Megjelenik: Interpress magazin, 2002. augusztus 7.

A Világegyetem gyermekei

Dr. Grandpierre Attila

Miközben a Világegyetem titkait fürkésszük, megpillantjuk saját életünk lényegét is. Emberi mivoltunkat akkor tehetjük széppé és teljessé, ha megértjük, hogy mindannyian – emberek, állatok és növények – a végtelen, élő Kozmosz életerején növekedő élőlények vagyunk.

Személyiségünk és életünk alapvetően Énünk és a világ viszonyának alakításában nyilvánul meg. Születésünkkor az Én és a (kül)világ, a későbbi nem-Én még egyet alkotnak, a kozmikus Én-t. A világ leválása Énünkről fájdalmas, és soha nem múló nyomokat hagy bennünk – talán soha nem válunk le teljesen a világról. Személyiségünk mélyrétegeiben most is őrizzük az egységet, és ebben az egységben ott él Énünk titokzatos, kozmikus beavatásban élő, kiegészítő fele: a Világegyetem. Lehetséges-e, hogy kozmikus Énünk magára hagyatva, idegenbe szakadva egy élettelen világban éli életét? Vagy fordítva: kozmikus Énünk puszta léte bizonyítja, hogy természet szerint a Világegyetem: élőlény? Akárhogy is, a Világegyetem élő vagy élettelen természete életünk legalapvetőbb és legszemélyesebb, mégis közérdekű kérdései közé tartozik hiszen mindannyian ugyanezzel a kérdéssel vívódunk életutunk során. Nem nyilváníthatjuk halottnak mindenféle vizsgálat és érdeklődés nélkül életünk, személyiségünk másik térfelét, a világot!

De kaphatunk-e választ erre a legalábbis évezredes kérdésre: élő vagy élettelen természetű a Világegyetem? Kaphatunk-e olyan választ, amelyre a régi korok embere is könnyen rátalálhatott? Kaphatunk-e olyan választ, amelynek segítségével mindannyian világosan megérthetjük a Világegyetem természetét?

Öntevékeny mindenség

Ha a Világegyetem él, akkor a többi élőlényhez hasonlóan mindenekelőtt az életre jellemző viselkedést kell tanúsítson. Az életre jellemző viselkedés pedig mindenekelőtt az öntevékenység. Az élőlényeket éppen kezdeményező, öntevékeny, ön-mozgató képességük különbözteti meg az élettelen, halott, tehetetlen testek viselkedésétől. Ezért először is azt kell meggondolnunk, öntevékeny-e a Világegyetem? A kérdésre könnyen válaszolhatunk – hiszen szemmel látható és értelmünk előtt is nyilvánvaló, hogy a világ szüntelen változásban van. Mivel pedig a Világegyetemen kívül nem létezik semmi, mert a Világegyetem minden létezőt magába foglal, ezért a Világegyetem, ha változik, nem változhat mástól, mint saját magától, vagyis: öntevékeny! És ha öntevékeny, önmozgató, akkor minden bizonnyal élő is!

Az ősi ember évmilliókon keresztül figyelte az eget. A sokáig változatlan csillagos égen időről időre új csillagok tűntek fel, egyes csillagok fénye hunyorgóvá vált. Az égbolt látszólagos, örök változatlanságáról ilyenkor kiderült: nem eleve változhatatlan rendről van szó, hanem élő, öntevékeny változások egymást kiegyensúlyozásáról. Ugyanúgy van ez, mint a szappanbuborékoknál – de a buborékokat összetartó és szétvetni igyekvő erők csak pillanatokig képesek őket fenntartani. A csillagok azonban évmilliárdokig változatlanok képesek maradni – miközben belülről ugyanúgy hatnak rájuk az ellentétes erők, mint a szappanbuborékokra! A csillagvilág rendje minden földi rendet felülmúló kiegyensúlyozottságot, nyugalmat valósít meg.

De nemcsak a változó csillagokban bukkan felszínre a Kozmosz alapfolyamatainak egyike-másika, öntevékenysége. Napfogyatkozáskor a napkoronggal éppen egyenlő méretűnek látszó holdkorong képes a Nap fényének legnagyobb részét kitakarni. Ilyenkor tűnik elő a Nap királyi mivoltának ég-adta ékessége: a napkorona. A napkorona minden napfogyatkozáskor más-és-más alakot mutat, és szemmel láthatóan fényes alakzatokat bocsát ki magából! Ha a napkorona magától változik, akkor a Nap öntevékeny, tehát él! – vonhatta le a logikus következtetést a modern kor előítéleteitől nem befolyásolt ember. Ahhoz, hogy modern korunkhoz szokott elmével is képet alkothassunk erről a jelenségről, újszülöttként, előzetes megszokásoktól és beidegzettségektől mentesen kell felfognunk, miről van szó. A hasonlatok nyelvén fogalmazva: mit gondolnánk arról az évekig élettelennek vélt szoborról, amelyről alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy holdtöltekor halk zene szűrődik ki belőle, s eközben megremeg, ékes fény-korona jelenik meg körülötte és színes képeket bocsát ki magából? Vajon nem olvadna-e el bennünk a szobor élettelenségéről alkotott sziklaszilárd elképzelésünk? És ha igen, nem kell-e a Nap élettelen természetéről alkotott fogalmunkat a naptevékenység megismerésének tükrében újraértékelnünk?

Gyújtatlan gyulladnak

Nem véletlen, hanem a rendszeres megfigyelés eredményeként alakult ki a magyarságnál a Világegyetemről alkotott képzetek között a Csodaszarvas képzete. Regösénekeink szerint:

“Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap,
Oldalamon vagyon árdeli szép hold,
Jobb vesémen vannak az égi csillagok,
Hej, regülejtem, regülejtem!

Szarvam vagyon, ezer vagyon,
Szarvam hegyin vannak százezer sövények,
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.
Hej, regülejtem, regülejtem!”.

A Csodaszarvas szarvai hegyén a százezer szövétnek a csillagokat jelképezi. És mivel a csillagok valóban maguktól gyulladnak, ezért ma is tudományosan helytálló a felismerés, hogy fényeik “Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak”. Az a gondolkodás, amely képes volt felismerni, hogy a csillagok maguk gyújtják ki fényeiket, az öntevékenyen születő-újjászülető, élő Világegyetem eszméjének tudományos, logikai szemlélete alapján született. Földi életünkben a külső fények nem maguktól gyulladnak ki, hanem úgy kell őket kigyújtani. Ha az égen a csillagok saját maguk, gyújtatlan gyújtják ki fényüket, ez bizony csodaszámba megy, amire csakis csodálatos természetű, mégis valóságos égi élőlények lehetnek képesek. Ahogy földi világunkban gondolataink, érzéseink olykor maguktól születnek, és ahogy a természeti jelenségek, a szél, az eső maguktól támadnak, úgy a csillagok kigyulladása a Világegyetem változásainak következménye.

Hogyan tudnánk még jobban megközelíteni a Világegyetem élő mivoltát? Hogyan tudnánk a világ élet-szagát megtapasztalni? Erre is módunk nyílik, ha nyomon követjük a Napból kiáramló hatásokat. Kétségtelen, hogy a földi élet a Nap hatásainak köszönheti létrejöttét, fennmaradását. Nemcsak maga az élet, de még inkább az élőlények belső világa közvetlenül a Nap irányítása alatt áll. A napszakok, évszakok váltakozása alapjában határozza meg a növények, állatok, emberek életrendjét – nem kényszerítő, fizikai erővel, hanem olyan hatásokkal, amelyekhez minden élőlénynek legjobb belátása szerint érdemes alkalmazkodni. Annál is inkább, mert a naphatások élet-adó és élet-fenntartó szerepe mindenütt nyilvánvaló, szembetűnő. A napfény földet érése nyomán növényi élet fakad, mintha a Napban megtestesülő kozmikus szerveződés újabb létformává változna át. A növényi élet táplálékként az állatba és az emberbe jutva megtartja életadó, élet-fenntartó szervező-képességét. Ha pedig a földi élet megjelenése a naphatásoknak köszönhető, akkor talán a földi élet fejlődése, az evolúció is a Nap irányítása alatt áll. A jelek arra mutatnak (lásd G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, 2002), hogy a napfényben az évmilliárdok alatt a Földre küldött információ földi felhalmozódása vezet a földi élet hosszútávú fejlődésére. Így tehát a tudat és az öntudat kifejlődése is a naphatásoknak köszönhető! Szemléletesebben megfogalmazva: a Nap a kozmikus életerő átlényegülése. Ahhoz hasonlóan, ahogy a lepkepetéből hernyó, a hernyóból lepke lesz, úgy lesz a Világegyetemből Nap, a napfényből növény, állat és emberi értelem. A naphatásokban a Napba átköltözött kozmikus szervezőerő utazik tovább, és ahol megfelelő feltételeket talál, kibontakozik, s nyomában élet fakad: a kozmikus szervezőerő életerővé válik. Ha pedig a Nap ténylegesen életadó energiát és információt, szervezőerőt ad át a földi életnek, akkor a Nap rendelkezik az élethez szükséges információval, tehát a Nap: él!

Kozmikus utazó: az életerő

Ha a Nap él, akkor minden bizonnyal a Világegyetem is él, hiszen jórészt a Naphoz hasonló csillagokból áll. A Világegyetem élő mivolta azt kell jelentse, hogy létezik egy kozmikus életerő is. Hogyan juthatunk el e kozmikus életerő felfedezéséhez? Ha meggondoljuk, minden tevékenységünk életerőnkből fakad. Akit elhagy életkedve, munkakedve, úgy érzi, már nem is igen érdemes élnie. Akit pedig életereje hagy el, az már nem is képes semmiféle tevékenységre, hiszen testünk mozgása, de még gondolkodásunk, figyelmünk is életerőnk megnyilvánulása. Életerőnk kétségkívül legbelsőbb, legszemélyesebb erőnk, személyiségünk végső alapja. Ahogy életünkhöz ragaszkodunk, ahogy életveszélyben elemi erő ébred föl bennünk, abból érezzük, hogy életünk végső alapja: életerőnk. Ez az életerő legszemélyesebb kincsünk, de nem kizárólag a miénk: minden ember ugyanezzel az életerővel bír! Persze genetikai és fejlődési különbségeink révén ehhez az életerőhöz más és másképpen férünk hozzá, mértékben és minőségben, de attól még ugyanez az életerő alkotja életünk alapját. Más szóval: éppen legszemélyesebb életerőnk az, amelyik túlnyúlik egyéni különbségeinken, és egyetemes azonosságot jelentve bennünket lényegünkben azonos lényekként éltet!

A nyugati civilizáció embere talán nehezen fogja fel az elkülönülés évezredei után, hogy személyiségünk lényege nem a minden mástól elkülönítésben, hanem – emellett és még alapvetőbben – a mindenki mással azonosságban áll, de ez a természeti tény. Ugyanaz a természeti életerő munkál bennünk, és segítségével ugyanazokkal a közös, emberi sorsunkból adódó életfeladatokkal kell mindannyiunknak megküzdeni! Hasonló helyzetben, hasonló indíttatásban, hasonló feladatok előtt állunk, tehát munkatársak vagyunk, természeti sorsközösségben élő, azonos célon, azonos terven munkálkodó élőlények! A szűklátókörű individualizmus alapvetőbb tényeket fed el, mint amiket kiemel. Személyiségünk lényege emberi mivoltunkban, természetes indíttatásainkban él, nem pedig a természettel szembefordító társadalmi hatásokban – ezek nem életünk kibontakozására, hanem az elidegenedés növelésére vezetnek. Személyiségünk alapvető sajátosságait is a természeti szervezőerőtől kapjuk, genetikai állományunk ugyanis nem gépiesen tevődik össze szüleink génjeiből. Az apai és anyai gének, kromoszómák sok milliárdféleképpen kapcsolódhatnak össze, minden testvérnél más- és másféleképpen, és hogy bennünk éppen hogyan, hogy miféle személyiségként foganunk és születünk meg, azt a természeti szervezőerő határozza meg. Alapvető természeti ténnyel kell személyiségünkről alkotott felfogásunkban megbarátkoznunk: személyes erőnk, cselekvőképességünk alapja az egyetemes, minden emberben egyaránt élő, közös természeti erő!

Összefonódó sorsközösség

De még alapvetőbb szemléleti átalakulást nyit meg előttünk a Világegyetem kozmikus szervezőerejének figyelemmel követése. A belőle fakadó egyetemes életerő nemcsak az emberi cselekvés közös alapja, mert ugyanez az életerő adja az állatok életerejét! Lássuk be: nemcsak egymással, emberekkel élünk sorsközösségben, alapvető indíttatásainkban munkatársakként, alkotó-társakként – de ebbe az alkotó, munkálkodó közösségbe az állatvilág is beletartozik! Ki kell mondani: életünk lényegi alapja közös az állatvilággal, sőt a növényvilággal is! Mindannyian élőlények vagyunk, és így mindannyian hasonló alapvető feladatok előtt állunk. Az élet nem csupán az élet fenntartására és továbbadására irányul – ezt csak az életidegen, beszűkítő szemlélet sugallja nekünk. Az élet egy közösségi feladatmegoldás, amelyhez hozzátartozik az élet titkának, küldetésének megfejtése, megvalósítása is! Ha az élet szűk és önző, önmagába hajló természetű lenne, akkor kimerülhetne a létfenntartásban és továbbadásban. Ebben az esetben minden élet széthullik egyének különálló életére, és széthullik az emberi, állati és növényi életet összekötő sorsközösség is. A kíváncsiság, a játékosság, a közösségi, társulási, együttműködési hajlam, az élet méltóságának tudata azonban olyan egyetemes jelenségek, amelyek az egész élővilágot áthatják, és amelyek túlmutatnak az élet egyéni keretein. De ha az élet több az egyéni lét-továbbadásnál, akkor az emberek nemcsak ember-atomokként élőlények, hanem az egyetemes életközösség alkotó tagjai is! Ez az egyetemes életközösség nemcsak az emberi kultúrához kapcsolódást, hanem egyben az állati és növényi világgal fenntartott bensőségesen együttműködő viszony ápolását jelenti! Ha beszűkült módon elzárkózunk a növény- és állatvilágot átható életerő szellemi indíttatásainak tanulmányozásától, akkor emberi sorsunk legalapvetőbb lényegét sem ismerhetjük fel.

Az életerő egyetemessége annyira alapvető természeti tény, hogy szemléletünket még alapvetőbb átalakulásra, egész-ségének visszaszerzésére készteti. Emberi életerőnk ugyanis nemcsak az állati és növényi élővilággal köt össze bennünket, közös szellemi célt tűzve ki közös élet-kereteink között. Az állati és növényi élővilág ugyanis nem maga hozta létre az egyetemes életerőt, hanem a Világegyetemtől kapta, az anyagi világegyetemet létrehozó kozmikus szervezőerőtől! Nemcsak az állati és növényi világ számít az élővilághoz, hanem maga a természeti világ egésze is, az egész Kozmosz! A kozmikus szervezőerő és az emberi életerő lényegében azonos! Személyes indíttatásainkban, vágyainkban, érzéseinkben tehát életerőnk nemcsak emberi, állati, növényi, hanem kozmikus mivolta is megnyilatkozik. Így foghatjuk fel, hogy egy kozmikus életközösség tagjai vagyunk. Egy olyan kozmikus életközösségé, amely elé életereje közösségi életfeladatokat állít. Olyan életfeladatokat, amelyeket meg kell oldanunk, és amelyeket csak együtt oldhatunk meg sőt, amelyeket csak egymást emberszámba véve, egymást élőlény számba véve ismerhetünk fel! Ilyen közös életfeladatok megoldására születtünk! Ezek az életfeladatok adják létünk méltóságát, természetes büszkeségünk egyetlen alapját, enélkül méltatlan és elsilányodó lényekké válunk. Ezek a közös életfeladatok végső soron a Világegyetem rendeltetésének felismerését és céljainak valóra váltását jelentik. Sajnos nem mondhatjuk, hogy az emberiség ismerné a Világegyetem rendeltetését. Az is világos, hogy ha minden egyes ember tudná, tanulná az iskolában, és gyakorolná a társadalomban a Világegyetem rendeltetésének valóra váltását, akkor nem lehetne az emberiséget az orránál fogva vezetni, nem lehetne olyan könnyen becsapni, méltatlan sorsra kényszeríteni, ember-atomokra felosztani és kihasználni. Az a társadalom, amely bennünket vak ember-atomoknak tekint, erőforrásoknak, vagy újabban “beszélő szerszámoknak”, személyes életerőnket megcsonkítja, személyiségünket elsilányítja.

A természet szellemisége

Életerőnk kozmikus gyökerei közvetlenül megnyilvánulnak a kíváncsiságban, a Világegyetem eredete, természete iránti érdeklődésben, a honnan jöttünk? hová megyünk? mi lesz velünk? kérdésekben. Érdekes, hogy az emberben még ma is mennyire elevenen él a megismerési vágy. Mintha az egész világot akarnánk megismerni, szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül de mivégre? Miféle természeti értelmet hordoz az az alapvető természeti tény, hogy mindannyiunkban él a vágy a világ minél teljesebb, lényegibb megismerésére? Az anyagias szemléletben mindent a nyers materiális érdekek mozgatnak. Mégis, megismerési vágyunkban, a Természet, az élet szépségének igényében az anyagi érdekeken messze túlmutató tényezőre figyelhetünk fel. Szép az, ami érdek nélkül tetszik – de akkor a szépség, a megismerés igényében nem anyagiság, hanem a Természet szellemisége nyilvánul meg! Anyagi érdekeink érvényre juttatása nem tesz bennünket olyan maradéktalanul boldoggá, mint ahogy életünk értelme, szépsége. De mivégre ültette belénk az értelmes és szép élet iránti vágyat a Természet? A megismerési vágy, ha természetes, nem lehet öncélú, ahogy ezt a mai világ sugallja számunkra. A megismerésnek rendszerint célja van, és ez a cél rendszerint a megfelelő cselekvés előkészítése. A tudás jogosultságát csakis a tettek adják. Ha a Természet beültette az emberbe a megismerési vágyat, ennek egyetlen oka lehet: a megismerés elérése és a felismert igazságok valóra váltása! Ha pedig a megismerés vágya az általános, egyetemes, a közvetlen anyagi érdekektől mentes világra irányul akkor itt nem lehet másról szó, mint a világ egészére vonatkozó cselekvésre sürgetésről! A Természet tehát mindannyiunkat sürget, ösztökél arra, hogy a világ egészével foglalkozzunk és érte cselekedjünk! A Természet tehát nem lehet vak erők összjátéka, mert határozott értelmi irányt képviselve az élővilág és a Kozmosz egészére irányul! Mivel pedig a megismerési vágy léte egyetemes tény, amelyet a materialisták sem vonhatnak kétségbe, ezért kimondhatjuk: tény, hogy a Természet szellemiséggel és egyetemes életerővel bír. Tény tehát, hogy életerőnk kozmikus gyökerű és a Világegyetem élő természetű!

Ha meggondoljuk, nemcsak életerőnk, de személyiségünk, önazonosságunk is kozmikus eredetű. “Pantha rei”, minden folyik, szól a görög mondás. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – fogalmazták meg másképpen ugyanezt. De van valami a világban, ami nem tűri a változást: önazonosságunkat nem érinti a földi világ szüntelen változása, és amíg itt minden változik, eközben Énünk – az égbolt csillagaihoz hasonlóan – lényegében változatlan marad. Azonosságunk élményszerű jelenléte – nem lehet másképpen – azt jelzi, hogy közvetlenül kapcsolatban állunk egy belső, nem anyagi valósággal. Ez a belső valóság a külvilági film vetítése közben egy élményszerű, belső filmet is vetít, képet önmagunkról, arról, hogy egy változatlan, örök tényezőhöz kell tartanunk magunkat, amíg világ a világ. Ez a mélybeli változatlanság kiáltó ellentétben áll a körülöttünk nyüzsgő világgal felszíni változatlanságával. Belső világunk mélyéből kifelé haladva a változékonyság egyre nő, és így énünk szinte elveszne az átfogó káoszban – de egy bizonyos távlaton túl egyszerre, csodamód ismét rendeződik minden, ismét az állandóság, örökkévalóság, önazonosság tisztasága és szépsége válik egyeduralkodóvá. Igen, ez a világ a Kozmosz világa, a csillagos égbolt tündöklő rendje. Lehet, hogy önazonosságunk, személyiségünk ezzel a kozmikus azonossággal, az Örökkévalósággal egylényegű?

A fény birodalma

A csillagos égbolt, a Világegyetem élménye mintha alátámasztaná ezt. A csillagvilág változatlansága a földi világ nyüzsgő zajlásával szemben önazonosságunk rendjével és tartásával rokon. Az égi szépség és rend visszaüzen épség- és szépség-vágyunknak, és azt üzeni: van értelmetek! A világrend mellettetek áll! A világrend a szépséget, a biztonságot és a szilárd eltökéltséget, a változatlan alapot jelzi, azt, hogy minden körülmények között azonos a kiinduló és a nyugvópont: minden élet a Kozmoszból indul és a Kozmoszba tér vissza. Minden élet a Kozmosz kiteljesítésére irányul, mert a Kozmosz az életünk, a Kozmosz az otthonunk. Itt honol a legfenségesebb rend, a mély értelem átjárta csend. A csend világa ez, a végtelen biztonság érintéséé, a mindentudás kikezdhetetlenségéé, az élet méltóságáé és rendeltetéséé. Ez a mindenkor üde érzékelésű világ, a kristályos tisztaságú áttetszőség, a fény birodalma. Ebben az égi világban a fény van otthon. A fény utazik a csillagok, a bolygók között, hozza-viszi a híreket. Itt, a csillagok világában lakik a fény, minden fény, a végtelen távolságokat mind betöltve, és benne ott csillog a rend, a csend, s benne az épség és a szépség összekulcsolódva él. Takaros, ragyogó udvar, tisztán ápolt kert benyomását kelti a nyitott szemmel alvó végtelenség csillagokkal felékesített világa. Fényfürtök utaznak némán egymás felé, a távolság tisztán érzékelhető és benne ponttá válik, eggyé válik az üzenet és az üzenő.

Nemcsak érzékelhető, érthető is ez a csend, mert benne képek fürdenek. A csillagfényben világok utaznak, köztük földi életünk minden szépségével, minden részletével: játszóterek, tavaszi mezők, szerelmes tekintetek, gyártelepek, hadseregek, kacagások és sírások képei utaznak végestelen végig a fényévek országútjain. Folyamatos a feltámadás: mindenről, ami él és mozog, folyamatos a híradás a Világegyetem összes szegletébe. Ott úszik életünk minden ága-boga, óriási, kiterjedt égi növényként, némán beleveszve az égi tájakba, életünkkel sugározva be a csillagok világát. Fénybe költözve úszik életünk az égi tájakon örökké élve, kitöltve teret és időt a néma szépségben. Életünk ebben az örökkétartó hírré válásban találkozik minden más élettel, minden világok minden életével, és eközben, ahol termő talajra talál, újra meghonosodik, újra életadó tényezővé válik. Minden csillag fénye éppúgy hordozza a csillag életének legapróbb részleteit, ahogy földi életünk is a róla leváló fény által folyamatosan az égbe költözik. Minden égitest egész élete törvényszerűen folyamatosan világgá indul és világszerte földre költözik. Nem is lehet másként, mint hogy a csillagok fényében felénk utazik, ránk dől, élményszerűen összekapcsolódik velünk a csillagok, az égi bolygók, és a Világegyetem életének minden rezdülése és egésze. Ha itt a Földön minden folyamat egyszersmind azonnal fénnyé is válik, akkor fordítva is igaz kell legyen: minden csillagfény, napfény, minden kozmikus hatás folyamatosan hírt hoz, filmszerűen, élményszerűen felfogható üzenet-folyamot hoz felénk, mindenről, ami megszületik, él és mozog ezen a világon. Talán ez a szinte végtelen, folyamatosan érkező gazdagság okozza, idézi elő Földünk szinte végtelen változékonyságát.

Kozmikus elménk

A Kozmosz, az Ismeretlen lüktetése, küldetése motoz rajtunk! És ahogy éjszaka, a ragyogó, tündöklő csillagos égbolt alatt elménk, lelkünk együtt rezdül a Világegyetemmel, érezzük, értelmünk is megborzong, elménk egésze is felborzolódik, ahogy érzékelni kezdjük a Világegyetem rejtélyes természetét. A Világegyetem rejtélye vonzza elménket, gondolatainkat, és ebben a rejtélyes vonzásban szépséget is érzékelünk. Érezzük, hogy a Világegyetem titokzatos rejtélyt, szépséget tartogat számunkra, életünk lényege számára, olyan vonzást, amely bennünk kíváncsiságot, vágyat és kérdéseket ébreszt. Az első kérdések nyomában további kérdések támadnak bennünk, és elménk e kozmikus vonzás alatt észrevétlen nyiladozni kezd. Szinte egy olyan hatást érzékelünk itt, mint ahogy a Nap hatására a növény elkezd kibomlani, sarjadni, kinyílni. A Világegyetem élményének, eszméjének érzékelésekor az emberi elme elkezd kinyílni, kibontakozni, mag-állapotából kisarjadni, csírázni, csápjait kinöveszteni. Igazából erre való az elme, hogy a Világegyetem élményével összekapcsolódva úgy tudjunk élni, gondolkodni, úgy tudjuk saját lényegünket megtalálni, hogy eközben elménk elinduljon és kibontakozzon a Világegyetem felé haladva, hogy elme-növényként össze tudjon kapcsolódni azzal az áramkörrel, ami felé a Világegyetem vonzza, hívja. Az elme pedig akkor tud összekapcsolódni a Világegyetem áramkörével, amikor megért valamit. A természetes kíváncsiság olyan, mint a növényi hajtóerő. Kisütött a Nap, ideje kinyílni. A kíváncsiság ennek a kozmikus ösztönzésnek, növényi indíttatásnak felel meg. És ez egy értelmi természetű indíttatás, mert nekünk értelmi természetű növényeket kell növesztenünk elménkben. Érezzük, értelmünk szerves, értelmes módon növekedve, fejlődve, egyre többet megértve afelé fejlődik, hogy elmebeli növényként összekapcsolódjon a Világegyetemmel, és megértse a Világegyetemet. A Világegyetem és az elme összekapcsolódása így tehát arra irányul, hogy a Világegyetem és az Elme viszonya kiteljesedjen, hogy az Elme megértse a Világegyetemet. Az emberi elme a Kozmosz megértésére hivatott! Az Elme és a Világegyetem alaptermészete úgy kapcsolódik össze, hogy a kettőnek találkoznia kell!

Nyiss ajtót a világnak

A csillagos égbolt szépség-élményének mélyében ugyanolyan valóságos szervezőerőt és indíttatást, ugyanolyan valóságot találunk, mint a növények csodálatos növekedésének a Nap általi előidézésében. Itt azonban nem egy anyagisággal rendelkező növényt hív elő ez a valóságos hatás. Itt egy eddig nem valóságosnak tartott, mégis az anyagival legalábbis egyenlő súllyal valóságos értelmi hatást, értelmi valóságot hív elő a Kozmosz. A Világegyetem rendkívül figyelemreméltó és rejtélyes hatása, hogy nemcsak a növényeket képes varázslatos módon kinyílásra, kiteljesedésre bírni, hanem az emberi elmét is. Az utóbbi évezredekben ebben jórészt süket fülekre talált a Világegyetem, mert az emberi elme – legalábbis átfogó, közösségi szinten – nem volt hajlandó átadni magát a megértési vágynak, hogy összekapcsolódjon a Világegyetemmel és a Világegyetem-Elme áramkörök be tudjanak zárulni, hogy el tudjon indulni a bezárult áramkörökben az életerő keringése, ami aztán tovább tudja növeszteni a világot abba az irányba, amelybe növekednie kell. A világ csak úgy tud tovább fejlődni, ha saját áramköreit összekapcsolva, kiteljesítve rátalálhat arra, hogy saját mozgása, fejlődése fölött átvegye a kezdeményezést. Az ember tudásvágyában ott működik egy valóságos tényező, ami az emberi élet egyik központi, és talán egyik legfontosabb magja, hogy megértsük azt, ami velünk történik, életünk feladatát. Ha nem értjük meg, olyanok leszünk, mint az a légy, aki százszor és százszor is nekiröpül az üvegablaknak, mert nem veszi észre, hogy odébb nyitva van, és ott odébb ki tudna kiröpülni, el tudná érni célját. Ha azt látnánk, hogy egy ember képtelen tíz éven át kimenni az ajtón, mert nem jön rá, hogy ehhez a kilincset kell lenyomni, nem mondhatnánk, hogy teljes, emberhez méltó életet él. A kiút, amit nekünk kell megnyitni, akkor tárul fel, ha összekapcsolódunk a Kozmosszal, a Világegyetem valóságos, élő természetével.

A Világegyetem rejtélye személyes életünk egyik legfontosabb alapkérdése, ami arra serkent bennünket, hogy saját emberi mivoltunkat fölfedezzük és megpróbáljunk eleget tenni legtermészetesebb indíttatásainknak, hogy emberré tegyük magunkat, éppé és széppé tegyük életünket – és ezt érzéseinkkel összekapcsolódó értelmünk segítségével érhetjük el.

Az életközpontú fordulat

Mai világképünket a kopernikuszi fordulat alapozta meg. Ennek során a nyugati kultúra elmulasztotta megvizsgálni minden világkép legfontosabb, legalapvetőbb kérdését: a világegyetem természetét. Emiatt a modern tudomány csonka alapokon csonka, torz világot épített fel. És mivel a modern világkép hatására alakult át a középkori társadalom a modern társadalmakká, ami olyan jelentős változás volt, mintha új faj jelent volna meg a Földön, ezért a modern világkép csonkasága, természetellenessége és embertelensége a modern társadalmak elidegenedésének oka és kiváltója.

A kopernikuszi fordulat száműzte az embert a Kozmosz anyaméhéből. A földközpontú világkép napközpontúvá cserélésével elvesztek az értékek, a fontosságok, mert a középkori ember a Természet szellemiségét megtagadva az anyagi világrend mentén, önkényesen helyezte el szellemi értékeit. A modern világképben így az anyagi szempont egyedül maradt a színtéren, homályban maradt az élet és az értelem kozmikus szerepe és jelentősége. Életünk felett elvesztettük az áttekintést. Elvesztettük az irányt, életünk irányát, és alárendeltük a modern társadalom anyagi igényeinek és szükségleteinek (jóléti, fogyasztói társadalom). Az öntevékeny, kezdeményező közösség-alkotó és szervező ember az élő világegyetem világképe révén visszanyerheti áttekintését és emberi, értelmes lény mivoltát. Az a történet, amit a modern kor a világ keletkezéséről alakított ki, és arról, hogyan illünk a világba, mára elvesztette hatékonyságát. Nem vagyunk puszta páriák, olyan világképre van szükségünk, ami többet ad számunkra a modernizmus ajánlatánál: a közömbös, élettelen világegyetem egy halott bolygóján zajló anyagias törtetésnél. A Világegyetem bennünk él, végtelen, izzó életfonalként, de ma már nem divat élni vele, csak gyufafejnyi részével, azzal is visszaélünk, a manipuláció elvárásait teljesítve. Az Élő Világegyetemben a világ, a Természet életével összefonódó, értelmet adó életet is választhatjuk.

Miért élő a Világegyetem? Mindenekelőtt azért, mert nemcsak az anyag, hanem az élet és az értelem is a lényegéhez tartozik (mindhármat egyetemes, végső elvek irányítják, a fizika, a biológia és a pszichológia végső elvei, a lételvek; lásd G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002), és így lényegében élő egységet jelent. De azért is, mert a Világegyetem változásainak oka önmagában rejlik: a létezőket létező, valós okok irányítják, és ezért a Világegyetem önmagától mozgó létező. A természeti rendszerek saját létkörükben öntevékenyek. Sokkal élőbbek, mint az ember alkotta tárgyak. Részt vesznek a Természet egészének életében, körfolyamatokban: vízkörforgás, hegységképződés, naptevékenység, csillagképződés csillagközi ködökből oda-vissza stb. Ráadásul a Világegyetem nemcsak önmagától mozgó, de rendkívül érzékeny létező: egyes hatásokra rendkívüli erősítéssel válaszol. Ha képesek vagyunk felismerni, melyek ezek a hatások, akkor képesekké válunk a kozmikus erősítésű folyamatokat kiváltani, és így kozmikus jelentőségű folyamatokat elindítani. Ezek a hatások felismerhetők: ide tartoznak a Szépség, az Élet, az Értelem, az Igazság, amelyek kozmikus vonzásközpontok, és amelyeket a Világegyetem tényszerűen felerősíteni hajlamos, valóságos isteni segítséget ad ezek kibontakozásához (segíts magadon, és a Világegyetem is megsegít!). A filozófiai bizonyítékok közé tartozik a tény, hogy az emberben él a vele született indíttatás élete értelmének megtalálására, és élete végső soron csak akkor tarthatja meg értelmét, ha a Világegyetem létének értelméhez, életéhez kapcsolódik. Ha pedig a filozófiai bizonyítékok mellett a tudományos bizonyítékokat is össze akarjuk foglalni, ide tartozik a Világegyetem hírközlésre berendezettsége, az a figyelemreméltó jelenség, hogy minden folyamatot hullámjelenség kísér, és e hullámok teljes képet adnak az őket szülő folyamatokról; a Nap élő mivolta (lásd az IPM előző számának cikkét); az elméleti biológia bizonyítéka (G. A., Forrás 1988/2); a tény, hogy az élet szorosan követi a kozmikus hatásokat (Az Élő Világegyetem Könyve).

Az Élő Világegyetem eszméjének jelentősége abban áll, hogy lehetővé teszi az élet és az értelem valóságának elismerését, és így képes megalapozni és megvédeni a világrendet és az erkölcsi értékeket. Megerősíti a hosszú távú értékeket a rövid távú, anyagias szempontokkal szemben. Segítségével megtalálhatjuk helyünket a Világegyetemben, ás választ kaphatunk a kérdésekre: honnan jöttünk? hová megyünk? mi lesz velünk? Képes visszaadni az élet méltóságát, emberi mivoltunk, értelmünk becsületét. Felhívja a figyelmet a természetes önirányításra, a közösségi önirányítás kozmikus jelentőségére, a társadalmi önirányításra, a világrend és a társadalmi rend összehangolására. Lehetővé teszi a természetes világlátást és ennek alapján a természetes életvezetést, életünk értelmének érvényre juttatását. Végső alapot ad a manipulációval szembeni védekezésre, az egészség megvédésére. És még valamit tud: olyan inspirációkat szülni bennünk, amelyek az élet kibontakoztatása, a teljesség, az örömteli élet, a boldogság felé sarkallnak bennünket.