Megjelenik: KAPU 2002/06-07.

Kortárs nézetek az élő világegyetemről

A modern materialista nézet

Miféle kapcsolatban állunk a bennünket szülő Világegyetemmel? És mennyire tartjuk kozmikus szülőnkkel a kapcsolatot? Miféle képet, véleményt formálunk Természet Anyáról? Vagy már puszta megnevezésük, szülői mivoltuk megfogalmazása is szalonképtelennek, netán erkölcstelennek hat? Nem inkább az az erkölcstelen, ha az utód megtagadja szüleit?

A mai materialista világkép szerint az Univerzum egyszerűen univerzum, anyagi tárgyak halmaza, minden anyagi létező összessége. Az angol “Filozófiai és Pszichológiai Szótár” szerint (Baldwin, 1902) “az univerzum az anyagi dolgok gyűjteménye”. A materialista világkép ma a fizika tekintélyéből táplálkozva az univerzumot lényegében zárt rendszerekből állónak véli. Ezek között az állítólagos ‘zárt rendszerek’ között többnyire csak alkalmi, futó kapcsolatok születnek, és ezek is túlnyomórészt véletlenszerűek (mégpedig vakvéletlen-szerűek, mert az anyagelvűségben a vakság a központi értékek egyik legfontosabbika). Ha egyszer mégis bekövetkezik a kapcsolatfelvétel az anyagelvű világ két ‘zárt rendszere” között, hát abban sincs sok köszönet: mert ezek, legalábbis az anyagelvűség szerint, rendszerint romboló, pusztító ütközéseket, robbanásokat jelentenek, mint például egy szomszédos csillag közeledése, kisbolygó-becsapódások stb. Így tehát néhány hatás megengedett a kozmikus zárkózottság merevségében, de csak akkor, ha ez felülről jön, ha az átfogóbb kozmikus rendszerekből indul ki, és ha közömbös vagy pusztító hatásról van szó. Az ellenkező előjelű hatás, például az életadó hatás, már eleve ‘tudománytalannak’ minősül, mintha a tudomány egyszer és mindenkorra bebizonyította volna valamikor, hogy a Világegyetemből soha nem érhet minket semmiféle, az élet, a tudat számára előnyös hatás. De mivel ilyen bizonyíték nem létezik, nem is létezhet, mert életünk a tanúbizonyság a Kozmosz életadó mivoltára, ezért maga ez az idegenkedés az élettől, az értelemtől az, ami tudományosan hamisnak minősül. De menjünk tovább: miért ne lehetne elfogadni egy ‘alulról’, a Földről kiinduló kozmikus hatás létét, amely például a bioszférából indul ki, és amely rendkívül érzékeny áttételeken át, képes tényleges változást, sőt, előnyös, az életre előnyös változást előidézni a Naprendszerben? Nem éppen a tudomány bizonyítja, hogy minden hatásra válaszol egy ellenhatás? A széles körben terjesztett fogyasztói szemlélet, és az ezt megalapozni hivatott anyagelvű világkép megsérti a kozmikus kölcsönösség törvényét. Egyoldalú, veszélyes, vak terroristaként állítja elénk saját szülőnket, a Természetet és a Világegyetemet, amely teljes, lényegi elkülönültségben működik, mint egy terminátor, tökéletesen elidegenedve saját közvetlen utódjaitól, a mit sem ártó amőbáktól, a parányi ibolyáktól, a napraforgóktól, a Holdra vonyító kutyáktól, és a Világegyetem titkait fürkésző Embertől. Ez az idegennek láttatott Világegyetem állítólag nem szolgálhat más eseménnyel, mint előreláthatatlan katasztrófákkal. A Világegyetem eszerint az Ember kozmikus ellensége, amely ritkán jelentkezik, de akkor brutálisan. Ebben a Vak Terrorista világképben az emberiség egészének teljes elpusztulása sem oszt sem szoroz, semmiféle hatást nem gyakorolhat a Világegyetem fejlődésére, mintha nem is anyagból állnánk, hanem merő ködből, valótlan képzelgésből állna testünk is.

Ebben a könyvben megpróbálok néhány bizonyítékot felhozni ezzel a durva, merev elképzeléssel szemben. Ha ez a Vak Terrorista világkép nemcsak túl-egyszerűsítőnek bizonyul, hanem lényegi pontjaiban téves, akkor a földi életfolyamatok, sőt a közösségek szellemisége, tudati erőterei ténylegesen összeköttetésben állhatnak a Világegyetemet vezérlő szervező erővel, és így jelentős hatást képesek kifejteni a Világegyetem fejlődésére, sorsára. Folytassuk utunkat!

Modern nézetek az Élő Világegyetemről

Fontos, hogy el tudjuk helyezni a könyvünk által az Élő Világegyetem mibenlétésnek feltárásában elért eredményeket a kortárs nézetek között. Ez elősegítheti az itt, e könyv segítségével kivívott tudás alaposabb megértését is. Erre annál is inkább szükség van, mert a modern tudomány mellék-áramában itt-ott feltűntek első pillantásra hasonló és hasonlónak tűnő nézetek.

Paul Davies és John Gribbin “Az anyag mítosza” (1991) c. könyvének utolsó fejezete az “Élő Világegyetem” címet viseli. Ebben megemlíti, hogy James Lovelock “Gaia” (1987) feltevése nyomán új nézőpont alakult ki a tudósok egy részében. Ez az új nézőpont elismeri a legtöbb fizikai folyamat alkotó és előremutató jellegét. A fejezet mégis a földön ismert életformákra szorítkozik, keresve a földi élettel rokon életformákat, baktériumokat a Naprendszer bolygóin és a csillagközi por- és gázfelhőkben, Hoyle és Wickramasinghe nyomán. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy az ebben a könyvben felvetett nézőpont ténylegesen a fizikai folyamatokkal egyetemesen együttjáró biológiai és értelmi folyamatok vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, túl a baktériumok, és a földön kívüli emberszerű civilizációk szokásos megközelítésmódján. A valóságban lezajló folyamatok e könyv alapnézete szerint nem szigorúan fizikai természetűek, és ez az eredmény gyökeresen új, mert mindmáig senki nem fogalmazta meg világosan, hogy a fizikai viselkedés az, amelyik a legkisebb hatás elvén alapszik. Ennek fényében hiába ismeri fel az új nyugati nézőpont a fizikai folyamatok alkotó és előremutató természetét, ha ezt továbbra is fizikai folyamatnak tekinti, azzal az élet végső önállóságát adja föl – hiszen a fizikai folyamatot nem az élet, hanem a fizika objektív, az élettől és a tudattól független törvényei irányítják. Davies és Gribbin az élet meghatározásával kapcsolatban a szaporodást, az ingerlékenységet és a növekedést említi meg. De mivel a láng képes reprodukálódásra, a kristályok növekedésre és a buborék ingerlékenységre, ezért a meghatározást kérdésesnek tartja. Ezzel kapcsolatban könyvünkben azt tartjuk fontosnak kiemelni, hogy az öntevékeny, nagy áttételű érzékenység az élet jellemzője. A buborékok nem öntevékenyek, érzékenységük pedig legfeljebb szétpukkanásukban mutat egyfajta áttételt, az inger és a válasz közötti erősítést. Így tehát a mi meghatározásunk szerint a buborék nem élő, különösen azért nem, mert nem öntevékeny, és mert nem érzékeny, legfeljebb éppen csak, és legfeljebb egyszer. Az életre jellemző érzékenységben az inger és a válasz között rendszerint óriási, kozmikus számmal jellemezhető (több mint százmilliószoros) erősítés áll fenn, ilyen a buboréknál nem áll fenn. Ráadásul, mindkét tulajdonságnak, az öntevékenységnek és az erősítésnek is jellemző tulajdonságnak kell lennie ahhoz, hogy élő szervezetről beszélhessünk. Így láthatjuk be, hogy sem a láng, sem a kristály, sem a buborék nem minősül meghatározásunk alapján élőnek – tehát meghatározásunk valóban alkalmas az élet kimutatására.

Davies és Gribbin fontos észrevétele, hogy a fizikai folyamatok valójában alkotó és előremutató jellegűek. Fontos azonban felhívnunk arra is a figyelmet, hogy az “alkotó” és “előremutató” jelleg nem feltétlenül jelent jól használható leírást. Könyvünkben ehelyett az életelv egyértelmű leírásával különítettük el a fizikai és biológiai viselkedést, és így számszerű vizsgálatokkal és mérésekkel ellenőrizhető tételekre alkalmas meghatározásunk. Azonos fizikai jellemzőkkel leírható kezdőállapotból a Világegyetem, a Nap, bármiféle élő szervezet nem ugyanazt a fejlődési pályát írja le, mint amelyet akkor írna le, ha élettelen volna. Így pedig közvetlen, fizikai módszerekkel, mérésekkel meg lehet állapítani, el lehet dönteni, fizikai vagy biológiai fejlődési pályát fut be a Nap, a Világegyetem, vagy bármely más égitest.

Másrészt, az élet nem merül ki a baktériumoktól az emberig vezető fejlődésben. Az élet ennél sokkal alapvetőbb, sokkal egyetemesebb, és sokkal változatosabb – és ennek felismerése könyvünk másik új eredménye. Bár a Gaia elmélettel kapcsolatban sokan gondolják, hogy a Föld maga is élőlény, sőt, hogy Lovelock ezt bebizonyította, nem pontosan ez a helyzet. Lovelock csak annyit bizonyított be, hogy léteznek önszabályozó folyamatok a földi élővilág egészének szintjén, a földi légkört, bioszférát is beleértve. Ezzel még nem bizonyította be, hogy a bioszféra ténylegesen egy átfogó élő szervezetnek tekinthető, hiszen csak néhány önszabályozó jelenség létéről volt szó. Másrészt látni kell, hogy a bioszféra és a Föld egésze két lényegesen különböző jelenségkört alkotnak. A bioszféra az ökológia tárgykörébe, a Föld egésze a geológia és a csillagászat tárgykörébe tartozik. Davies, Gribbin (1992, 281) a Gaia-elmélet és az élő világegyetem összefüggéséről ezt írja: “Ha a földi életformákat egyetlen, összetettebb rendszer alkotóelemeinek tekintjük, hívjuk ezt “bioszférának” vagy “Gaiának”, ésszerű arra következtetni, hogy az Univerzum jövőbeni hosszú fejlődése alatt az összetettség növekedése elérhet egy olyan fokot, hogy ne csak egyes bolygókat, de egész csillagrendszereket foglaljon magába és végül, ha van elég idő, egész galaxisokat, a kölcsönös függés élő kozmikus hálózatában”. Fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy nem mindegy, hogy a földi bioszféra egyes jelenségekben jelentkező önszabályozásáról, vagy a Föld egészét átható, kozmikus, geológiai-csillagászati élettevékenységről van-e szó. Az a kozmikus élet-jelenség, aminek kulcs-meghatározását e könyvben kidolgoztuk, a kozmikus életjelenségeket a földi életjelenségektől mind anyagi hordozóiban, mind kísérő életjelenségeiben nagymértékben eltérőnek mutatja. A Nap a könyvünkben bemutatott eredmények tükrében nem azért élő, mert baktériumok élnek rajta, és nem azért, mert szerves anyagból áll. Ebben az értelemben teljesen más jelenségről van szó! A Nap eredményeink szerint azért élő szervezet, mert jellemző rá a folyamatos öntevékenység, mert jellemző rá a folyamatos, egyes hatásokra vonatkozó, kitüntető erősítés. Emellett a Nap még nyitott rendszer is, folyamatosan távol a fizika törvényei szerint szükségszerű hőtani egyensúlytól. Azzal, hogy Davies és Gribbin (1992, 281) a földi bioszféráról ugrik a csillagok élő mivoltához, olyan színben tüntetődik fel a csillagok élő mivolta, mint ami akkor lesz majd lehetséges, ha a baktériumok oda is átterjednek, és a baktériumtörzsek tevékenysége a csillagok egészére kiterjed – ami nagymértékben és elvileg különbözik az általunk kidolgozott, tudományosan megalapozott képtől. A mi szemléletünkben a Nap és a csillagok máris élő természetűek, a Világegyetem pedig mindig is élő volt, élete természet szerint örök, de ez az öröklét nem feltétlenül biztosított, hiszen folyamatosan fenn kell tartani életét, és ha ez nem történik meg, akkor az Élő Világegyetem élete hanyatlásba is fordulhat.

Gribbin (1993, 214) “Kezdetben. Az élő világegyetem születése” c. könyvének 8. fejezetében (Élő-e a galaxis?) azt írja: “Úgy érveltem, hogy Galaxisunk élő – szó szerint élő, a kifejezés teljes biológiai értelmében. Mint a többi galaxis, evolúciós folyamatban és versenyben jött létre az Ősrobbanás után”. Más szóval: a mai nyugati, divatosnak is mondható nézetek az élő világegyetemről nem mennek túl a darwinizmus keretein. A darwinizmus pedig nyersen materialista elképzelés. Szükségszerű is ez a korlátozottság, amíg nem ismerik fel, hogy a fizika a legkisebb hatás elvéhez, a tehetetlen, élettelen anyaghoz kötött, és ezért a kvantummechanika nem lehet alkalmas az élet lényegének leírására. A fizika legkisebb hatás elvéből csak akkor lehet kilábalni, ha rendelkezésre áll az élet a legkisebb hatás elvéhez hasonló értékű, matematikai alakba éppúgy önthető megfogalmazása. De akkor még ott a kérdés, hogyan lehet a földitől eltérő, kozmikus életformákra bukkanni. A Kozmosz élete pedig eddig a fizika kizárólagosságának területe a materializmust és a naturalizmust összemosó szemléletben. Így rekedt ki a Világegyetem élete a gondolkodási rendszer alaplogikája által. Ha viszont a fizika maga is egy mélyebb szellemiség, elviség kifejeződése, ahogy azt e könyvben kimutattuk (a fizikai törvények eredete c. fejezetben), akkor a Kozmosz felszabadul az élettelenség szorító hatalma alól. Az élet fogalmának először e könyvben bemutatott, kozmikus viszonyokra alkalmas kidolgozása pedig megnyitotta az utat a Világegyetem rendkívüli érzékenységű életjelenségei vizsgálata felé.

Könyvünk azt tűzte ki célul, hogy körültekintő és alapos munkával bizonyítsa, hogy a Világegyetem élő szervezet. Ehhez feltétlenül szükség van az élet fogalmának tisztázására és a fizika lényegének megértésére. Sajnos, tudomásunk szerint mindmáig senki sem fogta fel teljes jelentőségében a fizika lényegét, és így a fizikai viselkedéstől eltérő, élő viselkedés lényegét sem érthette meg. A fizika lényege, hogy a legkisebb hatás elvet követi. Másképpen: a fizikai viselkedés lényege, hogy a fizikai rendszerek viselkedése a fizikai egyensúly felé irányul. Ezért például David Bohm elmélete (1993, 385-386) az életet és a tudatot is magába foglaló kvantumfizikáról sajnos azzal egyenértékű, hogy az élet fizikai lényegű, vagyis lényegében élettelen, a legkisebb hatás elvét követi, ami pedig – ahogy azt könyvünkben bizonyítjuk, kísérleti ellenőrzéseket is kilátásba helyezve (oldalszám) – tényszerűen téves. Az élet nem a fizikai egyensúly felé, hanem azzal ellentétes irányban hat. Igaz, sokan úgy gondoljak, hogy az élő univerzum elképzelés már bizonyított. Ezzel azonban szemben áll az a lényegi felismerés, amit könyvünk bizonyít: a világ nem anyagi, nem fizikai, hanem elvi lényegű, és ebben három végső elvre támaszkodik: az anyag, az élet és az értelem végső elvére. A végső elvek egyetemes, végső valóságok, amik fogalmát e könyvben dolgoztuk ki, először az utóbbi évezredek történelmében tudományos vizsgálatra alkalmas, egzakt alakban.

Felismerésünk azt jelenti, hogy a valóságos anyag nem kizárólag fizikai viselkedésű, vagyis megfelelő feltételek között kísérletileg igazolható kell legyen a fizikai viselkedéstől való eltérés. Az atomok felépülésétől kezdve a kozmikus szerveződések keletkezéséig és fejlődéséig az anyag fejlődése az eddigi hiedelmekkel ellentétben nem kizárólag a fizikai egyensúly felé irányuló folyamatokat, hanem egyben a fizikai egyensúlytól eltérő, azzal ellentétes irányú folyamatokat is tartalmaz. Az anyag viselkedése megfelelő körülmények között fizikailag is tettenérhető, mérhető módon eltér a fizikai viselkedéstől, és biológiai viselkedést is tanúsít. Erre egy példa az a kísérlet, amelyben lézer, illetve napfény-impulzusokkal sugárzunk be radioaktív anyagot, másodpercenként többszázezer felvillanással, és megfigyeljük, hogy a radioaktív bomlásokban az idő múltával jelentkezik-e ez a besugárzási periódus. Bose kísérletei (oldalszám) is ígéretes utat jelentenek az anyag biológiai viselkedésének feltárásában. Amíg azonban a fizikai viselkedés fogalmi tisztázásnak jelentőségét nem ismerik fel, addig nincs elvi, és így kísérleti lehetőség sem arra, hogy megkülönböztessük a fizikai és biológiai viselkedést. Addig is érdemes világosan látni, hogy a fizikai leírás mindig fizikai, tehát élettelen viselkedést jelent. Az az általános vélekedés tehát, amely szerint a modern fizika, elsősorban a kvantumfizika, a vákuumfizika képes az életjelenségeket is magába ölelni, lényegi tévedésen alapul. Az élő viselkedés lényegéhez tartozik ugyanis, hogy nem vezethető le a fizikából (a biológia levezethetetlensége a fizikából, oldalszám).

Sajnos, az élő világegyetemet emlegető munkák mindmáig nem fedezték föl, miben is áll az élet lényege, mert nem jutottak el az élet elve felismeréséig. Ezért a vélekedés, hogy a világegyetem élő mivolta már eddig is többé-kevésbé tudományosan bizonyítottnak tekinthető, könyvünk eredményeinek fényében nem kellően megalapozott. Könyvünk nem a szokásos, lényegében materialista, fizikalista vagy misztikus nézetek összefoglalója, sem pedig egy újabb változata. Nem erről szól a könyvünk, hanem épp ellenkezőleg, bebizonyítja, hogy ezek a nézetek azzal az értelmezéssel, amit adnak, tarthatatlanok, és meghaladásukhoz szükség van a fizika és a biológia lényegi elvének felismeréséhez és egzakt megfogalmazásához. Ennek fényében már látszik, hogy az összes eddigi kísérlet az univerzum élő természetének megsejtéséről elégtelen és alapvetően, éppen lényegében hiányos volt.

Irodalom:

Bohm, D., Hiley, B. J. 1993, The Undivided Universe. An Ontological Interpretation of

Quantum Theory. Routledge, London and New York, 385-386.

Dewey, John 1902, Universe, in: Dictionary of Philosophy and Psychology, Baldwin, J. M.,

ed. The Macmillan Co., New York, II: 742.

Davies, P., Gribbin, J. 1992, The Matter Myth. Beyond Chaos and Complexity. Penguin Books, London.

Gribbin, J. 1994, In the Beginning. The Birth of the Living Universe. Penguin Books, London.

Lovelock, J. 1987, Gaia. A földi élet egy új nézőpontból. Göncöl Kiadó, Budapest.