Megjelent: Elixír, 2003 június, 172. szám, 18-19.

Az ismeretlen fedőneve
Véletlen és Világegyetem

Miféle világban élünk? A természeti népek nem ismertek “véletlen”-t, a világ minden jelenségében törvényszerűséget, értelmet gyanítottak. A modern ember megismert egyes törvényeket, és az ismeretlenek helyére a véletlent állította. Így alakult ki a modern világ jellemző felfogása: a valóságot a törvény és a véletlen “egyensúlya” jellemzi. Ezzel a “véletlen” az “ismeretlen” fedőneve lett. De az “ismeretlen” ezzel nem úszta meg: a véletlentől ugyanis – minden előzetes vizsgálat nélkül – megkövetelik a teljes kötetlenséget, minden lehetőség teljes egyenlőségét, más szóval: a modern véletlen egy elméletileg kialakított, a valósággal csak részlegesen, esetlegesen érintkező vakvéletlen. Már maga ez a “vak” jelző is azt jelzi, ha jobban meggondoljuk, hogy kell legyen nem teljesen “vak” véletlen is, különben nem kellene a “vak” jelzővel megkülönböztetni a vakvéletlent a (nyilván nem vak) véletlentől. Vegyünk most egy példát, ami megvilágítja a világ és a véletlen valóságos viszonyát!

Fogantatásunkkor génjeink nem vakon, nem véletlenszerűen kapcsolódnak össze, nem az atomok hőmozgása dönti el, hogy életképes vagy életképtelen egyed fog születni. Ha így lenne, akkor minden ezermilliárd emberből legfeljebb egy életképes születhetne, hiszen sokféle módon lehet elrontani egy olyan összetett építményt, mint egy élőlény, de csak néhányféle módon lehet felépíteni. Hoimar von Ditfurth “A világegyetem gyermekei” című könyvében beszámol a gének egymáshoz kapcsolódását irányító, ún. “szabályozó gének” felfedezéséről. A sejt génjeinek mindössze öt százaléka “szerkezeti gén”, az összes többi “szabályozó gén”, amelyeknek épp az a legfőbb feladatuk, hogy kiválasszák, hogyan kapcsolódjanak össze a fogantatáskor a személyiségünk testi-lelki-értelmi tulajdonságait hordozó “szerkezeti gének”. Más szóval: a gének egyáltalán nem véletlenszerűen kapcsolódnak össze. Olyannyira nem, hogy ha a sejtmag génjeit egy 1000 fős vállalathoz hasonlítjuk, a “termelő munkások” (a szerkezeti gének, amelyek tulajdonságainkat, hajlamainkat, testi-lelki alkatunkat építik fel) létszáma 50 fő, és 950 fő feladata elsősorban annyi, hogy kiválassza, melyik 50 főt vegye fel a vállalat. Mintha a személyzeti osztály 20-szor nagyobb létszámú lenne, mint az összes többi osztály együttvéve! A szabályozó géneket felfedező tudósok szerint a sejtmagban terepasztal-szerűen megtalálható a külső világ modellje, amelyben a válogatás folyamatának egy része mintegy előre lejátszódik. Úgy tűnik, a szabályozó gének a sejtmag “tudósai”, “építőmérnökei”, akik mielőtt fölépítenék a tervezett épületet, előtte modellezik, és ebben a modellezésben felhasználják a tervezett épület helyének környezeti, időjárási, földrengési ismereteit. Nem tudjuk, hogyan képesek a szabályozó gének modellezni a külvilágot, és azt sem tudjuk, milyen szinten terveznek előre. Csakhogy az épület, amit a gének felépítenek, nemcsak testünk, hanem lelkünk, tudatunk is!

Megtervezhetik-e életünk egészét, testünk-lelkünk-tudatunk egész életútját a gének, minden “véletlen” kizárásával? Ha a Természetben egy magasabb értelem munkál, első pillanatra az sem látszik kizártnak, hogy a szabályozó gének sok-sok lehetséges életünk egészét száz évre előre lejátsszák a sejtmagban, és az így modellezett életek közül választják ki a Természet számára legjobban megfelelőt. Csakhogy ez lehetetlen, mégpedig éppen amiatt, mert önállósággal rendelkezünk, mert életünk nem előre lejátszott, mert életünknek tétje van. De akkor ez nem jelenti-e, hogy maga a mindenhatónak gondolt Természet – korlátozott? Az, hogy a Természet nem láthat előre mindent, azt jelenti-e, hogy egy rajta kívül álló tényező még nála is erősebb? Vagy az előrelátás korlátai is magából a Természetből fakadnak? Könnyen lehet, hiszen ha a Természet előre akarna látni mindent, először el kéne venni az önállóságot minden létezőtől, és ezzel a Természet meghasadna, saját magát hasítaná ketté, leválasztva magáról mindent, és ezt a leválasztott Mindenséget a teljes önállótlanságba, vagyis a teljes élettelenségbe kellene taszítania. Bár ez a helyzet emlékeztethet bennünket a paradoxonra, hogy képes-e felemelni a Természet egy olyan hatalmas követ, amit nem tud felemelni, mégis másról van itt szó. A Természet nem vetheti alá magát feltétlenül saját magának sem, még előrelátásának sem, mert ezzel öngyilkosságot követne el, élettelenné tenné önmagát. A Természet nem választhatja le magáról önmagát, még előre látása számára sem, mert nem az a lényege, hogy önmagával teljesen szembe forduljon. De a Természet az előrelátásról sem mond le, sőt ez számára a legfontosabb, ezt mutatja, hogy génjeink túlnyomó része a szerkezeti gének kiválasztásával foglalkozik. A Természet előrelátásának igénye tehát eleve nem lehet feltétlen és mindenre kiterjedő, mert amikor életünket a Természet a földi világban útjára indítja, eközben nem állíthat korlátokat maga és az induló új élet közé. Ugyanakkor a Természet a lehető legnagyobb előrelátásra törekedik. Így viszont életünk szükségképpen a Természet előrelátásának tényezője lesz! Ezért magunk is kénytelenek leszünk megvívni a kérdéssel: milyen élet lenne a legjobb számunkra, miféle életet éljünk? A szabályozó gének életünk megalkotásának, kiválasztásának kérdését csak részben, az alapkérdések terén oldották meg személyiségünk, velünk született hajlamaink, érdeklődésünk kialakításával. Életünk tovább-alkotásának feladata a Természet és a szabályozó gének után áttevődik a mi feladatunkká. Nekünk kell megbirkózni az előre-látás, életünk egészének előre-látása, megalkotása feladatával. Mi magunk is a Természet szándékának megvalósítására született szervezetek vagyunk. Az a kavargó köd, ami az Ismeretlen birodalmát fedi, tehát nem áthatolhatatlan, mert nem más, csak a szüntelen teremtés párája, a mindent magába ölelő Természet előrelátásra irányuló küzdelmének kísérőjelensége. És így életünk azt a szívszorító teljességet jelenti, ami szükségképpen meg kell birkózzon az élet előrelátásának lét-emelő feladataival. Lehet, hogy a Természet éppen az élőlények megteremtésével láthat a leginkább előre?

A fogantatás tudományos tényeinek megismerése így közvetlenül a Természet, a Világegyetem lényegéről árul el alapvető tényeket. Az Einstein-féle világfelfogás szerint a Világegyetem anyagi természetű, a tér és idő egységet alkot, vagyis az ismeretlen előrelátása azért nem lehetséges, mert a téridőben az időbeli dimenzió ugyanolyan, mint a térbeli, és ezért minden ismert és anyagiságára lecsupaszított. A téridőbeli valóságfelfogás életünket úgy fogja fel, mint egy kanyargó életutat, egy életút-kolbászt, amelynek valósága teljes időbeli egészében anyagi, és az anyagi törvények által ez a kolbász teljes egészében adott. Más szavakkal: nemcsak életünk puszta ténye, hanem életutunk egésze is már megszületésünk előtt adott, nincs választási lehetősége sem a géneknek, sem nekünk, sem a világegyetemnek: a világegyetem egész életútja eleve adott, mint egy óriási, égi hurka, amit teljes egészében véglegesen rögzítettek a fizika törvényei. Ez az einsteini elképzelés “blokk-univerzum” néven vonult be a tudományos köztudatba. A fogantatás tényei ennek az elképzelésnek ellentmondanak, és kitágítják az anyagi világegyetem kereteit. A kérdés csak az: mennyire?

Haladjunk fokozatosan, tágítsuk fokozatosan a beton-világegyetem kereteit! Tegyük hozzá ehhez a beton-világegyetemhez a hozzá legközelebb álló szellemiségű mozgási lehetőséget: a vakvéletlent. A vakvéletlen plusz beton-téridő alkotta világegyetem a materialista világegyetem. Egy ilyen világban lehetséges véletlen mutáció, lehetséges véletlen gén-kombináció, de irányított véletlen, irányított gén-kapcsolódás már nem. Ebben a világban az anyag és az élet törvényei egyszer s mindenkorra bebetonozottak, csak a tudat törvényei felett pislákol egy iránytalan, kusza fény. A fogantatás fentebb ismertetett tényei ezt az elképzelést is kizárják.

A következő lépés lehetne a “gyengén irányított véletlen” elképzelése. Ez már azt jelenti, hogy az anyag törvényei teljesen kötöttek, de az élet és a tudat törvényei már nem teljesen. De lehetnek-e “félig” megkötöttek? Hogyan lehetnek úgy kötöttek, hogy eközben a Természet a lehető legjobban megőrizhesse eredeti lényegét? Ha az életünkről van szó, fontos szem előtt tartanunk, hogy törvényeit – legalábbis természet szerint – a lélek, az érzésvilág irányítják. Az élőlények viselkedését lényegében a természetes ösztönök, a velük született hajlamok, lelki indíttatások határozzák meg. Nincs előírva, hogyan viselkedjen egy növény, egy állat, egy ember egy adott helyzetben, hogy hogyan alakuljon egy napja; ugyanakkor a kötöttség léte is megfigyelhető egy-egy mereven előírt, ösztönös “ingerválaszban”. Ha a Természet önálló teremtőképességgel bír, ezt az alkotóképességet minél teljesebb mértékben át kell örökítse minden létezőre, élőlényre. És mert a Természet önálló, szellemi, érzelmi-értelmi iránnyal is bír, minél inkább ehhez kell kötnie az élőlények cselekvőképességét. Az a “legjobb megoldás”, amelyik mindkét követelménynek teljesen megfelel, csak akkor jöhet létre, ha az élőlények alkotóképességük kibontakoztatását a természeti érzésvilág irányához kötődve keresik. Ez a látszólag “félig megkötött véletlen” valójában már egyáltalán nem véletlen. Az élő Természetben a vakvéletlent felváltja az értelemmel bíró szervezőerő. Amennyiben az ember a Természet szervezőerejével összhangban él, a vakvéletlen helyett a szervezőerő, a belső világ és a természeti magasabb értelem által irányított egybeesés alakítja életét. Amennyiben pedig elszakadunk a természeti értelemtől, értelmünk részben vagy egészben megvakul, és módunkban áll akár értelmileg vakon is élni, vak erőket elszabadítani, terepet adni a vakvéletlennek, és az életünket irányítani hivatott egyéni és átfogó szervezőerő helyén ott tátonghat a vakvéletlen birodalma.

A legjobb megoldás, amikor minden lehetőséggel élni lehet – csakhogy a “minden lehetőség”-be a rossz, a fordított is beletartozik, és ezekkel már vissza is lehet élni. A “legjobb megoldás” ebben az esetben átváltozik egy rosszabb, vagy akár a legrosszabb megoldássá. Ha nem akarunk egy rossz, vagy akár a legrosszabb világban élni, védenünk kell magunkban és körülöttünk a Természet jóságát, védenünk kell közösségi világunk irányításában is. Közösségi életvezetésünket pedig a természetes érzésvilág és gondolatvilág tudja hatékonyan megvédeni, ha életünkkel melléjük állunk.

Dr. Grandpierre Attila

csillagász