Megjelent: Magyar Demokrata, 6. évfolyam 25. szám, 2002 június 20, 60-63.

Arckép

Grandpierre Attila

csillagász

Írta: Boros Károly

Édesapám Grandpierre K. Endre, író, történetkutató, a magyar történelem, az

őstörténet és az emberiség alapkérdéseinek feltárója. Nagy hatást gyakorolt a

fejlődésemre, a szellemiségem alakulására már kora gyermekkorom óta.

Édesanyám az Írószövetségben dolgozott osztályvezetőként, később tanárnő

lett. Van egy bátyám is, aki festő, Kanadában él, ő Grandpierre Károly;

amerikai, kanadai és európai nagyvárosokban gyakran vannak kiállításai. Apai

ágon, ahogy a nevünkből is látszik, Franciaországból származunk. A XIII.

században három francia püspököt is adott a család, három évszázaddal később

azonban, a Szent Bertalan-éjszaka után, amikor 20 ezer hugenottát megöltek,

az őseim úgy gondolták, jobb, ha elhagyják Párizst és átköltöztek Svájcba,

Genf kantonba. Az egyik ősöm a köztársaság elnöke is volt, de nem erről lett

nevezetes, hanem kitenyésztett egy sárgarózsa-fajtát, amit róla grandpierre

rózsának neveztek el. 1826-27-ben az egyik leszármazottja úgy gondolta,

máshol fog letelepedni, bejárta egész Európát, meg is van az útlevele, több

mint húsz nagyváros pecsétjével, de végül Magyarországon telepedett le, mert

annyira megtetszett neki a magyarság és Erdély. Nem sokkal később kitört a

magyar szabadságharc, akkor Kossuth közvetlen munkatársa lett, ahogy a

könyvekben írják: nagy tudományú férfiú volt, négy nyelven beszélt, írnoka is

lett Kossuthnak. A szabadságharc leverése után nem sokkal kitört az olasz

szabadságharc, akkor Garibaldi munkatársa lett, de ahogyan az olaszországi

magyar légiók könyvében áll, több Grandpierre is harcolt az olasz

szabadságért magas rangú tisztként. A nagyapám Kolozsváron postamester volt,

és amikor a trianoni döntés után elcsatolták Erdélyt, őt is megkérdezték,

hogy románnak vagy magyarnak vallja-e magát. Ő tudva azt, hogy ezzel mindent

elveszít, vállalta magyarságát. Elkobozták a birtokát és munkanélkülivé

tették, miközben tizenkét gyereke volt. A második világháború alatt jött át

édesapám a mai Magyarország területére, és testvéreivel együtt fegyveresen

harcolt a német és az orosz megszállás ellen is. 1956-ban a család több tagja

is komoly szerepet játszott a szabadságharcban, amikor elbukott, nekik el is

kellett hagyniuk az országot. Az anyai ág egy szegény sorsú magyar paraszti

család. Édesanyámban tizenéves korától rendkívüli tudásvágy élt, de olyan

körülmények között éltek, hogy volt idő, amikor nem volt pénzük

petróleumlámpára; akkor az utcai lámpák fényénél olvasott.

– A csillagászat és a zene iránti érdeklődése korán felszínre bukkant?

– Érdekes, ezt nemrég mondta el a bátyám. Amikor ötéves voltam, azzal leptem

meg a családomat, hogy kijelentettem, csillagász leszek. Amikor megkérdezték,

hogy ezt hogyan döntöttem el, arra még meglepőbb választ adtam, azt mondtam,

nekem csillagásznak kell lennem, ezt tudom, és azért tudom, mert nekem a

Nappal kell foglalkoznom. Nem sokkal később kijelentettem, hogy énekes

szeretnék lenni. Ez is megvalósult. Az egyetemen a Nap iránti érdeklődésem

már eltűnt, a szakdolgozatomat egy általános csillagászati jelenségről írtam,

és több mint tíz évig tartott, amíg a világegyetem keletkezését kutatva újra

eljutottam a Naphoz, ahol végül kikötöttem. A Nappal foglalkozva születtek a

legjelentősebb felfedezéseim. Érdekes, hogy ez a vonzalom ötéves koromban

határozottabb volt és tisztábban láttam, mint mondjuk tízéves koromtól

negyvenéves koromig.

– Mi volt az első felfedezése?

– Az egyetemen szakdolgozatom témájául a Naprendszer keletkezését szerettem

volna választani, és egy évig foglalkoztam is vele, amikor kiderült, hogy nem

lenne témavezetőm, mert Magyarországon ehhez senki nem ért annyira, hogy el

merje vállalni. Ezért másik témát kellett választanom, aminek a nagyon

tudományos neve úgy hangzott, hogy konvekciós áramlások a csillagokban. A

téma mégis felkeltette az érdeklődésemet, mert kiderült, hogy egyetemes

jelenségről van szó, a világegyetem mozgatóerőinek egy alaptípusáról. Ez a

bentről kifelé történő áramlást jelenti, a másik alaptípus a kintről befelé

irányuló mozgás, amit a gravitáció hoz létre. Ezek az áramlások hasonlóak

ahhoz, mint amikor forraljuk a vizet, akkor is keletkeznek buborékok, amik

fölfelé áramlanak. Arra voltam kíváncsi, hogyan keletkezik és hogyan ér véget

egy ilyen áramlás. Kiderült, hogy még egyiket sem vizsgálták. A csillagokban

persze kicsit másképp viselkednek ezek a buborékok, mert a fazékban közel van

a felszín, ahol szétpukkannak, a csillagokban viszont hatalmas távolságot

tesznek meg. A rájuk ható felhajtóerő miatt egyre gyorsulnak, óriási

távolságokon át, de nem gyorsulhatnak minden határon túl, mert a hangsebesség

elérésekor hangrobbanás lép fel. Rájöttem, hogy amikor ezek a buborékok

elérik ezt a határt, az előttük lévő anyag öszszetorlódik, és annyira

összesűrűsödik, hogy sűrűbb lesz, mint a buborék, ezért az szétrobban. Ezt

még soha senki nem vizsgálta előttem. Erről született az első tanulmányom,

ami nagy feltűnést keltett. Az Európai Unió akkor tervezte felépíteni

Chilében a déli obszervatóriumát, és fő kutatási programjául a tanulmányom

alapján ezt a témát tették meg. Nagyon meglepett, hogy az első eredményemnek

ilyen hatása van, hogy az unió legnagyobb csillagászati erőfeszítésének fő

kutatási témájául választják. Az amerikai csillagászati évkönyvben pedig

olyan jelentőségűnek írták le, mint a bolygókutatásban az űrhajózás

bevezetését. Én azonban nem azt a következtetést vontam le ebből, hogy

érdemes a csillagászat terén tovább tevékenykednem, hanem úgy gondoltam, ha

ilyen könnyen elértem ezt az eredményt, ami úgy tűnik, világraszóló, akkor

most már nyugodtan élhetek a kedvteléseimnek, mert ezen a fronton már

teljesítettem. De furcsa módon nem voltam elégedett ezzel a sikerrel, mert

végiggondoltam, hogy jól van, kimutatja majd a távcső, rólam nevezik el ezt a

jelenséget, jönnek, vállon veregetnek, és akkor mi van? Érdekes módon a

csillagászat terén mégsem következett el a biztosnak látszó siker, nem ezt

választották kutatási programként, mert akkor még tapasztalatlan voltam, nem

tudtam, hogy egy ilyen jelentőségű dolgot nem elég egyszer publikálni, hanem

újra meg újra meg kell erősíteni kongresszusokon előadások formájában, és

újabb cikkekkel, hiszen egy ilyen hatalmas programot érthetően nem akarnak

egyetlen publikációra alapozni. De ha el is értem volna, akkor sem lettem

volna elégedett vele, azért, mert a világon akkor is minden folyt volna

tovább a régi mederben. Én pedig meg akartam változtatni a világot, mint

minden kamasz, és ezt csak a zene, az emberi érzésvilág feltámasztása révén

remélhettem. Úgy éreztem, olyasmit kell csinálnom, amitől itt a Földön a

rózsák, az emberek és az állatok jobban érzik magukat. Tudniillik, ahogy az

emberek éltek, azzal egyáltalán nem voltam megelégedve – mondanom sem kell.

Egy jó adag elkötelezettség lapult meg bennem a közösségek iránt, ez tette

lehetetlenné, hogy szakbarbár tudóssá váljak. A csillagászat és a zene iránti

ellentétesnek tűnő késztetés óriási cikkcakkokat okozott az életemben.

– Hogyan kezdett hozzá a változtatáshoz?

– 1975-ben alapítottam egy zenekart a barátaimmal. Ennek a Vágtázó

Halottkémek nevet adtam, mert úgy éreztem, hogy az emberiség tetszhalott

életet él, nem pedig azt az életet, amit igazából kellene. Az élet sokkal

gyönyörűbb, csodálatosabb és nagyszerűbb, sokkal telítettebb értelemmel, mint

ahogyan azt ma gondoljuk. A jövőt pedig sokkal hatékonyabban lehet alakítani,

mint ahogy az ma történik. Rájöttem, hogy az emberek érzéseire kell hatni,

mert nem figyelnek a belső világukra; és nem tudják, hogy ez micsoda óriási

természeti erőt jelent. Azonnal óriási sikerünk lett, megkerestek minket

nyugat-európai menedzserek, és egész Európában játszottunk, Amerikában is, és

a sajtó egybehangzó véleménye szerint a világ egyik legjobb, ha nem a

legnagyszerűbb zenekara voltunk. Német menedzserünk biztos volt benne, hogy

egy-két év múlva a leghíresebbek közé tartozunk a világon. Felmérték, hogy

Amerikában legalább 5 millió ember van, aki ilyen zenét szeretne hallgatni,

de ők képtelenek ilyen zenét játszani, ehhez magyarnak kell születni. Csak

bennünk van meg az a mágikus képesség, ami ehhez kell, és amit egy San

Franciscó-i magazinban úgy írt le egy újságíró, hogy úgy érezte, amikor a

zenénket hallgatta, mintha minden, amit addig hallgatott, nem is zene lett

volna. Olyan, mintha újra visszalépne az ember az anyaméhbe, és ott szinte

földönkívüli csodálatos mesevilágot tapasztalna meg, aminek a varázsereje

korlátlan. Mégsem váltunk igazán világhíresekké, mert miközben egyre inkább

hatott a zenénk, a multinacionális cégek átformálták a közízlést, azt a zenei

színteret, ahol mi hatottunk, birtokba vették és rátelepedtek. Az az erő, ami

ellen fölléptünk, fölébredt, támadott, és eredményesebben tudott pusztítani,

mint ahogy mi tudtunk építeni. Végül is talán egy hajszálon múlott, hogy nem

mi győztünk – lehet, ha néhány évvel hamarabb kezdjük, már át tudtuk volna

billenteni a világérdeklődést.

– Fogalmazhatjuk ezt úgy, hogy az ellenerők által életben tartott közízlés és

az a műanyag világ, ami körülvesz bennünket, az emberek önmaguk előli

menekülését, az önmagukkal való szembenézni nem tudást szimbolizálják, az a

zene pedig, amit önök játszottak, az ember igazi énjének a megismerését, az

érzésvilágának, az ösztöneinek a feltárását?

– Igen. Egy időben úgy is hívtuk a zenénket, hogy életzene. Annak ez elemi

természeti erőnek, amit életnek nevezünk, a sűrített élményét adtuk. Ez a

népzene legősibb, mágikus válfaja, amiről Bartók azt mondta: magától

születik. Attól a természeti alkotóerőtől, ami az embert is létrehozta.

Amitől a fák tudják, hogy növekedniük kell, ami a madarakat sürgeti, hogy

repüljenek a levegőben, ugyanez a természeti erő létre akarja hozni az

emberben a zenét. A hunok zenéje is ilyen volt – ez fennmaradt a kínai

krónikákban -, olyan rendkívüli ereje volt, hogy a kínaiak betiltották

kétezer évvel ezelőtt, mert annyira a hatása alá kerültek.

– Volt valami racionális oka, hogy mégis abbahagyta a zenét és visszatért a

csillagászathoz?

– Nem, ebben az élet mély szervezőerejének a munkálkodása jutott kifejezésre.

Amikor a hatodik lemezünket, a Naptáncot kiadtuk, onnan kezdve mintha

elvágták volna, megszűnt a zenekarban az a képesség, hogy hozzá tudjon

járulni az ötleteimhez. Egyetlenegy új dolgot nem voltunk képesek kihozni

magunkból, ami annál is megdöbbentőbb volt, mert addig minden próbán, minden

koncerten több olyan ötlet is született, amiért érdemes volt odamenni,

rendkívül termékenyek voltunk. Hatszáznál több kazettám telt meg a

kidolgozásra érdemes zenei ötletekkel. Másfél éven át próbáltam életben

tartani a zenekart, de csak romlott a helyzet. Ekkor hirtelen elemi erővel

tört fel bennem a tudományos érdeklődés, rájöttem, hogy az a tudományos

munka, amit a zenekari tevékenységem mellett addig is végeztem, ugyanúgy

szükséges ahhoz, hogy a világot megváltoztassam, úgy éreztem, ezen a

területen fogok majd eljutni az eredeti célomhoz. Amit a zenekar 26 év alatt

letett az asztalra, most már bármikor meghallgatható, mostantól hat. Ez az

érzések világa. De most már az is fontos, hogy a gondolatok terén is

előrelépjen az emberiség, és ehhez én is hozzájáruljak a magam eszközeivel.

Engem az élet megbízott azzal, hogy az emberiség sorsát egy fokkal jobbítsam.

És ezt a megbízatást szó szerint is megkaptam a világ egyik legkiemelkedőbb

tudományfilozófusától, aki magyar származású, László Ervinnek hívják. Az

UNESCO igazgatójának főtanácsadója, több mint 50 könyve jelent már meg a

világon. Megkeresett és azzal bízott meg, hogy fogalmazzam meg a tudat

alapműködésének a matematikáját. Amikor elolvasta a munkámat, azt javasolta,

hozzunk létre egy nemzetközi kutatócsoportot a közösségi tudat kutatására.

Ennek a 28 tagú csoportnak a vezetésével, amiben két Nobel-díjas is van,

engem bízott meg. Arra is felkért, hogy a Világ jövője című folyóiratban,

amit ő hozott létre, legyek a szerkesztőség munkatársa. Akkor szó szerint azt

mondta nekem: Attila, neked az a feladatod, hogy az emberiség tudatszintjét

magasabbra emeld. Én persze nevettem; mondtam, hogy köszönöm a bizalmat és a

megtiszteltetést, de ez mégiscsak elhangzott így, ahogy van. Nem baj, hogy

ilyen fontos dolgok így hangzanak el, ilyen nagy szavakkal, mert a nagy

szavakhoz felnőhetünk, erőt adhatnak, a kis szavak erre nem képesek. Nem

sokkal később egy másik újonnan indult folyóirat munkatársául is felkértek,

ez a tudat kozmológiájával foglalkozik, nemrég pedig a Magas-Tátrában volt

egy konferencia, ahova kulcselőadóként hívtak meg, az idő természetéről

kellett előadást tartanom. Felkértek, hogy hozzunk létre egy nemzetközi

tudományos társaságot az idő kutatására. Itt felmerült egy harmadik folyóirat

létrehozásának az ötlete is. Azt javasoltam, legyen ez a tudomány átfogó

egységesítésére irányuló műhely. Tudniillik, a tudomány a régi görögök óta

egyre jobban szétesett, a mai szaktudományok a valóságnak csak egy apró

darabkáját kutatják, már nem a természetet szeretnék megérteni. Az, hogy

valaki fizikát és biológiát egyszerre akarjon megérteni, szinte

elképzelhetetlen, erre ma komoly tudományos munka nem irányul. A fizikán és a

biológián kívül a harmadik fontos területe a tudományoknak a pszichológia,

ami az emberi öntudat világa, és akkor még ott van a tudattalan rész, ami

összefügg azzal a természetes tudattal, ami az egész természetet átjárja.

Hiszen a gondolataink és az érzéseink ugyanolyan alapvető valóságot

jelentenek, mint az anyagi valóság, ha nem fontosabbat. Ma arra idomítanak

bennünket, mint egy háziállatot, hogy úgy fogjuk fel a világot, mintha csak

az anyag létezne.

– Erről a három területről beszéljünk egy kicsit részletesebben.

– A fizika alapelve a legkisebb hatás elve, tehát hogy a legkisebb ellenállás

felé irányul a mozgás, a biológiáé az életelv, ami azt jelenti, hogy a

halotti állapot egyensúlyától minél nagyobb távolságra törekszik minden élő,

tehát a vitalitás fenntartása. Sajnos, ma az életünket a fizika alapelve

szerint éljük, egyre több ember sodródik a legkisebb ellenállás mentén, nem

törekszünk arra, hogy igazán éljünk. Amikor azt tapasztaljuk, hogy a

társadalmak könnyen befolyásolhatók, az azért van, mert a legtöbb ember a

fizika alapelve szerint viselkedik, tehát még az élőlény szintjét sem éri el.

És még afölött van az értelem szintje; ennek a három létszintnek a

lételméletét, az ontológiáját elfelejtette kidolgozni az emberiség. Ezért

kénytelen voltam én megtenni ezt, mégpedig olyan formában, hogy az közérthető

legyen. A három létszint egymásra épül, és az irányításelmélet szerint ami

magasabban van, az képes irányítani az alatta lévőt, ha szükséges. Legfelül a

tudatos szint van, a gondolataink, tehát ebben az összefüggésben a tudatos

értelem jelentősége a legnagyobb.

– Hogyan illeszthető bele ebbe az a tapasztalás, ami főleg a pszichológiában

mutatkozik meg, hogy a tudat csak egy rendkívül vékony hártya a személyiség

felszínén, valójában az ösztöneink, a tudattalan részünk az, ami irányít

minket, ahonnan az erő jön? Sőt, az értelem gyakran nem való egyébre, mint

hogy megmagyarázzuk magunknak azokat a választásokat, amiket a tudattalanunk

határozott meg.

– Ez nagyon jó felvetés. Amikor az ösztönök, a sejtések, az érzések világa

esetleg nem jól működik, akkor van szükség a tudatunkra, ami

feladatmegoldásra való. Az értelem feladata, hogy ezeknek a tudattalan

erőknek a munkáját kiteljesítse. Segítenie kell érvényre jutni azokat az

igazságokat, amik ebben az ösztönvilágban jelen vannak, mert ezek természetük

szerint igazak. A tudat manipulálható. Nem véletlen, hogy minden modern

társadalomnak az értelmiség a legromlottabb rétege, hiszen a gondolatok azok,

amik a legkönnyebben meglottyaszthatók. Érzéseink, sejtéseink sokkal

erősebben kapcsolódnak a valósághoz, bár szintén manipulálhatók. Az újonnan

indult folyóiratoknak tehát az lenne a céljuk, hogy az egész valóság lényegét

megértsük és tudományosan megközelíthetővé tegyük. A három létszint egymáshoz

való viszonyát és a jelentőségüket a világegyetem rendeltetése szempontjából.

– Ezeknek a folyóiratoknak a megjelenése azt jelzi, hogy véget ért valami, az

a szemlélet, ahogyan a tudomány eddig gondolkodott a valóságról, és valami

teljesen új született?

– Igen, az a természeti erő, amit alulról jövő kezdeményezésnek hívunk, és

amit a felül lévő erők módszeresen igyekeznek elnyomni, új életre kapott. Egy

rendkívüli jelentőségű világmozgalom, ami átfogó kultúra néven vált ismertté,

igyekszik a felszínre törni, amiről még nem igazán tudnak az emberek,

miközben már itt van, és már benne is élünk egy új korszakban, csak még nem

vettük észre. De ezt tudatosítani kell, mert akkor tudunk megszerveződni.

– Erről szól az új könyve?

– Nem, egy teljesen más területről, ami szintén fontos része az életemnek.