Megjelent: KAPU 2002.09, 42-44.

A mítoszok rejtélye és az Élő Világegyetem – 2. rész

A kozmikus törvény

“A kozmikus törvény azt az elvet (elveket) jelenti, amikről úgy hiszik, hogy a világegyetem dolgai rendjének legáltalánosabb természetét képviselik. Az emberi viselkedés terén a fogalom a valóságra, igazságra, a helyes viselkedésre vonatkozik vagy az emberi jogokra és igazságtételre vonatkozik – és, általánosabban, a társadalmi és erkölcsi normák egészére, amelyeken a társadalom felépül.

Helyesen megértve: a kozmikus törvény fogalma két értékszempontot is magába foglal:

egy fogalmi vagy eszmei szempont, amely a világrend megismerését szolgálja

egy alkalmazott vagy gyakorlati szempont, amely az erkölcsi cselekvés és a döntések alapjául szolgál.

Clifford Geertz hasznos különbségtételének megfelelően a kozmikus törvény egy kultúra keretében a világegyetem összetevőinek és felépítésének modelljeként működik, másrészt az emberi élet szervezésének modellje a világegyetem tényleges természetével összhangban. Azok a kultúrák, amelyek kifejlesztették ezt az eszmét, a kozmikus törvény elve a világrendszer fenntartásának változatlan és nélkülözhetetlen alapja, vagy a világrend értelme. A világegyetem nagybani rendezőelve létében való bizalom pedig abban az általános hiedelemben tükröződik, hogy a társadalom egyedi eseményei nem véletlenszerű (és így értelmetlen) események, hanem részei egy nagyobb, értelmes mintának, ami az időben is jelentős kiterjedésű. Továbbá, ez a bizalom – hogy az egész világegyetem az erkölcsi és természetes rend elvén alapszik és ez is kormányozza – az, ami képessé teszi az emberi lényeket, egyénenként és közösségeikben, hogy hatékonyan megoldják értelmi, erkölcsi és szellemi válságaikat” (Long, 1995, 88).

A kérdés az, mely kultúrák fejlesztették ki magukban a kozmikus törvény eszméjét? Long (1995, 88) az indoeurópai nagyobb kultúrákon (hinduizmus, buddhizmus, görög-római kultúra, judaizmus, kereszténység) kívül csak a kínait és az iszlámot említette meg ebben az összefüggésben. Minket most viszont a kezdeti, eredeti elképzelés feltárása vonz. Éppen ezért haladjunk tovább, nézzük meg, miféle bizonyítékok találhatók az eredeti világképről. De mielőtt továbblépnénk, nem árt, ha meggondoljuk: miért kell kozmikus alapon állnia minden egészséges társadalomnak, és egyéni életvezetésnek? Mert az Ember az Egész Része, mert bennünk él a Természet egésze. Az Egész nélkül életünk sem lehet egész. Ha úgy akarjuk élni életünket, hogy minden virágot, minden állatot, minden embert merőben gépnek tartunk, és ha így éljük életünket, akkor embertársainkat így is éljük át, gépnek, gépként, akkor ezt emberi, családi kapcsolataink is erősen megsínylik. Ha pedig a külvilágot élettelennek, az emberi világot élőnek tartjuk, akkor a két világkép összeférhetetlensége, ütközése folyamatos feszültséget ébreszt bennünk, és ha ez évtizedeken át alatt, kórossá válhat, betegséget válthat ki. A modern világ egészségkárosító civilizációs ártalmainak jó része éppen a materializmus terjedésének köszönhető. Nem képzelhető el, hogy az emberré váláskor a természet egészében tevékeny szervezőerő, éppen az a szervezőerő, amely tevékenyen kifejlesztette és előkészítette, megalapozta, serkentette, hajtotta, elemi erővel előrelendítette az emberré válás folyamatát, egyszercsak kikapcsolódott volna, és az individuumok létrehozására korlátozta volna tevékenységét. Nem képzelhető el, mert az ember lényege, hogy társas lény, hogy közösségi lény, hogy szellemi, értelmi lény, alkotó lény. Nem képzelhető el, mert a Természet az emberi fajt teremtette meg, az emberiséget, és nem egyes embereket külön-külön. A Természet az emberiség létrehozásakor a legátfogóbb közösségi törvények érvényre jutásával érhette csakis el az emberréválást. Ezek az első legátfogóbb közösségi törvények tehát egyben természeti törvények voltak! Az első, természetes emberi közösség létrejöttében közvetlenül kifejeződtek a Természet szellemiségének természeti törvényei!

A kínai kezdetek

Kutatásaim során néha egy pillanatra úgy éreztem, nyomára bukkantam az ősi, érintetlen, az egyet-nem-értés kötelező bevezetése előtti kornak. Így például Holbrook (1981, 134) azt írja: “Kínában nem léteztek gondolkodási iskolák, kivéve a Világok Háborúja alatt, amely az i.e. 6.-5. század alatt, és később tartott”. Más szavakkal: az i.e. 6. század előtt a kínai kultúra még egységes volt, olyannyira, hogy nem is léteztek különféle iskolák! Vajon miféle módon gondolkoztak a világról, ha mindannyian egyet tudtak érteni? Ha le tudnánk számolni a nyugati civilizáció egyik fő betegségével, torzulásával, azzal, hogy önazonosságunkat a különállásban látjuk, akkor tudnánk igazán értékelni és felfogni, mit is jelent az igazság egyetemes érvénye. Ha fel tudnánk fogni, hogy önazonosságunkat nem lényegi különállásunkban, hanem lényegünk teljes átélésében, teljes önazonosságunkban találhatjuk meg; és hogy ha lényegünkből csak azzal azonosulunk, ami megkülönböztet bennünket minden más létezőtől, ezzel éppen lényegünk legfontosabb alapját rekesztjük ki magunkból, akkor tudnánk elfogulatlanul gondolkozni az emberiség első világkorszakának egységes gondolkodásáról. De mit lehet tudni a korai kínai gondolkodásról?

Az Új Enciklopédia Britannica (1988, 397) azt írja: “A minden kínai filozófiában közös eszme az univerzumról se nem materialista, se nem animista (a lélek lényegi létezésén alapuló hit); inkább mágikusnak vagy talán még alkímikusnak lehetne nevezni. Az univerzumot hierarchikusan szervezett mechanizmusként fogták föl, amelyben minden rész képes visszaadni az egészet. A természeti rend és az emberiség átfogó egységének ez az eredetileg mágikus érzése mindig jellemző volt a kínai mentalitásra”. Úgy tűnik, talán ez az a – magas kultúrára jellemző jegy – amely valóban az ősi, kezdeti egységet őrizheti, amely az emberiség eredeti világélményének nyoma lehet. Talán még meg is lehet erősíteni ezt a véleményt. Helmuth von Glasenapp, a neves vallástörténész “Az öt világvallás” (1975) c. világsikerű könyvében így foglal állást: “J. J. M. de Groot azt az ősrégi metafizikai rendszert, amely az egész kínai gondolkodás alapjául szolgál, “univerzizmus”-nak nevezi.” Az első effajta világkép-váltás, amelyet tetten érhetünk, éppen a konfucianizmus állami ideológiává válásának köszönhető, s az i.e. 1. században kezdődik el. Az univerzizmus szerint ég, föld és ember az egységes mindenség három alkotórésze, amelyek belső kölcsönhatásban állnak egymással, és egy mindenre kiterjedő törvény szabályozza őket. A Su king egyik legrégibb részét (I, 4) idézve Glasenapp így ír: “A legbensőségesebb összefüggés van fent az ég és lent az emberek között, és aki ezt teljes egészében felismeri, az az igazi bölcs. Ezek a szavak foglalják össze legtömörebben annak a világnézetnek lényegét és programját, amely végletesen egységesnek látja azt a két dolgot, amely Kant szerint “mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel tölti el a lelket”, tudniillik “a csillagos eget fölöttem” és “az erkölcsi törvényt bennem” “A makrokozmosz és a mikrokozmosz között fennálló általános megegyezésnek és összhangnak az az alapja, hogy a világmindenség nagy jelenségei, az elemek, a légköri hatások, a bolygók, égtájak, évszakok stb. a legkülönfélébb földi jelenségekkel állnak összefüggésben, főképp az emberi élet jelenségeivel”. Tartsuk észben, hogy a mi jelen vizsgálódásunk egyik eredménye – ettől a kínai felfogásról alkotott véleménytől eltérően – az, hogy az égi és földi jelenségek között a legszorosabb kapcsolat nem annyira az ember és az égi hatások, hanem a növényvilág és az ég között található. “A legfőbb világelv” c. alfejezetben Glasenapp így folytatja az ősrégi kínai felfogás ismertetését: “Kínai felfogás szerint a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek tagjai kölcsönösen szüntelenül hatnak egymásra”. “Arra a kérdésre, mi tartja fenn, és mi kormányozza a világot, a kínaiak lényegében három fogalommal válaszolnak: ezek a “Sang ti”, a ‘T’ie – és a “tao Sang ti” – azonban ezt megelőzően az i.e. 16. sz.-i Sang Jin dinasztia legfőbb istene. T’ien, az ég tiszteletét a Sang Jinek után következő Csou-dinasztia vezette be az, amit a kanonikus iratokban az égről mondanak, körülbelül megfelel annak, ami Sang tira vonatkozik. Eltérés mutatkozott abban, hogy T’ienben még csekélyebbek az emberhez hasonló vonások, hiszen kifejezetten azt mondják róla, hogy nem beszél, nesztelenül és nyomtalanul hat. Viszont hangsúlyozzák az égről, hogy alkot, ezzel azonban szabályszerű, fokozatos előállításra gondolnak, nem pedig “creatio ex nihilo”-ra (a semmiből történő teremtésre)”A “tao” szó eredetileg utat jelent, a csillagok útját is az égbolton. A tao értelmes, de személy feletti természettörvény, egyben az őslét is, poláris kettéválásából jött létre az ég és a föld” (u. ott, 147-152). Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy az Ég megszemélyesítését történelmi, hatalmi erők idézték elő, és a hagyományvédő kínaiak 1500 év elteltével visszaállították eredeti, nem emberiesített, természeti erőként felfogott világelvüket, az Ég Elvét, mint legfőbb világelvet. A “tao” lényegében ennek a végső világelvnek egy későbbi átfogalmazása. Érdemes megfigyelni, hogy ez a legfőbb világelv egyben tartalmazza az élet elvét is. Honnan vették a kínaiak, ezek szerint több mint 4000 évvel ezelőtt, hogy a Kozmosz “hierarchikusan szervezett mechanizmus”, olyan, mint az “élő szervezet”, “amelyben minden rész képes visszaadni az egészet” – ez egyelőre rejtély, amire később visszatérünk.

A kínai kultúra erős hagyomány-védő természete révén úgy tűnik, sikerült feltárni az emberiség egy ősi, többezer éves képzetét: eszerint a Világegyetem élő szervezetet alkot. Ebben az ősi elképzelésben az élet hozzátartozik a Kozmosz létéhez. Ugyanakkor, ez az ősi, kozmikus élet nem emberszerű életet jelent. A Kozmosz emberesítése többnyire hatalmi törekvések következtében fellépő utólagos torzítás jele. Menjünk, keressünk további nyomokat!

Mágikus erők

A mágikus erők és hatások alapvető jelentőségét Grandpierre K. Endre ismerte fel, ő világította meg a mágikus látás szemléleti alapjait. Munkásságában sok ponton foglalkozik a mágikus korral, történelmi alapjaival, a mágikus világlátással. Alapvető műve a mágikus kor ismertetéséről remélhetőleg a közeljövőben jelenik meg. Éppen ezért elegendő itt most a mágikus tényezők valódi jelentőségét csak érinteni.

Julius Lips: A dolgok eredete c. könyvében (1962, 346) azt írja: “A természeti népek világa – a mágia világa. Hitvallásuk ez a meggyőződés: “Kezdetben volt az erő”. Ez a láthatatlan erő mindenütt jelen van, mindenütt érzékelhető, és léte a primitív ember számára éppoly bizonyos, mint a kő keménysége vagy a víz nedvessége. Ez az erő csupán a modern ember számára látszik természetfelettinek, a természeti népek számára teljesen valószerű és kézzel fogható. A természeti népekben állandóan él az a törekvés, hogy ennek az erőnek a megnyilvánulásait felismerjék, bennük részt kapjanak, és, ha lehetséges, úrrá legyenek felettük. Mert a természeti népek világában nincs véletlen: minden dolognak vagy jelenségnek megvannak az okai és összefüggései, melyeknek megismerését feladatának tartja a primitív ember. A természeti népek elképzelése szerint azonban ok és okozat nem korlátozódik a látható világ szűk területére, hanem a Láthatatlan ereje és megnyilatkozásai szabják meg összefüggésüket. Ez a láthatatlan pedig szerintük természetes és reális valami, mert észjárásuk épp ezt a “természetfelettit” tartja konkrét valóságnak. A mágikus erőkbe vetett hit nemcsak hogy világszerte elterjedt, hanem az élet- és vallásfilozófia legősibb formáját is jelenti. A “természeti ember” megkapja a “modern ember”-től a magáét. A “primitív hit”, az emberiség első, eredeti világlátása, az a világlátás, amitől emberré vált az ember, ugyanis – csodák csodája – nem materialista! A valóság nem korlátozódik a “látható világ szűk területére” – és ezzel kivívja a modern, materialista szemléletű tudós elmarasztalását. Ha azonban meggondoljuk, hogy a valósághoz gondolataink, érzéseink, életünk legalább annyira hozzátartoznak, mint testünk, tárgyaink külsődleges anyagisága, elgondolkodhatunk, jogos-e a “primitív hit” elmarasztalása, és a “hit” jelző nem illene-e jobban a materializmusra. Az az állítás, hogy az emberiség legősibb filozófiája nem ismeri a véletlent, minden jelenségnek okát keresi, feltételezi a “kauzalitás elve”-ként a tudományos gondolkodás megkülönböztető alaptulajdonságának ősrégi ismeretét! Ha az oksági elv a tudomány alapja, akkor az ősi emberiség átfogóbb okságban, átfogóbb tudományban gondolkodott, mint az újkeletű materialista! “A kezdetben volt az erő” – pedig egészen természettudományosan hangzik. Nincs itt szó viaskodó istenekről, semmiből teremtésről, hanem egyetlen tényezőről, ami minden más létezőnek alapja: az erőről. Vajon mit is érthettek az ősi emberiség mágikus kultúrájában az erő fogalma alatt? Egy fogódzónk már van: az ősi, Kínában megőrződött elképzelés, ami szerint a világot egy “legfőbb világelv”, egy kozmikus világelv kormányozza. Lehet, hogy az “erő” és a “kozmikus világelv” egy és ugyanazon tényező különböző kifejezései?

ELV (A magyar nyelv szótára, Czuczor-Fogarasi, 1862/1999, 3, 314): 1.) Általán, ami elül van, ami másokat megelőz, mi jó előre történt, és lett, v. ö. ELŐ, fn. 4.) Első, fő lény, melyből mások erednek. Életelv. Erkölcsi elv.

ERŐ (u.ott, 392) 1) Általán, ami hatást szül, és folytonosan hatni törekedik

Úgy tűnik, az ELV fogalma jól megközelíti a “kezdetben volt az erő”, az első erő fogalmát. Lehet, hogy már nyomon vagyunk? Nyomozzunk tovább!

Az ősi Egyiptom

Kákosy László “Egyiptomi és antik csillaghit” c. könyvét így indítja (1978, 5): “Talán már évtízezredekkel ezelőtt figyelni kezdte az ember az égbolt örök vándorainak járását. A csillagvallásokat és a csillagászat fejlődését kb. i.e. 3000-től tudjuk nyomon követni”. “Az ég-tehén elképzelés már megvan az egyiptomi vallásnak abban a legősibb rétegében, ameddig a vallástörténeti kutatás jelenleg le tud ásni. Egy palota a predinasztikus időkből (i.e. IV. évezred vége, Nagada II. kultúra) tehénfejet ábrázol, melynek szarván és fülein csillagok láthatók”. “Az Égi Tehén azonos is az éggel, de attól függetlenül is létezik” (Kákosy, 2001, 268). A legősibb egyiptomi hagyományok szerint a földön az őskorban aranykori boldogság uralkodott, amit a Napisten uralma jellemzett. A Napisten az Égi Tehénnel együtt, az Égi Tehén hátán távozott a földről az Aranykor bukásakor (Kákosy, 2001, 16). Az egyiptomi magaskultúra minden bizonnyal a sumér kultúrát Egyiptomba magával vivő embercsoport révén született meg. Heliopolisz városát, a Nap városát a predinasztikus időkben, i.e. 3000 körül alapították, a Hórusz-királyok korában. A “Hórusz” név sólymot és Napot egyaránt jelentett. “Az egyiptomiak között Rá (a Napisten) földi uralkodása jelentette az aranykort, amelyhez folyamatosan sajnálattal és vágyódással gondoltak vissza” – írja Doane (1882/1985, 10). “Rá léptette életbe a világ létét és az emberi életet” (u. ott).

Egyiptomot sokan egyenesen Nap-országnak tartják. Itt állt Heliopolisz, Rá napisten fényes templomának városa, “amelyet Amenemathat fáraó építtetett i.e. 2500-ban, és amelyet a későbbi királyok megnagyobbítottak. Heliopolisz volt a felső papság székhelye s egyszersmind a tudomány központja, ahol több ezer pap szolgált. Heliopoliszban tanulta meg Mózes az egyiptomiak minden tudományát; odavándoroltak Görögország nagy fiai tanulni; ott tanult Szolon, Pythagorasz és Plátó. E nagy város fényéről és templomáról nincs igazi fogalmunk. A hatalmas épületet, magasba szökellő pillérekkel jobb-és balfelől, melyek mint várkapuk kissé előre ugrottak, obeliszk-erdők vették körül, melyek 20 méternél magasabb kőpillérek voltak, egy darab gránitból kifaragva. A képírással fedett oszlopok hegyes végei, miként a kiszélesedő alapzatok szélei, rézzel voltak bevonva s a napsütésben égő erdőnek néztek ki, melyeken a fény vetülete ide-oda játszott. Egészen különös és hihetetlen merész azonban az eszme, mely ez alkotás alapját képezi, ha a tudósok értelmezése helyes. Az obeliszk megtestesült napsugár” (Vibbelt, 1916, 25). Az emberiség eredeti világfelfogásához viszonyíthatóság érdekében fontos szem előtt tartani, amit Kákosy (2001, 18) a 484. számú piramisszövegből idéz: “NN egy abból a nagy testületből (a héliupoliszi nagy isteni kilencség), mely Héliupoliszban született, amikor (még) nem voltak olyanok, akiket elhurcoltak a király számára és elvittek elöljárók számára, nem voltak megbüntetettek és nem voltak elítéltek” – Kákosy (2001, 19) kiemeli: “A héliupoliszi isteni kilencség uralma idején eszerint még ismeretlen volt az elnyomás és a bíróság intézménye”.

Következtetésem az, hogy ha Egyiptomban a predinasztikus korban vágyódva gondoltak vissza az aranykorra, ahol a Napisten uralkodott, akkor az egyiptomi vallás a napistenhitből eredt. Éppen ezért, ha az egyiptomiak előtti vallás megegyezett az emberiség eredeti világlátásával, akkor az emberiség eredeti világlátásában a Nap kitüntetett, életadó szerepet játszott.

(folyt. köv.)