Pedig éppen ez a helyzet rejti magában a megoldás kulcsát. Törvényszerű, hogy a megoldást csakis az összefogás jelentheti, életünk közösségi, nemzeti irányba állítása. És ezen az úton – amerre sokan eljutunk – találkozunk az utolsó, legnagyobb, legalapvetőbb akadállyal, amely elbizonytalanít bennünket, és ami miatt nem tudjuk, merre tovább. Ez a végső akadály a nemzet fogalmának megcsonkítása, eltorzítása, leszűkítése, kiürítése. Nem tudjuk, mit jelent a nemzet, csak valamit kapisgálunk a felszínen, de ez nem elég ahhoz, hogy hosszútávon megoldáshoz juttassuk életünket. Nem tudjuk, hogy éppen és csakis a nemzet az, amely már fogalmának tisztázása által is hozzásegíthet bennünket az emberi természetünkre eszméléshez, életünk legalapvetőbb mivoltának gyakorlati érvényesítéséhez. Ebben a tanulmányban a nemzet fogalmának tisztázására teszek kísérletet, mégpedig természetszerűen a legátfogóbb összefüggésben, az emberré válás összefüggésében. Fény derül rá, hogy a nemzet fogalmának mai felszíne alatt valójában a sűrítetten életfelemelő kozmikus szervezőerő csodálatos fénye tündöklik.

„Az élet, amennyire ma ismerjük, különböző irányokba mozog, terv és tájékozódási pont nélkül” – írja Chemery (1987) a vallások enciklopédiájában, kifejezve a mai, hagyományvesztett ember távlatvesztését, magára hagyottságát, az individualizmus tragédiáját. Az embert az átfogó távlatokhoz kapcsolódás teszi emberré, és ezeknek az átfogó távlatoknak természetes pillérei a nemzet és a Természet. Az ember lényege – milyen különös, hogy ezt eddig így nem ismerték fel – nem az, hogy individuum, nem az, hogy társas lény, hanem az, hogy nemzeti lény. Az egyén ugyanis beszélni, járni, életben maradni sem tud megtanulni egyedül. A társaság pedig csak elemi szintje az emberi kapcsolatrendszernek – ráadásul az elsődleges, nemzeti szint nélkül nyelv nélkülinek kell lennie, hiszen a nyelv nemzeti alkotás. Az emberi természet magasabb lelkisége, tudatszintje a lelki-szellemi felfelé törekvésben alakul ki, abban a felfelé törekvésben a magasabb lelkiség és szellemiség felé, amelyben természetes körülmények között mindannyian társak, munkatársak, életfeladatunkon munkálkodó társak vagyunk. Ugyanaz a belső természeti hajtóerő hajt mindannyiunkat ugyanazon közös sorskiteljesedés felé – hiszen közösségi létünk összehasonlíthatatlanul gazdagabb és alapvetőbb, mint a közösségvesztett, egyéni lét, és ez a közösségi kiteljesedés a természetes cél. A közösség a teljes élet, az egyén a puszta lét. Az egyén nem képes saját emberi mivoltát meg sem közelíteni azok nélkül a természeti, minden emberben közös hajtóerők nélkül, amelyek minden emberi kultúra lényegét alkotják. Az emberré válás alaprugója a hasonló belső indíttatású, magasabb megismerés felé igyekvő emberek apró, egyéni eredményeinek összehangolása, megosztása, lelki-szellemi hajtóerővé válása. Ebben a lelki-szellemi felemelkedési folyamatban az ugyanazon feladaton munkálkodó emberek társsá válnak, munkatárssá, összehangolt, a közös feladatra szerveződő közösséggé, s munkájuk eredménye folyamatosan megerősíti őket egymáshoz csatolódásukban, olyan felemelő erőt és valódi segítséget ad legfőbb feladataikban, amely nélkül semmire sem jutnának. Ez a közösségre találás az ember legbensőbb és legbensőségesebb lelkiségének felfedezésével járt, sőt, még ennél is többel: lelkiségének és szellemiségének hihetetlen mértékű megerősödésével, kifejlődésével. Amikor életfontosságú küzdelemben, a lét és az élet alapkérdéseivel viaskodásban az ember maga mögött tudhatja és érezheti a vele együtt munkálkodó szellemi-lelki közösséget, meggyőződik róla, hogy számíthat a többiekre, és tudja, átéli, hogy ez a közösség számára a magasabbra emelkedés életfontosságú távlatainak egyetlen biztosítéka. Sőt, még ennél is többről van itt szó: a közösségi élet közvetlenül mindent jelent számára, amire vágyik, ami felé haladni akar. Mai ésszel, a mai világ lecsupaszított, elárvult viszonyai között egyszerre tűnik fel mindez hihetetlennek, csodálatosnak, kívánatosnak, és kikerülhetetlennek. Hiszen ez a dolgok logikája, hiszen nem is lehet másként, hiszen ennek így kell lennie, hiszen ez az, amire mindenki vágyik. Ebben a közösségi visszacsatolásban, mint egy menet közben önmagát felgyorsító, önmagára találó lelki-szellemi futótűz, a lélek fénye felragyog és felcsap az egekre, áthatja az eget és a földet, szellemi-lelki teste átjárja a hegyeket és völgyeket, s bensőséges Napként ott ragyog a táj, a földi élet kulisszái fölött, folyamatosan osztva áldásait, a nyelvet, a nemzeti érzést, az emberi összetartozás meggyőződését, a kultúra iránti vágyat, a magasabb lelkiség-szellemiség vágyát, a bensőséges kedvességre indíttatást, a kíváncsiságot, az élet értelme iránti érdeklődést, a társak vágyát, a közös alkotás, az egymás munkája, élete iránti megbecsülés, a nemzeti élet vágyát. A nemzeti érzés a legbensőségesebb, legemberibb, legfelemelőbb érzés – maga az élet szépségének megtestesülése, az élet értelme, messzeható jövője, tartalma és kiteljesülése. A nemzeti érzés csírái munkálnak a mai ember azon ambícióiban is, hogy olyan munkát, hivatást szeretnénk találni, amellyel kivívjuk társaink, szeretteink megbecsülését.

Az emberi egymásra találás folyamatában emberré váló ember észrevétlenül, szinte magától egyben közösségteremtővé is válik. Az újonnan formálódó közösségek szárnypróbálgatásaiban kialakulnak az egyéni feladatok a közösségi cél jegyében. A kibontakozó közösségi kapcsolatok rendszere nem „alulról”, hanem belülről formálódik ki, hiszen az egyén még nem alávetettje a hatalmi, modern társadalomnak. És nem is elkülönült, különálló egyénekből épül fel a közösség, ahogy ezt a mai világhoz idomult sablonjaink alapján gondolnánk, hanem az egyének mélyén élő közös természeti indíttatásokból az egész emberiséget átfogó és felemelni igyekvő Természet építi fel az első emberiséget, az első nemzetet. Ez a természeti felemelő erő a Természet és a nemzet lényege, és ez az erő az emberi természet lényege. Ettől vagyunk emberek, és annyira vagyunk emberek, amennyire ezt a természeti felemelő erőt érvényre juttatjuk életünkben. Ez a felemelő természeti erő az első emberiség legalapvetőbb élménye, és az első emberiség világszemléletének természetszerű központi tényezője. Felismerve ezt az emberiség számára alapvető jelentőségű tényt, most már elvileg lehetőségünkben áll, hogy rábukkanjunk az első emberiség kultúrájának nyomaira. Őrzi-e az emberiség egy magával ragadó, magától a magasba emelő erő élményét? Egy olyan felemelő erő élményét, amelynek feléledésekor egybeforrunk a Természettel, a legmagasabb szintű élet érzésével és értelmével? Amikor csodaszerűen kibontakozik bennünk a legmagasabb szintű érzésvilág és a legmagasabb értelem, csodálatos egységben? Létezik-e olyan ősi kultúra, amelynek nyomai ma is fellelhetők, és amely e magasba emelő szervezőerő, képesség kibontakozásának nyomait őrzi? Minden bizonnyal – hiszen a mágusok kultúrája, a mágikus világlátás éppen ezen a világélményen alapszik. A mágikus gondolkodásban a természetes belső indíttatások, érzések törekszenek a megfogalmazódás, a szavakba ömlés felé, az értelem birodalmába jutni és felépíteni a természetes érzések alapján épülő értelem világát.

Az öntudat fényét kigyújtó emberiséget magasba emelő természeti szervezőerő az egyes embereket fokozott, hatványozott mértékben utalta egymásra. A mindennapi feladatmegoldással együttjáró gondolati-értelmi munka és eredményei tovább finomították is rendezték az emberi kapcsolatok rendszerét. Az emberré válásban természetszerű kapcsolatrendszer alakult ki az emberek között, és ez a kapcsolatrendszer szükségképpen rendkívüli gazdagságú volt mind kiformálódásában, mind tartalmilag, a benne hordozott érzésvilág és gondolatvilág tekintetében. Minden megszülető eredmény, mondanivaló kikívánkozott, és igyekezett megtalálni helyét a közösség rendjében, illetve a közösség rendjét saját értelmének megfelelően gazdagítani. A tartalmi jelentések szempontjából az első emberiség kapcsolatrendszere egy olyan jelentésmezőt alkotott, amelyben az egyes emberek élményei, lelki-tudati felismerései egy-egy fény, egy-egy láng kigyulladását jelentették, s ezek a lángok egy egységesen szerveződő egészet alkottak, egy valóságos, magasabb értelmi rend felé haladó értelmes szerveződésben. Ahogy az öntudat nem fejlődhet ki egy bizonyos idegsejtszám, és különösen az egy idegsejtre jutó magas, több tízezres kapcsolódási szám alatt, úgy az emberi lelki-szellemi gazdagság csak akkor tud kibontakozni és akkor tudja megteremteni a lényegének megfelelő, önálló, magasabb szintű megnyilvánulás létmódját, és csak akkor válhat felemelő egésszé, ha belső természeti hajtóereje, szervezőereje a gyakorlatban is teremtővé válik: gondolatteremtővé az agy fejlődésében, nyelvteremtővé a nemzet természetes létrejöttében, és nemzetteremtővé az emberré válásban. Az emberré válás, a természetes nyelv teremtése, az öntudat megszületése egymástól elválaszthatatlanok, mert az ember lényegéhez hozzátartozik a gondolkodás, a nemzet lényegéhez a nyelv, és ez a kettő egymástól elválaszthatatlan. Gondolat és nyelv összetartoznak, mint az egyén és a nemzet. Nincs nyelv gondolat nélkül, és a gondolat elvész a nyelv nélkül. Hasonlóan, nincs nemzet egyének nélkül, és az egyén elvész a nemzet nélkül. Ahogy a gondolat elveszti távlatait, ahogy nyelv nélkül elárvul és magára hagyatva küszködik, vergődik, és ahogy csak a nyelv segítségével valósíthatja meg belső természetét, lényegét, úgy az egyén is csak a nemzet segítségével nyerheti el emberi távlatait, és eszmélhet rá, hogy az átfogó, természetes összefüggésekben kibontakozva valósíthatja meg azt az életet, amire született.
„A nép, a nemzet a történelem terméke, a történelmi fejlődés évmilliói során természetes úton alakult ki, ezért ISTENI ALKOTÁSNAK TEKINTHETŐ” – írja Grandpierre K. Endre (Isten szava a magyar nép szava, Titokfejtő Könyvkiadó, 1996, 69. o.). Az emberré váláskor nem az egyes emberek, hanem az emberiség vált emberré. Ez pedig azt jelenti, hogy a Természet az emberiség létrehozásakor a legátfogóbb közösségi törvények érvényre juttatásával érte el az emberré válást. Ezek a legátfogóbb közösségi törvények tehát egyben természeti törvények voltak. Az első, természetes emberi közösség létrejöttében közvetlenül kifejeződtek a Természet szellemiségének természeti törvényei. És mivel az emberré válás legfontosabb jegye az öntudat, a másokkal közölhető, a minden ember számára felfogható és közös valóságként fenntartható, önálló valóságként megszilárduló gondolat, a nyelvi gondolat, ezért az emberré válás a nyelv, az első, a természetes nyelv megjelenésével kell egykorú legyen. Mivel pedig az emberré váláskor az emberiség egy nyelven kellett beszéljen, ezért az emberré válás egyszersmind az első nyelv, az első nemzet megszületését is jelentette.
Tudjuk-e másféle bizonyítékokkal is alátámasztani ezt a dolgok természetében rejlő logikai szükségszerűséget? Vegyük itt most csak a régészet és a mitológia egy-egy bizonyítékát. Richard E. Leakey, a világ egyik vezető antropológusa Roger Lewinnel írt könyvében (Fajunk eredete, Gondolat, 1986) azt írja: „Ma már nyilvánvaló, hogy a modern emberhez vezető leszármazási vonal öt-, talán hatmillió évre is visszanyúlik. Az agytömeg/testtömeg arány a hatmillió évvel ezelőtt élt Australopithecus-nál elérte a mai emberre jellemző tartományt, e tartomány alső sávját, és csak hajszálnyi javulás mutatható ki a Homo Erectus-nál és a Homo Sapiens-nél” (234. o.). „Valószínűnek látszik, hogy a beszélt nyelv hárommillió évnél is régebbre visszanyúló kezdetekből alakult ki” (235. o.). „Az Australopithecus rendelkezik Broca-mezővel (beszéd-központtal), ami jelentékenyen nagyobb a gorilla agyának azonos területénél” (241. o.). Más szóval, a koponyaleletek tényszerű tanúbizonysága szerint az ember már hatmillió évvel ezelőtt is tudott beszélni!
Az emberré válás korszakára vonatkozó tartalmi bizonyíték az ősmitológiáé. A mitológia alaprejtélye, hogy a mitológiai beszámolók miért nem az emberiség megjelenésével, vagy egy későbbi korszak leírásával indulnak, és hogyan képesek visszatekinteni az emberré válás előtti időkbe. „A mítosz olyan valóságról és eseményekről számol be a világ eredetétől kezdve, amely minden létező alapja és szándéka számára szilárd alap marad” (Enc. Rel., 1993, 261). „A mítikus idő a mitológiában a „kezdeti”, „korai”, „első”, „ősidő”, amely megelőzi az empirikus (történelmi) „profán” időt” (Toporov, 1988, 191). „A mítoszok …olyan eseményekről számolnak be, amelyek egy meghatározatlan időben zajlanak le, amelyről világos, hogy a szokásos emberi tapasztalattól eltérően létezik…A mítoszok minden társadalomban léteztek. Valóban, úgy tűnhet, hogy az emberi kultúra alapvető alkotóeleme…A kozmogónia állítja föl a mintát minden más számára a legtöbb hagyományban, a többi mítosz ezzel áll kapcsolatban vagy belőle ered…A kozmogónia az ember alapvető mitológiai hajlamának legvilágosabb kifejeződése. Minden kozmogonikus beszámolóban vannak bizonyos közös formai elemek. Olyan eseményekről és dolgokról beszélnek, amelyek az érvelés és érzékelés szokásos kiterjedésénél teljesen kívül állnak (pl. arról az időről, amikor a föld és a menny még nem vált szét és a sötétség és a fény egybekapcsoltan létezett) (The New Enc. Br., 1988, 24: 710, 718).
Ha meggondoljuk, ez a tény mai ésszel kimondottan rejtélyes kell legyen. Honnan tudhatták az emberek, mi történt megjelenésük előtt? Honnan és miért vették a bátorságot, hogy olyan eseményekről igyekezzenek számot adni, amelyeknek nem lehettek materialista felfogás szerint szemtanúi? Mindkét kérdés alapvető jelentőségű. Miért fordul a materialistának feltételezett ősember a Világegyetem legrégibb múltja felé, ráadásul olyan elemi erővel, amely egész kultúrájának végső alapjául szolgál? Miért nem elégedik meg azzal, hogy a szilárd materialista tényekre alapozzon, és kijelentse: csak annyit tudhatunk biztosan, amit mi magunk láttunk, ami előbb történt, annak úgysincs jelentősége? Miért gondolta az ősember, hogy az emberréválás előtti világ alapvető jelentőséggel bír életére nézve, ha a mai materialisták a múltnak nem tulajdonítanak alapvető jelentőséget? Ha a Természet csupán anyagi jellegű lenne, akkor hogyan juthatott az ember saját anyagi meghatározó erőivel homlokegyenest ellenkező felfogáshoz, ráadásul minden kétséget kizáró bizonyossággal, tényszerűen, egyetemesen? Hogyan fordulhatott elő, hogy a primitívnek kikiáltott ősember a kezdetek nagy kérdéseivel kezdett birkózni, amivel a modern ember is csak szakértői segítséggel mer foglalkozni? Ha életét szűk, anyagi keretek között élte, nélkülözve, éhezve, fázva, állandó és kíméletlen harcban az ellenséges és félelmetes természettel, hogyan is gondolhatott volna arra, hogy egész életfelfogását a vele ellenséges világ szemléletén alapozza meg? És ha valami furcsa módon mégis erre vetemedett volna, hogyan lehet, hogy termékeny talajra hulltak valóság-idegenül kiagyalt elgondolásai, és minden kultúra dédelgetett kincsként igyekezte megőrizni ősemlékeit a világ eredetéről? Különösen akkor furcsa ez a tény, ha meggondoljuk, hogy az újonnan emberré vált embernek szükségképpen tapasztalatlannak, tudatlannak kellett volna lennie, és csakis légből kapott, megalapozatlan fogalmakat alkothatott a világ őt megelőző, átfogó összefüggéseiről. Vajon hogyan fordulhatott elő, hogy a légből kapott, tapasztalati alapot nélkülöző nézetek egy minden ember személyes életvitelében lényeges szerepet játszó mitológiába épülhettek be? Be kell lássuk, a materialista felfogás szemben áll a mitológiák létének és mibenlétének alapvető tényével.
Kérdéseimre csakis egyetlen, mégpedig a materialistától eltérő válasz adható. Az ember azért foglalkozott a Világegyetem titkaival már emberré válása óta, mert átélte, éppen emberré válásában és emberi mivoltában a kozmikus-természeti erők működését, mégpedig személyesen. Az első emberiség a Természet közvetlen folytatása, és az első emberi öntudat a Világegyetem testetöltését irányító kozmikus szervezőerő megnyilvánulása. Az első emberiségnek nem kellett mesterségesen átugrania egy őt megelőző valóságba, mert ő maga az őt megelőző valósággal közvetlen, bensőséges, személyes összeköttetésben állt. Az első emberiség olyan bensőségesen élt együtt a Természettel, s nemcsak a külső, hanem a belső, az öntudatot teremtő, hajtó természeti szervezőerővel (a belső és a külső Természet egy és ugyanaz a kozmikus szervezőerő), hogy természetszerűen értette a Természet szavát, együtt élt, együtt érzett a Természettel. Mai szemléletünk számára szokatlan ez a mélyreható bensőségesség. Hasonlatszerűen: az első emberiség egységes élőlényként, egyetlen szervezetként élt együtt a magasabb, átfogóbb szinten élő Természettel, s ez a belső természeti erő az első ember számára egy élő, átfogóbb szintre emelő, segítő tényező volt. Ahogy sejtjeink élnek együtt szervezetünk egészével, bensőséges egybeforrottságban, úgy élet bensőséges egybeforrottságban az első ember a Természettel. És ahogy szervezetünk képes érzéseinknek, gondolatainknak megfelelően viselkedni, minden rezdülésünket természetadta könnyedséggel követni, úgy volt képes az első ember az élő Természet érzéseivel, indíttatásaival, szellemi hajtóüerőivel együtt élni, ezekről tudomást szerezni, s ezzel beavatódni a magasabb szintű szerveződés életfolyamataiba.
Az emberi érzés és gondolat alapvetően a Természettel együttérzés és együttgondolkodás. Az ember természetes lelki-szellemi, nemzeti-emberi alapja és lényege az élő kozmikus szervezőerő. Az emberré váláskor az első nemzetté válásban az Élő Világegyetem isteni erői működtek közre.
Ha Szent Ágoston felfedezése, miszerint a világ nem az időben, hanem az idővel együtt keletkezett, valóban a modern emberi kultúra egyik csúcsa, ahogy ezt gyakran hangoztatják, akkor az ősmitológiát alkotó első ember sem lehetett alacsony kultúrájú. Bár az ősmítoszok tartalmát jórészt elpusztították, meghamisították, és félreértelmezik, maga az ősmitológia formai alapténye, a „mítikus idő” fogalma fennmaradt, és ez olyan mélyreható és elvont fogalom, hogy ennek megalkotása minden bizonnyal az emberiség valaha is megalkotott tudományos fogalmai között kiemelkedő vívmánynak tekinthető.