Megjelent: Elixír, 2003 szeptember, 175. szám, 12-13.

Őrizzük a fényt!

(Fókuszban: az apaság)

Tizenéves koromban még nagyon féltem az apaságtól. Féltem, hogy még nem tudok megfelelni a nevelés feladatainak. Tudtam, hogy sok múlik a nevelésen: egy emberből ezerszer különb vagy ezerszer gyengébb ember bújhat ki. Magam is fejlődőben voltam, és éreztem, sóvárgó növényként éhezem az igazságot, a bölcsességet, az útmutatást a világ útvesztők közé rejtett csodái felé. A csodák vonzását érezve tudtam, az ember csodából van, és az a sorsa, eredeti rendeltetése, hogy megtalálja az utat a csodálatos világhoz. De elborzasztott a körülvevő világ üressége, kényszerpályákba futtatása, lealacsonyító iránya. Óriási távolságot éreztem a bent átélt valóság és a körbevevő, leromlott valóság között, és ez a távolság félelemmel töltött el, ugyanakkor rákényszerített, hogy életemmel hidat építsek e két valóság között és apává válhassak. Hiszen tudtam, éreztem: apává válni az élet talán legnagyobb és legteljesebb csodája.

Szüleimtől sokat tanultam a gyermekvilág csodáiról, hogy milyenek voltunk, milyen világ élt bennünk. Aztán R. D. Laing “Beszélgetések gyerekekkel” című könyvében rábukkantam a csodálatos világba vezető egyik kapura. Ez a legelső gyűjtemény, amelyik gyerekekkel folytatott valósághű, nem a felnőttek által irányított beszélgetésekből áll. Négy éves kisfia beszélt arról, hogy milyen volt “a múltkor”. “Milyen múltkor?” “Hát amikor itt voltam a múltkor.” “itt voltál?” “Amikor a múltkor éltem.” “Ezt meg honnan veszed?” “Emlékszem…” Majd a gyerek rákérdez, hogy milyen volt az apa régen, nagyon-nagyon régen, és nem akarja elhinni, hogy az apa nem emlékszik előző életére.

Az élet csodái felé vezető kapura azonban akkor bukkantam rá igazán, amikor kisbabám született. Éppen fölé hajoltam, és benne gyönyörködtem, amikor nyugodt szemeibe nézve éreztem, egyre növekszik bennem a csodálkozás, míg végül teljesen és végleg megragadott. Láttam szemében az eredendő élet ma már szinte hihetetlen tisztaságát, rendíthetetlenségét, természetes könnyedségét, emberségét. Láttam olyan jóságot, amit csak nagyon-nagyon régen láttam, láttam a szépség birodalmát, ahogy örömmel és természetességgel tölti el, kerekíti ki szemeit. Ráébredtem, hogy az a világ, amiből a gyermekek jönnek, telítve kell legyen szépséggel és jósággal, ráébredtem, hogy valóságosan él a romlatlan világ, és erős, erősebb minden földi romlottságnál, mert újabb és újabb gyermekeket küld a földre, és mert a felnőttek életük végén ugyanabba a világba kell visszatérjenek, ahonnan a gyermekek jönnek. Itt a földön ez a romlatlan világ szinte teljesen védtelen, mégis erős, de ereje csak abban áll, hogy képes bennünket megindítani, együttérzésre bírni, életre szólóan elkötelezni, a szépség és jóság, a gyermeki öröm és boldogság mellett. Rájöttem, ez a védtelen erő még ma is a világ egyik legnagyobb ereje, képes áthatni életünket, egész életünket, és felemelni a romlatlan világ közelébe, fényébe, gyermekeink világnak közelébe. Rájöttem, hogy az a világ, amiből jöttünk, a szépség, a jóság, a természetes öröm világa, és ez azt jelenti, hogy életünkből csak az őrződik meg, csak az marad fenn halálunk után, ami összefér ezzel a gyermeki szépséggel, örömmel, jósággal. Hiába épül a mai világ minden romlottsága, ez csak hullámverés a Szépség világának végtelenbe ívelő partjain. Minden jó öröknek született. Csak a Szépség, a Jóság, a természetes öröm kerül át a túlsó partra. Életünk legfőbb feladata, hogy megőrizzük magunkban azt a fényt, amivel születtünk, és a földi világot ezzel a természetes belső fénnyel építsük bensőségessé, otthonossá, emberivé. A gyerekek szemében rejlő világ szépségétől rájöttem, hogy az élet szép, örök szépségre született, a világ szép, és annál is inkább szép, mert nem hagyja magát, mert az egész Természet szép, a folyó, az erdő, a táj, a hegyek, a csillagos ég, és a gyermekek egyetlen átfogó természetes szövetséget alkotnak a világ javára és épülésére, és az ember nem lehet olyan vak, hogy ne lássa ezt az egyetemes, az egész világot átható értelmes alkotó irányt. A világ jószerivel egyetlen élő egészet alkot, alig található benne bármi ettől idegen, az is csak egy parányi porszem, bár éppen ez az idegen porszem az, amit a mai világ a szemünkbe hint. Ezt a porszemet fújta el az az élmény, ami a gyermeki szemből tárult fel. Éreztem, az égrenyíló vadászmezőkről, közös sorsunk, ha gondoskodunk róla, ránk nevet, mert ez az élet eredeti rendje, erre való a világ, és ha nem vagyunk fából, akkor megmozdulnak belső erőink, istenigazából, és akkor a föld mozdul meg, és semmi sem állhat ellent.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem gyűjteni a gyermeki beszélgetéseket erről az eredeti, természeti világról, ahonnan jöttünk, milyen bőségben és milyen részletességgel bukkantak fel részletek. Szinte minden barátom, ismerősöm tudott egy-egy csodálatos, megdöbbentő részletet mondani, amit gyermekétől hallott. Életem egyik fontos feladatává vált, hogy éltessem a gyermeki kíváncsiságot az élet csodálatos mivolta iránt. Hadd bocsássak most közre néhány gyöngyszemet.

Múzeum és űrhajó

Apa és négy éves gyermeke egy múzeum előtt mennek el. Apa tudja, hogy gyermeke erősen vonzódik a régi dolgok iránt. Elmeséli, hogy Anya muzeológus, Nagyapa régész, és megkérdi a gyermektől, hogy szeretne-e múzeumban dolgozni, ha nagy lesz – abban a hiszemben, hogy a gyermek egyből rávágja: igen! De a válasz, meglepő módon: “Én pedig úrhajós leszek!” “De hogyan függ ez össze a régi dolgokkal? Miért épp úrhajós akarsz lenni?” “Mert már nagyon régen nem voltunk ott!” – szólt a meglepő, de a fentiek fényében teljesen érthető válasz.

Sok hold, nagyon messze

Anyuka sétál kislányával este hazafelé, és felhívja a kislány figyelmét arra, hogy az ott az égen a Hold. A kislány nem árul el meglepetést, sőt, hozzáteszi: “Van még sok hold!” Édesanya meglepetten kérdezi: “Sok hold? Hol van az a sok hold?” A kislány felmutat az égre, s nyomatékosan hozzáteszi: “Van még sok hold, nagyon messze!” Hazamennek, Édesanya elmeséli Apának, hogy mit mondott a kislány. Édesapa térdére ülteti a kislányt, és megkérdi: “Mondd csak, honnan tudod te azt, hogy még sok hold van, nagyon messze?” A két és fél éves kislány teljes határozottsággal, mint aki tökéletesen tudja, mit beszél, fölmutat az égre, és azt mondja: “Tudom, nagyon, nagyon magasról!”

Már régóta kerestelek

Három éves kisfiú hirtelen felkiált, ahogy a családi fényképek nézegetése közben az esküvői fénykép kerül a kezébe. “Ott láttalak meg először!” – mondja anyukájának. “Már régóta kerestelek” – tette hozzá, magyarázólag.

Életünk és a Természet

Így jöttem rá, hogy életünk a Természet ajándéka, a Természetből ered, és a Természetbe tér vissza. Életerőnket a földi életben csak gazdálkodásra kaptuk a Természettől. Életünk nem parányi, múlékony illanás, mert csodálatos fényét a Természettől kapta. Belső lényegünk születésünkkor változott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Sejtjeink mélyén még sejtjük, hogy egyek vagyunk a világgal. Sejtjeink mélyén elevenen él az érzés, amely képes a mesebeli gyógyítóerőt, a világérzékelést megtalálni, ahogy az állatok a gyógyító füveket. Itt élnek legszebb, legnemesebb vágyaink, emberi, emberivé tenni igyekvő ösztöneink, tudásvágyunk, tettvágyunk, életvágyunk, szépség és jóság utáni vágyunk. Itt él a vágyunk, hogy életünknek értelmet adjunk, hogy széppé és maradandóvá tegyük életünket. Mindezek a nemes értelemmel telített vágyak a Természet csodálatos szervezőerejéből fakadnak. Ez a természetes szervezőerő irányítja, hogyan mozogjanak a csillagok, hogyan keljen fel a Nap, hogyan alakuljon ki szülőföldünk, hogyan növekedjenek a növények, hogyan csomagolják be parányi magjukba mindent, ami fontos utódjaik életéhez. A Természet szemmel láthatóan gondoskodik arról, hogy a kis magocska tudja, hogyan kell parányi magból magas fává nőnie. A Természet gondoskodik arról, hogy a szél tudja, hogyan kell fújnia, amikor meleg van, és hogyan akkor, amikor lehűl a levegő. A Természet gondoskodik arról, hogy az újszülött kiskacsa tudja, hogyan kell tipegni-topogni, lélegezni, csipogni. A Természet gondoskodik arról, hogy az emberi kisbaba képes legyen megtanulni járni, beszélni, sőt arról is, hogy növekedjen, hogy tudja, hogyan kell növekedni, kisgyermekből kiskamasszá, kamasszá, majd felnőtté válni. A Természet gondoskodik arról, hogy kibontsa bennünk a kamaszkor forrongó képességeit, hogy elindítsa bennünk a nemi érést, és csodamód ezzel egyidejűen kinyissa szemünket, szellemünket a világra, a világra eszmélésre. Ahogy a kisbaba megtanul járni édesanyja, édesapja segítségével, mégis önállóan, úgy válunk ilyenkor a Természet sürgetésére egyre érettebb, önállóbb, átfogóbban tájékozódni és dönteni képes személyiségekké.

Nem juthattam volna mindezekre a felismerésekre, ha nem válok apává, ha nem alakítom át egész életmódomat, életvezetésemet kis porontyaink megérkezésekor. Lehet, sokaknak úgy tűnik: az apának nem feladata, hogy teljes szívével-lelkével kövesse kis porontyainak mindennapjait – hiszen elég feladatot ad a mai világ, és egyre többet követel. Mindez igaz, a külvilág igyekszik kényszereknek alávetni életünket – de igazi életünk mégiscsak a családhoz, a nemzethez, a Természethez, a Szépséghez kötődik. És bármilyen nehéz is a mai világ sokrétű elvárásainak megfelelni, életünk mindaddig helybenjárás, vagy hátramenet, ameddig csak külsődleges kényszereknek rendeljük alá. Életünk csak akkor tud megmozdulni, levegőhöz jutni, megrezdülni és csírázni kezdeni, amikor természetes vonzásainkra, az élet csodáira, családunk boldogságára figyelünk és velük összhangban cselekszünk.