4.2. A biológia önállósága és függetlensége a fizikától

Nem mindennapi szellemi kalandra indulunk, amikor az élet mibenlétét és a fizikai világhoz való viszonyát tisztázni akarjuk. Elkerülhetetlenül filozófiainak tekintett kérdéseket is érintenünk kell, mert a modern tudomány maga is filozófiai előfeltevéseken alapszik. A filozófia talán legelső feladata a valóság mibenlétének feltérképezése, a valóság felépülésének meghatározása. Sajnos, a filozófia a természettudományoktól eltérően az elmúlt ezredévekben meglehetősen önkényes, jórészt ellentmondó állításokra jutott, éppen végső alapjaiban tisztázatlan maradt. Márpedig nem lehet bizonytalan, homályos alapra szilárd épületet építeni. A tudományban sokszor úgy tűnik, nincs igazán szükség az elvi alapok végső tisztázására, hiszen ott vannak a kísérletek, a tapasztalatok, az igazság végső ítélőbírái. Ez az érvelés azonban – mint látni fogjuk – nem állja meg a helyét. Még kevésbé gondolhatjuk, sugallja a közvélekedés, hogy egy olyan természetű ismeret-ág, mint a filozófia, amelynek kapcsolata a tapasztalattal jóval áttételesebb, képes elérni a tudományos ismeret szilárdságának, megbízhatóságának fokát, anélkül, hogy világosan, pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazná és tisztázná saját végső, elvi alapjait.

Ha kizárólag a valóság sokrétűségét, szinte kimeríthetetlen gazdagságát tartjuk szem előtt, nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legkülönfélébb, egymásnak homlokegyenest ellentmondó filozófiák fejlődtek ki, és burjánoznak olyan gazdagon, mint egy félig sikerült atomtámadás után a mutáns növényzet. Mégis úgy tűnik, hogy a különböző filozófiák éppen a filozófia alapvető kérdésében, a valóság felépülésének mivoltában nem állnak talán egymástól áthidalhatatlan távolságban. Érdemes azt is meggondolnunk, hogy a valóság felépülésének megismerésében a modern tudomány nagy segítséget jelenthet, mert a filozófiák burjánzásával szemben tudományból csak egy van. Tekintve, hogy a tudomány végső alapjai lételméleti előfeltevéseken épülnek föl (Bunge, 1967, 291), legelső feladatunk a következőképpen pontosítható: vizsgáljuk meg a tudomány lételméleti előfeltevéseit. Ha vizsgálatunk arra az eredményre vezet, hogy a tudomány lételmélete, a létezés alapvető mivoltáról alkotott képe helytálló, akkor máris eljutottunk a valóság felépülésének megismeréséhez. Ha pedig vizsgálatunk az ellenkező eredményre vezet, arra, hogy a tudomány létfelfogása kiegészítésre, javításra szorul, a szükséges javítások felismerésével a valóság felépülésének egy helytállóbb képéhez juthatunk el.

A végső valóság fogalma

Tanácsosnak tűnik az alapvető fogalmakat pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazni. Tekintsük a valóság lét-szerkezetét a hagyománnyal egyezően “végső valóság”-okból felépülőnek. Jelen munkámban a végső valóságot a következő módon határozom meg:

meghatározás: akkor tekintek egy létezőt végső valóságnak, ha egyetemes és önálló. Egy valóság akkor önálló, ha nem vezethető vissza más valóságokra. Egy valóság akkor egyetemes, ha kiterjed az egész Világegyetemre, ha kimutatható, hogy léte nem korlátozódik a térben és az időben.

A végső valóságok jelöltjeinek történeti áttekintése

Miféle tényezők tekinthetők végső valóságnak? Ez a kérdés végigkíséri az emberiség egész gondolkodását. A végső valóságok természete összefügg a világ felépülésével. Összefügg azzal, hogy egy vagy több lényeg, szint, réteg, alapvető tudományos osztály alkotja a világot. Az alapvalóságok kulcsszerepet játszanak minden filozófiai rendszerben és a tudomány megalapozásában. Ezért fontos röviden áttekinteni azokat a legfontosabb létezőket, amelyeket valóságnak tekintettek.

A káldeus mágiában (Lenormant, 1999, 114) a végső valóságok az első elvek. “ILU, az Egység és a Jó Első Elve, minden dolog egyetemes és titokzatos forrása egy hármasságban nyilvánul meg, válik külsővé és láthatóvá. Ezt a hármasságot ANU, az idő és a világ istene, a minden dolog alapvető és egyetlen elvéből eredő teremtetlen anyag istene; HEA, az értelem, ami megelevenítette és termékennyé tette az anyagot, amely áthatja az univerzumot irányítja és élettel belehelte; és BEL, a teremtő istenség, a szervezett világegyetem kormányzója alkotja.” Az ősi magyar mágikus világlátásban az alaplétezők a Világegyetem első elve, az ÉLET (élet-elv), és az ebből az egyetlen, mindent átfogó elvből eredő hármasság: a Természetet átható növényi életelv, ILLAT, az állatvilágot életrehívó elv, az ÁLLAT, és az értelmes öntudat világát előhívó ELME-elv (Grandpierre, 2001a), amelyek mindegyike az ÉLET, az ELSŐ és az ELV szavak közös gyökeréből, ÉL-ből fakad. Később az ősi görögöknél fennmaradt a végső elvek eszméje. Khrüszipposz (i.e. 280-207?) a korai görög sztoikus filozófus, valószínűleg szkíta és káldeus mágusok tanításának hatására az alapvető valóságoknak a következőket tekintette: EXISZ, a létet hajtó végső elv; PHÜZISZ, a növényvilágot hajtó végső elv; PSZÜCHÉ, az állatvilágban tevékeny elv; és NOUSZ, az emberi értelmet ösztökélő elv (Zeller, 1865, 178; Erdmann, 1896, 174). A kínai univerzizmusban (Glasenapp, 1975, 141) az ég-föld-ember, erkölcsi-szellemi-fizikai, természetes-történelmi-nemzeti osztályozás vált alapvetővé. A Rig Védában a szellem-élet-anyag, az ég-élőlények-föld felosztás mutatható ki (Eliade, 1994, 195). A Purusaszúktában (Rig-Véda X, 90) Purusa, az ősi óriás testének feldarabolásából ered az ég, a föld, a Hold, a Nap, az istenek. A himnusz világosan kijelenti, hogy Purusa megelőzi és meghaladja a teremtést, minthogy a Kozmosz, az élet és az emberek az ő testéből származnak. Az egyiptomi teremtéstörténet (Eliade, 1994, 81) a föld (anyag), fény (energia), az élet és a tudat megjelenésével indul. Az indiai szánkja-rendszer a Szellemet (purusa) és az Anyagot (prakriti) tekinti két örök, nem teremtett világelvnek (Kunzmann et al., 1991, 19). A nyugati kultúrában Aquinói Szent Tamás hármas felosztást lát szükségesnek: ezek az Isten, a szellem és az anyag. Az anyagi valóság ismét hármas felépítést mutat: állati, növényi és ásványi világra oszlik. Wolff (1730), Goclenius (1613) és Micraelius (1652) nyomán elsőként vezette be az ontológia (lételmélet) fogalmát. Ő a létezők három fő osztályának a lelki, kozmikus és isteni létezőket tekintette. Ezt a felosztást Kant is átvette.

Nicolai Hartmann lételméletében (1949/1972, 271) a valóságot négy szintből fölépülőnek írja le. Legalsó szinten található a kozmosz, ezen épül fel a szerves birodalom, amely kiterjedése szerint elenyészően kicsi a kozmoszban, de minden függősége mellett is önálló létszintet alkot. Az organizmus hordozza a felette felépülő lelki világot, a tudatot. Erre épül a szellemi élet, amely közös szférát alkot, összekötve a nemzedékeket. Az ember jelensége három alapformában mutatkozik meg: ezek az egyén, a nép és a történelem (Hartmann, 1944/1972, 409). Mario Bunge (1980, 45) felosztásában a konkrét egységek öt különböző fajra oszthatók, piramis-szerűen. A világ-piramist a fizikai dolgok – (bio)kémiai rendszerek – pszicho(bio)rendszerek – társadalmi rendszerek – technikai rendszerek alkotják. Medawar (1974) és nyomában Peacocke (1986, 17) a világot négy szintre osztják, amiket a fizika, a kémia, a biológia és az ökológia/szociológia vizsgálnak. 1993-ra Peacocke ezt a felépítést két dimenzióra terjesztette ki. Függőlegesen a négy szint növekvő összetettségben épül egymásra: a fizikai világ, az élő szervezetek, az élő szervezetek viselkedése, és az emberi kultúra. A vízszintes tagolódást a működésbeli szerveződés rész-egész hierarchiái alkotják. A biológiában például a makromolekulák, az organellák, a sejtek, szervek, egyedi szervezetek, populációk, ökorendszerek. Russell (2000) szerint Peacocke elemzése kétségkívül széles egyetértést élvez a tudományos közösségben.

E futó áttekintés megmutatja, hogy bár a különböző szerzők, iskolák bizonyos mértékig eltérően közelítik meg a világ végső valóságokra tagolását, mégis összességében határozottan megfigyelhető egy lényegi közösség, nagyvonalakban egyezik a kép. Úgy gondolom, hogy az eltérések egyik fő oka, hogy a megközelítések nem a végső fogalmak egy közösen elfogadott, egyértelmű meghatározásán alapulnak. A figyelemre méltó egyezések azonban jelzik egy ilyen meghatározás körvonalait. Tegyük még hozzá, hogy a tudományok alapvető tagolódásának, felosztásának kérdése szorosan kapcsolódik a valóság végső tagolódásához. A matematika-csillagászat-fizika-biológia-pszichológia-szociológia vagy a filozófia-természettudomány-társadalomtudomány felosztások szoros kapcsolatban állnak a világ felépülésével. Tömörítve az anyagi(fizikai) – biológiai (élő) – társadalmi, fizikai-szellemi-erkölcsi, földi-emberi-isteni, természeti-történelmi-nemzeti-egyéni megközelítési vonalakra bukkanhatunk, s ezek egymással is szoros kapcsolatban állnak. Így tehát várható, hogy sikerül a végső valóságokat közmegegyezésre alkalmas módon felismerni. Hogy mi számít valójában végső valóságnak, azt rendszeres és alapos vizsgálódások alapján dönthető el. Javaslatom az, hogy nézzük meg, miféle végső valóságok adódnak az 1. meghatározás alapján. Az első lépés megtételéhez meg kell vizsgáljuk a régi, megoldatlan kérdést: visszavezethető-e a biológia (lényegében) a fizikára?

A tudomány filozófiai előfeltevéseinek összefüggése a visszavezethetőséggel

Sajnos, alig ismert, hogy a modern tudomány miféle filozófiai természetű előfeltevéseken alapszik, és ezek mennyiben érintik a tudomány lényegét és a tudományos világképet. Ezért vizsgáljuk most meg, a valóság felépüléséről kialakított előfeltevések hogyan jelentkeznek a tudományban. Talán a ma legmérvadóbb munkásságot ezen a téren Mario Bunge fejtette ki. Bunge (1967, 5.9.) kimutatja, hogy “a filozófia része a tudomány épülete konstrukciójánál alkalmazott állványozásnak…a tudományos kutatás ténylegesen előzetesen feltételez és ellenőriz néhány fontos filozófiai hipotézist”. Tekintsük át röviden, a tudomány miféle előfeltevéseiről tudósít Bunge (1967, 291). Itt most csak az első két feltevést emeljük ki. Először is, megemlíti a “realizmust”, amely “azokat a filozófiai feltevéseket jelenti, hogy vannak létezők, amelyek a megismerő alanytól függetlenül léteznek”. A realizmus a tényszerű igazság eszméjén alapszik, a tények valóságosságának feltevésén, a tények “külső” természetének feltevésén, a kutatás tárgyának a rákérdező alanytól való elválaszthatóságának feltevésén. Másodszor, a “realizmus” Bungénél (1967, 291-292) ötödikként felsorolt eleme azt a feltevést jelenti, hogy “a természettudomány, szemben az olyan tudomány-előtti nézetekkel, mint az animizmus és az antropomorfizmus, a természetről nem a tipikusan emberi tulajdonságok fogalomtárával ad számot, amit akkor kellene tennie, ha a természet valahogyan függene az alanytól. Így a megismerés tárgyának viselkedését nem saját elvárásaink vagy más alanyi változó fogalomtárával írjuk le, hanem ellenkezőleg, ésszerű elvárásainkat a tárgy számunkra megismert objektíven megerősíthető tulajdonságaival.” Hadd fejezzem ki ezzel összefüggésben, hogy az animizmus, a természet jelenségeinek öntevékenységét felismerő felfogás – amiről később részletesebben is szó lesz – nem jelent szükségképpen, eleve tudománytalan nézetet. Ellenkezőleg, William McDougall (1920), a Harvard Egyetem pszichológia professzora, közel 400 oldalas könyvet írt az animizmusról, hogy bebizonyítsa a tapasztalati tudomány céljaival és módszereivel, hogy az emberiség gondolatrendszerei közül éppen az animizmus az, ami legközelebb áll a valósághoz, és hogy a lélek koncepciója nélkülözhetetlen a tudományos megismerés számára.

A Bunge által a realizmus ötödik elemeként megadott “antropomorfizmuson kívüliség” követelménye, úgy gondolom, további tisztázást igényel a valóság létszintjeinek felépülésével kapcsolatban. Ha a tudomány létfelfogását a fizika-biológia-pszichológia/szociológia osztályozással fejezzük ki (mivel az ember lényegében társas lény), hogyan kell értsük az “objektivitás” követelményét? A “természet”-tudományok összefüggésében, az animizmussal és az emberszerűséggel szemben az “objektivitás” igénye arra utal, hogy a tudományos vizsgálódás során figyelmen kívül kell hagynunk az emberi létezéshez tartozó létszinteket. Ha ennek során figyelmen kívül hagyjuk nemcsak az emberi öntudat lehetséges szerepét a megismerésben, hanem az életet előidéző “pszichét”, az anyagot az élő szervezetekben megelevenítő lélek szerepét is, mivel ezek kétségkívül az emberi létezést az élettelen jelenségvilágtól megkülönböztető létszintekhez tartoznak, akkor a természetet kénytelen vagyunk eleve, minden tudományos vizsgálódást megelőzően élettelennek minősíteni. Így tehát a “realizmus”, a valóságra irányultság Bunge által felismert követelménye, amit a modern tudomány általánosan alkalmaz, egy meglehetősen szűkkörű, materialista megközelítésnek bizonyul, ami a tudományos vizsgálódást megelőzően kizárja a valóság az élettelen anyagtól különböző lényegi szintjeit. Ezt a követelmény azonban túlságosan egyszerűsítő, átfogó összefüggésben pedig tudományosan tarthatatlan.

Vessünk még egy pillantást erre a pontra. Bunge a tudomány második számú filozófiai előfeltevésének a pluralizmust, a valóság többszintűségét tekinti. “A második, az előbbivel összefüggő előfeltevés az, hogy a magasabb szintek az alacsonyabb szintekben gyökereznek, mind történelmileg, mind jelenidejűleg. Azaz, a magasabb szintek nem önállóak, hanem létükben függenek az őket fenntartó alacsonyabb szintektől, és az evolúciós folyamatokban az alacsonyabb szintekből eredtek az idő folyamán. A magasabbnak a mélyebben gyökerezése adja annak objektív alapját, hogy a magasabbat részben az alacsonyabból magyarázhassuk és viszont…a módszertani redukcionizmus (visszavezetés) nem tévesztendő össze a lételméleti visszavezetéssel vagy a létszintek tagadásával” (Bunge, 1967, 294). Észre kell azonban vennünk, hogy Bunge adós maradt az általa alkalmazott két fontos fogalom, az “önálló” és a “lételméleti” megvilágításával. Akárhogy is, álláspontja egy olyan fizikai felfogást fejez ki, amely megengedi magasabb létszintek létét is, amennyiben ezek is végső soron fizikai természetűek (ez a “nem-reduktív fizikalizmus” álláspontja). Mit jelent ez? Például azt, hogy egy zárt áramkörben más törvények uralkodnak, mint ha egyes elemeit különválasztjuk. Az áramkör összeállításával és az áram bekapcsolásával új, “magasabb” szintű jelenség jön létre. Ez a “magasabb” szintű jelenség azonban visszavezethető az elektronok, ionok mozgására, tehát a fizika törvényeire. Ebben a felfogásban tehát a valóság egésze fizikai, élettelen természetű. A biológiának, mint az anyagi világhoz tartozó létszintnek, eszerint van ugyan egyfajta önállósága, ahogy a kémiának is, de ez az önállóság leginkább csak gyakorlati és nem elvi jelentőségű, hiszen ebben a felfogásban elvi szinten minden létszint fizikainak minősül. Ha a materialista “realizmus”, valóságra irányultság megköveteli az animizmussal (megelevenítéssel) és az antropomorfizmussal (emberhez hasonlósággal) szembefordulást, akkor az élet nem alapulhat saját, önálló, független alapelvén, hanem csakis a fizikáén. Bunge (1980, 217) úgy fejezi ki ezt, hogy “fenntartható az elképzelés, hogy az elme nem az alacsonyabb szintű dolgokból tevődik össze – hanem bizonyos idegi rendszerek olyan tevékenységeiből, funkcióiból, amelyekkel az egyes idegsejtek önmagukban feltehetőleg nem rendelkeznek. És így az emergentista (“felmerülő”, a magasabb létszint alacsonyabb szintről eredését, felmerülését, felbukkanását valló) vagy rendszerszemléletű materializmus – szemben a kiküszöbölő materializmussal – az átfogó többszintűséggel összeférhetőnek bizonyul.” Azt gondolom, mégiscsak kérdés, hogy mennyiben tekinthető átfogónak egy olyan “többszintűség”, amely a lételméletileg magasabb, vagyis az alacsonyabbtól független alapelvű létszintek létét egyaránt anyaginak tartja, vagyis minden létszintet anyaginak minősítve az egész valóságot anyaginak fogja fel. Mit ért Bunge a “lételméleti szint” fogalma alatt, ha minden létszintet anyaginak gondol? Bunge világképében, ahogy fentebb láttuk, a világ-piramist a fizikai dolgok – (bio)kémiai rendszerek – pszicho(bio)rendszerek – társadalmi rendszerek – technikai rendszerek alkotják. De ha mindegyik szint anyagi természetű, akkor végső soron mindegyik szintet a fizika alapelve irányítja, tehát végső soron mindegyik szint fizikai. Így viszont ezek a szintek mégsem alkotnak lényegükben különböző létszinteket, legfeljebb a fizikán belül egyes alszinteket jelentenek. Így valóban rendelkezik ez a kép egyfajta pluralizmussal, többszintűséggel, csak éppen ez a pluralizmus nem a létszintek, hanem a fizikai alszintek pluralizmusa. Így tehát, ha a végső valóságokat tekintjük a valóság egészének létszintjeit alkotó építőelemeknek, akkor a “felmerülő materializmus” módszertani redukcionizmusa valójában mégiscsak lételméleti redukcionizmust takar. A materializmus lételméleti szinten mégsem jelent pluralizmust (többszintűséget). Így Bunge igénye a materialista egylényegűség keretein belüli többlényegűségre ellentmondásosnak bizonyul. Ezért elkerülhetetlen, hogy a lételméletről és a fizikáról egy részletesebb képet alkossunk. Mielőtt ezt megtennénk, vegyük sorra a mai tudomány néhány jeles képviselőjének nyilatkozatait a lételméleti kérdések vonatkozásában.

A biológia lételméleti visszavezetése a fizikára egyike a tudomány és a filozófia legrégibb és legjelentősebb kérdéseinek. Figyelemre méltó, hogy manapság sok kiemelkedő tudós ebben a kérdésben a fizikalizmus (az a nézet, ami szerint mindenlétező alapjában fizikai, tehát élettelen természetű) álláspontjához közel álló vélekedésnek adott hangot. Így például a Nobel-díjas fizikus, Feynman, akinek “Mai fizika” c. könyve világszerte az egyetemi fizikaoktatás része, kijelentette: “Nem tudjuk azt sem, hogy a Schödinger-egyenlet (a kvantummechanika egyik alapegyenlete) megoldásai leírják-e a békát, a zeneszerzőt, és az erkölcsöt” (Feynman, 1970, 199). A mai egyetemeken és fizikai kézikönyvekben uralkodó nézethez közel áll az a felfogás, amit Hawking “Az idő rövid története” c. bestsellerében ismertet, és amely a Világegyetemet, az élőlényeket és az emberi viselkedést lényegében anyaginak tekinti. “Ha azonban valóban létezik az az átfogó, egységes elmélet, akkor az valószínűleg a mi cselekedeteinket is megjósolja” (22. oldal)…”mindeddig nemigen tudtuk matematikai formulák segítségével megjósolni az emberi viselkedést! Ha tehát meg is találjuk az alapvető törvények teljes készletét, akkor is előttünk áll még az intellektuális kihívás mind jobb és jobb közelítő módszerek kifejlesztésére” (171. oldal). “Érteni szeretnénk a magunk körül látottakat, ezért feltesszük a kérdést: milyen a világegyetem természete?…miért olyan, amilyen?” (173. oldal). “Lehetett ugyan istenség a Nap vagy a Hold, de csak olyan isten, aki szigorú törvényeknek engedelmeskedik, mégpedig kivétel nélkül minden esetben” (174. oldal). “Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet…Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait” (177. oldal). Csakhogy ha mindezt az egyesített fizikai elmélet keretében tehetjük, akkor nem marad más választásunk, minthogy magunkat is a fizika törvényei által irányított, tehát lényegünkben élettelen jelenségekként fogjuk föl. Az a szemlélet pedig, ami az embert és az élőlényeket élettelennek tekinti, egyszerűen egy bonyolult gépnek, ellentmond az erkölcsiségnek, a közösségi élet szellemi alapelvének éppúgy, mint az élet lényegi önállóságának, méltóságának. Penrose (1989, 578) a következőkben fejti ki hasonló nézeteit “A Császár Új Elméje” c. sikerkönyvében: “…amit javasolok, az az, hogy a tudat jelensége ettől a leendő CQG-től (Correct Quantum Gravity, azaz Korrekt Kvantum Gravitációs elmélet, azaz szintén az egyesített, “teljes” fizikai elmélettől) függ”. Ez az ijesztő, nyers, fizikai világ- és életszemlélet ráadásul nemcsak a fizikusok körében terjed. Bertalanffy, az elméleti biológia világhírű megalapítója (1969, 64) Williams (1966)-re hivatkozva írja, hogy a biológusok általános hiedelme, ami mind az oktatásban, mind a kutatásban kifejezésre jut (ahogy már fentebb idéztük), így fest: “a természetes kiválasztás elmélete azon a feltevésen alapszik, hogy a fizika törvényei a természetes kiválasztással együtt képesek teljes magyarázatot adni bármely biológiai jelenségre, és hogy ezek az elvek magyarázhatják az alkalmazkodást általában, elvontan és minden egyes esetben”. Jacques Monod, Nobel-díjas biológus hasonló nézeteket fejt ki: “Minden egyszerű, nyilvánvaló, gépies kölcsönhatásokra vezethető vissza. A sejt egy gép; az állat egy gép; az ember egy gép” (Monod 1970/1974, ix). Daniel Stoljar (2001) a világháló egyik jelentős tudományos enciklopédiájában így határozza meg ezt a fizikai szemléletet: “A fizikalizmus az az állítás, hogy minden fizikai…Természetesen a fizikalisták nem tagadják, hogy a világ sok olyan tételt tartalmaz, amelyek első pillantásra nem tűnnek fizikainak – biológiai, vagy pszichológiai, vagy erkölcsi, vagy társadalmi természetű könyvelési adatok. Mégis megkövetelik, hogy végső soron az ilyen tételek is teljesen fizikaiak.” Csakhogy ha az élő szervezetek, a lelki jelenségek, az erkölcsi, társadalmi folyamatok teljesen fizikai természetűek, ez azt jelentené, hogy a fizikai törvények kormányozzák az élet és a lelkivilág jelenségeit, erkölcsi döntéseinket és közösségi tevékenységünket. Akkor pedig – végső soron – az ember elvileg nem lehet felelős a tetteiért! A Harvard Egyetem marxista genetika professzora, Richard Lewontin, álláspontját így fogalmazta meg (idézi Johnson, 1997): “A tudomány oldalára állunk dacára néhány építménye nyilvánvaló képtelenségének, dacára annak, hogy képtelen megfelelni sok túlzó egészségre és az életre vonatkozó ígéretének, dacára a tudományos közösség az alá nem támasztott, éppen-csak történetekkel szembeni engedékenységének, mert nekünk van egy előzetes elkötelezettségünk, egy elkötelezettség a materializmus iránt. Nem arról van szó, hogy a tudomány módszerei és intézményei valahogyan meggyőztek volna bennünket, hogy fogadjuk el a jelenségvilág materialista magyarázatát, hanem éppen a fordítottjáról: arról, hogy a priori (minden vizsgálódást megelőző) ragaszkodásunk az anyagi okokhoz az, ami rákényszerít minket, hogy olyan berendezéseket és fogalmi készletet hozzunk létre, amelyek materialista magyarázatra vezetnek, nem számít mennyire ellentmond ez intuícióinknak, nem számít mennyire ködösítő ez a be nem avatottaknak. Továbbá, a materializmus abszolút…” A “Hogyan működik az elme?” c. könyvében Harold Pinker, a világhírű Massachusett Institute of Technology professzora pedig amellett érvel, hogy a tudomány megcáfolta az erkölcs alapfeltevését: “Az erkölcs elmélete olyan eszményítést kíván meg, mint a szabad, érző, értelmes, egyenrangú cselekvők, akiknek viselkedését nem határozza meg az okság…a világ viszont, ahogy a tudomány látja, nem tud ok nélküli eseményekről. Vagyis az erkölcs szerepe olyan létezőket tételez fel, amelyekről a tudomány állítja, hogy valótlanok” (idézi Pearcey, 2000). Ezek a megfogalmazások szemléltetik, hogy a gyakorlatban a tudományos materializmus egylényegű, élettelen, zárt okságú világban gondolkodik, teljesen kizárva lényegében eltérő természetű, vagyis lételméletileg különbözőnek számító létszintek létét. A materializmus tehát nem néha és véletlenül ember-, felelősség- és erkölcsellenes, mert élet- és emberellenessége közvetlenül a lényegéből, központi dogmájából fakad.

Érvek a vissza nem vezethetőség mellett

A fenti, uralkodónak látszó nézetek mellett jónéhányan érvelnek a biológia önállósága mellett, de ezek közül kevés tűnik megalapozottnak. Bauer Ervin (1935/1967) és Polányi Mihály (1967) azonban felismerték, hogy a döntő pontot a fizika határfeltételeinek biológiai szabályozásában kell keresni. Augros and Stanciu (1987, 31) álláspontja: “Az élő szervezetek minden eddig tárgyalt tulajdonsága – megdöbbentő egységességük, képességük részeik önálló felépítésére, az időben növekvő részletgazdagság, önjavító és ön-újraépítő erejük, képességük más anyagok beépítésére, és szüntelen tevékenységük – mindezek nemcsak hogy megkülönböztetik az élőlényeket a gépektől, de egyben szemléltetik egyedülállóságukat a természet egészében…az élő szervezet önmaga oka, egy önmagában létező osztály.” “Az élő szervezetek tulajdonságainak nincs megfelelője az élettelen jelenségvilágban…a magyarázat gépszerű módjai elvileg alkalmatlanok a szervezetek bizonyos tulajdonságainak vizsgálatára; és éppen ezek a sajátságok azok, amelyek az élő szervezetek lényegi különlegességeit alkotják” (Bertalanffy, 1962, 108). Pattee (1961) kimutatta, hogy “Egyik mai fehérje-építésre és önmagát szaporításra vonatkozó elméletben sem találunk azon genetikai szövet eredetére vonatkozó értelmezést, amely a funkcionális fehérjék szaporodásában, mozgásában jelenik meg; akárcsak az egyes nukleinsavak és fehérjék alegységeinek egyedi eloszlása, sorbarendeződése és az állítólag teljes mértékben ebből az elrendeződésből következő működési tulajdonságok közötti összefüggésről”. Bertalanffy (1969, 68-69) hozzátette: “Pattee (1961) szerint a biológiai makromolekulák rendezettségét nem magyarázza meg a természetes kiválasztódás révén előálló genetikus korlátozások felhalmozódása, mivel a szaporodás előfeltétele a genetikai elemek jól-rendezettsége, és nem véletlenszerűsége. Így létezniük kell az önszervezés elveinek a különböző szinteken, mégpedig genetikai ellenőrzés nélkül. Belső törvények futnak a biológiai szerveződés vezérfonalán”.

Ahhoz, hogy megérthessük a biológia fizikára történő visszavethetőségének vagy visszavezethetetlenségének kérdését, Polányi Mihály (1967) megközelítését találtam a legalkalmasabbnak. Ennek megértéshez tudnunk kell, hogy a fizika törvényei önmagukban nem alkalmasak egyetlen folyamat leírására sem. Csakis akkor válnak alkalmassá valóságos folyamatok leírására, ha megadjuk azt, hogy milyen rendszerre vonatkoztatjuk őket, és ehhez a fizikának kezdeti és határfeltételekre van szüksége. Ezek a kezdeti és határfeltételek adják meg, hogy például honnan indul az ágyúgolyó röpte, milyen kezdősebességgel, milyen közegellenállással találkozik az ágyúgolyó röpte során, és milyen alakú a föld felszíne. Ezeket a kezdeti és határfeltételeket nem lehet könnyen áttekinthető formába önteni, mert ezek minden esetben a valóság egy tartományának kijelölésére utaltak. Polányi hívta fel a figyelmet a tényre, hogy “a gépek nyilvánvalóan visszavezethetetleneknek tűnnek…Nem fizikai-kémiai egyensúlyra jutásban jönnek létre, hanem az ember formálja meg a gépeket. Különleges szándékkal tervezi meg és alakítja ki a gépeket az ember. Csakis az óra időt jelzéséhez szükséges alapelvek határozhatják meg, hogyan lehet feltalálni az órát, és ezeket az alapelveket nem lehet a fizikai-kémiai változókkal kifejezni…Egy könyv tartalmáról semmit sem mond fizikai-kémiai helyrajza. Minden tárgy, ami információt hordoz, visszavezethetetlen a fizikára és a kémiára…Az élettelen természet törvényei a gépben azon működési elvek irányítása alatt működnek, amelyek határait adják, meghatározzák. Egy ilyen rendszer világosan kettős irányítás alatt áll…Az élő szervezetek bármely fizikai vagy kémiai vizsgálata a tárgyhoz nem tartozó, nem vonatkozik a szervezet működésére és nem része a biológiának, ahogy a gép fizikai-kémiai tulajdonságainak tanulmányozása a gép működése szempontjából, ha a mérnöki célt tekintjük…A biológiai elvek láthatóan azokat a határfeltételeket irányítják, amelyeken belül a fizikai-kémiai erők az élet zajlását hordozzák. A rendszernek ez a kettős természetű működése a határfeltételek általi irányítás alapján működik…a határfeltételek kialakítása túlmegy a “határok rögzítésén” és egy “irányító elvet” képvisel…a rendszert nem-fizikai/kémiai elvek irányítása alá helyezi egy mélyen informatív beavatkozással…a kérdés az, vajon a véletlen mutációk logikai kiterjedése magába foglal-e újszerű elveket, amelyek nem határozhatók meg a fizika és kémia fogalmaival. Nagyon valószínűtlen, hogy ezek magukba foglalnák ezeket a mélyebb elveket”. Világos, hogy a gépek és az élő szervezetek kettős irányítás alatt álló természete azt jelenti, hogy az élő szervezetek “működésében” a biológiai elv irányítja a szervezet viselkedését, és így a fizikai-kémiai alapelvek érvényre jutásának módját alárendeli a biológiának. Így tehát a biológiai létszint szükségképpen lényegileg különböző, magasabb létszintet kell jelentsen a fizikánál – tehát nem lehet levezetni a fizikából.

A fizika végső elvei

A visszavezethetőség kérdésének teljesebb megértéséhez egy további lépésre van szükség: a végső valóság fogalmának megvilágítására. Úgy gondolom, a valóság végső, többszintű természetének felismerése legkönnyebben a végső szinten lehetséges. Úgy tűnik, hogy a materializmus “felmerülést” is megengedő válfaja és ennek a lét felépülésére vonatkozása beláthatatlan időkig homályban hagyhatja a visszavezethetőség kérdését, ha az elemzés nem terjed ki a végső szintekre. Valójában a fizika segítségével lehetséges a materializmus lényegi, egyetemes elemét meghatározni. A fizika legáltalánosabb állítása azon a felismerésen alapszik, hogy minden (fizikai) folyamat a fizikai egyensúly felé tart. A fizika mozgásegyenletei, megmaradási tételei ezt a tényt fejezik ki. A zárt fizikai rendszerek a fizika felismerése szerint a leghatékonyabb módon haladnak a fizikai egyensúly felé, és az adott körülmények között a lehető leggyorsabban érik el az egyensúlyt. Az elejtett kő szabadon esve minden kitérő nélkül mozog a fizikai egyensúlyt biztosító földfelszín felé. Ha a kő esése nem teljesen szabad, mert a levegő ellenállása, a szél befolyásolja mozgását, az egyensúlyt valamivel később éri el, de az adott körülmények között magától nem tesz olyan kitérőt, ami meghosszabbítaná útját az egyensúlyig. Ez a felismerés ebben a megfogalmazásban közérthető. Szakszerűbben a fizika ezt a felismerést a legkisebb hatás elvének segítségével számszerűen is megfogalmazta (Landau, Lifschitz 1959/1974, 12). Ma már elmondható, hogy “bármely fizikai elmélet méltánylásával kapcsolatban a legelemibb követelménynek tűnik, hogy megengedje variációs elv (azaz: hatás-elv) bevezetését” (Edelen, 1971, 17). A fizika végső variációs elve, a hatás-elv áll a mai fizika csúcsán, és a fizika törvényeit, beleértve a mozgásegyenleteket is, elegáns, áttekinthető alakban fejezi ki. Így tehát a hatás-elvet a fizika végső alapjának tekinthetjük. Habár a hatás-elv nem fedi le szigorúan a fizika minden egyes alkalmazási területét, lényegében azonban mégis elmondható, hogy a fizika egész épülete a hatás-elven alapszik. Továbbá, még azon a néhány, kisebb jelentőségű területen, ahol a hatás-elv nem könnyen alkalmazható, ott is igaz, hogy a fizikai folyamatok a fizikai egyensúly felé irányulnak. Ennek alapján az anyag végső elveként a hatás elvét, közérthetően: a fizikai egyensúly felé haladás elvét találjuk. Ezt a felismerés pedig alkalmas egy régóta megoldatlan, évezredes ködbe burkolt kérdés tisztázására: az anyag fogalmának pontos, félreérthetetlen meghatározására.

meghatározás: Anyagi természetű viselkedésről akkor és csakis akkor beszélhetünk, ha a folyamat a fizikai törvényeket követi és csakis a fizikai törvényeket követi. Az anyagi viselkedést a fizikai egyensúly felé haladás, a hatás-elv határozza meg.

A kérdés megoldása: visszavezethető-e a biológia a fizikára?

Bauer Ervin élet-elve és a visszavezethetőség kérdése

Meglátásom szerint a legalapvetőbb, rendszeres, mélyreható alapozást az elméleti biológiának Bauer Ervin adta meg, ráadásul egy olyan alakban, amely ugyanakkor alkalmas matematikai alakba öntésre is Bauer (1920, 1935/1967). Egyetlen alapelvéből képes volt levezetni az összes alapvető életjelenséget, az anyagcserét, az ingerlékenységet, a növekedést, a szaporodást is beleértve. Munkájának jelentőségét nehéz felbecsülni. A mai tudományban mégsem tett szert megfelelő elismerésre, és ez egyrészt történelmi körülményekre vezethető vissza, másrészt az uralkodó materializmus minden rajta túlmutató, alapvető jelentőségű munkát elhallgató irányultságára. Bauer Ervin 1890-ben született Magyarországon, és itthon végezte el iskoláit. Élete legtermékenyebb korszakában az akkori Szovjetunióban dolgozott, Moszkvában és Leningrádban. 1937-ben feleségével együtt letartóztatták és börtönben halt meg 1942-ben, Sztálin sokmillió áldozata egyikeként (Tokin, 1963/1965, 11-26).

Fő munkájában, az “Elméleti Biológiá”-ban (1935), amely magyarul is megjelent 1967-ben, megfogalmazta az élőlények kulcsfontosságú ismertetőjegyeit. Az első ismertetőjegy az öntevékenység. “Első feltételünk lényege, hogy az élő rendszer külső hatás nélkül is, tehát változatlan környezetben is megváltozik, munkaképes, tehát átalakítható potenciális energiája van” (Bauer, 1967, 34). A második feltétel kimondja, hogy a rendszer ezt a rendelkezésére álló energiát belső feltételeinek módosítására, a fizikai-kémiai törvények közvetlen érvényre jutását módosítva használja fel. Harmadik, az előző feltételeket is magába foglaló követelménye kimondja: “Az élő rendszer munkája, bármilyenek is a környezeti feltételek, annak az egyensúlynak a bekövetkezése ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie” (Bauer, 1967, 44). Ez a harmadik követelmény nem mond ellent a fizika törvényeinek, mert az élő rendszer olyan belső berendezésekkel rendelkezik, amelyek a rendszer változásaival összefüggnek, és amelyek használata módosítja az élő rendszer viselkedését. “Az élő rendszerek alapvető és általános törvényszerűsége…hogy az élő rendszer munkát végez az egyensúly beállásával szemben…a benne uralkodó feltételek, tehát struktúrái megváltoztatására” (u.ott, 48, 49). “Ha az élő rendszert külső hatás éri és az a hatásból és a rendszer kezdeti állapotából várható effektusra kiható munkát végez, ennek oly módon kell az effektust módosítania, hogy az adott külső hatásra, a környezet megváltozására, a rendszer munkavégző képessége fokozódjék” (u.ott, 44).

Bauer a biológia egyetemes törvényét a következőképpen fogalmazza meg:

3. meghatározás. Az élő és csakis az élő rendszerek soha sincsenek egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie” (u.ott, 51).

“Az élő rendszerek és gépek közötti egyik legszembetűnőbb és leglényegesebb különbségre világít rá az élő anyag általános mozgástörvényének második megfogalmazása. A gépek esetében bármely munka forrása nem a gép alkotórészei állapotának, struktúrájának megváltozása. A gépek szisztémás erői csupán akkor végeznek munkát, ha a gép részeit e részekhez viszonyítva külső energiaforrások hozzák mozgásba. Minden gép alkotórészeinek belső állapota gyakorlatilag változatlan marad (ha eltekintünk a feszültségtől kopástól stb.): a gép alkotórészeinek feladata csupán valamilyen energiaforma (kémiai, hőenergia, elektromosság stb.) átalakítása munkává. Az élő rendszerekben az élő anyag belső felépítésének, struktúrájának energiája alakul át munkává. A kívülről felvett tápanyagok energiáját az élő anyag struktúrája és annak részei nem munkává alakítják, hanem saját belső szerkezetük és alkatrészeik, megújítására, fenntartására használják fel. Az élő rendszerek tehát nem erőgépek a szó általános értelmében” (u.ott, 64). A Bauer-elv a biológia központi feladatának a belső határfeltételeken ható erők problémáját ismeri fel. “A modern fiziológia…az összes potenciálkülönbséget a fázishatárok vagy a membránok tulajdonságaira, azaz a határfelületi feltételekre vezeti vissza” (u.ott, 85). A potenciálkülönbségek és a belső határfeltételek biológiai módosítása szoros összefüggésben áll az élő anyag molekuláris szerkezetével. Az élő állapotban az élő molekulák jellegzetes megnyúlást mutatnak, egy olyan alakváltozást, amely elektromos polarizációt hordoz. Bauer felismerte azt is, hogy az élet szerveződésében az elektromágneses hatások, a bioelektromágnesesség központi szerepet játszik: “ha az élő anyag nagyobb potenciálja következtében az asszimiláció (a szervezet felépítése) túlsúlyba kerül a disszimilációval (a lebontással) szemben, mint például az embrionális szövetekben, bimbókban, tenyésző csúcsokon, akkor a rácsszerkezet erősebben torzul, távolabb kerül az egyensúlyi állapottól és ennek következtében az ilyen hely pozitív töltést nyer. Ha…valamilyen inger megzavarja és a strukturális energia csökken, a szerkezet közelebb kerül az egyensúlyhoz, akkor az ilyen helyen negatív hullám keletkezik. Végül, ha a szövet elhal, egyensúlyi rácsszerkezet jön létre, és ez a hely a szövet élő részeivel szemben negatív töltésű” (u.ott, 87).

A 2. és 3. meghatározás rendkívül hasznos lehet számunkra annak megítélésénél, hogy a biológia önálló létszintet jelent-e, hogy visszavezethető-e vagy sem a fizika alapelvére. Ha új tulajdonságok jelentkeznek a rendszer összetettebbé válásának folyamán, ezek az új, eredő, felmerülő tulajdonságok még mindig tartozhatnak akár a fizika birodalmához is. Az itt következőkben azonban kimutatom, hogy a “felmerülő materializmus”, amely “megengedi” magasabb jelenségszint kifejlődését az alacsonyabból, a biológia összefüggésében hamisnak bizonyul. Az anyagi viselkedés ugyanis a 2. meghatározás szerint a fizikai egyensúly felé irányul. A biológiai viselkedést a 3. meghatározás szerint az élet-elv irányítja, és ez éppen az anyagi viselkedéssel ellenkező irányultságú. Ezt persze csak a fizikai törvények érvényesülését megszabó határfeltételek megfelelő módosításával érheti el. A belső határfeltételek biológiai módosítása kívül esik a fizika hatókörén. És mivel a biológiai törvény irányítja a fizikait, és az irányítás éppen ellentétes irányú a fizikaival, ezért a fizikai és biológiai létszintek között lételméleti űr található, és ezért a biológia alapelve nem vezethető le a fizikából.

Amikor a biológiai elv tevékeny, mert ennek feltételei biztosítottak (azaz jelen van egy bizonyos mértékű összetettség, megfelelő anyagi, strukturális feltételek adottak stb.), mélyreható, rendszeres, szervezett módon módosítja az élő szervezetek belső határfeltételeit. Összehasonlítva egy elvont esettel, egy olyan szervezettel, amelyben ugyanezek a körülmények uralkodnak, de a biológiai elv nem fejti ki hatását, az ilyen szervezet fokozatosan a fizikai egyensúly felé mozdul el. Elvileg lehetséges lenne ezt a fizikai és biológiai birodalom közti űrt kitölteni a fizikai törvények közvetlen érvényre jutását csak részben módosító folyamatokkal. A gyakorlatban ilyen részlegesen biológiai folyamatok csak elvétve fordulhatnak elő, és így a fizikai és biológiai létszintek közötti űrt folyamatosan fenntartja a biológiai elv folyamatos ténykedése. Ily módon a valóság végső felépülésének módjára példátlan betekintést nyertünk.

Az anyag végső elvének megfogalmazása segítségével az 1. meghatározás pontosabb alakba önthető:

1’. meghatározás: egy létező akkor tekinthető végső valóságnak, ha egyetemes és lételméletileg visszavezethetetlen végső elvet képvisel.

Ha a biológia a fizika végső elvétől különböző és attól független végső elven alapszik, akkor a biológia nem vezethető vissza a fizikára. Ha az élet elve nem állna külön és független elvként a fizikáé felett, akkor a biológiai folyamatok csak véletlenszerűen léphetnének fel, és így rövid időn belül a fizikai egyensúlyba jutnának, a fizikai “egyensúlyi halál” állapotába. Ezzel az elnevezéssel utalunk a világegyetem fejlődésével kapcsolatban közismert “hőhalál” elnevezésre. Az “egyensúlyi halál” azonban általánosabb egyensúlyra utal, nemcsak a hőtanhoz kapcsolódik. És ha a biológiai törvények visszavezethetetlenek a fizikaiakra, a fizikai egyensúly felé mutató kiegyenlítődési folyamatok nem juthatnak érvényre, mivel őket folyamatosan és rendkívül hatékonyan ellensúlyozza és irányítja az életelvből eredő hatások szervezett összessége. A biológiai indíttatások olyan folyamatokat indítanak be, tartanak fönn, szerveznek meg és hangolnak össze, amelyek a biológia végső elvének érvényre jutása nélkül csak véletlenszerűen, átmenetileg, szórványosan és összehangolatlanul mehetnének végbe.

A biológiai jelenség lényegi újdonsága abban áll, hogy a fizikáétól eltérő elvet követ, amely képes a fizikai jelenségeket a fizikai törvények érvényességét megtartva is irányítása alá vonni. Egy hasonlattal megvilágítva a biológia és a fizika viszonyát vegyük szemügyre az aikido elvét. Az aikido művészetét űző harcos nem arra törekszik, hogy nyers fizikai erővel védje meg magát, hanem ügyességgel és ésszel az ellenfél támadásának lendületét a megfelelő helyzetből kis erővel megtoldja, úgy, hogy a támadó lendülete célt tévesszen. A felé ütő kezet, ahelyett, hogy erővel próbálná lefékezni, fordítva, tovább gyorsítja egy kis fogással, megrántja. Így kis erővel képes a támadó egyensúlyát hirtelen megingatni, megváltoztatni, és a számára előnyös helyzetet kialakítani. Ebben áll az élet aikido-elve. Ez az életelv hasonló a vitorlázás művészetéhez. Itt is kis erővel nagy változás érhető el. Ahogy a vitorlázó a kis hajó fedélzetén parányit áthelyezi testsúlyát egyik lábáról a másikra, a hajó érzékenyen irányt változtat. A testsúly-áthelyezés parányi energiát igényel, hatása mégis a hajótest egyensúlyának eltolódása révén felerősítődik. A vezérlés tehát nem a közvetlen, felszíni fizikai szinten történik, hanem az egyensúly szintjén, az egyensúly kedvező irányú megváltoztatása révén éri el, hogy a sokkal nagyobb erőkkel szemben a parányi erők hatása jusson érvényre. Csakhogy az egyensúly kívánatos irányú megváltoztatása feltételezi a közrejátszó tényezők mélyreható ismeretét, a közvetlen fizikai viszonyokon felülemelkedés szempontját és képességét, és a kívánatos változás önálló előidézésének képességét. A fizikai egyensúly vonzását egy hasonlattal a “halotti mágnes” fogalmával szemléltetem. A fizikai egyensúly ugyanis vonzó hatásként fogható fel, a fizikai, halotti egyensúly felé vonzó hatásként. Ha az élet egy másik egyensúly, a fizikai egyensúllyal ellentétes irányú egyensúly fenntartására képes, akkor az élet lényege a helyzet áttekintése, elemzése, és öntevékeny, célszerű vezérlése. Így viszont az élet nem vezethető le a fizikai, halotti mágnes és a vakvéletlen összjátékából. Az élet elvét el kell ismerni, mint egy, a fizikai alapelvvel legalábbis azonos súlyú, annak “objektivitásával” megegyező “objektivitású” alapelvet.

És így káprázatos panoráma tárul elénk: a halotti mágnes mellett megjelenik egy másik, égi, élő mágnes, aminek vonzereje képes a halotti mágnest is a maga szolgálatába állítani, képes azt vezérelni, irányítani. A biológia alapelve, az életelv tehát a kétezerötszáz éves tudomány legmélyebb alapját világítja meg. Az élet terén mindmáig sötétet árasztó, halotti alapelv mellett megjelenik egy ugyanolyan jogú, a sötét mágnest a világító élet-mágnes érvényre jutásának szolgálatába állító alapelv. Nem egy alapelv létezik! Nem a testiség és a vakvéletlen az egyedüli tényezők a Világegyetem folyamatainak irányításában! Létezik még (legalább) egy kozmikus alapelv, az élet alapelve, amely mélyebb és teljesebb a fizikai alapelvnél. Ez a felismerés legmélyebb alapjában fogja átalakítani az emberiség gondolkodását, ha az emberiség hajlandó megismerésre irányuló akaratának érvényt szerezni a nyers testiség hatalmába, a nyers materialista erő hatalmába hajtani igyekvő mai világban.