Megjelent: KAPU 2003.05, 41-43.

A Kozmosz fogalmának rejtélye – 5. rész

A magától keletkező Természet

Az az ember, aki képes alkotó, teremtő gondolkodásra, az alkotás élményét, a magától teremtődő, magát kínáló felfedezés élményét ismerheti. Az az ember, aki alkotó módon éli, érzékeli, éli át életét, tud valamit saját belső életereje varázslatos megelevenedési képességéről. Az a kultúra, amelynek meghatározó élménye az emberi alkotóerő legmélyebb és legmagasabb kibontakozása egy átfogó, értelmi lényegiség megragadásában, képes felismerni a Természetben is ugyanennek a belső, mágikus teremtőerőnek tevékenységét, amely magát a kialakulás folyamatát is képes érzékelni. Erre tanúbizonyságot a magyar kultúrából tudunk seregestül felmutatni, a regösénekekből, a régi népköltészetből. Itt érjük be egyetlen példával: “Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, / Oldalamon vagyon árdeli szép hold, / Jobb vesémen vannak az égi csillagok, / Hej, regülejtem, regülejtem! // Szarvam vagyon, ezer vagyon, / Szarvam hegyin vannak százezer sövények, / Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak. / Hej, regülejtem, regülejtem!” (Hét évszázad magyar versei, 1966, 1: 7). Ebben a regösénekben a regös az atyaisten követeként kéri, hogy ne kerüljön halálra. A regös a csillagvilágot a Csodaszarvas képzetével írja le, amelynek homlokán vagyon a fölkelő fényes Nap, szarvai hegyén százezer “sövények” (más változatban: szövétnek, ld. Sebestyén, 1902, 43; a szövétnek pedig, ld. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, 1980, VI: 391, “kezdetleges fáklya, mely rendszerint viasszal, szurokkal vagy gyantával bevont kenderkötélből, ill. szövetből áll”). A Csodaszarvas szarvai hegyén a százezer szövétnek a csillagokat jelképezi. És mivel a csillagok valóban maguktól gyulladnak, ezért ma is tudományosan helytálló a felismerés, hogy fényeik “Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak”. Az a gondolkodás, amely képes volt felismerni, hogy a csillagok maguk gyújtják ki fényeiket, az öntevékenyen születő-újjászülető, élő Világegyetem eszméjének tudományos-logikai szemlélete alapján született.

Teljesen egybevág mindezzel az a magyar szóhasználat, amiben a magától történő eseményeknek azokat nevezzük, amelyek a folyamatok belső természeténél fogva, emberi szándékos, tudatos beavatkozás nélkül következnek be. Így amikor azt mondjuk, hogy “magától” “támadt” egy gondolatunk, ezzel arra utalunk, hogy egy mélyebb, öntudatlan erő hozta létre. Ezt a mélyebb, öntudatlan, de tevékeny alkotóerőt érzékeli a magyar világlátás a Természet egészében is. Az eső magától esik, a szél magától fúj, a Nap magától süt, az élet magától keletkezik – vagyis mindegyik eseményt maga a Természet, a természet legmélyebb törvénye idézi elő. Ez a “magától” keletkezés valóban csodálatos természetű, különösen, ha szembeállítjuk a szokásos, hétköznapi, szűk értelemben anyagi folyamatok ismertetőjegyeivel. A mágikus világlátás képes mindkét jelenségvilágot figyelemmel követni, valóságos törvényeiket valósághűen érzékelni és megfogalmazni, vagyis a valóság legmélyebb törvényeit érzékelni, felfedezni. Maguk a természeti törvények mágikus törvények, hiszen csak segítségükkel lehetséges, hogy a csillagok előidézzék saját fényük kigyulladását. A mágikus gondolkodás tehát a természeti jelenségek természetes, természeti okokkal történő magyarázatát jelenti. A mágikus gondolkodás az egyszerű, közvetlen, egy lépésig ellátó tapasztalat-központú megismeréssel szemben, illetve azt kiegészítve a valóság átfogó, mély, lényegi törvényszerűségeinek megismerésére irányul.

A mágikus világlátás egyik fő iránya tehát olyan jelenségvilág felé fordul, amit az anyagias szellemirány nem ismer: a Kozmosz életvilága felé. Amikor figyelmünk a Kozmosz élete felé fordul, és magától kirajzolódnak belső világunkban az Élő Világegyetem tájai, figyelmünket egy varázslatos erő vezeti, egy olyan erő, amelynek valóságosságát maga a logika bizonyítja, az életvilág belső, természeti logikája. Az anyagvilág szempontjából az élővilág elérhetetlen távolba kerül, ha a kirekesztő, egyoldalú materializmus uralomra jut szemléletünk alakításában. Ha azonban megmaradó valóság-érzékelő képességünk alapján még képesek maradunk figyelmünket az élővilág felé fordítani, ahogy egy materialista is kénytelen elismerni az élet tényszerű létét, még ha az élet lényegi önállóságát el is vitatja, akkor olyan helyzetbe kerülünk, mintha egy lefelé épített parányi magaslesről szemlélnénk az életerő egyéni és kozmikus világát. Amíg erről az eltávolító, mesterséges magaslesről (alacsony-látásról) fel nem szállunk, és figyelmünkkel meg nem közelítjük az életerő átfogóbb, emberi, növényi és kozmikus birodalmait, addig csak felszíni lehet megismerésünk, és a felszíni tünetekből nem könnyű felismerni a lényegi valóságot. Amint azonban figyelmünk az élet világa felé röpül, az életerő világa megelevenedik, figyelmünk varázsszeme kitágul, és ez jelzi, hogy röptünkben már jó úton haladunk. Az Élő Világegyetem tehát nem zárja ki az anyagi világegyetem létét. Fordítva, az anyagi világegyetem kizárólagosságát ok nélkül elfogadó szemlélet az, amely fellép a megismerés átfogó, lényegi kibontakozása ellen.

Életünkben adódnak olyan események, amelyekben életerőnk feltámad, kibontakozik. Mire kijutunk a kamaszkorból, a mai világban életerőnk többnyire elsorvad, és elhanyagolva bújik meg belső világunk lomtárának alján, az élet igazi akaratára süket, részvétlen, közönyös, elidegenedett szemlélet ránk kényszerítésével. Vajon miért van az, hogy az “életerő” kifejezés maga is a ritkán érzékelt fogalmak közé, a lomtárba került? Vajon összefügg-e az, hogy életünk során a lényegeset dobjuk a lomtárba, az elidegenedés rohamos előretörésével, a civilizációs betegségek elhatalmasodásával? Vajon nem arra való-e az élet, hogy éljük? És ha igen, hogyan fordulhat elő, hogy életünk legtöbb napján meg se csap bennünket az élet illata? Vajon hány ember éli le úgy életét, hogy az életerő igazi feléledését csakis életveszélyben, vagy éppen halálos ágyán képes átélni? Miféle tragédia tört ránk, hogyan kerülhetett az életerő a megtűrt, kirekesztett, meg nem becsült dolgok lomtárába? Miért kéne arra várnunk, hogy valaki fojtogatni kezdjen bennünket, ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk életerőnk elemi erő mivoltáról, méltóságáról, a méltatlan életből kitörésre képes erejéről? Miért hagyjuk nap mint nap, hogy életerőnkkel kapcsolatba kerülés nélkül teljenek el napjaink, egyik a másik után, sorra, amíg csak meg nem halunk? Miféle erő bénítja meg bennünk a szép, gyönyörű élet iránti olthatatlannak és csillapíthatatlannak gondolt vágyat? Azt hiszem, erről elsősorban nem mi magunk tehetünk, hiszen a világ alakult úgy, hogy elérje belső világunk ilyen mértékű elsilányosodását, érzéketlenné tompulását. De bár elsősorban nem mi magunk tehetünk erről, mégis elsősorban mi vagyunk a felelősek érte, ha akadálytalanul hagyjuk ezeket az ellenünk irányuló hatásokat belső világunkban érvényre jutni.

Szép és gyönyörű az élet, felvillanyozó, szinte felfoghatatlanul gyönyörű legbensőbb természete. Képzeljük csak el, hogy nemcsak mi vagyunk élők, nemcsak belső világunkban él és képes bármelyik pillanatban megelevenedésre belső életerőnk, sőt, éppen hogy erre vár, éppen hogy ezt akarja, hanem a többi emberben ugyanígy megvalósulásra váró életerő vár az életre, az életbe lépésre. Ha ezek az életerők összefognának, és összekapcsolódnának, egyesült fényük bizony a csillagokig fölhatna! És ha még az állatvilág és növényvilág életerejével is összefogna, mi lehetne fényesebb, szebb, gyönyörűbb, szabadabb, teljesebb, mint ez az egységes életerő? És ha még magával a Kozmosz életerejével is összefogna emberi életerőnk, lehet-e isten vagy ember, vagy bármi a földön, ami ellenállhat ennek a föléledő, minden szűk anyagi valóságnál valóságosabb életerőnek? Érdemes-e ellenállni egy ilyen életerőnek? Ha a Világegyetem lényege az élet, és az élet lényege a kozmikus mértékű fölerősödés, önerősítés, akkor minél több életerő kapcsolódik összehangoltan egybe, annál hatványozottabban válik alkotó, teremtő, az anyagi valóságban is alkotásra, teremtésre képes erővé. Ha a Világegyetem – él, akkor világába bepillantva az élet elemi erővel hajt föl bennünket a végtelenbe, a legcsodálatosabb világba, abba a világba, aminek lennie kell, ami az egész világ értelmét megadja, aminek gyönyörűsége minden gyönyörűségnél gyönyörűség-teljesebb, mert az élet természetes, szabad, belső lényegének természetszerű, érintetlen, magától eredő kiteljesedését, virágzását jelenti.

Így kapcsolódik össze szükségszerűen a Kozmosz eszméjével a lenyűgöző szépség élménye. Az a tény, hogy Pitagorásznál a Kozmosz fő tulajdonsága a szépség, nem magyarázható materialista megfontolásokkal, mivel az élet önálló lényegiségének érzékeléséből fakad. A materializmus valódi ellenfele nem az idealizmus. Az emberiség élete itt a Földön az élet gyakorlati átalakítására, gyakorlati módon emberivé tevésére irányul, az idealizmus pedig megreked a barlangon kívülről beszűrődő ideák fényének szemlélésében. Vajon honnan ered a mágikus cselekvés valóra váltásra irányuló indíttatása? Azt hiszem, nem eredhet másból, mint éppen a Szépség magával ragadó, elemi erejű élményéből, abból az élményből, amely megtapasztalta az élet igazi mibenlétének fölemelő, mágikus gyönyörűségét. Az, hogy ez a Szépség képes szívünket gyökeréig, magjáig megindítani, elménket végső alapjában eszméletre döbbenteni, magával vonja a Szépség megvalósítására irányulást, a Kozmikus Szépség, a Természet belső és külső szépsége gyakorlatba átültetésének vágyát. Mivel az élet alaptörvénye az önmegmaradás, az önfenntartás és a szaporodás, ha az élet lényege a Szépség, akkor szükségszerű, hogy életünk során fenntartsuk és továbbvigyük ezt a szépséget. Vagy materialisták vagyunk, és életünket az anyagi javak, kilók és forintok halmozásának szolgálatába állítjuk, vagy életünket gyakorlati és alkotó módon az élet lényegi kiteljesedésére fordítjuk. Abból a tényből, hogy Pitagorász a Kozmosz lényegi ismertetőjegyeként a szépséget, a harmóniát, az összhangot emelte ki, következik, hogy nem vehette semmiféle felszínes animizmusból, hanem csakis egy, a görög felfogástól addig teljesen idegen kultúrából: a magyar mágikus kultúrából.

A világfolyamat

A Világegyetem nem tárgyi létezőkből, hanem elemi eseményekből áll. A tárgyi létezők ezeknek az eseményeknek lenyomatai, anyagi képei. A világ nem tárgyak, hanem események, folyamatok szerveződése, vagyis nem tárgyi létező, hanem folyamat-létező. A világ: világ-folyamat. A világ-folyamat merő elevenség, egyetlen óriási esemény-áramlás, aminek a pillanattal érintkező felszíne mintegy megmerevedik, anyagivá válik. A világ-folyamat óriási, eleven élőlény, aminek bőre, héja a pillanat alkotta burok, az anyagiság. Fejlődése a pillanatnyi megvalósulások folyamán át irányul a jövőbe. Útja a megvalósuláson, az anyagi megvalósuláson keresztül vezet.

A Világegyetem természetszerű rendeződése a világfolyamat egészét átfogó célok és irányok, jelentések rendje. A Világegyetem természetszerű rendeződése tehát az a rendeződés, ami a megvalósítandó célok értelmére és megvalósításának módjára irányul. A Világegyetem természetszerű rendje tehát az értelmi rendeződés. Az értelmi rendeződés pedig attól értelmi, hogy a világfolyamat kiinduló és végpontjának ismeretében, ennek értelmében választja ki a célhoz vezető utat, a célhoz vezető megvalósulási pályát. Az értelmi rendeződés tehát a világ első és végokához kapcsolódó értelmi tevékenységen alapszik.

A világlétezők alaptermészete, hogy részt vesznek a világfolyamatban. Belső és külső, közös világuk befelé és kifelé, fölfelé kapcsolódik a világfolyamathoz. Belső világunk szintjei, mélytudatunk és legvégső mozgatórugónk, életerőnk, tettvágyunk a kozmikus világfolyamat lényegének belső megnyilvánulásai. Tudatunkból befelé tekintve egyre átfogóbb létszintek tárulnak fel előttünk, és legvégső belső tudatszintünk a belső végtelen kozmikus világfolyamattal egyezik meg. Ez a belső, végtelen kozmikus világfolyamat éppúgy téridőn kívüli természetű, mint a Világegyetem egésze (lásd az Élő Világegyetem Könyvének (2002) A Világegyetem fogalma c. fejezetét). Belső világfolyamatunk legmélyebb eszmélkedésünkben, sejtéseinkben tárul csak fel előttünk.

Tudatunkból kifelé, fölfelé tekintve elénk tárul az emberi világ, a természeti világ, a Föld, a Tejút és a Világegyetem. Befelé és kifelé tekintve utunk mindkét végén ott áll a Világegyetem, a téridőn kívül. A világfolyamat egész lendülete, értelme, céllal telítettsége összesűrűsödik életünk sorsszerű, hajmeresztő, csodákkal borzongató pillanataiban, felismeréseiben. Ez az életélmény értelemmel, értelem-vággyal és tettvággyal, életünk megvalósításának, kiteljesítésének vágyával telített szerveződést jelent, az értelem erővonalain haladásra irányul. Az értelmi szerveződés pedig a belső és a külső Világegyetem közötti létünket ezekkel a végső tényezőkkel köti össze. A Világegyetem értelmi szerveződése tehát egyrészt függőlegesen, a belső és a külső Világegyetemekben hordozott jelentés és értelem kapcsolódásának irányában rendez. Másrészt ez a rendeződés a megvalósulásra is irányul, azaz a világfolyamat előrehaladásának értelemszerű irányba terelésére. De merrefelé kell haladnia a világfolyamatnak? Természetszerű világrendeződés esetén a belső értelmi kapcsolódás vonzásában, a kezdetektől a kiteljesedő célok felé, vagyis a függőleges világrendeződés elvének megfelelően.

Annak, aki nemcsak szemlélője, hanem cselekvő részese is akar lenni ennek a világnak, benépesül a természeti táj is cselekvés-rugójú indíttatásokkal, belső értelemmel, hangulatokkal, vonzásokkal, szellemi irányadó alapokkal, gyermekkorban átélt jelentésekkel, mélységes és természet-szerű, természet-lényegű kötődésekkel. Ezek a természeti kötődések visszavarázsolnak bennünket kőszoborból eleven lényekké. A belső értelmi rend magasba emelő és mélybe futó rendezőpályaudvarainak sugallataival ismét élni kezdünk, természeti és közösség-teremtő lényekké kezdünk válni.

A mindent rögzíteni, befagyasztani igyekvő kizárólagosan anyagi másvilágból érkezett materialista “megfigyelő” sem tud teljesen elszakadni a világfolyamattól. Agyának fényképezőgép-szerű kattogása közben egy folyam elkapja a képet, egy másik a fényképezőgép állványát, egy harmadik a fényképezőt magát. A világfolyamat mindenkit magába ölel, és mindenkit másképp. A fényképező és a világ között folyamatosan változik a távolság, a viszonyok rendszere, ha túltekintünk a fényképezők lepréselt pillanat-távlatain az élet egészének távlataiba.

A fizikai szemlélet mindebből csak a kozmikus törvények külsődleges, a kozmikus értelmi irányítottságtól elszakítottnak tekintett objektivitását, fizikai mivoltát látja. A fizikai szemlélet az előrehaladó világfolyamatnak csakis éppen levedlett bőrére összpontosít. A fizika felfogásmódja nem az egész világfolyamatot, hanem csak a világfrontot tartja létezőnek. A világfront az előrehaladó világfolyamat megvalósulásba mártózó felszíne. És mivel ez a felszín az, ahol a világfolyamat irányítása történik, ezért a világfront törvényei csakis a világfolyamat egészének, fejlődésének, mozgató erejének, eredeti irányának figyelembe vételével érthetők meg.

Képzeljünk el egy olyan hadvezért, aki csakis a front törvényeinek viselkedését tanulmányozza. Megfigyel minden front-helyzetet, és kialakítja a front-helyzetek tudományát. Szakember lesz belőle. Miután sok-sok ilyen hadtudós évezredeken át sok-sok frontot megfigyelt, ezek után bejelentik, hogy ezen túl a frontok alakulását tudományosan fogják irányítani, a frontok megfigyelt törvényeinek alapján. A fronton csakis a front törvényei érvényesek – állítják, és kizárnak minden olyan észrevételt, ami a hátország érdekeinek védelmét, vagy magát a hadviselés eredeti értelmét képviseli. Ilyen tudománytalan szemléletre nincs szükség – jelentik ki, és a frontok objektív mozgástörvényeire hivatkozva úgy alakítják a frontok mozgását, hogy az csak számukra, a hadvezérek számára legyen előnyös, ne pedig a hadsereg számára, de eközben, önös érdekeiket takargatva az objektivitásra hivatkoznak. És mivel ők értenek a legjobban az objektív (függetlenített) front-törvényekhez, mindig elő tudnak rángatni olyan front-törvényt, ami éppen az ő érdekeiket szolgálja. Így aztán állandósítják a hadviselést, a hátország eredeti hadviselési céljait háttérbe szorítják, lehetetlenné teszik, kötelezővé teszik az ország népétől függetlenített fronttörvények szolgálatát, az örökös hadviselést azok szerint a törvények szerint, amiket igazán csakis ők tudnak kihasználni.

Tudjuk, mennyire eltérnek az élet és a hadviselés törvényei. Hadviseléshez katonai törvények tartoznak. Békeidőhöz emberibb törvények járnak. Hadviselés idején a közkatonák nem szólhatnak bele a parancsnokság döntéseibe. Az ő dolguk csakis a szigorú engedelmesség. Békeidőben viszont elvileg mindenki a maga ura. A kozmikus világfolyamat összefüggésében az anyagi megvalósulás értelmét csakis háttere, a világfolyamat szellemi teste, értelme, eredeti rendeltetése adhatja meg. És mivel a világfolyamat megvalósulása egy anyagi felszín létrehozását jelenti, a világfolyamat kozmikus testének pillanatnyi felszínét, frontját, ezért a fizikai téridő viszonyrendszerét a frontviszonyok határozzák meg. Az anyagiság a téridőben kiterjedtséget jelenti, a szellemiség a téridőn kívüli, szellemi világban megvalósuló kiterjedtséget. A világfolyamat kozmikus szellemi húsának csak vékony héja a fizikai téridőben nyüzsgő anyaghéj.

Gyermekkorunkban, bensőséges, természetes élményeinkben ma is átéljük, hogy az ég, a háztetők, a Hold, a Nap, a csillagok szinte elérhetőek, érezhetően közeliek. És ha ez így van, akkor ez nem lehet másképp, mint úgy, hogy a csillagok nem mozdultak el közelebb hozzánk, csak a távolság csökkent le, csak belső világunk került közelebb a csillagokhoz. A fizikai téridő éppúgy vékony héja a belső kiterjedésnek, ahogy az anyagi világ vékony héja a kozmikus világfolyamatnak. És amíg a fizikai tér nem képlékeny, nem rugalmas, nem hallgat érzéseinkre, addig a belső tér érzéseink, vonzásaink irányítása alatt képes magába ölelni a fizikai távolságokat. A belső kiterjedés (idegen szóval: dimenzió) tehát végtelenül gazdagabb, mint a fizikai kiterjedés, a fizikai tér. És ahogy a front törvényei merevebbek, mint a hátországé, úgy a fizikai tér viselkedése is merevebb, mint a valóságos téré, a belső kiterjedésé. Az anyagi világ csak egy metszete a belső térben előrehaladó kozmikus világhajónak, csak a hullámokat szétválasztó hajóorr torlódó hullámfontjának pillanatnyi metszete. Az, hogy az anyag nem hull minden pillanatban a szellemibe vissza, csak a szellemi valóság következetességével magyarázható. A hajóorr hullámai hullámhegy-szerűen terjednek, de ez nem jelenti azt, hogy a hullámhegyek objektív törvényei kizárják a hullámokat keltő hajótest létét és előrehaladásának tényét.

Életerőnk átélése elemi erővel hajt minket életünk eredeti értelme megvalósítása felé. Mindannyian föl kell fedezzük, mire születtünk, milyen életfeladat megoldására jöttünk létre. Ahhoz, hogy tudjuk, mit kell tennünk ebben az anyagi-szellemi világban, tudnunk kell, mi volt eredeti célunk, eredeti természetünk, mielőtt erre a világra érkeztünk. Ehhez szellemünknek ki kell nyújtóznia, fel kell melegítenie az anyagi világ szorítása alá került szellemi végtagjainak élet-keringését. Vagyis feladatokat kell kitűznünk magunk elé, meg kell találnunk a legnemesebb célt, eszmét, az eredeti, természetes, velünk született életcélt, és ezt kell életünk révén valóra váltanunk, érvényre juttatnunk, itt, ebben a világban. Ideje, hogy égnek eredő szellemek legyünk, akik anyagi testüket, anyagi lehetőségeiket a legnagyszerűbb élet-eszmény közösségi megvalósítására fordítjuk. Félkarú óriás az anyagi világ a szellemi nélkül, akárcsak a szellemi az anyagi nélkül. Az emberiségnek meg kell tanulnia felegyenesednie az anyagi világ egysíkú létmódjából, visszaszereznie a szellemi világ valóságát, és a szellemi látás segítségével rátalálni az anyagi-szellemi világ eredeti céljára, létfeladatára.

(folyt. köv.)