Megjelenik: KAPU 2002/08.

A mítoszok rejtélye és az Élő Világegyetem

A kezdetek

Az eszmék az emberi történelem szerves alkotórészei, történelemalkotó erőinek központi szervei. Nincs ember eszme nélkül, és különösen így volt ez a kezdet kezdetén, az emberré válás korszakában. Az emberiség szellemtörténete kétségkívül az emberré válással kezdődik. Ha tehát az emberiség eredeti eszméit akarjuk kinyomozni a Világegyetem természetéről, akkor elvileg egészen az emberré válásig kell visszapillantanunk. Igen ám, de az emberré válásról nem tudunk sokat, az akkori idők eszméiről pedig végképp szinte semmi vagy szó szerint semmi, amit ismerünk. Hasonló a helyzet a történelem előtti kultúrákkal, a magyarság őskrónikáit éppúgy elégették, ahogy az indiánokét, és ahogy jószerivel több mint egy évezreden át az ókori görög műveltség is tiltva volt. Hogyan lehet mégis előre haladni?

Rendelkezésünkre áll egy olyan segítség, amely minden körülmények között mindig alkalmas a lényeg, az alapok feltárására: a logika. Grandpierre K. Endre (2000) tanulmányában feltárta, hogy a Világegyetem lényegében nem lehet anyagi természetű, hiszen az anyag passzív, tehetetlen létező, míg a Világegyetem a dinamikus, mindent átható, egyetemes kölcsönhatások sűrű folyama. Az anyag és energia egymásba alakíthatósága nem jelenti egyben azt is, hogy az energia ugyanolyan, vagy hogy lényegében hasonló az anyaghoz. Inkább arról van szó, hogy a Világegyetem a kölcsönhatások törvényében él, a kölcsönhatások az elsődleges meghatározói, tehát az energia-viszonyok előbbre valók, mint az anyagiak, amelyek inkább csak melléktermékei a kozmikus energiafolyam változásainak, levetett kagylóhéjak egy hullámzó óceán partján. A Világegyetem elsődleges törvénye Grandpierre K. Endre szerint “a kölcsönhatások törvénye, az a törvény, hogy minden létezőt alapjában kölcsönhatásai határoznak meg”. Éppen ezért a Kozmosz nem az elemi részecskék összege, ahogy az óceán nem a partra vetett kagylóhéjak összege, olyan kapcsolat áll fenn az anyag és az energia között, mint az óceán hullámzása és a kivetett kagylók között. A Kozmoszt a kölcsönhatások emelik egyre magasabb szerveződési szintre, az elemi részecskéktől a metagalaxisig, a Kozmosz egészéig. “Miért kellett az atomoknak létrehozniuk a csillagokat, a galaxisokat, a metagalaxisokat, egymásra épülő, hierarchikus tagolásban? Az Univerzum nem egy óriási piramis, hanem egy öntevékeny szerveződés, a szabad, önkéntes társulás alapján”. Ez pedig észrevételem szerint azt kell jelentse, hogy a kozmikus energiamezők, akárcsak az élő szervezetek energiamezői, nemcsak a fizika, hanem a biológia és az értelem kozmikus szervezőerői, elvei szerint szerveződnek! Máig a fizikusok figyelme nem terjedt ki a kozmikus biológiai-értelmi energiamezők fizikai hatásainak vizsgálatára. Mégis, ma is tudunk már ezekkel összefüggésen fizikai, kísérleti eredményekről beszámolni!

Jagadis Chuner Bose (1902), a kalkuttai President College professzora egy rendkívüli jelentőségi kísérletsorozatot végzett el sikeresen. Elektromos ingereknek tett ki állati szöveteket, fémeket, és olyan nem-fémes anyagokat, mint a kloridok, bromidok, oxidok és szulfidok, és megvizsgálta, hogyan reagálnak erre. Megmérte, miféle elektromos jel mérhető az ismételt, folyamatos ingerek alkalmazása után. Eredményei szerint a molekulák mozgékonysága az ismételt elektromos ingerek hatására esetenként megnőtt, és a mért elektromos válaszjel amplitúdója nagyobbá vált, időbeli lezajlása kissé eltolódott. Amíg az állati izomszövetnél egy ilyen viselkedés nem tekinthető talán teljesen meglepőnek, annál inkább figyelemreméltó, hogy ezt a viselkedést a fémeknél és nem-fémes anyagoknál is megfigyelte! A reakció-görbék hasonlóak voltak. Bose értelmezése szerint az élőlények ingerlékenysége, fokozott és módosuló válaszadási képessége a környezeti hatásokra a szervetlen világban létező, általa kimutatott válaszképesség szerves folytatásának tekinthető. “Az életre jellemző válaszoló-képesség előfutára már az élettelen világban is létezik”, ismerte fel, és minden anyagnak egy bizonyos szintű élet-jelenséget ismert fel. 1917-ben V. György angol király lovaggá ütötte, és Calcuttában önálló intézetet alapíthatott. A Bose Research Institute ma is fennáll. 1920-ban az angol Royal Society tagjává választották. Az “Encyclopedia Britannica” (1970) így értékelte Bose munkásságát: “kiemelkedő munkája olyannyira megelőzte korát, hogy értékelése ellentmondásos volt” (Vol. 3, 1970). A Dictionary of Scientific Biography (Susskind, 1970) pedig megállapította: “ma, amikor a biofizika már elfogadott tudományág, (Bose eszméi) kevésbé tűnnek ellentmondásosnak”. Bose kísérleteinek eredménye olyannyira meglepő, és annyira alapvetően érinti a mai természettudomány alapfeltevéseit, hogy ezt a kísérletet több független laboratóriumban is meg kell ismételni, le kell ellenőrizni. Amennyiben a kísérlet megerősítést nyer, bebizonyosodik, hogy az élettelen anyag is képes egy bizonyos szintű tanulásra, ingerlékenységre. Maga az a tény, hogy a kísérletet 1902 óta nem ellenőrizték le, nem ismételték meg, inkább arra látszik utalni, hogy a materialista tudomány nem tart igényt alapfeltevéseinek tudományos leellenőrzésére.

“A kölcsönhatások törvénye az a léttörvény, ami a biológiai létezést is kifejlesztette. A tudatosság – elemi, az emberi öntudattól jelentősen eltérő módon érvényesülő módon – jelen van az elemi részek birodalmában is, kikerülhetetlenül, hiszen a kölcsönhatások mindenre kiterjedő mivolta azt is jelenti, hogy az elemi részek kölcsönhatásaik során érzékelik egymást, és az érzékelés egyben egyfajta tudatosság is” – írja Grandpierre K. Endre (2000). Ez a tudatosság az, ami hajlamos az összeadódásra, egységbe szerveződésre, és ezt a hajlamot fogalmazzák meg a fizika törvényei is. Pontosabban, csak ennek a hajlamnak egy részét, egy bizonyos oldalát, a levetett anyagi burkokra vonatkozó törvényeket, amik akkor egészülnek ki a Kozmosz valódi törvényeire, ha hozzátesszük az egész anyagiságot előre röpítő kozmikus erőt, a kölcsönhatások elvébe foglalt tudatosságot.

Ebben a logikai, áttekinthető képben szükségszerű, hogy “a csillagokat ugyanaz a kozmikus hatóerő, közösségi összetartó erő hozza létre, mint ami az élőlényeket, a soksejtű életközösséget is létrehozza. Ebben a logikailag megvilágított folyamatban törvényszerű, hogy az emberré válás útján a bioszférára és a csillagokra is kiterjedő kozmikus közösségi erő szervezte meg az emberréválás feltételeit is. Az embert, frissen születve közvetlenül a Kozmosz szervezőerőiből, átjárják az emberi, természeti, kozmikus közösségi erőterek, jóval nagyobb mértékben, mint később következő világkorszakokban.” “Társadalmi és szellemi szempontból egyértelműen az Aranykor a kezdetek kezdete” ez az a kor, amit a legkevésbé ismerünk, nem azért, mert őseink nem adták át az örökséget utódaiknak, hanem azért, mert minden hozzáférhető nyomát mesterségesen és erőszakosan kitörölték. Az Aranykorról fönnmaradt kép évszázadról évszázadra halványul, a homály nő, ahogy már az ókori szerzőknél is megfigyelhető. Hésziodosznál az aranykori ember teste is aranyból állt, és ezért nem fogott rajtuk a romlás. A Hésziodosz után következő két és fél ezer év az Aranykor emlékének majdnem teljes kioltására vezetett. Az emberi történelmet két korszakra osztjuk. Az egyik az aranykor sokmillió éve, a másik a Vaskor vagy hatalmi kor, aminek időbeli tartama mindössze néhány tízezer év. A történelem és az antropológia alapvető tényei megvilágításunkban az Aranykor létének perdöntő bizonyítékaivá válnak. Ezek a következők:

1. az élővilág azon része, amit nem érintett a modern ember és pusztító hatása, mai is tükrözi a paradicsomi viszonyokat.

2. A Természetben élő állatok élelmük beszerzésére és szükségleteik kielégítésére összehasonlíthatatlanul kevesebb időt fordítanak, mint az ember a modern társadalmakban.

3. A világ félreeső körzeteiben, ahol a “vad fajok”, “primitív törzsek” a civilizációtól jórészt érintetlenek, a fizikai romlás és lelki degenerálódás minden jele nélkül élnek. Elég itt a Csendes Óceán szigeteire, pl. a Hawaii szigetekre utalni, amit nemrég földi paradicsomként emlegettek, vagy a Kolumbusz előtti kultúrák, az indiánok gazdagságára, mielőtt lemészárolták őket a konkvisztádorok.” (Grandpierre K. Endre, 2000).

“Újabban az antropológusok megpróbálják megvizsgálni azt a kérdést is, milyen nehéz a gyűjtögető-vadászó életmód valójában. Csakugyan állandó robot-e az éhhalál szélén? A kanadai Richard Lee 18 hónapon keresztül vizsgálta a kung Szan (busman) törzset. Ez a törzs a Kalahári (sivatag) északnyugati részén, félsivatagi területen él, amelyet rendszeresen sújt a szárazság. Lee érdeklődése arra irányult, hogy mit esznek a kung törzsbeliek, és mennyi erőfeszítésükbe kerül a táplálék megszerzése. Az eredmények meglepőek voltak. A vegyes étrend a kungoknak 10 százalékkal több energiát biztosít, mint az Egyesült Államok Élelmezési Minisztériuma által ajánlott napi mennyiség, és 50 százalékkal több fehérjét.Az elemzés legmegdöbbentőbb adata azonban a teljes élelemmennyiség beszerzésére fordított erőfeszítés nagysága. A kungok átlagosan két és fél napot dolgoznak egy héten, s mert munkanapjuk 6 órás, a heti munkaidő 15 óra. És mindezt egy olyan étrendért, ami jócskán meghaladja a nyugati szabványokat. Mi több, a fiatalok általában 20 éves korukban kezdenek el dolgozni, és hatvanéves koruk táján vonulnak nyugdíjba. A teljes népességnek körülbelül 10 százaléka él nyugalomba vonulva. Ez a lét, amely egyáltalán nem rendkívüli a világszerte élő gyűjtögető-vadászó népeknél, aligha nevezhető durvának, piszkosnak és rövidnek” (Lewin, 1986, 14-15).

Az aranykori mítoszok az egész földkerekségen előfordulnak. Doane (1882/1985, 8-16) idéz skandináv, madagaszkári, mexikói, kínai, hindu, egyiptomi, görög, perzsa (náluk az Éden neve: Heden), tibeti, etruszk, káldeus, afrikai (Malabar) aranykori mítoszokat könyvében.

Az emberiség szellemtörténete az emberré válással kezdődik. Nem tudjuk, mekkora időszakra terjedt ki ez a kor, de annyi bizonyos, hogy az emberi lélek még töretlen, egészséges, ép volt, hiszen nincs és nem volt olyan természeti erő, amelynek szándékában és képességében állhatott volna az emberi lélek megtörése, megosztása, az emberi világ belső tényezőinek egymás ellen fordítása. Nem tudjuk, az állatok értelmi képességei valójában mennyire fejlettek. Az emberközpontúságot hangsúlyozottan tagadó tudomány mintha most is őrizné az arisztotelészi eszmét, és a valóságban az ember minden más élőlénynél felsőbbrendűbb mivoltának dogmája elzárja az állatvilág és a növényvilág valóságos szellemi értékeinek feltárását. Abból a tényből azonban, hogy egy 2002-es konferenciát ennek a témának szenteltek (Rational Animals? Oxford, 3-4 October, 2002, www.cogneuro.ox.ac.uk/seminars/animalintelligence.html), sőt, több előadás is foglalkozik az állatok következtetési képességével, arra következtethetünk, hogy a kérdés legalábbis nyitott, és könnyen lehetséges, hogy az állatok képesek racionális gondolkodás valamilyen formáira. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember már az emberré válás kezdetén magasan fejlett észbeli képességekkel rendelkezett.

Zajlik a vita arról, mikor kezdett el beszélni az ember, és ennek időpontja a tudomány előrehaladásával egyre visszafelé tolódik az időben. Ma az állást legpontosabban talán Tillier, Arensburg (2000) munkája jelzi. Eszerint legalábbis 180 000-35 000 (?) évvel ezelőtt, a középső őskőkorszakban a neandervölgyi ember csontváz-leleteinek elemzése arra utal, hogy a beszédre utaló anatómiai nyomok mindegyike jól kifejletten kimutatható. A régebbi időkről nem állnak rendelkezésünkre olyan leletek, amelyek segítségével a kérdés eldönthető lenne, és így csak annyit mondhatunk, hogy a beszéd talán már több mint 180 000 évvel ezelőtt már kifejlődött. A tűz feltalálása több mint egymillió évre nyúlik vissza. Az írás több mint 30 000 évre (Varga, 2001). Ha létezik több mint százezer éves nyelv, és a nyelv többé-kevésbé tágan meghatározza a világkép kereteit, akkor az ősnyelv ismeretében visszakövetkeztethetünk arra is, hogyan gondolkodott az emberiség a mágikus korban a Világegyetem természetéről.

Azt, hogy léteznie kellett az Aranykornak, a Mágikus Kornak, egyre több bizonyíték támasztja alá. A modern tudományt megelőző tudomány – amely sok szempontból magasabb fejlettségi szintet ért el, mint a mai – az emberi tevékenység kitagadott ágaként leginkább a “kitalált, hiteltelen” mítoszok osztályába került. Így a mitológia-kutatástól várható, hogy nyomára bukkan az emberiség valamikori, egységes világképének. És mit ad az Ég? Az 1988-ban magyarul is megjelent “Mitológiai Enciklopédiá”-ban Toporov (1988, 272) a “világmodell” címszó alatt a következőkkel indít: “Azt a korszakot, amelyre vonatkozóan viszonylag egységes és stabil világmodellről beszélhetünk, elfogadottan kozmologikus vagy mitopoetikus kornak nevezik; felső határának azt a kort tekinthetjük, amely közvetlenül megelőzte a civilizáció születését a Közel-Keleten, a Földközi-tenger partvidékén, Indiában és Kínában”.

Sajnos azonban, ez az egység a fent jelzett korban alapvetően nem áll fenn, legalábbis a kozmogóniai mítoszok területén. Ugyanez a szerző (Toporov) ugyanebben a könyvben (Mitológiai enciklopédia, 150) a “Kozmogóniai Mítoszok” kulcsszó alatt nem egy, hanem többféle mítoszról számol be a “kozmológiai korral” kapcsolatban. Olyan hihetetlen mértékű zűrzavar áll fenn már évezredekkel ezelőtt is a világegyetem keletkezése, illetve örök mivolta körül, ami csak közvetve utal az eredeti, ős-elképzelésre. Nekünk azonban szükségünk van arra, hogy amit lehet, megtudjuk az emberiség eredeti tudásából, ezért tovább vizsgálódunk.

Chemery (1987, 345) kiemeli, hogy az ember nem tud anélkül élni, hogy ki ne fejezné életét, és ez pedig jórészt jelképek segítségével tehető meg. Ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az emberréváláskor meg kellett születnie az emberi mivoltunkat kifejező jelképeknek is. “Az élet, ahogy ma ismerjük, különböző irányokba mozog, terv és tájékozódási pont nélkül”- írja (u. ott, 346). “De kortársaink, akik hagyományos társadalmakban élnek, vagy vallásos elődeink más világot ismertek, amelyben a dolgok kapcsolatai könnyen átláthatóak”. Sajnos, a középkori vallásosság egységesebb mivolta a világ eredetével kapcsolatban még nem ad számunkra fogódzót, hiszen éppen a vallások különbözősége az egyik fő oka az emberiség megosztottságának. “A jelképek” saját természetük szerint a világ egységesítése irányában hatnak, a valóság több különböző szintjén egyszerre. “A jelen szócikk célja, hogy helyreállítson valamit az egységes életlátásból”. Ezek után Chemery az ég jelképiségét vizsgálja meg. “Az írástudatlan és hagyományos kultúrákban az ég mindig egyszerre természeti jelenség és vallási fogalom volt.” Bár úgy tűnik, éppen a hagyományos őskultúrák voltak azok, amelyekben az írástudás általános volt (Varga, 2001), de az tény, hogy az ég nem egy a természeti jelenségek sorában, hanem kiemelkedő jelentőséggel bír. “Az égbolt látszólag végtelenül magas az emberi megfigyelőket mindig nagy rejtélyként foglalkoztatta. A magasság és a végtelen kiterjedés természetszerűleg a magasabbrendű létezőre utal; a fény, a hő és a csapadék pedig a termékenység és az életet fenntartó forrásra mutat.” Alapvető tény, hogy az élethez, különösen a növényi élethez létfontosságú mind a fény, mind a hő, mind a csapadék. Ráadásul e három életadó tényező mind egy helyről jön: föntről, az égből. Tekintve, hogy az élet minden további formája a növényi életen alapszik, e három életadó tényező mindhárom életforma, a növényi, az állati és az emberi számára létfontosságú. Az életadó tényezők összpontosulnak az égben. Az égi tényezők életadó szerepe nem kerülhette el az első emberiség, a Természetben élő emberiség figyelmét.

Lehet-e ténylegesen az ég az élet forrása? A mai tudományos gondolkodás jórészt úgy gondolja, hogy az élet itt, a Földön alakult ki, kevesebb mint ezer, vagy száz év alatt (De Duve, 1995). “Az élő Világegyetem könyvé”-nek “Az élet eredete” c. fejezetében megvizsgáltam, milyen szerepet játszottak a földi élet kialakulásában a kozmikus tényezők. Eredményem szerint az élet kialakulásáért az élet végső, egyetemes elve a végső felelős. A fehérjemolekulák a lehetséges 1060 állapotuk közül azért veszik fel éppen azt, amelyik az életműködéshez fontos, mert ebben segíti őket az élet végső elve, ugyanúgy, ahogy a fizika végső elve segíti a fényt abban, hogy két pont között a tükröző felület közbeiktatása esetén is megtalálja a legrövidebb utat.

(folyt. köv.)