Megjelent: KAPU 2002.10, 43-45.

A mitológia alaprejtélye

Tegyük fel, hogy a vita kedvéért egy pillanatra elfogadjuk a materialista felfogást, és ennek kereteiben keressük a mitológia értelmezésének kulcsát. Azt hiszem, a legelemibb tény, amit egy materialista szemléletű mitológia-kutatásnak észre kellene vennie, az a rejtély, ami amögött a tény mögött lappang, hogy a mitológiák nem a valós történelmi-anyagi helyzetből indulnak ki. Ahelyett, ahogy az elvárható lenne egy történelmi alapú szemlélettől, a mitológiai beszámolók nem az emberiség keletkezésével indulnak, hanem ennél jóval nagyobb messzeségbe tekintenek vissza az időben. “A mítosz olyan valóságról és eseményekről számol be a világ eredetétől kezdve, amely minden létező alapja és szándéka számára szilárd alap marad” (Enc. Rel., 1993, 261). “A mítikus idő a mitológiában a “kezdeti”, “korai”, “első”, “ősidő”, amely megelőzi az empirikus (történelmi) “profán” időt” (Toporov, 1988, 191). “A mítoszok olyan eseményekről számolnak be, amelyek egy meghatározatlan időben zajlanak le, amelyről világos, hogy a szokásos emberi tapasztalattól eltérően létezik. A mítoszok minden társadalomban léteztek. Valóban, úgy tűnhet, hogy az emberi kultúra alapvető alkotóeleme. A kozmogónia állítja föl a mintát minden más számára a legtöbb hagyományban, a többi mítosz ezzel áll kapcsolatban vagy belőle ered. A kozmogónia az ember alapvető mitológiai hajlamának legvilágosabb kifejeződése. Minden kozmogonikus beszámolóban vannak bizonyos közös formai elemek. Olyan eseményekről és dolgokról beszélnek, amelyek az érvelés és érzékelés szokásos kiterjedésénél teljesen kívül állnak (pl. arról az időről, amikor a föld és a menny még nem vált szét és a sötétség és a fény egybekapcsoltan létezett). Más szavakkal, az ember világa és irányultsága alapelemei feltételezettek, de megvalósítottak, megalkotottak vagy előidézettek újra a beszámoló folyamán. De a beszámoló ilyen újraalkotásra csak akkor képes, ha meghaladja a szokásos érzékelési és érvelési módokat. Ugyanakkor minden mítosz magát megfellebbezhetetlen, tényszerű beszámolóként adja elő” (The New Enc. Br., 1988, 24: 710, 718).

Ha meggondoljuk, ez a tény mai ésszel kimondottan rejtélyes kell legyen. Honnan tudhatták az emberek, mi történt megjelenésük előtt? Honnan és miért vették a bátorságot, hogy olyan eseményekről igyekezzenek számot adni, amelyeknek nem lehettek materialista felfogás szerint szemtanúi? Mindkét kérdés alapvető jelentőségű. Miért fordul a materialistának feltételezett ősember a Világegyetem legrégibb múltja felé, ráadásul olyan elemi erővel, amely egész kultúrájának végső alapjául szolgál? Miért nem elégedik meg azzal, hogy a szilárd materialista tényekre alapozzon, és kijelentse: csak annyit tudhatunk biztosan, amit mi magunk láttunk, ami előbb történt, annak úgysincs jelentősége? Miért gondolta az ősember, hogy az emberréválás előtti világ alapvető jelentőséggel bír életére nézve, ha a mai materialisták a múltnak nem tulajdonítanak alapvető jelentőséget? Talán a materialistának gondolt ősember mégsem volt materialista? De ha az ősembert a rajta kívüli és belüli természeti-közösségi erők hozták létre, és ezek az őserők anyagi erők voltak, akkor hogyan juthatott odáig az ősember, hogy anyagi meghatározó erőivel homlokegyenest ellenkező talajra helyezkedjen, ráadásul minden kétséget kizáró bizonyossággal, egyetemesen? Hogyan fordulhatott elő, hogy a primitívnek kikiáltott ősember a kezdetek nagy kérdéseivel kezdett birkózni, amivel a modern ember is csak szakértői segítséggel mer foglalkozni? Ha életét szűk, anyagi keretek között élte, nélkülözve, éhezve, fázva, állandó és kíméletlen harcban az ellenséges és félelmetes természettel, hogyan is gondolhatott volna arra, hogy egész életfelfogását a vele ellenséges világ szemléletén alapozza meg? És ha mégis valami végzetes kisiklás következtében erre vetemedett volna, hogy lehet, hogy termékeny talajra hulltak kozmikus elgondolásai, és minden kultúra dédelgetett kincsként igyekezte megőrizni gondolatait a világ keletkezéséről? Különösen akkor furcsa ez a tény, ha meggondoljuk, hogy materialista szemmel teljes képtelenségnek kellett lennie, hogy az ősember, az éppen csak most született, tapasztalatlan, beszélni is éppen csak megtanult ember szükségképpen csakis légből kapott, megalapozatlan fogalmakat alkothatott a világ őt megelőző, átfogó összefüggéseiről. Vajon hogyan fordulhatott elő, hogy a légből kapott, tapasztalati alapot nélkülöző nézetek egy minden ember személyes életvitelében lényeges szerepet játszó mitológiába épülhettek be? Be kell lássuk, a materialista felfogás szemben áll a mitológiák létének és mibenlétének alapvető tényével.

Kettős kérdésemre egyetlen válasz adható. Az ősember azért foglalkozott a Világegyetem titkaival, emberré válása óta, mert átélte, éppen emberré válásában és emberi mivoltában a kozmikus-természeti erők működését, mégpedig személyesen. Más szóval: az Ember valamiféle, természet-ellenes beállítódottságunk miatt eddig nem sejtett módon közvetlenül kapcsolatban állt a Világegyetem ember-előtti korszakával. És ha az Ember kialakulása viszonylag újkeletű jelenség, akkor ez a közvetlen kapcsolat logikailag igazolhatóan nem lehet más, mint az, hogy közvetlenül kapcsolatban állt a kozmikus-természeti erőkkel, és ezek a kozmikus-természeti erők érzelmi-értelmi természettel is bírnak. Persze ez az érvelés nem fér be a materialista keretek közé, mert ott csak egyféle közvetlen kapcsolat létezhet: a fizikai. De ha felmondunk a materialista egyoldalúságnak, beláthatjuk, hogy a közvetlen kapcsolat fizikai kapcsolat nélkül nem lehet más, mint lelki vagy szellemi. A mitológiák létének és mibenlétének tényéből tehát logikailag szükségszerűen következik, hogy az emberiség lelki vagy szellemi, értelmi kapcsolatban áll a Világegyetemmel, a Világegyetem keletkezésével, természetével. Ha pedig ennek az alapvető jelentőségű ténynek értékeléséhez megfelelő összefüggést keresünk, akkor érdemes figyelembe venni, hogy a lelki-érzelmi kapcsolat, éppúgy, mint a szellemi-értelmi, kölcsönösséget tételez fel. Nem lehet valóságos lelki kapcsolatba kerülni egy élettelen tárggyal, egy fizikai objektummal; még kevésbé lehet szellemi kapcsolatot létesíteni egy olyan létezővel, amelynek egyáltalán semmiféle lelki-szellemi élete nincs. Ha pedig az Ember mégis képes volt valóságos lelki és szellemi kapcsolatban élni a Világegyetemmel, akkor ebből a mitológiai alaptényből logikailag következik, hogy a Világegyetem lélekkel, vagy lélekkel és szellemmel rendelkező létező, vagyis: élőlény.

Az emberiség egységes ősi kozmogónikus elképzelései a történelmi idők kezdetére már jórészt felbomlottak. Kialakult a kultúrák káosza, és ez magával hozta a káosz kultúráját. A világegyetem keletkezését egyre inkább a Káoszból kezdték levezetni, hiszen a kultúra folytonosságának megszakítása és az őshagyományok pusztítása, megtagadása azzal a szükségszerű következménnyel járt, hogy az első esemény – ahogy a mitológia-kutatás szemléletesen igazolja – amire a kultúra vissza tudott emlékezni, maga a Káosz lett. Amikor a mitológiák elvesztették a fonalat, eredeti, hamisítatlan lényegüket, az élő kapcsolatot az Élő Világegyetemmel, szükségképpen az eredeti valóság tagadásának kellett fellépnie. Ami a valóságban élő, világos, érthető volt, az az igazság feledésével, megmásításával szükségképpen élettelenné, sötétté, homályossá kellett változzon, hiszen különben nem jelentett volna új fejezetet.

De így volt-e ez tényleg? Vagy ez csak elvont okoskodás, aminek nem lehet hitelt adni? A mai világban eluralkodott a bizalmatlanság a logikával, az értelemmel szemben, és ehelyett a tényszerű, részletekbe menő bizonyítás kapta meg a bizalmat. Bár a részletek bizonyítása a részleteket egységesen és természetszerűen értelmező alaplogika híján nem vezethet helytálló eredményre, ez az anyagias szemléletűeket nem zavarja. Lássuk be, hogy anyagias korban élünk, az olvasó, ha maga nem is anyagias szemléletű, maga is ilyen világban él, tehát szemléletét elsősorban az anyagias szemlélettel kell szembesítenie. Éppen ezért ne habozzunk, és lássuk a további, részletesen dokumentált, tapasztalatinak tekintett bizonyítékokat.

“A mitikus látásmód gyökerét a kezdet és a princípium, az időbeli és az ok-okozati összefüggések mitológiai azonosítása jelenti. A mitológia alapértelme a káoszok kozmosszá szervezése” (Meletyinszkij, 1985, 221, 216). Ha pedig a kozmogónikus mítosz minden emberi kultúra lényegi és legfontosabb alapeleme, ez azt jelenti, hogy a Kozmosz élő egység mivolta, az Élő Világegyetem fogalma minden emberi kultúra lényegi, legfontosabb eleme volt! Ha nem lehetett kultúra kozmogónikus mítoszok nélkül, és e tény a Világegyetem élő mivoltán alapszik, akkor a Kozmosz élő egységként felfogása az emberiség kultúráját a kezdetek kezdetén már jellemzi. Az is következik ebből, hogy a kozmikus elvek felfedezése az emberiség gondolkodásának kezdetén már ismert kellett legyen. Ez pedig különösen akkor jelentős következtetés, ha meggondoljuk, hogy a magasra tartott ókori görög kultúrában a Kozmosz fogalma csak közvetítéssel, minden valószínűség szerint a korabeli szkíta és káldeus mágusoktól átvett tudás átvételével került Püthagorász révén a görög kultúrába (Grandpierre, 2001). Érdekes az is, hogy a Kozmosz görög jelentése “a világegyetem mint rend, ékes, díszes rendezettség” – azaz feltűnően közeli a magyar “világ” fogalmához és “világ” szavunk “fényes, világos” és egyben “világegyetem” jelentéséhez.

Irodalom:

Bose, J. C. 1902, Response in Living and Non-Living. Longmans, Green and Co. London, 186.

Bose, J.C. 1907, Comparative Electro-Physiology. London: Longmans, Green & Co.

Bose, J.C. 1920, Collected Physical Papers. London: Longmans, Green & Co.

Chemery, P. 1987, Sky. In: The Encyclopedia of Religion, M. Eliade, Editor in Chief, Macmillan Publ. Co., New York, 13: 345-353.

Czuczor Gergely és Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. 1862/1999, Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc-Nyíregyháza, 3: 487.

De Duve, Christian, 1995, The Beginnings of Life on Earth, Scientific American, Sept.-Oct.

Doane T.W., 1882/1971, Bible Myths, 4th edition, University Books, New Hyde Park, New York, 39.

Glasenapp, Helmuth von, 1975, Az öt világvallás, Gondolat, Budapest, 141.

Grandpierre Attila, 2002, Az Élő Világegyetem Könyve, Válasz Könyvkiadó, Budapest.

Grandpierre, K. Endre, 2000, Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, World Futures, 55: 357-379.

Holbrook B. The Stone Monkey: An Alternative, Chinese-Scientific, Reality. New York: William Morrow and Company, Inc., 1981, 134.

Kákosy László, 1978, Egyiptomi és antik csillaghit. Akadémiai Kiadó, Budapest, 5.

Kákosy László, 2001, Az alexandriai esőisten. Válogatott tanulmányok (1957-1998). Osiris Kiadó, Budapest, 19.

Lewin, Roger, 1986, Bevezetés a bőségbe, ld. Cherfas, J., Lewin, R. (szerk.) Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. Gondolat, Budapest, 14-15.

Lips, Julius, 1962, A dolgok eredete. Gondolat Kiadó, Budapest, 346.

Long, J. B. 1995, Cosmic Law. In: The Encyclopedia of Religion, M. Eliade, Editor in Chief, Macmillan Publ. Co., New York, 4: 84-94.

Meletyinszkij, J. 1985, A mítosz poétikája. Gondolat, Budapest, 218.

Susskind, C. 1970, Bose, Jagadis Chunder. In: Gillispie, C.G. (ed.): Dictionary of Scientific

Biography. New York: Scribner’s, 325.

The New Encyclopedia Britannica, 1988, Myth and Mythology, P. W. Goetz, Editor in Chief, 24: 710, 718.

The New Encyclopedia Britannica, 1988, Taoism, P. W. Goetz, Editor in Chief, 28: 394-407.

Toporov, V. 1988, Világmodell. Mitológiai Enciklopédia, I., Gondolat, Budapest, 272-273.

Varga Csaba 2001, Jel jel jel avagy az ABC 30 000 éves története. Fríg Könyvkiadó, Budapest.

Vibbelt Ágoston, 1916, A Napkönyv. Az igazi örömek könyve. Németből ford. Tállyán Miklós. Budapest, Stephaneum nyomda, 25.

A csillaghit rejtélye és az Élő Világegyetem

“Az egyiptomi másvilági várakozások az általunk átfogható legrégibb időkben elsősorban arra irányultak, hogy a lélek a csillagok és a Nap társaságában folytathassa létét” – írja Kákosy László egyiptológus “Egyiptomi és antik csillaghit” (1978, 148) c. könyvében. De hogyan és miért alakult ki az egyiptomi történelem kezdetére már kész állapotban egy ilyen csillaghit? Miért gondolták az ősi egyiptomiak, és az őket megelőző kultúra, (amiről tudjuk, hogy a mágusok kultúrája volt, ld. pl. Diogenes Laertius ~i.u. 200/1959, 3; Stanley, 1731, 250, Gnoli 1993, 80) hogy a csillagok világa rokon a lélekkel? Ez a képzet messze esik a materiális, modern nézőponttól. Lehetett-e mégis valóságos alapja? “A csillag és a lélek azonos természetének hirdetése Egyiptomban az ősi hagyományok újjáélesztése volt” (u. ott, 173). “Az egyiptomi történelem kezdetén a csillagok főképpen a túlvilághitben jutottak szerephez” (u. ott, 110). “A csillagok hatóereje a túlvilág vonatkozásában volt jelentős számukra, s a lelkek égbeszállásánál szerették volna segítségüket elnyerni, hiszen ennek az ősi vallásnak egyik tanítása szerint a lelkek csillaggá válhatnak” (u. ott, 100). Hogyan tudjuk mai ésszel megérteni, miféle valóságos alapja lehet ennek az elképesztő állításnak: a csillagok hatóereje a lelkek égbeszállásánál segíthet?

“Természetesen már a régiek is kíváncsiak voltak a Nap, a Hold és a csillagok legbensőbb lényegére, igazi mivoltukra. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseket egyes kultúrák esetében már vizsgálta az etnográfia és a kultúrtörténet, összefoglaló történetüket azonban még nem írták meg, szemben az asztronómia történetével” – írja Rudolf Drössler “Amikor a csillagok istenek voltak” c. könyvében (1986, 6). Ez az állítás különösen mai szemmel érdekes – hiszen elmondhatjuk-e, hogy a modern, materialista tudomány kíváncsi “a Nap, a Hold és a csillagok legbensőbb lényegére, igazi mivoltukra”? “Az ember sokkal közvetlenebbül élte és érezte át a világot, mint ma” – folytatja. Ha pedig ez így volt, akkor nem éppen ez a modern szemlélettel már szinte felfoghatatlan többlet-érzékenység, többlet-átélés tette-e lehetővé azt a többlet-tudást, amit ma, eltompult érzékekkel, eltompult felfogással már nem vagyunk képesek elfogadni?

A választ a magyar mitológiában találtam meg. Ipolyi Arnold “Magyar Mitológia” (1854/1987, 255) azt írja: “a fensőbb lények, a tündérek a csillagzatokban honolnak, hová a hősök holtuk után mennek, a csillagokban tündöklenek maga a boltozat: ég, rajta a fénylő, világító égi testek: hold – és nap-fény, és a csillagok a csillogók. Nyelvünk emellett határozott különbséget tesz a földet borító légkör és az e felett vallásilag képzelt érzékfeletti üdvhely között. Az elsőt érzékileg a tűz, fény-világ tulajdonságaitól égnek, a másikát mélyebb, kétségtelenül mythosi hitképzetrei vonatkozással mennynek, menny-országnak nevezte. Nyelvünk ezen nevezetes megkülönböztetése más nyelvekben alig leli hasonlóját” (u. ott, 256). “A néphit szerint a tündérek laka a Nap, Hold és a csillagokban gondoltatott, melynek sugarain (a tündérek) a földre szállnak” (u. ott, 275). A tündérek képzete ezek szerint különös módon eltér a legtöbb nép vallásos képzeteitől. Ha a tündérek a csillagok, a Nap és a Hold sugarain szállnak a földre, akkor konkrét és anyagi módon kapcsolódnak a világhoz! Igaz, a napfény, a holdfény és a csillagfény már-már alig materiális, hiszen eleven energiának, és ha információja is van, eleven tudásnak is felfoghatjuk. Az Élő Világegyetem Könyvében (lásd A fizikai törvények eredete c. fejezetet) bebizonyítottuk, hogy az anyag mellett az élet és az értelem, a szellemiség éppolyan valóságos valóságot jelentenek, mint a kézzelfogható anyagiság. Félretéve az egyoldalú, kizárólagosan materiális gondolkodást, és ehelyett a valóságra irányítva figyelmünket, mégis törekedve arra, hogy érthetőek legyünk, tehát a kritikus pontokon anyag-közeli nyelvet alkalmazva, gondoljuk meg, miféle anyagisága lehet egy olyan lénynek, amely a napfényen, a csillagfényen közlekedik! Ezen az anyag-közeli nyelven nem elismert a “lény”, a “tündér” fogalma sem – de a tündér szigorúan és kizárólagosan a csillagfényhez kötődik. Kandra Kabos “Magyar Mythologiá”- jában megírja, hogy “kővé kell válnia azon tündérnek, kit a hajnal (a kakas-szólás) útközben talál” (1897, 138). Másszóval: a csillagfényen közlekedő tündérek utazása a napkeltével véget ér, és a tündér élet-tevékenysége megdermed, élettelenné válik, kővé válik. Hogyan érthetjük ezt meg? Úgy gondolom, pontosan úgy, ahogy az eddigi tudományos vizsgálatok igazolták, hogy a fénynek életadó, információs szerepe van: vagyis a tündér nem más, mint a napfény, holdfény, csillagfény éltető információja. Valóban, ez az értelmezés kiállja a “kővé válás” próbáját is, hiszen a csillagfény információja napkeltekor mintegy hatását veszti, a további csillagfény-szállítmányok elvesznek a nappali fényáradatban, és így az utolsónak földet érő csillagfény-információ a kőre esve, annak felszínén szinte megdermed, a kőben elnyelődik, mintegy élettelenné válik. Tartsuk szem előtt, hogy a fény – elektromágneses rezgés, lényegében egyező a rádióhullámokkal. Ha az anyagi nyelven még közelebb akarunk jutni a napsugáron felénk utazó tündérekhez, van még legalább egy lehetőségünk: a rádió-hologram! Ha a napfény információja az elektromágneses hullámok egymáshoz viszonyított hullámfázis-különbségében is információt hordoz, akkor a napfény valóságos rádió-hologram lehet. És ha e hologramokban élet-erő utazik felénk, vajon nem helytálló-e a régiek nyelvén tündérként felfogott tudás még ma is? És fordítva: a régiek tudásából vajon nem következik-e az, hogy meg kéne vizsgálni a napfényt – rádió-hologram szempontból? Vajon nem gazdagítja-e egymást a régi és az új, az itt feltárt anyag-közeli nyelven megfogalmazott értelmezés?

(folyt. köv.)