Megjelent: KAPU, 2002.11-12, 63-65.

A csillaghit rejtélye és az Élő Világegyetem (folytatás)

Eredményünket még világosabban erősíti meg Kandra Kabos könyvének következő mondata: “éjjeli táncaikban lépteik nyomán virágok nyílnak” (u. ott, 137). Más szóval: a csillag-fény éltető hatású, életadó hatású, ugyanúgy, mint a napfény; ahogy a napfény hatására kinyílnak a földi virágok, ugyanúgy a csillagfény nyomában is élet fakad. Így pedig kijelenthető: a magyar mitológia tudott a csillagfény, a napfény éltető hatásáról, és éppen ebben látta a csillagvilág éltető mivoltának legékesebb és leglényegesebb ismertetőjegyét! Grandpierre K. Endre fedezte fel, hogy “Valójában a mágikus világlátás a minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli. Azokat az erőket, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésekre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének” (1992, 12). A csillagfényen ereszkedő tündérek annak kifejezői, hogy a mágikus korban a kozmikus erőket érzékelték az élet legszebb megnyilvánulásainak. Ez a világlátás az alapja a csillag-hitnek! Észre kell vennünk, hogy ez a mágikus világlátás nem marasztalható el az “elmaradottság”, “primitivitás”. “kezdetlegesség” szokásos vádjaival. Fordítva: ez a mágikus tudás olyan ismereteket jelent, amelyek messze megelőzték a lényegi világismeret szintjén a modern világfelfogást. Nemcsak az érdeklődés szintjén, hanem a valósághoz kapcsolódás átfogó, lényegi kiterjedésében éppúgy, mint a jelenségek mögötti valóságos törvényszerűségek helytálló felismerésében. Továbbá, ezek a felismerések olyan messzemutatóak, amelyek egyben kapcsolódnak is a modern, materialista világfelfogáshoz, de úgy, hogy ennek értelmi kiegészítését is érzékelve, megismerve képesek a modern tudomány számára kísérleti programot is adni a világ lényegi, materialista módszerek számára is hozzáférhető megismeréséhez.

A népi tudás az élet olyan mélységeibe száll le, amit az anyagias, felszíni megismerésre irányuló modern tudomány már nem érzékel. Létezik a gyakorlati, mindennapi tudásnál egy fontosabb tudás: az életbevágó tudás, az életbevágó ismeretek terén kialakított helytálló tudás. – erről kéne igazán (könyvet írni): a népi életformának ezeréves lelki és testi szerkezetéről, melyet nem politikusok ácsoltak össze valamelyik társadalmi osztály védelmére, hanem névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, melyet a természettel és az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást” (Tamási Áron, Szülőföldem, 1940, 40).

Ezen a tündér-szálon, csillagfény-fonálon jutunk vissza az Élő Világegyetem lényegi mivoltának megismeréséhez, és legmélyebb titkainak megfejtéséhez. A Világegyetem élő mivoltát elsőként a napfény és a csillagfény információtartalmának megismerésével tárhatja fel a tudomány.

A Természet mint élőlény: a nem-európai hagyományok

“A nyugatiak nem vehetik tovább semmibe a nem-európai természetfilozófiákat, se pedig nem tekinthetik őket tudomány-előtti tévedések és babonák történelmének. Ahogy a század vége felé közeledünk (mármint a J. J. Clarke könyve megírásának idején, a 20. század végéhez közeledett – G. A.), hogy a Kelet, Afrika, Észak-Amerika és Ausztrália hagyományos kultúráinak népei olyan hozzállást fejlesztettek ki és őriztek meg a természeti világhoz, amelyből sok tanulnivalónk van. Ami közös bennük, az az emberi és természeti világ rokonság átérzése, annak érzékelése, hogy minden jelenség egybe tartozik és együttműködik, ahogy az élő dolog (így szól az angolban, thing – G. A.) szervei. Az animizmus, a hit abban, hogy a természetet szellemi erők teszik tevékennyé, ősi és igen elterjedt, a hindu szent írásokban éppúgy látható, mint az észak-amerikai indiánok szájhagyományában (mivelhogy az írásbeli indián hagyományt a nyugati kultúrának volt szerencséje kiirtani – G. A.)” (Clarke, 1993, 1. Fejezet).

A legrégibb hindu iratok a Védák, i.e. 1500-ig datálhatók vissza. A Rig-Véda teremtés-himnusza összevethető a bibliai Teremtés Könyvével (részlet):

“Kezdetben sötétség rejtőzött a sötétben; megkülönböztető jel nélkül, mindez víz volt. Az életerőt üresség fedte, és a hő erejével eredt”

Ki tudja a valót? Ki fogja itt közzétenni? Mikor történt? Mért történt? Az istenek később jöttek, a világegyetem megteremtésével

Az Atharva Véda “Az Élet Lehelletéhez”, részlet:

“Tisztelet az Élet Lehelletének, mert az egész Univerzum neki engedelmeskedik,

Aki minden urává vált, akin minden dolog alapszik…”

Chuang-Tzu, kínai filozófus, így ír:

“Amikor a dolgok az élet elvével összhangban teremtődtek, létrejöttek a fizikai formák. Amikor a fizikai forma magába foglalja és megőrzi a szellemet, őgy, hogy minden tevékenység saját elveit követi, az a természet.”

Az észak-amerikai indiánok számára az emberi életet mélyen átszövi a Kozmosz jelentése, és minden tevékenységüket a Természet életével kapcsolatban állónak tekintik – a Nappal, az évszakokkal, az állatokkal, a növényekkel, amelyek mindegyike isteni minőséggel töltött. Álló Medve: A Foltos Sas Földje, részlet:

“Akárhova megy a Lakota, Földanya vele van. Wakan Tanka-ból jött egy nagy egyesítő életerő ami minden dologban és dolgon át virágzott – a síkságok virágaiban, a szelek fújásában, a kövekben, fákban, madarakban, állatokban – és ugyanaz az erő volt amit az első emberbe leheltek. Így minden dolog hasonló volt és ugyanaz a Nagy Rejtély hozott össze. Minden földi, égi, vizi teremtmény hasonlósága valós és tevékeny elv volt. Az életnek ez az eszméje tette emberivé és adta a Lakotának a megingathatatlan szeretetet. Ez töltötte be lényét örömmel és az élet rejtelmével; ez adta számára az élet tiszteletét; ez adta meg minden dolog helyét a létezés összefüggéseiben és egyenlő fontosságot mindennek. A tudás minden dologban benne volt. A világ egy könyvtár volt és könyvei a kövek, levelek, füvek, és a madarak és állatok, amelyek hozzánk hasonlóan, részesültek a viharból és a Föld áldásaiból. Megtanultuk azt, amit a Természet tanulója mindig megtanul, és ez a szépség érzése volt.”

Összefoglalva: nem kerülheti el figyelmünket az az eltérő alakban és eltérő hangsúllyal, de összességében mégis egymást erősítő benyomás, hogy az első létező, az ős-létező az életerő volt, ami megelőzte az ember, az állat, a növények és a kövek létét, minden dolog egységes lényegét alkotva. Az élet elve megelőzte a fizikai létezést; az egész Univerzum neki engedelmeskedik; az istenek csak később jöttek.

Az élet tudományának kezdetei

Thomas S. Hall (1969, 7) az élet tudományos vizsgálata első nyomainak a babiloni vizsgálatokat tartja: “Babiloni előzmények, mítosz és vallás alapozták meg az ősi görög tudományt. Amikor a görög tudomány létrejött, tudomány-előtti tendenciákat örökölt, amelyek a Kozmoszt és tartalmát biológiai fogalmakban gondolták el; az egész univerzum, még ezen idők néhány kifinomult gondolkodója számára is, ténylegesen élő lény volt” (u. ott, 8).

(káldeusok: a fizikai törvények eredete)

Az emberréválás óta az ember a mágikus világlátásban élt, átélve az élet mágikus, vagyis Grandpierre K. Endre (1992, 12) felismerése, pontosítása szerint a kozmikus erők jelenlétét. A kozmikus, életadó erőket a mágikus korban – az ebben a könyvben feltárt és összegzett bizonyítékok szerint – őselvként fogta fel az emberiség. Az őselv természetéhez tartozik, hogy végső alapvalóság, vagyis léte minden konkrét létezőt megelőz – csakis ezért lehet maga minden jelenség magyarázata. Összegzésképpen kimondjuk a felismerést: az ősidőkben az emberiség megértette, hogy a világ a kozmikus ősélet elvén alapszik. Innen ered a beláthatatlan múltba, az első nyelv keletkezése előtti időkbe visszamutató felismerés: az első elv az élet elve. Ez az első elv nyilvánul meg a létesülő végső valóságok hármas alapelvében – aminek ma az élet, az értelem és az anyag végső, vagyis elvi valósága felel meg. Ez a három elv hozta létre elvi erejével a létesülő Világegyetem három létszintjét: az anyagot, az életet és az értelmet, amelyek mindegyike egyetemes, a tér és idő egészére kiterjedő létszint. Következésképpen, az istenek – ahogy azt a vallástörténeti munkák és ősi hagyományok tanusítják – a végső elveknek későbbi, módosult formái, személyesített, emberszerűvé torzított alakjai, amelyek elsősorban hatalmi célok érdekében alakultak ki.

Mi ennek a történeti visszatekintésnek a jelentősége tárgyunk, az Élő Világegyetem számára? Elsősorban az, hogy ha az élet – őslétező, sőt, maga a legelső őslétező, akkor az élet egyetemes, örökké létező természetű, vagyis a Világegyetem az Őséletből fakad! Megdöbbentő, hogy a különböző népek hagyományaiban mennyire megőrződött az Ősélet még nem emberiesített és nem isteniesített, leegyszerűsített képzete. Ott találjuk az egyiptomi Égi Tehén mítoszban, amelynek értelme eredetileg nem azt jelentette, hogy a Világegyetemet egy Égi Tehén alakjában képzelték el, hanem a Világegyetem – Élőlény eszméjének szemléltetése. Ahogy a magyar Csodaszarvas jelképisége sem egy hatalmas és csodás szarvast jelentett a régi korban, hiszen akkor még jelképekben gondolkodtunk, és nem szó szerint vettük a jelképek egysíkú értelmét. Tekintve, hogy az ősidőkben, a magyar nyelv keletkezésének idején az ember már érzékelte, értelmével felfogta a világ többszintűségét, ezért az ősnyelv jelképi nyelvként alakult ki, hiszen csak a jelképek segítségével lehet egyszerre többszintű jelentést kifejezni. A jelképi nyelv léte tehát önmagában bizonyítja a világ többszintűségének ismeretét, gyakorlati elismerését és kifejezését. Megdöbbentő, hogy a káldusoknál milyen épen maradt fönn a világ elvi és élő elvi lényegének ismerete. Megdöbbentő, hogy közvetlenül a Trója (az akkori időkben így hívták: a világ tüköre) eleste után hatszáz éves írástudatlanságba esett görög “sötét kor” után még mindig tudtak a görögök valamit az első elvek létéről. Megdöbbentő, hogy az indián hagyomány, a Védák, a kínai hagyomány sokszor szinte szó szerint megőrizte az Élő Világegyetem eszméjét.

Az életelv első, őslétező mivoltának felismerése után kísérletet tehetünk az eredeti teremtés-mítosz helyreállítására is. Ebben segítségünkre áll a Rig-Véda teremtéshimnusza, és az a felismerés, hogy a sötétség később költözött be az őslétezést teremtésre felváltó elképzelések kezdetéhez. A teremtésmítoszok, ahogy ma divat elnevezni őket, valójában – ahogy a mítikus idő meghatározásánál írtuk – nem annyira “teremtés”-ről, kezdetről, mint inkább a “korai”, “első”, “ősidő”-ről beszélnek (Toporov, 1988, 191). A káldeusok tanításairól fennmaradt, hogy “A kozmosz szerintük örök, nincs kezdete, s nem lesz vége sem” (Kákosy, 1978, 234). Világos, hogy ha a Világegyetem elvi lényegű, végső és egyetemes elveken alapszik, olyan elveken, amelyek megelőznek minden teremtett létezőt, akkor mindenféle anyagiságot, így a teret és az időt is megelőzik – természetesen az időnek nem anyagi, hanem logikai értelmében. Ez a megkülönböztetés, úgy tűnhet, kifinomult, olyan, amelynek a modern gondolkodást szeretik felfogni. Így például Szent Ágoston tanítását arról, hogy isten a világot az idővel együtt teremtette, osztatlan bámulat övezte és övezi – és valóban, ez olyan mély gondolat, amelyhez csak kevés nyugati ember volt képes fölemelkedni. Csakhogy ennél még többről van itt szó! Nem arról van szó, hogy az anyagi világot az anyagi idővel együtt kell elképzelni, hogy a kettő egy és ugyanaz. Arról is szó kellett essék, hogy a végső elvek meghaladják ezt az anyagiságot, úgy, hogy eközben valóságos anyagi hatást fejtenek ki, meghatározva a világ összes jelenségének lényegi viselkedését: az élettelen jellegűt, az élő jellegűt és az értelmi jellegűt. Itt tehát egy értelmileg felfogható és tudományosan kutatható elvről van szó, amely az ősi magyar világlátás felismeréseinek megfelelően matematikai alakba is foglalható. Azt hiszem, ideje észrevennünk, hogy ez az először általam itt megfogalmazott, a nyugatinál mélyebbre ható megkülönböztetés az idő természetével kapcsolatban nem most került először napvilágra. Bármilyen hihetetlen is, úgy tűnik, egykor ezt az idő-megkülönböztetést, az anyagi és szellemi idők között mindenki ismerte! Sőt, minden jel szerint mindenki és mindig ismerte – amíg az emberiség ki nem irtotta őshagyományait, és vele saját őstudását. Hiszen mi mást láthatunk abban a ma is közkeletű megkülönböztetésben, amely a valós időt és a mítikus időt megkülönbözteti egymástól? A Mitológiai Enciklopédiában, a “mítikus idő” címszó alatt Toporov világosan kimondja, csak éppen szükségünk volt újabb fogódzókra, hogy valódi jelentőségét megértsük: “az “ősidő” megelőzi az empirikus (történelmi), “profán” időt” (Toporov, 1988, 191)!

Az újkeletű, az eredeti feledésbe taszítása nyomán keletkezett káldeus teremtés-mítoszok néhány Alexander Polyhistornál fennmaradt, Berossus nyomán írt alakjában így fest:

“Létezett egy idő, amikor nem volt más, mint a vizek mélysége, ahol a legundokabb lények lakoztak, amelyet egy kettős elv hozott létre.” (Cory, 1828, 26). “Később, ahogy Bélus jött, és kettévágta a nőt, egyik feléből lett a Föld, másikból a mennyek, és ugyanakkor elpusztította a mélység állatait. Mindez (mondja Berossus) allegorikus leírása volt a természetnek: mert az egész univerzum nedvességből áll, ás ebben folyamatosan állatok jönnek létre.” (u. ott, 27). Csakhogy azt már tudjuk, hogy a nedvesség az Ég életadó ismertetőjegyeinek egyike (lásd fent), és ez megerősíti értelmezésünket, ami szerint az ég nem más, mint a földi légkör, csapadéktartalmával együtt. Az ég “mélysége” teljesen összevág ezzel az értelmezéssel, akárcsak a furcsa módon feltűnő “legundokabb lények”, akik később “állatok” néven szerepelnek. Lehet, hogy ezek az állatok a légköri párában élő mikrobák, baktériumok, bacillusok? Figyeljük azt is meg, hogy nincs szó a szövegben “teremtés”-ről: a történet egyszerűen egy Föld-előtti, a mai földi légkörre emlékeztető, élettel telített párájú ősködig nyúlik vissza az időben. Léteznek-e a valóságban olyan ősködök, amelyekből bolygók keletkeznek, és amelyekben még a bolygók keletkezése előtt parányi élőlények találhatók? Az utóbbi évtizedekben elsősorban Fred Hoyle és Chandra Wickramasinghe több évtizedes kutatómunkája eredményeképpen bebizonyosodott, hogy a csillagközi felhők, bár hőmérsékletük rendkívül alacsony, -260 fok Celsius körüli, mégis jelentős részben szerves anyagot tartalmaznak! Nemcsak jég és aminosavak, de kék algák, más néven kovamoszatok is találhatók ezekben a csillagközi ősködökben, sokszor a felhő teljes tömegének egy harmadát ilyen fagyott élőlények adják! Chris King “Biokozmosz” (2000) című tanulmányában kimutatta, hogy a csillagközi felhőkben szükségképpen nagy mennyiségben jönnek létre RNS molekulák, a DNS közvetlen elődei! Hoyle és King is felvetették, hogy a csillagközi felhők összehúzódását, a csillagkeletkezést és a bolygókeletkezést épp ezek a csillagközi felhőt alkotó mikroorganizmusok válthatják ki, indíthatják be! Persze ezeket a csillagközi mikrobákat (és utódaikat, a földi légkörbe az űrből szállingózó parányi élőlények) lehet éppen “undok” élőlényeknek minősíteni, de a tény akkor is tény marad: az az ősködöt, amelyből a Föld, a bolygók és a Nap keletkezett, már a Föld keletkezése előtt átjárta az élet, a mikrobák, kovamoszatok alakjában. Ezeket a lényeket nem is hozhatta létre más, mint egy kettős elv, hiszen az élőlények, ahogy azt Polányi Mihály is kimutatta, kettős irányítású rendszerek, mert rájuk egyszerre érvényesek a fizika és a biológia törvényei, miközben viselkedésüket nem a fizika, hanem a biológia törvényei irányítják. Ez a kettős elv jelen volt az ősködben, és így az élet elve éppúgy kozmikus, az egész Kozmoszt átható elv, mint a fizika alapelve (Lásd erről G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, 2002).

Értelmezésünk fényében a káldeus eredet-mítosz 7000 évvel ezelőtt a következő alakban állítható helyre:

Eredet-mítosz, i. e. 5000 körül: “Létezett egy idő, amikor nem volt még Föld, se Nap, se Hold, és a kozmikus ősködben már akkor folyamatosan parányi élőlények jöttek létre, és a világot egy kettős elv, az anyag és az élet elve hatotta át, s hatásukra az Élet lehelete lebegett a napsugaras csillagközi térség felett.”.

A gondolatmenetet tovább követve az ősköd megszületése előtti időkig, feltételezhetjük, hogy az őselvek lényegi ismerete több tízezer évvel ezelőtt sokkal elevenebben és pontosabban élt még a köztudatban. Előző tanulmányainkban (lásd A mitológia rejtélye c. tanulmányt, KAPU 2002/10) láttuk, hogy az ősember a mitológiai időt (álom-időt, elő-időt) is ismerte, pontosan és helytállóan képes volt megkülönböztetni az anyagi időtől, és természetszerűen együtt élt a Természet ős-titkaival. Ezek alapján megkísérelhetjük a több tízezer évvel ezelőtti eredet-mítosz helyreállítását is:

Eredet-mítosz, i. e. 100 000 körül: “A mai, anyagi idők előtt, az értelmi alapú, máig világító ősidőkben az Ősélet Végtelen Óceánja megszülte a varázserejű Világegyetemet, megtestesült gondolatban, életben, érzésben és az Élet Közös Világában, az anyagiságban. Az Élet lehelete lebegett a napsugaras kozmikus tájak felett, és hatására a Világegyetem megszülte a Tejutat, a Tejút megszülte a csillagokat, a Napot és a bolygókat. A csillagokból és a Napból a Földre áramló élet hívta életre a növényvilágot, az állatvilágot és a testvéri emberiséget. Az emberiséget napfény-lelke összekötötte az állati, növényi és a kozmikus élő világgal, és így a napfény révén közvetlenül tudomására jutott, ami az állati világban, a növényi világban és a kozmikus világban élő életerő számára ismert: a Világegyetem végső titkait így az ember a Természettel összeforrva képes volt közvetlenül felfogni és megérteni.”

Irodalomjegyzék:

Holbrook B. The Stone Monkey: An Alternative, Chinese-Scientific, Reality. New York: William Morrow and Company, Inc., 1981, 134.

Lewin, Roger, 1986, Bevezetés a bőségbe, ld. Cherfas, J., Lewin, R. (szerk.) Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. Gondolat, Budapest, 14-15.

Doane, T. W. 1882/1985, Byble Myths and Their Parallels in Other religions. Health Research,Mokelumne Hill, California, 8-16.

Grandpierre, K. Endre, 2000, Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, World Futures, 55: 357-379.

Meletyinszkij, J. 1985, A mítosz poétikája. Gondolat, Budapest, 218.

Tillier, A.-M., Arensburg, B. 2000, The Speech Capability of Neandertals: an obsolete discussion. Praehistoria, 1: 55-62.

Toporov, V. Ny. 1988, Világmodell, Mitológiai Enciklopédia, I. köt., 272.