Megjelent: KAPU 2003.03, 50-53

A Kozmosz fogalmának rejtélye – 3. rész

A pitagorászi hagyomány négy alapvető eleme: 1.) a lélek halhatatlan, 2.) a lélek másfajta állatba vándorol, 3.) a múltbeli események ciklikus folyamatban ismétlik magukat és semmi sem új egy abszolút értelemben, 4.) minden élő dolgot hasonlónak (homogéné, azaz szó szerint: azonos tőből születettnek) kell tekinteni.

A Kozmosz fogalmának rejtélye c. sorozatunk előző két részében bemutattam, hogy a lélek halhatatlanságát mire alapozta Pitagorász, és hogy a lélek másfajta állatba vándorlása alatt nem földi, hanem égi állatot, az Élő Világegyetemet kell érteni, vagyis lelkünk halálunk után a csillagvilágba költözik (ld. még az Interpress Magazin 2003. április-i számában a szerző cikkét). Hogyan értsük a 3.) pontot?

A Világegyetem eredete: káoszból vagy Kozmoszból?

Pitagorász korában a görögségnél és sok más népnél általános volt a hiedelem, hogy a világ a káoszból keletkezett. De keletkezhetett-e a Világegyetem a káoszból? Ha a káosz a teljes véletlenszerűséget, törvényszerűség-nélküliséget jelenti, akkor semmiesetre sem. A modern fizika is kimutatta, hogy a véletlenszerű folyamatok valójában szigorú törvényeket követnek. Magának a véletlenszerűségnek is vannak törvényei, amit a valószínűség-számítás ad meg. És mivel ezek a törvények elválaszthatatlanok a véletlentől, ezért a káosz nem lehet törvény nélküli. Ha pedig törvények vannak benne, akkor már létezésről kell beszélnünk. De még ennél az ellentmondásnál is többről van szó. A káosz logikailag sem lehet végső valóság.

Ha a világegyetem a káoszból keletkezett, és a káosz a végső valóság, akkor a káosz időtlen idők óta fönn kellett álljon. Más szóval: ha a káoszt a “fehér zaj”-hoz hasonlítjuk, azaz a rendelkezésre álló lehetőségek folyamatos és egyenletes megvalósulásához, akkor a káosz mint kozmikus végső valóság tételezése azzal egyértelmű, hogy végtelen időkön át minden a legtökéletesebb zűrzavarban, mindenféle információ nélküli állapotban volt. Csakhogy ebben a formában meghasadni látszik az évezredes dogma kőpáncélja. Ha ugyanis a káosz örökké létezett, akkor valami rajta kívüli tényezőre feltétlenül szüksége volt, arra, amelyik képes volt időtlen időkön át fenntartani a káosz kaotikus jellegét, és egyben megakadályozni, hogy a káoszból véletlenül valamiféle rend alakuljon ki időnek előtt. Egy ilyen káoszfenntartó erő viszont szigorúan egységes, állandó és következetes erőként kellett volna hasson végtelen időkön át, tehát magában hordozná a legszigorúbb rend fenntartásának követelményét! Miféle káosz az olyan, amelynek alapja egy örök rend? A káosz fogalma önmagát számolja fel, és kényszeríti átmeneti jelenséggé válásra. A káosz tehát fogalmából adódóan nem lehet örök. Logikai szükségszerűség, hogy valami más természetű világállapot meg kellett előzze, és hogy véges időtartamú legyen. A káosz magától nem maradhat fenn végtelen ideig, tehát nem alkalmas fogalom arra, hogy a múlt végtelenjéből átvezessen a ma birodalmába. De a káosz mint őslétező a világrend létét is tagadja: a káosz-elmélet szerint ugyanis a természetes ősállapot a káosz, az iránytalan vakvéletlen birodalma, minden rend és törvény nélkül. De a legalapvetőbb törvények nincsenek az időhöz kötve. A fizikai törvények ma is ugyanazok, mint tegnap, mint száz éve, mint mindig. A káosz-elmélet a világrendet egy mesterségesen kiagyalt szakadékba taszítja.

Ha a káosz nem lehet végső valóság, mi lehet az? A fentieket meggondolva, az öröklét nem is olyan egyszerű vállalkozás. A valóság örökléte nem áll meg magában, azt biztosítani kell. Ha bármiféle belső folyamat alakulása olyan irányba visz, amely a rendszer egészének öröklétét veszélybe sodorhatja, akkor a rendszernek külön intézkedéseket kell életbe léptetnie. Csakis olyan rendszer lehet tehát örök, amely képes saját folyamatainak egészét áttekinteni, értékelni, értelmezni, a megfelelő szempontok, elsősorban az örökkévalóság követelménye alapján, új intézkedéseket hozni, és ezeket az intézkedéseket hiba nélkül megvalósítani. Az örökkévalósággal szemben támasztott legelső követelmény tehát, hogy tevékenységének végső alapja egy értelmi és életre képes létmódot magába kell foglaljon. Más szóval: örökkévalóság nem lehetséges élet nélkül. A Világegyetem csak akkor lehet örök, ha képes arra, hogy folyamatainak alakulását folyamatosan az örökkévalóságra alkalmasság követelményéhez igazítsa.

Következtetésünk az, hogy nem a káosz, hanem csakis az élet lehet az örök világegyetem forrása. Ha a Világegyetem örök, ahogy azt a valóság első elveken alapuló mivolta bizonyítja (lásd G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, 2002), akkor örök mivoltát folyamatosan élettevékenységének kell biztosítania, ahogy minden élőlény folyamatosan gondoskodik élete fenntartásáról. A Világegyetem tehát szükségképpen élő (és gondviselő) természetű. A kozmikus lét végső alapja pedig nem feltétlenül elvont, személytelen elv, ahogy általában az “erő” és az “elv” fogalmát elgondolják. Az “erő” ugyanis ebben az esetben: az életerő. Az életerő pedig személyiségünk lehető legszemélyesebb tényezője, alapja és lényege. Személyiségünknek az a része, amely az életerő kivételével megmarad, ha egyáltalán van ilyen, csakis további életerő bekapcsolásával válhat bármilyen értelemben létezővé és fontossá.

A világ lényegi rendezettsége három elemet ölel magába: az anyagi, az élő és az értelmi valóságot. Ha pedig ez a három lényegi valóság létezik a világon, gondolhatja-e az ember, még ha értelme az egész világ megismerésére alkalmas is, hogy képes valami lényegi újdonság teremtésére? Gondoljuk bele magunkat Pitagorász helyzetébe! Vajon miért kellett egy mai fülnek ilyen negatívnak tetsző állítást kijelentenie – hogy abszolút értelemben semmi sem új, és hogy a múltbeli események ciklikus folyamatban ismétlik magukat? Pitagorász idejében azonban – ahogy azt a fentiekben bemutattuk – a káosz uralma alatt szenvedett a világfelfogás. Ebből a káoszból az Élő Világegyetem, a Kozmosz fogalma mutatott kiutat, és az abszolút újdonságot kergető görög filozófusoknak megmutatta, hogy az élet örök, maga minden más lét szülője, és így rajta kívül nincs más abszolút újdonság. Továbbá, éppen az élet örök mivoltából következik, hogy a Világegyetem örök életét körfolyamatokkal biztosítsa. Ez persze nem jelenti, hogy például minden egyes történelmi esemény meg fog ismétlődni, vagy hogy minden mozdulatunk, vagy az életünk egésze meg fog gépiesen ismétlődni, hiszen ez egy babonás nézet lenne, amely kiragadja a lényeget eredeti összefüggéséből és leegyszerűsítve gépiesíti. Csakis azok a jelenségek ismétlődnek meg, amelyekre a Világegyetem élő természetének biztosítására szükség van! Ha pedig ily módon közelebb kerülünk a pitagorászi “örök körforgás” néven félreértelmezett tétel eredeti értelméhez, akkor kikerülhetünk az örök körforgás taposómalmából is, ahogy azt könyvünk későbbi fejezetében látni fogjuk.

A pitagorászi hagyomány alapja

A pitagorászi hagyomány négy alapvető elemét sorra véve most már világosabban, teljesebb értelemmel mondhatjuk ki, hogy a pitagorászi tanítás lényegében a mágikus világlátáson alapszik. Ez a mágikus világlátás a világ lényegi életében végső elveket érzékel, innen fakad a végső elvek eszméje is. Ez a lényegi vonal az, ahol a mai világ egyetlen előremutató tényezője, a tudomány fejlődése a mágikus világlátásnak köszönheti létét, megszületését és kifejlődését. És fordítva: a modern tudomány előrehaladásával egyre nagyobb mértékben igazolja a pitagorászi világlátás lényegének helytálló mivoltát. Az Új Brit Enciklopédia (1988, 834) a fizikai tudományokról ezt írja: “A fizikai tudományok végső soron a klasszikus Görögországban létrejött racionalisztikus materializmusból erednek, amely maga a világ mágikus és mítikus nézeteiből fejlődött ki. A görög filozófusok a 6. és 5. században elhagyták a költők animizmusát és a világot a hétköznapi érzékelhető természeti folyamatok fogalmaival magyarázták”. Igen, itt az a vízválasztó, aminek mélységeibe bepillanthatunk. Túl a lexikon azon tárgyi tévedésén, hogy “görög filozófusok a 6. és 5. században elhagyták a költők animizmusát” (animizmus: az “anima”, lélek szóból ered, és a lélek valóságának tanát jelenti), hiszen sem Szókratész, sem Platón, sem Arisztotelész nem hagyta el az animizmust, fölmerül a kérdés: miért is kellett volna elhagyni az animizmust, és felcserélni a materializmussal? Azért, mert amit a költők mondanak, az eleve feltétlenül biztos, hogy valótlan? Mert a költők a hagyományos világkép alapján szemlélik a világot? És a hagyomány egészen biztosan téves? Így van ez az animizmus terén is? De mióta váltak a költők hiteltelenné – ha Homérosz még azt vallotta, hogy a költő legfontosabb feladata az igazság feltárása? Vagy csak azért kell megszabadulni az animizmustól, igazságértékétől függetlenül, mert “idegen vércsepp a görög vénában”? De miféle vér folyt a görög vénában, ha szembe helyezkedett az egész akkori világgal, azok kultúráit barbárnak minősítve, és szembe helyezkedett az emberiség egész szellemi múltjával, lebecsülve az ősök tudását? Vajon nem arról van-e szó, hogy a görög kultúra vált idegen vércseppé az emberiség kultúrájában? Vajon nem arról van-e szó, hogy a görögségnél kialakult talajtalanság, barbárság, az írásbeliség-nélküliségbe süllyedés évszázadainak emléke vezetett a kisebbrendűségi érzés ellensúlyozásának szánt gőgösséghez, a görög költők, minden más kultúra, sőt minden más filozófus, igazság lenézéséhez? Vajon nem arról van-e szó, hogy a görögségben öltött jószerivel először testet az emberiség újkeletű, általánosan terjedő betegsége, az egyetemes, átfogó igazság megtagadására alapozott anyagias fejlődés?

A mágikus világlátás megvilágítása

Érdemes felfigyelni az Új Brit Enciklopédia idézett részében arra, hogyan említi meg a modern tudomány alapjául a mágikus, mítikus nézeteket, majd hogyan tér át az animizmus elutasítására. Most akkor mágikus nézeteket vagy animista nézeteket kell elutasítani? Vagy a mágikusak megtarthatók, az animisták elvetendők? Inkább úgy fest a helyzet, mintha a “mágikus” és az “animisztikus” nézeteket az enciklopédia egybemosná. De azonosnak tekinthető-e az animizmus és a mágikus világlátás szemlélete? Egy másik kérdés is felmerül: ha a tudomány a mágikus nézeteken alapszik, akkor a tudomány vajon nem saját alapját tagadja meg, amikor elutasítja őket?

A kérdés tisztázáshoz forduljunk a lexikonokhoz, enciklopédiákhoz. Az amerikai Filozófiai és Pszichológiai Szótár (Dict. of Phil. and Psych., 1901, 1: 48) megállapítja, hogy három értelemben alkalmazzák az animizmus kifejezést. (1) az egész természet elevenségének hite, amely nem jelenti egyúttal a látható testektől különböző tényezők létét; (2) az a hit, hogy a testekben egy tőlük különböző valami lakozik; ez a valami azonban lehet anyagi; (3) a hit, hogy a testeket elhunyt emberek kísértetei lakják vagy elevenítik meg. A (2) értelmezést Tylor alkalmazza, a (3)-t Spencer “Az animizmus egyik vagy másik alakjában egyike a legrégibb elveknek, áthatja a primitív népek filozófiáját, és nyomát a kultúra minden állomásán ott hagyta, egészen máig hatóan. Legjellemzőbb alkalmazása a természeti erők magyarázata. A Napot és a Holdat, a szelet és az esőt, az aratást és az ínséget eleven lényeknek fogták fel, akiktől félni kell és le kell őket csillapítani, imádni kell és kiszolgálni”.

Vegyük észre, hogy ha az animizmus legjellemzőbb alkalmazása a természeti erők magyarázata, akkor ennyiben az animizmus valóban a tudományos indíttatással közös. Szembesítve az (1) értelmezést a materializmussal vagy a naturalizmussal, az animizmus nyilván nem tartja a fizikát egyedül illetékesnek a Természet vizsgálatában, hiszen a fizika csak az élettelen jelenségvilág vizsgálatára alkalmas. Másrészt, ha az (1) értelmezést kicsit kitágítjuk-pontosítjuk, akkor eljutunk az Élő Világegyetem eszméjéhez. Az Élő Világegyetem eszméje pedig, ahogy fentebb láttuk, a mágikus világnézet kifejeződése. A mágikus világszemlélet pedig az ókori kultúrák legfejlettebb formáiban, az ókori magaskultúrákban, a Kárpát-medencében az ősi írást kialakító magyar kultúrkörben, Közép-Ázsiában pedig a suméroknál, a káldeusoknál, a párthusoknál található. Így az animizmus és a mágikus világlátás összehasonlító vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy a helyzet kísértetiesen hasonló a sámánizmus és a mágus vallás, a mágikus világlátás viszonyához. A sámánizmus egy újkeletű kifejezés, fejletlen kultúrájú népek bizonyos hiedelmeinek jellemzésére. A mágus vallás az ókori ismert világ kimagaslóan legfejlettebb kultúrájának gondolatrendszere. A kettő nem ugyanaz, ahogy az üveggyöngyökkel játszó bennszülöttek és az üveggyöngyöket létrehozó technológia anyagi fejlettsége sem áll egy színvonalon. Ugyanez a hamis beállítás áll fenn az animizmus és a mágikus világlátás összekeverésében. Az animizmus egy újkeletű kifejezés a 19. századi természeti népek kultúrájának jellemzésére. A mágikus világlátás az ókori magyar magaskultúra jellemzője. A kettő nem ugyanaz. A beállítás ugyanabba az irányba visz el, ugyanabba az irányba igyekszik terelni felfogásunkat: a mágikus magaskultúra fejletlen, visszafejlődött, szervetlenül és töredékesen tengődő hiedelmekkel lefedése irányába. Ez a beállítás az értékeset, a magasan fejlettet igyekszik értéktelen látszatúvá tenni. Ezzel pedig a valóságot hamisítja meg, és a hamisítás nem marad következmények nélkül: a hamisítás butít.

Animizmus és mágikus rendszer

Vajon milyen alapon dönti el egy modern tudós, egy adott ősi kultúra anyagi nyomainak, régészeti emlékeinek feltárása során, hogy animista vagy mágikus nézeteket vallottak a kultúra megalkotói? A helyzet ma egyértelmű: a kérdés fel sem merül, hiszen a mágikus világlátás alaptermészetét egyrészt túlnyomórészt alapvetően félreértelmezték, félreértették, másrészt a gyakorlatban egy-egy kultúrkör jellemzésére mindmáig nem alkalmazták, legfeljebb részlegesen. Ugyanez vonatkozik a többi, hasonló nézetkörre: az ióni filozófusoknál a “hylozoizmus” néven ismert felfogás az “élő anyag”-ról, arról, hogy minden él, nehezen különböztethető meg az animizmustól. Mégis, az animizmust általában elmarasztalják, mint primitív nézetet, a milétoszi filozófusok pedig hylozoizmusukkal együtt az emberi történelem legnagyobb gondolkodói között vannak számontartva. Hasonlóképpen, a pánpszichizmus, amely szerint minden létező bír egyfajta lelkiséggel, nem egykönnyen különböztethető meg a minden létezőt lelkiséggel megelevenítő animizmustól. Mégis, az indiai Védák pánpszichizmusukkal együtt az emberiség legértékesebb kultúrkincsei közé számítanak. Valóban, Guthrie (1962, 66) megjegyzi, hogy a görög hylozoizmus könnyen lehet a görög animizmus maradványa. “Az animizmus, a pánpszichizmus és a hylozoizmus közötti megkülönböztetés nem világos a korai görög filozófiában” – írja az Új Katolikus Enciklopédia (Bonansea, 1967, 7: 285). Így tehát könnyen lehet, hogy a görög filozófiában kezdettől fogva meglevő, mégis időről-időre háttérbe kerülő, majd, a jelek szerint ismételt külső hatásra ismét bekerülő animizmus-hylozoizmus-pánpszichizmus-panteizmus-organicizmus valójában a kortárs mágikus kultúrák (magyar, káldeus) görög értelmezésbe beleférő lenyomata. Ez az értelmezés összevág a görög materialista racionalizmus folytonos küzdelmével az animizmus-hylozoizmus ellen, hiszen egy materialista, egyoldalú racionalizmus nem képes felfogni a többszintű racionalizmus mágikus mivoltát.

Kirk, Raven és Schofield (1998, 154) a hylozoizmus három válfaját különböztetik meg. Ezek a következők:

az a föltételezés, hogy valamiképpen abszolút minden dolog eleven;

az a meggyőződés, hogy a világot áthatja az élet, s hogy számos része, mely élettelennek látszik, valójában eleven;

arra való hajlandóság, hogy a világot mint egészet, bármilyen legyen is részletekbe menő fölépítése, egyetlen, eleven organizmusnak tekintsük.

Az első lehetőség az általános előfeltevésnek szélsőséges, ám a görög gondolkodás univerzáló hajlamát tekintve nem lehetetlen formája; azt lehet mondani, bizonyos értelemben ez jelenik meg Xenophanésznál. Thalész nézete erősen a második felfogáshoz közelít. A harmadik pedig a világ történetére vonatkozó régi geneológiai szemlélet mélyén van jelen amely bizonyos fokig megmaradt a filozófiai kozmogónia újabb, racionalizált formájában is. Ennek kapcsán Kirk, Raven és Schofield (1998, 154) megjegyzik, hogy az “animizmus természetesen oly régi, mint maga az ember”.

A Kozmosz fogalmának rejtélye így elvezet bennünket a mágikus szemlélet rejtélyéhez. Az Oxford Classical Dictionary (Versnel, 1996, 908) a mágikus címszónál a következőket írja: “a “mágikus” kifejezés felhangjai nem voltak szükségképpen negatívak. Nemsokára azonban a “magos”-t a görög “goné” (bűvész) kétséges praktikáival azonosították, ami miatt a csalás és pénzsóvárság negatív mellékértelme kezdte kísérni, mint például Szophoklésznél. Mégis, a késő antikvitásban különösen a görög “Mágikus Papírok”-ban a mágos visszanyerte eredeti jelentését, a “varázsló”-hoz némileg hasonló értelmét. A görög filozófia általában elvetette a mágiát”. Az angol nagyszótár, az Oxford English Dictionary (1989, IX: 185) a “Magian” címszó alatt a következőket írja: “1875 LIGHTFOOT Comm. Coloss. 151 Akkor volt ez amikor a mágikus rendszer meggyökerezett Kis-Ázsiában; 1877 Outlines Hist. Relig. 165 A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. A mágusokról pedig (1989, IX:202-203): “c1400 Three Kings Cologne 49 Szent Ausztin azt mondta, hogy a mágus szó káldeai nyelven annyi, mint ha azt mondanánk, filozófus; 1555 WATREMAN Fordle of Facions II. vii K iv b (Perzsiában) a mágusok (azaz a természet titkaiban járatos emberek)”. 1614-ben SYLVESTER Bethulias Rescue v. 301 megemlíti, hogy a párthusoknak is voltak mágusaik (u. ott).

Diogenes Laertius “A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájában megírja, hogy a mágusok az egyiptomiaknál is ősibbek. Művének első mondatai szerint “Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött el. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a perzsáknak voltak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusai, az indiaiaknak gimnoszofistái; a kelták és gallok között a druidák népe”. Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál (Gnoli, 1993, 80). “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak. A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul” (Stanley, 1731, 250). Babilon mágus papjait “káldeus” néven ismeri a történelem (Gnoli, 1993, 80). “A mágusok voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Pitagorász, Démokritosz, Platón, és ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” (Humbach, 1978, Gnoli, 1993, 80). “A mágusok a Napkultusz papi kasztja” (Redards, 1965, 1809). “A káldeus orákulumok (a mágusok szent mondásai) bizonyára nemcsak a tűz és a Nap tiszteletének előírásait tartalmazták” (Dodds, 1951, 285). Francois Lenormant 1877-ben megjelent, és 1999-ben újra kiadott könyve, a Káldeus Mágia, a ninivei királyi palota könyvtára egyik nagytáblájának fordításán alapszik. Lenormant (1999, 113) könyvében megállapítja, hogy a káldeus mágusok a világ lényegét végső elvekre vezették vissza. Az első és egyedülálló elv, amitől minden más származott, az “ILU”, aminek jelentése: Isten, Jó, az “egy isten”. A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör, 1993, 530). A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar vallás papjait mindig “mágus”-ként, az öreg főpapokat “pontifex magorum” néven illetik (Fehér, 1999, 197). “Pontifex” néven a római papság négy kollégiumának egyikét nevezték (North, 1996, 1219).

(folyt. köv.)