Megjelent: Interpress magazin, 2002 szeptember.

Idő és Örökkévalóság

Dr. Grandpierre Attila

A Világegyetem minden létezőt magába foglal, tehát az időt is. Bármilyen egyetemes fogalom is az idő, mégis könnyen felismerhető, és Descartes óta közismert, hogy a térbeli és időbeli kiterjedés az anyagi testek járulékos tulajdonsága. A Világegyetem viszont nemcsak anyagi testeket tartalmaz, mert hozzá tartozik az élet és a tudat; és ami még alapvetőbb, a Kozmosz végső alaplétezői, a fizikai, élő és tudatos létezők létét és viselkedését irányító végső elvek: a legkisebb hatás elve, az élet elve és a tudat elve. A Világegyetem anyagisága – különösen ha nemcsak az anyag puszta létére, hanem viselkedésének törvényeire is kíváncsiak vagyunk – egyben ki is vezet a térbeli és időbeli kiterjedés birodalmából a viselkedést irányító elvek, az elvi létezés világába. A legkisebb hatás elvét eleve adottnak, a plátói időtlen ideák birodalmába tartozó létezőnek tartják. Ezzel pedig világunk kettéválik az időbeli és az időn túli, az idő “előtti” létezők birodalmára. Idő “előtti” birodalomról van szó, mert ez az örök világ azon végső törvények világa, amelyek meghatározzák az anyagi világ jelenségeinek lefolyását, tehát létük logikailag – és nem anyagilag! – megelőzi a konkrét eseményeket. Felsejlik előttünk egy minden eddiginél átfogóbb világhíd léte, amely a Világegyetem egészétől személyünkig ível, amelynek földi pillére az ember (személyes énünk), égi pillére a Világegyetem egésze. A világhíd égi pillére körüli táj kezd kibontakozni, ha belátjuk, hogy logikai természetű, és hogy ebben a logikai tájban élnek a végső elvek, az anyag, az élet és a tudat végső elvei. Bármilyen szokatlan is, logikailag mégis szükségszerű, hogy létezzen egy logikailag elsődleges világ, amelyhez képest az anyagi jelenségek másodlagosak, következmények. De hogyan lehet feltárni, megérteni ezt a szokatlan, elsődleges világot?

Ha távolinak érezzük magunktól ezt az elsődleges, logikai világot, fordítsuk figyelmünket most a minket a Világegyetemmel összekötő világhíd földi pillérére: becses személyünkre. Ha közvetlen adottságainkból indulunk ki, és igyekszünk eljutni a világhídon a híd túlsó végére, a távolság, amit meg kell tenni, nem lesz ugyan kisebb, de talán a két irányból induló utak képesek összetalálkozni félúton. A világhíd sajátsága, hogy az ember-Világegyetem ívnek csak parányi részét alkotjuk, és így megszokott tájékozódási módszereink egy bizonyos távolság megtétele után egyre bizonytalanabbakká válnak. Ezt az általános felismerést Spinoza egy hasonlattal fejezte ki, amelyben az ember felel meg a Világegyetemnek, és egy parányi élősködő az embernek. Tegyük fel, hogy egy ember vérkeringésében élő élősködő értelmezni akarja környezetét. Az élősködő szempontjából minden egyes vércsepp különálló egésznek tűnne, nem pedig egy teljesebb rendszer részének. Az élősködő nem lenne képes felismerni, hogy minden vércsepp a vérkeringés átfogó törvényeinek megfelelően viselkedik. A vér mibenléte, szerepe csakis egy nagyobb rendszerben érthető meg, amelyben a vörös vértestek, a nyiroksejtek és egyéb folyadékok kölcsönhatnak, és ez az egész rendszer maga is egy még nagyobb rendszer része. A hasonlat tanulságául Spinoza levonja a következtetést, hogy ha a környező testek vizsgálatából igyekszünk a nagyobb egészre következtetni, és ezeket egymástól független testekként kezeljük, akkor ugyanabba a hibába esünk, mint a hasonlatbeli élősködő. Spinoza szerint előbb kell a rendszer egészét megragadni, mert a rendszer egésze határozza meg, mi legyen egyes részei szerepe, természete. De ez azt jelentené, hogy csakis a világhíd túlsó végéről indulhatunk el.

Vizsgáljuk meg most közelebbről, nem tehetünk-e egyúttal lépést a híd innenső feléről is! Hogyan kéne eljárjon az élősködő, hogy felismerje, miféle egység alkotórésze? Ha figyelmét nemcsak a szomszédos atomok feltérképezésére, hanem elsősorban a jelenségekben mutatkozó egyre átfogóbb összefüggések felé fordítja, megfelelő idő és megfigyelés, elemzés után felismerheti a vér lüktetését. Sőt az ember mozgására is következtethet. Következésképpen: a Világegyetem igazi természetének felismerése nem reménytelen, sőt, lehetséges, mégpedig éppen a legátfogóbb összefüggések, a végső elvek vizsgálatával.

Ily módon választ tudunk adni azokra a parttalan elmefuttatásokra is, amelyek szerint a megfigyelhető világegyetem – a Metagalaxis – maga is olyan átfogóbb rendszerek része, amelyeket már nem vagyunk képesek felfogni. A világhíd két végéről elinduló megismerés, ahogy látjuk, más természetű. Az egyik, a belülről kifelé induló a tapasztalatra építő következtetésen, vagyis az empirikus tudományon alapszik. A másik, az egészből a rész felé, a befelé induló megismerés a logika legátfogóbb törvényeire helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor a fizikai, biológiai és pszichológiai viselkedés végső elveinek felismerése a tudományos megismerésen alapszik, vagyis a világhíd túlsó feléről elinduló megismerés is épít a tapasztalatra, ahogy a tapasztalati tudomány sem nélkülözheti a logikai alapokat, a következtetéseket.

A Világegyetem, mint Egész, a végső elvek egysége, tehát szellemi természetű. Az elveknek nincs anyagi kiterjedésük. Ez pedig azt jelenti, hogy a kozmikus Egész, minőségileg különbözik belső tartományaitól, ahol jelen van az anyagiság is. Más szóval: a Világegyetem, mint egész, tisztán szellemi természetű, míg belseje egyben anyagi természetű is. Ez pedig éppen a fordítottja a test és az elme viszonyának. Elménk jórészt felfogható úgy, mint testünk belső világa. Testünk anyagi és szellemi, elménk pedig tisztán szellemi természetű. Ha tehát a világhídon a Világegyetemből indulunk el testünk, majd elménk felé, a tisztán szellemi – anyagi és szellemi – tisztán szellemi állomásokra bukkanunk. Más szóval: mintha bezárulna a kör: a világhidat bejárva a tisztán szellemi kiindulópontból az anyagiság kiegészítésével ismét a tisztán szellemi végpontra jutunk el.

A világhídon a Világegyetemtől belső világunk felé haladva két létmód-ugrásra bukkantunk. Az első létmód-ugrás a “külső” világról a “belső”-re, a Világegyetem egészének tisztán logikai, elvi, szellemi létmódjából a Világegyetem belsejének anyagi létmódjába vált át. A második létmód-váltás az anyagi létmódból a belső világra, a lelki-tudati létmódra ugrik át. Ami a Világegyetem egésze számára belső, az belső tudati világunk számára külső, anyagi világ. Fordítva pedig az anyagi világ számára a Világegyetem egésze külső. Ha a külső-belső ugrás alapvető létmód-váltással párosul, mint például az embernél testünk és belső világunk között, és hasonló alapvető létmód-váltás áll fenn a Világegyetem és belső világa között, akkor felmerül, hogy a Világegyetem és belső világa között éppúgy test-elme viszony áll fenn, mint nálunk. Eszerint a Kozmosz elme-természetű. Más megközelítésben úgy is felfoghatjuk, hogy a Kozmosz egy olyan egységes egészet alkotó rendszer, amelynek természete lényegében eltér belsejétől. Eszerint az Elme Kozmosz-természetű. Az elme központja az Én, megfelel a Világegyetem egészének. A Világegyetem, mint egész, megfelel az elme központjának, az Én-nek.

Visszatérve kiindulópontunkhoz: a logikailag elsődleges létezés, amely logikailag megelőzi az anyagi létezést, megfelel a Világegyetem egészének, az anyagi, logikailag másodlagos létezés a Világegyetem belsejének. Azok a törvények, amelyek a számunkra anyagi jelenségek között fennállnak, a Kozmosz szempontjából megfelelnek a kozmikus elme gondolati törvényeinek, tehát a Kozmosz logikai rendjének. És mivel a térbeliség az anyagi létezők egymás mellettiségének, az időbeliség az anyagi létezők egymásra következésének rendje, ezért az idő a Világegyetem belsejének jellemzője. Más szóval: az idő a Világegyetem elme-természetének belsejéhez tartozó létező. Következésképpen a Világegyetem egésze az időn kívül létezik, szellemi lényegű, és ezáltal minőségében egylényegű érzéseinkkel és gondolatainkkal, amelyeknek szintén nincs számunkra anyagiságuk, legfeljebb az anyagi külvilághoz utazásuk során nyernek anyagiságot, például a beszédhez kapcsolódóan, amely persze testi-anyagi folyamatokkal jár együtt. Gondolatainknak, érzéseinknek születésük pillanatában nincs mérhető anyagi tulajdonságuk: súlyuk, színük, méretük. Létmódjukat tekintve gondolataink és érzéseink eleve egylényegűek a Kozmosszal, azaz kozmikus természetűek.

A Kozmosz elvi szintjeinek viszonya

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a végső elvek? Első pillanatra talán megválaszolhatatlannak tűnik a kérdés, hiszen a szellemi létezők közötti viszony akár tetszőleges is lehet gondolhatnánk. Ezzel szemben a tapasztalat egyértelműen mutatja, hogy az élőlények viselkedését nem a fizika, hanem a biológia törvényei irányítják. Pontosabban: a biológiai törvények természet szerint képesek a fizikai törvények feltételeit megváltoztatva a megvalósuló folyamatokat a biológiai törvények irányítása alá vonni. Mivel pedig az élő szervezetek rendkívüli részletgazdagságúak, összetettségük kozmikus számokkal jellemezhető, ezért a fizikai törvények irányítása éppen az élőlények esetében tűnik a legnehezebben kivitelezhetőnek. Ahhoz, hogy egy egységes biológiai szempontnak rendelődjön alá a szervezet egésze, sejtjeinek összes folyamatát össze kell hangolni és egységes irányítás alá vonni. A biológiai elv és a fizikai valóság viszonya szükségképpen hasonló az elme és belső világa viszonyához. Az elme ugyanis képes bármely belső elemével közvetlenül kapcsolatba lépni, hiszen bármely gondolatot elvileg ugyanolyan könnyedséggel gondolhatunk el.

Olyan ez, mint a síklakók és a térlakók viszonya. A síkbeli élőlények, akik nem láthatnak ki síkjukból, egyes pontjaik között csakis a síkban teremthetnek kapcsolatot, és így egy bizonyos összetettség fölött a közvetlen kapcsolattartás a kitakarások miatt lehetetlenné válik. a térlakó számára viszont a betekintés a papírlap síklakóinak világába sokkal könnyedebb, a síkon kívüli pontból a sík bármelyik pontjával közvetlen kapcsolat létesíthető. A követelmény, hogy a síktartomány egészének bármely pontjával közvetlen kapcsolat legyen létesíthető, rokon a Kozmosz meghatározásával, azzal, hogy a Kozmosz egyetemes és egységes rendszer, és ez lehet a Kozmosz-Elme hasonlóság alapja is, ha a Világegyetem egészét a síkon kívüli ponttal állítjuk párhuzamba. Ahogy a Világegyetem egésze minden belső pontjával közvetlen kapcsolatban áll, úgy léphet kapcsolatba egy térlakó a sík bármely pontjával.

A lélek az élet mozgatórugója

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a lélek “1. felfogás szerint az emberi szervezetben az élettevékenység föltételezett végső (kiemelés: G. A.), többé-kevésbé anyagszerű hordozója, amely a testet a halál pillanatában elhagyja.” Ugyanakkor a közelebbi vizsgálat elárulja, hogy ez a “kezdetleges”-nek beállított felfogás az emberiség legmélyebb tudományos fogalmával kapcsolatos, az “első” vagy “végső elvek” fogalmával. Eisler tudományfilozófiai szótárában a lélek az ókori görög filozófusoknál feltűnő különleges fajtájú (tudományos) animizmusban első elvként jelent meg. Az ókori világ legmagasabb tudományos szintet elért kultúráiban, a mágusok ősi kultúráiban, például a káldeusoknál már jóval a görögök előtt ismert volt az első elvek eszméje.

A tudományos kutatás tények és összefüggéseik vizsgálatára irányul. Ezért a tudományos kutatás ott kezdődik, amikor a jelenségek mögött törvényeket keresünk. A törvények a jelenségek mögötti mélyebb szintű összefüggéseket jelentik. Ezért bár a törvények alkalmasak jelenségek magyarázatára és előrejelzésére, a legvilágosabb és legáthatóbb tudás felé vezető úton csak az első lépést jelenthetik. Ezért a tudomány igazi feladata a törvények mögötti törvények sorának feltárása, és végső soron a végső törvények feltárása, amelyek egymagukban képesek minden más törvény magyarázatára. Az a felfogás, amely létrehozta és kifejlesztette a végső, egyetemes törvények, az első elvek eszméjét, a tudományos fogalomalkotás csúcspontjának tekinthető. Ezért pedig a lélek első elvként felfogása tudományos szempontból rendkívüli figyelemre méltó, mint amely a Természet legmélyébe enged bepillantást.

Elvek, elő-valóság és potenciálok

Érdekes, és mindmáig kellőképpen figyelemre nem méltatott tény, hogy a fizika által felismert legkisebb hatás elve (röviden: a hatás-elv) éppen egy ilyen, végső elv. A hatás-elv egyetlen egyenletéből az összes megmaradási tétel, mozgásegyenlet, a fizika lényegében összes egyenlete levezethető. A Természet tehát ahelyett, hogy legmélyebb szintjén áttekinthetetlenül bonyolult lenne, fordítva: legmélyebb szintjén olyan világos, egyszerű, hogy azt bárki könnyen megértheti. A legkisebb hatás elve (ez a Maupertuis-elv) ugyanis önmagában könnyen érthető, középiskolai tananyag. Hasonlóan ahhoz, ahogy a fénysugár két pont között úgy terjed, hogy az optikai úthossz – a törésmutató és a geometriai úthossz szorzata – szélső érték, legtöbbször minimum (ez a Fermat-elv), adott kezdeti állapotból adott végállapotba olyan úton jut el minden fizikai rendszer, amelyet követve a többi úthoz képest a fizikai mennyiség, a “hatás” (“hatás”-on a fizikában energia*idő dimenziójú mennyiséget értünk) végeredményben a legkisebb (elvileg, ritkán lehet épp a legnagyobb) lesz.

A fizika hatás-elve egyetemes és végső elv. Ez az egyetlen elv irányítja az egész anyagi, fizikai világegyetem viselkedését. Másképpen megfogalmazva: a Világegyetemben azok és csakis azok az anyagi, fizikai rendszerek, amelyek a legkisebb hatás elvét követik. A hatás elve tehát elsődleges tényező az anyagi, fizikai világhoz képest. Mivel pedig az idő az anyagi világ tartozéka, ezért a hatás elve képes mintegy “felülről”, az időn kívüliség létmódjából betekinteni az anyagi világ időbeli létmódjába.

Ez a létmód-váltás, létmód-ugrás rendkívül figyelemre méltó jelenség. Ahogy az elme képes belső világának egészét áttekinteni, úgy képes az időn felüli létmód áttekinteni az időbeli jelenségvilágot, átfogó szervező hatást kifejteni és meghatározni azt a pályát, amelyet a kiinduló- és végpont között a fizikai rendszereknek követniük kell. Az őselvek maguk is időn felüliek, és így maguk is elő-valóságok. Bár első pillantásra szinte megfoghatatlannak, felfoghatatlannak látszanak, az elő-valóságok titkát azonban nemrég sikerült a fizikai jelenségekben is megragadni!

Honnan tudja a villámot létrehozó erő a magasban, hogy hová kell lecsapnia a mélyben? Hogyan tájékozódik? Hogyan függ össze a felhő és a föld távolsága, viszonyai a villám keletkezésével? “A villám leírását ismét azzal kell kezdenünk, hogy nem tudjuk, hogyan működik. Az egész folyamat az ún. “elővillámmal” kezdődik. Ez nem olyan fényes, mint maga a villámcsapás. A fényképeken kezdetben egy kicsiny fénylő pontot láthatunk, amely a felhőből indul ki és rendkívül gyorsan (a fénysebesség hatodával!) mozog lefelé. Mintegy 50 métert tesz csak meg (azaz kb. 120 milliomod másodpercig halad – G. A.), azután megáll. Körülbelül 50 milliomod másodpercig áll, azután megteszi a következő lépést. Megint pihen egyet, majd megteszi a következő lépést és így tovább. Ilyen egymást követő lépésekben közelíti meg a földet. Amikor az elővillám mintegy 100 m-re megközelíti a Földet, kisülés indul eléje a talajból, erre bizonyíték van. Abban a pillanatban, amikor az elővillám elérte a földet (ahogy összeért az eléje siető kisüléssel – G. A.), kész “vezetékünk” van, amely felvezet a felhőbe és tele van negatív töltéssel. A felhő negatív töltése most végre kiszabadulhat és egyszerűen kizúdulhat. A villámnak ez a fő része, amely messze a legfényesebb, a fő villám. Ez hozza létre a vakító fényt és a hőt, amely a levegőt gyorsan kitágítja és a mennydörgést kelti. De ezzel még nincs vége. Bizonyos idő, talán századmásodperc elteltével, amikor a fő villám már megszűnt, újabb elővillám jön le. Ezúttal azonban nincsenek lépcsőzetes pihenők. Ez a “sötét villám” már megállás nélkül tart lefelé, egyetlen lendülettel a legfelső résztől a talajig. Teljes gőzzel halad pontosan végig a régi csatornán, mert elég törmeléket talál a régi csatorna mentén ahhoz, hogy az legyen számára a legkönnyebb útvonal.” (Feynman, Leighton, Sands, Mai Fizika 5, 1969, 134-136).

A felhőből induló elővillám már első lépése előtt valahogy érzékeli a távoli föld elektromos töltéseit, feszültségi szintjét, és nem indulna el, ha a felhő és a föld között a feszültségkülönbség nem érne el egy kritikus küszöb-értéket. Az elő-villámot is meg kell előzze egy elő-jelenség, egy legelső, tájékozódó, az átfogó viszonyokat feltérképező jelenség, amely kijelöli, a felhő melyik pontjáról induljon az első elővillám-szakasz és mikor, mekkora áramerősséggel. Ez az átfogó, tájékozódó jelenség rendkívül gyors és nagy áttekintőképességű kell legyen, és összefügg azzal, hogyan képes az anyag a fizikai és más törvényeket követni. Az előjelenségek összefüggnek a sejtek enzimjeinek spontán célbajuttatásával, a hidrogén-oxigén gázelegy égésekor a gázok atomjainak egymást megtaláló különleges képességével, a DNS és a Világegyetem táv-kölcsönhatásával, a folyadékáramlások mintázatainak kialakulásával, az Egész a Rész viszonyával (G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, 2002).

Mindezek a tanulságos példák akkor válnak különösen izgalmassá, ha a biológia alapelvének, az életelvnek összefüggésében vizsgáljuk az elővalóság és a valóság viszonyát. A Világegyetem végső nézete összefüggésben áll érzéseink és gondolataink időtlen jellegével. Életünk értelmessé tételének vágya hosszú távon felszínre jutó szervezőerejével olyan valóságos hatásokat képes kiváltani, amelyek nem múlnak el életünk végével. Nem igaz az a materialista elképzelés, hogy az élettelen anyagból keletkeztünk, és az élettelen anyagba kerülünk vissza, a teljes megsemmisülésbe. Nem igaz, hogy az élet-élettelen viszonyát sportnyelven megfogalmazva úgy kell felfognunk, hogy születésünk előtt az állás 0:0, életünk során 1:0, életünk végén 1:1, és ez ugyanaz, mint a 0:0, döntetlen. Életünk egészének ténye nem múlik el halálunk által. Halálunk nem változtat a tényen, hogy éltünk. Ezért életünk ténye beletartozik egy nagyobb összefüggésbe, a kultúrába, és még átfogóbban, közvetlenül a Kozmosz egészéhez kötődik. Mivel érzéseink és gondolataink a térben és az időben nem kiterjedtek, a Világegyetem létének logikai terében élnek, és ehhez a logikai létezéshez adódnak hozzá. A logikai tér értelmi összefüggéseket tartalmaz, és időtlen természetű. Érzéseink és gondolataink közvetlenül annyiban nyerhetnek kozmikus jelentőséget, amennyiben a Világegyetem értelmi-logikai rendjéhez kapcsolódnak. Életünk révén megszületett érzéseink és gondolataink – amelyek a Világegyetem értelmi rendjéhez kapcsolódnak – közvetlenül belekerülnek az időtlenség univerzumába, és ott létük logikai formában, időtlen lényegű értelmet és jelentőséget nyer. Amennyiben életünk során született érzéseink, gondolataink a Világegyetem értelmével, rendeltetésével ellentétes jelentést hordoznak, ez az időtlenség a Világegyetem életében más értelmet, összefüggést, jelentőséget kap, mint a Világegyetem rendeltetését elősegítő érzések és gondolatok.

Ha minden fejlődés időbeli, és a Világegyetem lényege időtlen, akkor a Világegyetem örök változatlanságra ítéltetett, kikerülhetetlenül? De nem jelenti-e az örök változatlanság egyben az értelmetlenséget is – hiszen az örök változatlanságot a földhözragadt, anyag-közeli szemlélet csak mint semmit-tevést tudja elképzelni. Ha viszont életünk során érzéseink és gondolataink folyamatosan hozzáadódnak a Világegyetem logikai hálózatához, akkor a Világegyetem szükségképpen fejlődésre ítéltetett. Érdekes és rendkívüli fejlődés ez, amit még nem sejtettek meg. Olyan fejlődés, amely az időből indul és az időtlenségbe érkezik és ott, az időtlenségben nyeri el végső, igazi értelmét. Világosan és tisztán látszik: az élet segítségével az időtlenség lehetőséget kap a fejlődésre. De miféle időben fejlődhet az időtlenség? Egy biztos: nem abban az időben, amiben mi éljük életünket. Pontosabban: életünket gondolataink és érzéseink révén az időtlenségben is éljük, de ez eddig nem tudatosult bennünk, és úgy gondoltuk, hogy életünket kizárólag a földi, anyag-közeli időben éljük.

De miféle időben fejlődhet az időtlenség? Ha a három végső elvet, az anyag, az élet és a tudat elvét, amelyek persze egy élő egységet alkotnak, az Élő Világegyetemet, úgy képzeljük el, mint a végtelenből induló és a végtelenbe futó három piros fonalat, akkor ez a három végtelen piros fonal együtt magában az értelmi kiteljesedésben tud együttesen fejlődni. Az időtlenségbeli értelmi fejlődés úgy képzelhető el, mint egy ezek fölött a végtelenből induló és a jelenig érő, újabb fonal megjelenése. Minden elvi jelentőségű, újonnan létrejött létező be kell kerüljön az elvi létezésbe. Az időtlen létkörben a fejlődés a három létfonal kölcsönhatásával létrejövő negyedik áramfonal megjelenésére vezet, amely áramtekercsként körbefonja a három létfonalat és így egy valóságos metafizikai áramkörben egyesíti a létfonalakat. Azért vagyunk képesek gondolkodni, mert képesek vagyunk élni a logikával. Ha pedig élünk a logikával, új felismeréseink elgondolásával hozzájárulunk a logika birodalmának továbbépüléséhez, a logikai lehetőség logikai valósággá építéséhez, és így a világ értelmi testének, értelmi valóságának építéséhez. Mivel pedig ez az értelmi építkezés és az anyagi valóság is a logikából indul, ezért a logikai lehetőség elgondolásának világ-építő jelentősége van! Ez a világ-építés pedig végső soron a logika időtlen birodalmában nyeri el igazi értelmét.

Az anyagi világ előtti létezés a korlátok nélküli lét. Amíg nincsenek korlátok, addig nincs konkrét létező, nincs “valami”, nincs elkülönült valami. Az anyagi világ előtti létmódban minden mindennel összefügg (akárcsak a logikában!), és minden szellemi tartalom, indíttatás közvetlenül, akadálytalanul eléri vágyának célját. Sejtjeink mélyén mindannyian sejtjük, érezzük ezt a tökéletes vágyteljesülésre hajtó életenergiát, amely a logikai, anyagi világ előtti létmódból ered, ahonnan az idő. A kizárólag végtelen, korlátlan létmódot egyedül a végesség hiánya korlátozza. A végesség tehát – a végtelenséggel együtt – nem kevesebb, hanem több, mint a végtelen önmagában, és így a végtelent hajtó életerő meg kell teremtse saját önkorlátozását is, hogy ezáltal több legyen, mint a véges nélkül. A véges a végtelen végső összpontosulása, létének egyetlen oka a végtelen kiteljesítése. Mivel a véges szükségképpen a végtelen talaján jön léte a végtelenből, ezért szükségszerű, hogy összeegyeztesse a végtelent a végessel, vagyis szükségszerű, hogy kettős természetet öltsön, végest és végtelent. Ennek a kérdésnek egyik megoldása a véges külsővé, a végtelen belsővé tétele. Másképpen, a véges nem más, mint a végtelen belső világ központi vezérlőműve, az Én. A végtelen belső világ és a véges korlát-rendszer kapcsolata csak akkor nyerheti el eredeti értelmét, a végtelen kiteljesítését, ha folyamatosan változó, értelemszerű viszonyt alakít ki a véges világ és a végtelen értelem-világ folyamatosan változó helyi és átfogó viszonyainak megfelelően. Ebből következik, hogy minden véges szükségképpen élő természetű, önfenntartásra (eredeti indíttatása megőrzésére) és ön-továbbadásra (a kiteljesedés felé indulásra) kész és képes kell legyen. Ennek fényében az életerőt, a belső világunk legmélyén húzódó izzó piros fonalat a végtelen gyakorlati megvalósulásaként foghatjuk fel! Az életerő a végtelen világ, az első világ, az anyagi lét előtti világ hordozója! Az életerő a végtelenség valóságos folyama, és az anyagi, véges lét csak vékony burka, héja, irányba terelője! Így jöhetünk rá, hogy az élet maga a személyesen élő Végtelen, és az élet tétje a végső tét, itt életre-halálra megy a játszma. Az a szinte végtelen energia, ami az élet és a halál között feszül, nem más, mint minden valóság hajtóereje, az idő hajtóereje, a végtelen hajtóereje. Ezért van az, hogy életünkkel mindent kockára tesz a Természet, hogy személyesen átéljük, hogy ha életünk veszélyben van, azzal a bennünk élő végtelen erő kerül veszélybe, az a Mindenséget teszi kockára, a Mindenséget méri le. Amikor életünk veszélyben van, a végtelen van veszélyben, amit csak a végesbe összpontosított végtelen képes megrendíteni, ahogy szúrni csak tűhegynyivé összpontosított késsel lehet igazán. A véges és a végtelen párharca, játszmája megfelel az időbeliség és az öröklét kapcsolatának. Az anyagi valóság nem egy elkülönült, az élettől messze, külön vizeken evező, önmagában záruló fiók-létezés. Az anyagi valóság összefügg az élet és az értelem valóságával, és mindezek együtt alkotnak egy olyan szellemi természetű valóságot, amely éppen mert szellemi, eszmei lényegű, a szellemi lényegű létezők létének valóságosságát emeli ki. Így pedig törvényszerű, hogy a Világegyetem megvalósulása éppúgy, mint érzéseink és gondolataink együttesen egy egymással közlekedő egységet alkossanak, és a Világegyetem rendeltetése egy olyan, teljesebb időbeli fejlődést jelent, amelynek ideje a logikai idő, az értelmi idő, az értelmi kiteljesedés folyamatának rendje.

Így rajzolódik ki előttünk a végső kozmológia, a Világegyetem rendeltetésének lehetősége és valósága. A Világegyetem fejlődése az Örökkévalóság idejében történik, és ehhez az örökkévalósággal egyféle módon lehet kapcsolatba kerülni: ha érzéseink és gondolataink kapcsolatba kerülnek a Világegyetem értelmi rendjével.

A lételvek a Püthagoraszi Űr hídjának állomásai

Püthagorász nézete szerint a fizikai valóság a matematika birodalmából jött létre, a tisztán elvont mennyiségek, harmóniák megvalósulásából. Mai felfogásunk szerint azonban a tisztán matematikai (logikai) és fizikai (anyagi) létszintek között űr található. Ezt a matematikai (logikai) és a fizikai (anyagi) létmód közötti űrt neveztem el “Püthagorászi Űr”-nek. A Püthagorászi Űr kapcsolja össze a matematika és a fizika, a végtelen és a véges, a tudás és a lét birodalmait. Felfedező utunk eredményeként az anyagi idő eredeténél a logika birodalmát találjuk. A Püthagorászi Űr áthidalásához a logika természetét kell alaposabban megismernünk. Életünk, személyes életerőnk forrásai a végtelenség, a logika birodalmában erednek.