Megjelent: Pázmány Campus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Bölcsészettudományi Karának lapja, 2002 szeptember-október, 36-38.

– Az utóbbi időben több publikációt is olvashattunk

Öntől a természetes élet, a természetes ember témakörében.

Hogy ez a gondolat nem új Önnél, azt már Bódy Gábor 1982-es

Kutya éji dala című filmjéből is megtudhattuk, ahol egy

okvetlenkedő riporter kérdésére Ön a természet erőinek

teljes kihasználására buzdít. Mi a természetes élet, ki a

természetes ember?

– A természetes emberre az jellemző, hogy a benne élő

természettel, ami egyben a saját lényege, összhangban él.

Meg tudja különböztetni, mi a természetes, és mi nem. A

társadalmi ráhatások közül meg tudja állapítani, hogy mi a

művi, manipulatív, felülről elrendelt.

A természetes ember ezeket fel tudja

fogni, éppen azért, mert saját természetével mindennapos

kapcsolatot tart fenn. Az ember arra született, hogy

értelmes életet éljen, tevékenységének olyan értéke legyen, ami

fennmarad a halála után is, és ami hosszútávon az

emberiség javát szolgálja, előreviszi a Világegyetem

rendeltetését. A legtöbb emberben erős az indíttatás

erre, de miután felnőtté válik, munkába áll, többnyire még

erősebb, ellenkező irányba ható

kényszerek hatnak rá. Érdemes például esténként, lefekvés

előtt végiggondolni, hogy gyerekkorunkban – amikor még nem

voltunk olyan manipuláció-fertőzöttek, mint most –

milyen felnőttek szerettünk volna lenni.

Azt is, hogy miért valósult meg szinte mindennek az

ellenkezője. Az eltérítő hatásokat fel kell deríteni, és le

kell hámoznunk magunkról, el kell képzelni ezek nélkül

életünket. Reggel pedig, amikor visszatérünk az álom, a

természet birodalmából, meg kell figyelni, mik azok az

indíttatások, amelyek belőlünk fakadnak, személyiségünk

teljes épsége milyen erőt tud nekünk adni. Azután aznap,

bár nem mindig lehetséges, ahogy lehet, ébren kell tartanunk ezeket

az indíttatásokat. Ez hosszadalmas folyamat, de ha

foglakozik vele valaki, lassan ráhangolódik arra a

természeti erőre, ami benne él. És ha a többi ember is így

próbálna élni, könnyű lenne visszatalálni ahhoz, amit kiölt

belőlünk az elmúlt néhány ezer év. A többi ember is szenved

azoktól a problémáktól, amiktől mi, ezért nekünk kell

kezdeményeznünk. Megrendült az önazonosságunk, tépik-pusztítják

a gyökereinket, erre tart a történelem. A fordulatok egyre nagyobb

csapásokat mérnek ránk. Ma már magyarnak lenni sem könnyű,

pedig óriási erőforrás lenne számunkra, ha látnánk, hogy

problémáink közösek, és van kivel megosztani őket, sőt, mások

is dolgoznak problémáink megoldásán. Jó lenne tudni, ezek az egy

irányban haladó törekvések hol tartanak, fórumot adni egymásnak,

de addig is fontos tudni, hogy léteznek hasonló irányba mutató

törekvések. Ez felemelő érzés, és nagyobb távlatokat nyit meg,

mintha egyedül tengetné az ember az életét.

– Az Ön személyes életében hogyan sikerült

összehangolni a természetes indíttatást, az ösztönök

érvényre juttatását a mindennapi élet nyűgeivel, mint

például a bürokrácia, az adminisztráció, az alkalmazkodás,

amit nap mint nap elvárnak az embertől?

– Tizenhét éves koromban eldöntöttem, hogy csak olyan

tevékenységekkel fogok foglalkozni, amelyekben a külső kényszer

egybe esik a belső kényszerekkel. Felismertem,

kikerülhetetlen, hogy külső kényszerek között élje az ember

az életét, ugyanakkor belső kényszereimnek sem tudtam,

nem is akartam megálljt parancsolni. Válaszúthoz érkeztem, és

attól féltem, hogy a két erő mint egy olló két szára fognak

engem szétvágni, kivéve egy esetet: ha olyan külső

kényszereket választok, amely a belsőkkel egy irányba visz.

Ennek jegyében választottam a csillagászatot és a zenélést.

Nekem sem ment mindig simán, voltak olyan időszakaim, mikor

nem találtam a helyem. Eljutottam egy olyan pontig, ahonnan már

nem lehetett tovább menni. Az élet nem megy zökkenők nélkül,

de ha vállaljuk ezeket, előbbre jutunk. Életünk energiái úgyis

visszasegítenek arra az útra, ami összhangban van a

természetünkkel.

A kérdésben felmerült az a szó, hogy ösztön. A

természetes élethez hozzátartozik, hogy az ember nem

idegenkedik az ösztöneitől. A nyugati felfogás magában

hordozza, hogy ösztöneink alantas, sötét erők. A

nyugati felfogás szerint mindenki bűnösnek születik, amit én

kikérek magamnak, és másoknak is, majdnem mindenkinek.

Fordítva történik: bűnözésre a nyugati társadalom neveli az

embereket. Megpróbálnak elidegeníteni bennünket

az ösztöneinktől, éppen mert ők a mi természetes, nem társadalmi

alkotóelemeink, és ha feladjuk őket, könnyebben lehet manipulálni

bennünket. De miért lenne alantas ösztön a létfenntartás, a

fajfenntartás, illetve egy harmadik ösztön, amit még föl

sem fedeztek, és amit én világösztönnek neveztem el?

A világösztönhöz nagyon emberi törekvések

tartoznak, például a kíváncsiság, a tudásvágy, az átfogóbb

létszintekkel összekapcsolódás, a világgal összekapcsolódás vágya,

vagy annak igénye, hogy értelmes ember módjára éljed az életed. Ezek

elemi erővel törnek ki újra meg újra. Valami vonzza az

embert a szépséghez, az igazsághoz, akkor is, ha ebből semmi

anyagi-fizikai haszna nem származik.

Hiába hazug a világ, az igazság továbbra is él és vonz,

erről nem tudják lenevelni az embert.

Ez a három ösztön beavat a Természet szépségébe,

és legemberibb köztük a világösztön,

ami a természethez kapcsolódás igényéből, a kíváncsiságból,

az érdeklődésből, az értelmes élet vágyából és az élet végső

kérdéseire irányuló érdeklődésből áll össze. Nem érthetünk egyet

az emberről és az ösztönökről vallott modern, lealacsonyító,

mesterségesen kialakított képpel.

Az ösztönök természetes és a Természet

felé hajtó indíttatások, hosszú távon jelentkező, szinte kikerülhetetlenül

érvényre jutó törekvések. Az ösztönök természet szerint fölemelő,

emberi jövőnk felé hajtó törekvések, és emberi mivoltunk lényege,

hogy a világösztönt minél teljesebben érvényre tudjuk juttatni,

és képesek legyünk meglátni azt a világot, aminek lennie kell, amiért

érdemes élni.

– Kinőheti magát a természetes élet iránti vágy egy

új, jelentős irányzattá? Ha igen, akkor, óhatatlanul,

mozgalmaknak, pártoknak kell rá alakulni, és így

elveszítheti tisztaságát, ha nem, akkor az így élő emberek

magányos partizánokká válhatnak.

– Akikben a természet-központú világkép megszületett,

még nem tudnak egymásról, de máris a világ második legnépesebb

kultúráját alkotják- ez a jelenség “Átfogó Kultúra” néven vált

ismertté. Ha a manipuláció nem viszi félre,

a természetes kultúra hívei egymásra találhatnak.

A természetes kultúrához tartozók között egyelőre a

szövetség nem olyan erős, mint a mai anyagi érdekszövetségek

tagjai közötti, de aki ez utóbbiakban részt vesz, az feláldozza lelki,

szellemi épségét, mindezzel pedig saját önazonosságát is, feszült

lesz, elidegenedett, meghasonlik önmagával, és így csak rosszul járhat.

– A maguk szemszögéből ezek az emberek semmit

nem áldoznak fel, talán a problémájuk is kevesebb.

Nem hiszem, mert – a felmérések szerint –
úgy próbálnak az általuk teremtett materialista

világ lélek-kirekesztésétől menekülni, hogy

családi életükben más törvények szerint viselkednek, mint

munkájukban, ezért személyiségük ellentétes nyomás, feszültség

alá kerül, aminek angol neve: stressz. Ez viszont mindennapos

őrlődéssel jár együtt. Ezektől az ellentétes hatásoktól nagyon

sokan összeomlanak negyven-ötven éves korukra, amikor rájönnek,

hogy a sikert megszerezték, csak éppen életük eredeti értelmét

vesztették el. Szabadulni kell ebből a zsákutcából! Meg kell őriznünk

életünk eredeti értelmét, vagy vissza kell hozzá találnunk!

Természetes közösségeket kell létrehozni, amelyekben tisztázzuk

életünk célját, értelmét, az élet végső kérdéseit, az értelmes boldogság

elérésének elérhető módját. Minél több hasonló érdeklődésű emberrel

találkozunk, minél több emberben ébresztjük föl, erősítjük meg az érdeklődést

életünk alapkérdései iránt, annál jobb lesz nekünk is. Életünk igazi értelméhez

kikerülhetetlenül hozzátartozik, hogy az

évtizedek távlatában életünkkel szebbé, igazabbá, boldogabbá tegyük a

világot. Ez is egy elkötelezettség, egyéni és közös jövőnk, életünk

melletti elkötelezettség. A természetes közösség a természetes érdeklődésből

születik, az életünk egészét érintő kérdések iránti természetes

érdeklődésből. Tudatosan is lehet keresni az alkalmat ilyen

természetes közösségek létrehozására, de ilyen természetes

közösséget jelent nagyon sok baráti társaság is.

Ma már egyre magasabb fokú tudatossággal kell természetes közösségeket

alkotnunk, mert a modern világ egyre mélyebbre hatol, magánéletünk egyre

nagyobb részét darálja be a materialista kínpadra. De életünk

végső magja, mozgatórugója nem más, mint a végtelen Természet,

teljes szellemi-érzésbeli, valóságos alkotóerejében! A romboló

erő csak a felhasználatlan, parlagon heverő, átengedett életerő révén

jut térhez. Ha életerőnket a kezünkbe vesszük, ha szellemileg is

élünk vele, visszaszorul a manipuláció.

Kezdeményeznünk kell, sokkal jobban, mint eddig. Ha nem,

akkor az élet elgázol minket, és akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy nem mi

játszottuk a döntő szerepet életünk kialakításában.

Fontos, hogy a természetes érdeklődés továbblépjen

a baráti vonzalom szintjénél. Alkotó munkára van

szükség. Baráti munkára is szükség van! Munkára, vagyis

rendszeres, szervezett, értelemszerű, hosszútávú, célravezető

tevékenységre! A barátság szellemét valóságosan érvényre juttató,

a barátságról gondoskodó, a barátságot megvédő munkára!

Tisztázó és alapozó munkára, amely kitűzi a

célokat. Mindenkinek van olyan képessége, amellyel hozzá

tud ehhez járulni. Ehhez a feladathoz fel kell nőni. Ha elég sok

természetes közösség végez majd alapos munkát, együtt

képesek lehetnek gondoskodni közös jövőnk alakításáról.

– Ez a fonó hagyomány újraértelmezése?

– A természetes közösségek a népművészet otthonai

voltak, a népművészet a természetes világalkotó-erőből fakad,

és nekünk vissza kell találnunk ehhez az eredeti világlátáshoz,

teljes életerőnkhöz, a Természethez. Az ember

lényege, hogy nem vakon sodródik, hanem önállóan alakítja életét.

Ma ez egyre nehezebb, a történelem erői egyre inkább az ember,

az egyén fölé kerekednek. Csak akkor élhetünk emberhez méltó életet, ha

életünk alapkérdéseit közösen képesek leszünk megérteni és

együtt megoldani. Minden kultúra végső forrása az emberré

válásból, az emberré válásban megnyilvánuló természeti erőkkel

fenntartott folytonosság.

– Mikor alakult ki Önben ez a felelősségtudat? Mint a

Vágtázó Halottkémek énekeséről, ne vegye sértésnek, nem

feltételeztem mindazt, amit elmondott.

Akkor Ön nem ismeri a zenekart, és engem. Vegye észre:
első lemezünk: “A halál móresre tanítása” már ezt az élet

mellett elkötelezett gondolatkört képviseli.

Sőt, a zenekarnak is azért adtam a

Vágtázó Halottkémek (VHK) nevet, mert úgy éreztem,

az emberek tetszhalott életet élnek, és töredékét sem

használják ki annak, amire születtek. Részemről tehát ez a

felelősség mindig is megvolt. A zenekar tagjai pedig kezdettől fogva

elfogadták célkitűzéseimet.

– Hol a VHK helye a zene történetében?

Más alapokon álltunk, mint a többi zenekar. A San Francisco-i
“Banana Fish”-ben azt írták rólunk, hogy olyan a zenénk, mintha egy

más világból, az anyaméhből szólna. Mintha gyerekkorunk

legvarázslatosabb meséinek világát hozná elénk, azokat

tenné átélhetővé. A VHK jelentőségét nem az én tisztem

meghatározni. A kritika a világ legnagyszerűbb zenekarai

között tartott minket számon. De annyit tudok: a mi zenénknek

köze van ahhoz a természethez, amelyből az emberiség született

és amihez vissza kell térnie.

– Hogy születhetett néhány fiatalember találkozásából

egy ennyire előzmények nélküli zene?

– Édesapám (Grandpierre K. Endre, író, költő, történész

– a szerk.) szellemiségéből

fakadóan erős érdeklődés élt bennem az emberiség eltemetett

mágikus világkorszaka után, amikor még minden természetes létezőben

érzékeltük az alkotó világerőt, és értelmünket is ez az alkotó

világerő hajtotta előre a lényegi világ-megismerésig,

amikor mindenki örömteli, kiteljesedő életet élt, a természettel

összhangban, annak részeként. Ennek emlékeit minden ember

őrzi magában. Ezenkívül születési ajándékként kaptam egy olyan

képességet, aminek segítségével meg tudom állapítani,

melyik zene a hiteles. Sejtjeim mélyéből olyan érzésvilágok

születnek, amelyek elemi erejű, törvény-erejű, az elsődleges,

rendkívüli valóságba beavató zenei világot teremtenek.

Ma már erre, úgy tűnik, nagyon kevesen képesek.

Sokszor egy-egy zene-foszlányról is egycsapásra felismerem,

ha köze van az ősi, izzóan természetes ősvilághoz.

A VHK megalakulása előtt tíz éven át

kutattam-gyűjtöttem a zenéket, fejlesztettem zenei látásomat,

és így állt össze egy világszerte páratlan gyűjtemény, amiről

Jello Biafra is elismerően írt (a Dead Kennedys

énekese, a VHK-t az USA-ban kiadó Alternative Tentacles

vezetője – a szerk.). Egy új zenei látásmód állt össze bennem, ahogy

ezeket a zenéket átéltem, ahogy előadtam, értelmeztem.

Amikor megmutattam barátaimnak, persze

az ő zenei világukra is óriási hatással volt. Baráti körünkből a zenekar

már mindezek szellemében alakult meg, ennyiben tehát nem

előzmények nélküli a zenénk. Megvolt minden lelkesítő erő,

és adottak voltak a személyes feltételek is. A kezdetektől

fogva biztosan tudtam, hogy ez a zenekar a világ legjobbjai

közé fog tartozni.

– Így lett, mégis megtörtént az, amit egy ennyire a

szokásos törvényszerűségeket megkerülő zenekarról nem

gondoltunk volna: huszonhat év után leállt. Végleg vége a

zenélésnek?

– Úgy tervezem, hogy jövőre már fel tudok lépni az új

zenekarommal, de ehhez sok feltételt meg kell még

teremtenem. Az utóbbi években összeállt egy olyan zenei világ bennem

és zenei gyűjteményemben, amely folyamatosságot vállal a

többezer éve élt, manipulálatlan, természetes életérzéssel,

amely az élet igazát, teljes fényét, csodálatos épségét igénylő

érzésvilágban látja azt a jövőt, amiről gondoskodnunk

kell, amelynek mindannyiunk által meg kell valósulnia.

Ezek az érzésvilágok, zenék olyan hangszereléssel és

felállással jelennek majd meg, ami nem létezik ma még a

világon; a legkevésbé mesterséges módon. Olyan hangzást

és hangszerelést dolgoztam ki, amely annyira friss, hogy

nem lehet majd megállapítani, hogy a jövőből jött-e, a múltból,

vagy elevenen izzó álmainkból. Ennek a gyakorlati kivitelezése

óriási munka, a leglényegesebb kérdések azonban már

kitisztultak, és kivitelezhetőnek látszanak.

– Kíváncsian várjuk!

Kovács Gergely

Vágtázó Halottkémek

“A Vágtázó Halottkémek /VHK/ 1975-ben alakult egy közös

érdeklődésű baráti társaságból. Első koncertjeiket a

zenészek és a közönség szokatlan viselkedése miatt

félbeszakították, illetve betiltották. Tizenegy éven át a

zenekar csak álnéven, név nélkül, vendégzenészként vagy a

szervező állásáért cserébe léphetett fel. 1982-ben Bódy

Gábor “Kutya éji dala” című filmjében Grandpierre Attila

játszotta az egyik főszerepet, mint vágtázó halottkém és

csillagász. A koncertek videofelvételeit már ez időtől

gyakran játsszák a nyugati TV-k. 1984-től kezdve

rendszeresen turnéznak Nyugaton. “Magyarország egy csendes,

nyugodt ország…” című rövidfilmjük Dieter Winkler

rendezésében száznyolcvan film közül I. díjat nyert a

nyugatnémet TV vetélkedőjén. (…) A VHK külföldre utazásait

annak idején személyesen kérte Beatrix holland királynő,

máskor Fred Sinowatz osztrák kancellár. Részt vettek a

világ egyik legnagyobb zenei eseményén, a New York-i Music

Seminar-on, ennek nyomán több nagy lemezcég megkereste

őket. A zenekar több mint egy évtizeden át képviselte rendszeresen

a magyar kultúrát külföldön, a magyar kultúra napjain. Az

1989-es rendszerváltás kiváltotta nemzetközi érdeklődés

nyomán több mint húsz dokumentumfilmben szerepeltek,

ezenkívül olyan játékfilmekben, mint a “Köztes Föld”

francia-magyar, a “Forget About Me” angol, az “Egy kicsit

én, egy kicsit te” és a “Blue Box” magyar filmekben.

A New York Times kritikája szerint a VHK zenéje alapvető,

elementáris, telve megszállott, felvillanyozó

szenvedéllyel. Több nyugati szaklap a VHK-t a világ egyik

legnagyszerűbb alternatív zenekarának tartja. Az

Alternative Tentacles londoni főnöke, Bill Gilliam szerint

a VHK “A Semmi Kapuin Dörömbölve” c. lemeze “őseredeti istenélmény”.

1992-ben a német zenei élet egyik legnagyobb szabású fesztiválján,

a “Pop Komm”-on vendégszerepeltek. A fesztivál kiadványa, a

Pop Komm Telegramm szerint a legnagyobb sikert a VHK

aratta. A VHK őseredeti, lenyűgöző, születésében

megragadott zenét teremt. Grandpierre ezt “mágikus

népzenének” nevezi, olyan önkifejezésnek, amelyben a

legmélyebb, legemberibb tartalmak saját törvényeiket

teremtve bomlanak ki.

1982-től kezdve gyakran szerepelnek együtt Rituális

Színházukkal. Ezek rendkívüli, látványos multimédia

előadások, amikben a magyar mitológia mágikus elemei

elevenednek meg egy mozgásszínház sokoldalú akcióiban, a

VHK zenei kíséretével. A főleg lányokból álló színtársulat,

a VHK-val a közösségi ünnepek felélesztésén, újra

megtalálásán dolgozik.”

(Idézet az 1994-es “Óriás tér!” című lemez borítójáról)

Lemezeik: A halál móresre tanítása (1988)

A világösztön kiugrasztása (1990)

A semmi kapuin dörömbölve (1992)

Óriás tér (1994)

Az Éden visszahódítása 1. (1997)

Az Éden visszahódítása 2. (1998)

Naptánc (1999)

Grandpierre Attila: Csillagász, a fizikai

tudományok kandidátusa, az MTA Csillagászati Kutatóintézete

tudományos főmunkatársa. Több nemzetközi tudományos, filozófiai

folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Tagja a Society for Scientific

Exploration és a Scientific and Medical Network nevű

tudományos társaságoknak. Tudatkutató a Budapest Klub

munkacsoportjában. Író (Élő Világegyetem, 2002), költő (A

Mindenség örjítő varázsa, 1994; Emeletes mesehajó, 2000).

Főszerepet játszott Bódy Gábor Kutya éji dala c. filmjében.

1975-2000: A Vágtázó Halottkémek énekese, zeneszerzője,

szövegírója.

További információk:

http://grandpierre.zenenet.hu

http://vhk.mediastorm.hu