Megjelenik: KAPU 2002/06

Kozmogónia és egyistenhit

Szinte az egész emberiség az egyistenhit egy olyan válfaját vallotta ősvallásában, ami a mai tudományos kozmogóniával szigorú egyezésben áll. Még a modern kozmogónia által csak a 20. században felfedezett “galaxis”-ok szerepe és helye a kozmogóniában is megegyezik az őseink által általánosan felismert teremtésrenddel.

Ha elképzeljük, hogy a mindenség Istenén kívül a Napisten is jelentős szerepet játszott a régi emberiség hitvilágában, azt jelenti-e ez, hogy akkor nem voltunk egyistenhívők? Semmi esetre sem, ha a Napisten is a mindenség Istenének megnyilvánulása! De ha így van, miért kellett tűzzel-vassal kiirtani a napistenhit minden lehető nyomát? Ha a Napisten a mindenség Istenének helybeli képviselője, helytartója, akkor a Napisten-hitet kiirtók a mindenség Istene ellen támadtak! Hogyan lehet tisztelni a Mindenséget, és ugyanakkor nem tisztelni, hanem pusztítani a jelen levő, közvetlen környezetünkben érzékelhető Mindenséget? Hogyan lehet tisztelni a Mindenséget, és nem tisztelni a Napot, a Holdat, a Földet, a Természetet, a Mindenség itteni helytartóit? Ez valami olyasmi lenne, mintha azt mondanám: én végtelenül tisztelem X. Y.-t, de minden lehető helyen szembeszállok kezével, lábával, szemével, agyával, beszédével, írásait eltüzelem, mondatait kitörlöm mindenki emlékezetéből…vajon elhinné X. Y., hogy én valóban végtelenül tisztelem Őt, sőt, csakis Őt tisztelem és szeretem? Egy másik hasonlattal: hogyan fogadhatok engedelmességet egy hadseregben a fővezérnek, ha ugyanakkor kijelentem, hogy tűzzel-vassal pusztítani fogom a hadsereg minden tisztjét, minden tisztjének minden tettét és emlékét? És ha kijelentem, hogy összes közvetlen felettesemnek megtagadom az engedelmességet, sőt kijelentem, hogy az engedelmesség közvetlen feletteseinknek maga a bűn, a fertő? Ezzel az egész hadsereg és személyesen a fővezér hatalmát ásnám alá!

Mindezek fényében tegyük fel újra a kérdést: ha az egyistenhit egyáltalán nem újkeletű, akkor hányadán állunk a világtól az istent megtagadó “szigorú egyistenhittel”? Tarthatjuk a legfejlettebbnek, az egyedül üdvözítőnek? Gondoljuk csak végig: ha itt szigorú egyistenhitről van szó, abban az értelemben, ahogy az a nyugati civilizáció történelmi hagyományában kialakult, vagyis a természeti istenek rang-fosztásáról, élettelen-rangra ítéléséről, akkor ezzel mit teszünk. A legősibb, egyetemes, általános egyistenhitet, ég-istenhitet felcseréljük egy olyan “szigorú egyistenhitre”, ami abban különbözik eredeti, természetes úton kialakult meggyőződésünktől, hogy eszerint se a Föld, amin élünk, se a Nap és a Hold, ami fölöttünk ragyog, nem egyéb, mint tökéletesen istentelen és élettelen létező. Jó cserét jelent ez? Jobb egy olyan világban élni, amit helyileg tökéletesen élettelennek és istentelennek kiáltunk ki? És meddig terjed ez a “helyileg”? Az isteni kivonása a Természetből, természetfölöttivé és abszolúttá tevése istenteleníti a Természetet, elveszi tőle a természeti életerőt és értelem-erőt, és természetfölöttinek kiáltja ki. Az istentelenítés folyamata nem állhat meg, nem áll meg a Napnál – folytatódik a Tejútig, a Világegyetemig, és az egész Világegyetemet fölfalja, az egész Világegyetemről lepusztítja az összes életet és isteni, szellemi jelenlétet. Így vezet az egyoldalú, természetfölötti, misztikus istenfogalom a Természet élettelenné süllyesztéséhez és ezzel a materializmus megjelenéséhez. Ezzel pedig egy végtelenre kiterjedő, áthatolhatatlan, érthetetlen, élettelen és istentelen falat emelünk magunk és a Világegyetemet teremtő erő, megszemélyesítve: a Teremtő közé. Vajon jó néven veheti-e a Teremtő, ha az Ő egész munkáját, munkájának egész eredményének lényegét, szépségét, értelmét és isteniségét elpusztítjuk? Érdemes megfigyelni, hogy az ilyen, mesterségesen túl szigorú egyistenhit önmaga gyermekeit falja fel, mégpedig minden egyes gyermekét. Indokolja-e valami ezt a kozmikus pusztítást? Erre annál inkább nehéz megfelelő indokot találni, mivel ezek a tényezők mind annyira valóságos meghatározói életünknek, a Természetet olyan bensőségesen átjárják, hogy hatásuk alól sem a növényvilág, sem az állatvilág, de még a Természet alávetését célul kitűző ember sem képes szabadulni. Sőt, minél inkább szabadulni akar, annál inkább hatása alá kerül a helyén támadt űrt betöltő újkeletű divat-járványoknak, társadalmi befolyásoknak, vagyis annál kevésbé éri el az állítólag komolyan áhított célt: a tökéletes átszellemülést, minden világi megtagadását, és a világtalan túlvilágiban történő tökéletes és végleges elmerülést. Ha pedig a cél nem érhető el, mert felemás módon annál messzebb kerülünk tőle, minél inkább erőltetjük a közeledést, lehet-e jogcímünk arra, hogy hozzánk hasonló, vagy nálunk kevésbé tökéletleneket célunkra hivatkozva gyökerestül kiirtsuk? A szigorú egyistenhit logikai követelménye a Világegyetem felfalása, az élő Világegyetem szellemi-értelmi húsának-lelkének lerágása. És mi lesz az emberrel? Magára marad egy istentelenné hazudott világban, végtelen űr támad közte és az elvonttá, testetlenné vált, miszticizmusba menekült állítólagos isten között! Végtelen űr támad belső világában, és a kozmikus élettelenség jeges markolását érzi a szíve táján, gondolkodása elgyengül, erkölcsei megroppannak.

A végtelen távoli istenben lehet évezredekig reménykedni, ha vak az ember. De még a vak ember is rájön, hogy az előtte emelt végtelen vastag élettelenség-fal az összes valóság, ami maradt számára. Így pedig előbb-utóbb fölismeri, ha nem akar belenyugodni élete teljes valótlanságába, hogy az élettelenség, az anyagiság törvényei érvényesek egyedül ebben az istentelenített világban, és e törvényeknek kell engedelmeskedni. Létrejön a behódolás, a teljes önfeladás állapota, az eredeti létállapot gyökeres megtagadása és lealacsonyítása. Valójában új istenhit ez, az anyag-isten vallása kezd elterjedni, az önfeladás vallásának toborozza a mesterséges világ a híveket. Így jön létre az anyagias ember, akinek istene a pénz, a hatalom, a siker, olyan ürességek, ál-értékek, értéke-ellenes szempontok, amelyek nem tudják betölteni azt az űrt, aminek léte életre hívta őket. Az anyagi ál-értékek egyeduralma pedig megteremt egy olyan modern panteont, amiben legfelül a siker-pénz-hatalom “szentháromsága” uralkodik. Szó sincs már szigorú monoteizmusról, vallhat vagy tagadhat mindenki akárhány istent, a siker-pénz-hatalom triumvirátusának hívei egyenesen pártfogolják a különcséget, az egység helyett a megosztottság lesz az új isten. Vajon egy ilyen folyamat egészét átlátva nem kell mindannyiunknak elgondolkodnunk azon, hogy az eredeti cél helyett annak ellenkezőjét értük el? Vajon nem kell-e megbánnunk mindazt a kíméletlen pusztítást, amit más, kevésbé meghasonlott kultúrákban véghezvitt a nyugati civilizáció? És még egyszer gondoljuk át értékelésünket: tényleg a szigorú egyistenhit, a Természet isteni lényegét megtagadó, a valóságtól az Istent megtagadó “egyistenhit” a legfejlettebb, legmagasztosabb, legértékesebb, legszentebb vallás? Nem valamiféle különös elfogultság vezet arra, hogy ismételten feltegyem ezt a kérdést. Mindezt látni kell ahhoz, hogy a Természetet megérthessük, hogy a Világegyetem élő vagy élettelen mivoltáról valóságos képet alkothassunk.

Gondoljuk át még egyszer, elölről: vajon tényleg az emberiség évmilliós fejlődésének csakis a legtetején, a legutolsó évezredekben lehetett képes arra az emberiség, hogy kialakítsa az egyistenhitet? A világ ugyanis, amiben élünk, kétségkívül: egy. Legyen bármilyen gazdag, sokféle, abban biztosak lehetünk, hogy a hozzánk elérő hatás-láncolatok egyetlen egységes rendszert alkotnak. De ha a világ – egy, akkor az isten, a világ változásainak oka is egy. A Természet nemcsak a teremtett valóságot, hanem a teremtő valóságot is magába foglalja. A Természet minden teremtő és teremtett erő egysége. A Teremtő Természet és a Teremtett Természet az Egy és a Sok viszonyában áll egymással. Az anyagelvűség a teremtett világra irányul, a közvetlen, kész adottságok szemléletére támaszkodik. Az anyagelvűség tehát a Sok vallása, az Egy-nélküliség vallása, a szétforgácsolás, a szétforgácsoltság vallása. Nemcsak arról van szó, hogy az Egy Istent tagadja meg tőlünk és az egész világ minden egyes részétől. Arról is, hogy az anyagelvűség mindent tagad, amitől Egyek lehetünk. Tagadja azt a tudatot, hogy mi, egyéni személyek, egyek vagyunk önmagunkkal – hiszen az anyagelvűségben objektív, tudatunktól független folyamatok irányítják a világot, életünket, tetteinket. Vagyis a logika egyik alapelvét, az A=A-t, az azonosság alapelvét is tagadja, abban az esetben, ha ettől egy lehet bárki vagy bármi. Tagadja a tudatot, mert a tudat képes lenne önazonosságunkat felfogni és fenntartani. Tagadja az életerőt is, hiszen az életerőtől legalább biológiailag, élőlényként azonosak lehetnénk magunkkal. Tagadja a nemzeti egységet, mert tagad és misztifikál minden egységesítő tényezőt, ami ellenállást fejthetne ki az élettelenség-vallással szemben.

De ha minden: Egy, akkor hogyan kerülhet az Ember a Természettel szembe? Ha a világ: Egy, akkor a Természettel szembekerülő ember az Egy Istennel kerül szembe. A Természet egységét megbontó ember az Isten egységét bontja meg. A Természetet az isteni egységből kitaszító ember az Isten ellenére cselekszik. Ha a Természet Egy, akkor az Isten egy a Világmindenséggel, a Nap egy a Világmindenséggel, az Istennel, a Föld egy az Istennel, az Ember egy az Istennel. A Természetet leigázni akaró ember az Istent tagadja meg. Ha minden egy, akkor az élet egy a Mindenséggel, az Élet egy az Istennel, az Élet isteni, és az Isten élő. Ha egy a világ, akkor a Kozmosz egy az Élettel, a Világegyetem élő, az ember egységben él az élettel. Ha minden egy, akkor a történelem természet szerint egylényegű az élettel, a történelem a Természet, a Világegyetem, a Teremtő folytatása, a kozmikus-természeti szervezőerő megnyilvánulása az emberi alkotóerő szintjén. Ha minden egy, akkor az emberi értelem, az emberi érzés egy a Világegyetemmel. Belső világunk csodálatos egységben élő közös világunk felé fordul, és egységre törekszik, összhangra, együtthangzásra. Ha minden egy, akkor minden világlényeg egy – de ez nem jelenti, hogy a lényegtelen egyugyanazon fontosságú a lényegessel. Természet szerint a lényegtelen egy a lényegessel, amennyiben az apró részletek is hordozzák magukban a lényeget, a lényegit, mindannyian. A Világegyetem kozmikus tagozódásban lépked felénk, lépései: a Világegyetem, a Tejút, a Naprendszer, a Nap, a Föld, az élővilág: növényvilág, állatvilág, az emberiség, a nemzet, a család, az egyén. Ez is csak az ember szempontjából adódik így, de az ember a Természet szempontjából adódott, tehát vállalnunk kell természeti adottságunkat.

Látva ezt az egységet, feltűnő, hogy több mitológiában a világrend kozmikus logikája mennyire megfelel a mai kozmológia által megismert világfejlődésnek. Sok népnél első és legfelsőbb létező a Világegyetem. Bár a mai nyugati civilizációban a Világegyetem eszméjét nehezen felfoghatónak vélik és csak késői, magasan fejlett civilizációkban tartják elképzelhetőnek, a tények azt mutatják, hogy nem annyira a késői, mint inkább a korai kultúrákban ismerték és értékelték megfelelően a Világegyetem eszméjét. Figyelemre méltó, hogy még a Tejút eszméje is milyen biztonsággal illeszkedik a kozmikus fejlődési útvonalba. A magyar mitológiában például a Tejút a túlvilág közvetlen csatlakozása a mi világunkhoz, a Nap birodalmához. A Vietnamban élő fekete és fehér thaiok mítoszaiban a Tejút az élők és holtak világát elválasztó folyó, ami ismét napistenhitre enged következtetni. Azoknál a népeknél ugyanis, amelyeknél a Nap már a másvilághoz tartozott, az ég egészében a túlvilághoz tartozott, míg a napistenhitűeknél csak a Nap birodalmán túl kezdődött a túlvilág. A burját mitológiában a Tejút az “ég varrata”, azután keletkezett, hogy szerteszóródtak belőle a csillagok, és a tengrik (szellemek, istenek) úgy közlekednek rajta, mint egy hídon. Igaz, az ilyen Tejút-képzetek feltűnően ritkák, a nagy kétkötetes Mitológiai Enciklopédia (1988) nem ismer több Tejút-képzetet. Figyelemre méltó és helytálló tudásról adnak hírt ezek a mitológiák, különösen ha ezt a mai materialista előítéletekkel tekintjük, amik szerint a régi korok embere elmaradott, babonás, valótlanságoktól bódult volt. Ezért még feltűnőbb, hogy e képzetek, bármilyen elvontnak és tetszőlegesnek is tűnhet mai ésszel a Tejút fogalma és szerepe, megfelelnek a mai tudományos kozmológiának, amennyiben valóban a Tejútból keletkeztek a csillagok (és nem például fordítva), és valóban a Tejút a csillagok után következő átfogó égi szerveződés, egység, égi hon.

Még feltűnőbb e korai, jóval több mint öt évezredes és oly sok népnél felbukkanó tudás, ha összevetjük a modern tudomány korát közvetlenül megelőző világrend-képzetekkel. A kopernikuszi fordulat előtt a Nyugaton uralkodó elképzelés szerint a középpontban lévő Földet a bolygók hét szférája veszi körül, majd a kristály-ég, azután pedig az empírium, a kiválasztottak lakhelye. Ez egy “hagymahéjszerű”, koncentrikus és véges világegyetem (Huyghe és Huyghe, 2000, 259). Észrevehetjük, hogy a Naprendszer után itt nem a Tejút, hanem egy mesterséges képzet, a kristály-ég követi. Az “empírium” pedig nem nyugati eredetű, hanem a káldeusoktól átvett fogalom, ami a kozmikus őstüzet jelenti (Stanley, 1651/1731, 270). De ez a véges-kristályos-hagyma univerzum még nem is olyan riasztó, mint közvetlen elődei. Koestler (1996, 117) a világképek történetéről írt könyvében kimutatja, hogy az i.u. 4. században terjedt el és vált uralkodóvá az elképzelés, ami szerint “a mennybolt nem kerek, hanem alakja sátorhoz, a Szent Tabernákulumhoz hasonlít. A Föld szögletes alakú, mindenfelől óceán veszi körül, mint a Frigyláda 12 cipójának asztalát a hullámos perem. Túlnan az óceánt lakatlan föld övezi, peremükön 4 függőleges fal, az univerzum falai magasodnak. A déli és az északi falon nyugszik a világmindenség félhenger alakú teteje, s az egész úgy fest, mint valami domború tetejű bádogbarakk, vagy egy viktoriánus utazótáska.”

Újabb hétszáz év múlva “a Tabernákulum-Univerzumot felváltotta az Arany Lánc Világegyeteme. A világegyetemet falak vették körül, ahogyan falak övezték a középkori városokat is. Középen helyezkedett el a sötét, súlyos és romlott Föld, körülötte a Hold, a Nap, a bolygók és a csillagok szférái a tökéletesség emelkedő sorrendjében egészen az Első Mozgatóig, s azon túl az Isten mennyei birodalma…az eredmény egy végtelen lajtorja lett, mely Istentől egészen a Föld leghitványabb férgéig ért. Egy, a középkorban gyakran idézett macrobiusi bekezdés így összegzi az elgondolást: “lefelé haladva mindegyre hitványabb dolgokat találunk egészen a sor legfenekéig”. A csökkenés és korcsosulás elmélete ez. Az ekképpen egyesített tehát most már Isten trónusától a Föld legalacsonyabb férgéig feszül, s a négy elem hierarchiáján keresztül tovább nyúlik lefelé az élettelen természetig…A lánc további meghosszabbítása pedig a Föld kúposan szűkülő mélységei felé vezet, ahol az ördögök kilencszintű, körkörös hierarchiája, a kilenc égi szféra fekete tükörképe található, legfenekén, a Föld kellős középpontjában a lánc irtózatos végpontjával, Luciferrel. A középkori világegyetem – amint egy modern tudós (Lovejoy) rámutatott – ekképpen nem is geocentrikus, hanem diabolocentrikus. Középpontjában, ahol valaha Zeusz szíve helyezkedett el, most a Pokol található. Montaigne szerint “a Mindenség sara és mocska, a Világ legrosszabb, legalacsonyabb, legélettelenebb része, a nagy ház alagsora.””

“Az emberi faj kollektív amnéziában szenved. Mi, mint egy faj, elfelejtettünk valamit, amit őseink még tudtak és gyakoroltak – bizonyos hozzáállást és az érzékelés olyan módjait, amiben képesek vagyunk beleérezni és azonosulni az emberen kívüli élettel, amiben értékelni tudjuk a rejtélyeset, és alávetjük magunkat a természeti világ végtelen összetettségéből adódó kapcsolatoknak” (Metzner, 1993, 4). Az az elkülönülés, ami szembefordította a nyugati ember tudatát belső világa mélyebb birodalmaival, rendkívüli mértékben lecsökkentette érzékenységünket a Természet eredeti, összhangban álló mivoltának érzékelésére.

Irodalom:

Huyghe, Edit és Francois-Bernard, 2000, Világképek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 259.

Koestler, A. 1996, Alvajárók. Európa Könyvkiadó, Budapest, 117.

Metzner, R. 1993, The Split Between Spirit and Nature in Western Consciousness, Noetic Science Review, 25: 4-9.

Stanley, T. 1651/1731, Historia Philosophiae. Vitas, Opiniones, Resque Gestas, et dicta Philosophorum Sectae cujusvis complexa, Tomus Tertius, Venetiis, Apud Sevastianum Coleti. Superiorum Permissu, Ac Privilegio. 270.