Megjelenik: KAPU 2002.04.

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Attila:

A Világegyetem rejtélye 2.

A modern tudomány a Természet leigázásának útján eljutva a Természet élettelenségének dogmájához. Úgy tűnik, ez a dogma akadályozza a valóság lényeges, életünkben valóban fontos szerepet játszó jónéhány oldalának vagy éppen a legalapvetőbb oldalainak vizsgálatát. A tudomány tehát – kövessük csak figyelemmel! – magával a valósággal került hadiállapotba, kirekesztve legalább egy részét, de talán legalapvetőbb kérdéseit a figyelemből. A tárgyszerű, a minél átfogóbb jelenségek megismerésére, és a jelenségek mögött meghúzódó mély törvényszerűségek feltárására irányuló, a megismerés általános emberi feladatát szem elől nem tévesztő tudomány nem nyugodhat bele az efféle materialista babonák uralmába, a tudomány fejlődésének eltorzításába. Előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy a tudomány célul tűzze ki a Világegyetem lényegi természetének sokrétű és érdembeli vizsgálatát, anyagi, biológiai és az elmére gyakorolt hatásait. Előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy fölfedezzük: a Világegyetem sokkal több annál, minthogy egy kavicshalom porszem-lényeinek látókörébe kerülésére érdemes se legyen. A Világegyetem rejtélye alapvető, minden más egyetemes rejtélynél alapvetőbb kérdés. A Világegyetem lényegi és életadó hatásait figyelemre sem méltató, beszűkült szemlélet csak a gőgös porszem önbecsapásából adódik.

Az életerő

Tekintve, hogy a kozmikus hatások elsősorban és kiugróan az élővilágban szembetűnőek, vizsgáljuk meg az élet alapját: az életerőt. Az “életerő”-t a mai tudomány és filozófia fő árama – talán már mondanunk sem kell – többnyire nem méltatja figyelemre, vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy tagadja létét, de legalábbis tudományos vizsgálatra alkalmatlannak állítsa be. Weinberg (2002) Nobel-díjas fizikus kijelentése szerint: “Még nem ismerjük a legvégső törvényeket, de amennyire képesek vagyunk előre látni, azok is teljesen személytelenek, és az életnek nem jut bennük semmiféle különleges szerep. Nem létezik életerő.” Valóban, csak azért, mert a fizika nem ismer életerőt, ezért a minden élőlényben működő életerő egyszerűen nem létezik? Azért, mert a fizika a Nagy Egyesítésben, a négy alapvető fizikai kölcsönhatás, a gravitáció, az elektromágnesesség, és a magfizikában szerepet játszó gyenge- és erős kölcsönhatás egyesítésében gondolkodik, és ezek egyike sem biológiai erő, mert az eleve, a kiindulópontnál figyelmen kívül hagyták, ezért az életerő – nem létezik? Talán elgondolták az életerőt tagadók, hogy miben is áll az élet lényege? Talán felfogták, hogy az élet lényege az öntevékenység és a rendkívüli érzékenység, amit minden élőlény szembeötlően tanúsít? És hogy a rendkívüli érzékenység éppen azt jelenti, hogy a legtöbb hatásra az élő szervezet csak fizikai módon válaszol, de egyes, rendkívül ritka hatásokra áttételesen és rendkívüli erősítéssel, érzékenységgel, mozgósítással válaszolnak? És hogy ez az öntevékeny, rendkívüli érzékenység, éppen mert rendkívüli, és mert csak több lépésben, hosszabb távon jelentkezik, túlmutat a fizika megközelítésmódján? És ha nincs életerő, akkor szabad akaratunk sem lehet, tehát nem is lehetünk felelősek sem tetteinkért, sem gondolatainkért? És akkor a tudományos kutatás sem támaszkodhat belső érzékelésre, és így nem lehet sem alkotó, sem önálló jellegű? És akkor egyetlen önálló gondolata sem lehet egyetlen embernek sem, mert minden gondolatunkat objektív, vagyis tudatunktól független törvények irányítják? Biztosak lehetünk benne, hogy az életerőt tagadók mindezeket nem gondolták végig, és az életerő tagadásakor egyszerűen felszínesen, materialista világnézetük szerint gondolkodtak. A materializmus el is várja az ilyen felszínességet. Ezért butít. Mi viszont nem eshetünk ebbe a világcsapdába, mert minket valóban az egész valóság érdekel, és éppen az egész világegyetem, az életet is magába foglaló Világegyetem természetére vagyunk kíváncsiak.

A darwinizmus tudománytalan alapállása

Sajnos, ehhez a materialista irányzathoz a biológia főárama is csatlakozott. A biológia ma uralkodó felfogása ugyanis a szintetikus biológia vagy más néven: a neodarwinizmus. E felfogás szerint minden biológiai jelenséget a “természetes kiválogatódás” magyaráz meg. Williams (1966) a kutatásban és az oktatásban a biológusok általános vélekedését így fogalmazta meg: “a természetes kiválasztás elmélete azon a feltevésen alapszik, hogy a fizika törvényei a természetes kiválasztással együtt képesek teljes magyarázatot adni bármely biológiai jelenségre, és hogy ezek az elvek magyarázhatják az alkalmazkodást általában, elvontan és minden egyes esetben”. Csakhogy véleményem szerint ez az elmélet valójában nem alkalmas az életjelenségek magyarázatára. A természetes kiválasztódás darwini elmélete ugyan alkalmasnak látszhat, hiszen minden változást megenged, bármiféle legyen is, tetszés szerinti véletlenek alapján, és ezekből a véletlenekből a megvalósuló lehetőséget a természetes kiválasztás választja ki – szól a dogma. De éppen ez a módszertani túlzás jelenti a darwinizmus alkalmatlanságát is az életjelenség belső lényegének megértésére. A darwinista elmélet két fő alapfeltevésének egyike sem igaz. Nem igaz az, hogy a természetben minden lehetőség egyenlő valószínűséggel jön létre, hiszen az életjelenségek nem véletlenszerűek. Ebben az alapfeltevés tehát nem tudományos törvényszerűséget fejez ki, hanem tudományos vizsgálatokat megelőző, elvi kijelentés, amit a tényszerű tudomány cáfol. Másrészt az a második fő alapfeltevés, ami szerint a megvalósuló lehetőséget a természetes kiválasztás jelöli ki, akkor lehetne tudományos feltevés, ha pontosan megadná, tudományos formában leírná, mikor melyik lehetőségnek kell megvalósulnia, egy kiválasztási törvény formájában. Newton felállította a fizika törvényeit, amiket össze lehet vetni a tapasztalattal. A tudományos megismerés alapja, hogy létrejöjjön olyan elmélet, aminek következményei ellenőrizhetők. Sajnos ilyen “kiválasztási törvényt” Darwin elmulasztott megadni. Fordítva: éppen a túlélés tényéből következtet vissza a biológiai alkalmasságra. Ez pedig olyan, mintha Newton azt mondta volna: nincs szükség arra, hogy megadjuk, milyen pályán mozognak a testek, miféle, mekkora erő hatására, és miféle kapcsolat áll fenn a testek tömege, gyorsulása, és a rájuk ható erő között. Ehelyett elégedjünk meg azzal, hogy a testek véletlenszerűen bármerre mozoghatnak, és a természetes kiválasztódás mondja meg, hogy ezek közül éppen mikor melyik valósul meg. Hol itt a magyarázat – ha magát a kiválasztódási törvényt nem adja meg az elmélet? És hol a magyarázat a darwinizmusban? Különösen, ha a biológiai alkalmasság egyetlen kritériuma éppen a túlélés. Az eljárás egy ház építésének példáján szemléltethető. A darwinizmus állítása: a ház a véletlenszerű természeti hatások és a természetes kiválasztódás alapján épül fel. Más szavakkal: a téglákat véletlenszerűen a szél fújja fel az emeletre, a szél végzi el a kőművesmunkát. De mivel a szél nem tud és nem akar házat építeni, nincs kőműves képesítése, ezért nyilván nagyon sok ház építése selejtre vezet. Mégis azzal magyarázható, hogy az emberek értelmesen felépített házakban laknak, hogy az emberek nem a selejtes, hanem a véletlenül értelmesre sikeredett házakba költöznek be. Így bár a darwinizmus képes tetszőleges eredmény elérésére, a véletlent megerőltető teljesítményekre alkalmasnak tartva, valójában mégis tudománytalan. Bár egy ház szél általi felépítése jóval valószínűbb, mint egy élő fehérje véletlenszerű összeállítódása, mégis az elemi logika és a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember nem a szél által épített emeletes kőházakban lakik.

Ha viszont a darwinizmus nem képvisel tudományos magyarázatot, akkor figyelmünket sem kell feltétlenül hagyni elterelni a darwinizmus által az élet valójában lényeges jelenségeitől. Visszatérve az életerő vizsgálatához, kérdezzük meg, miféle természetű az életerő, és hol fordul elő! A nyugati kultúrában az életerőt személyesnek tekintjük, mint ami teljes mértékben rendelkezésünkre áll. Ez rendben is van így, ezt igazolhatónak tekinthetjük. De fel kell hívni a figyelmet egy olyan logikai elemre, amely az életerővel a nyugati kultúrában összekötődik, és ami már félreviszi a szemléletet. A nyugati felfogásban ugyanis a felnőtt személyiség önazonosságának alapja a teljes különállás minden más embertől és a világtól (Allport, 1985). Abban véljük meglelni önazonosságunkat, ami csak ránk jellemző, amit csak mi tudunk végrehajtani. Ez a mindenáron elkülönülés azonban nem feltétlenül helytálló. Nem helytálló akkor, ha nem valós alapokon nyugszik. Emberi mivoltunk lényege nem a Természettől elszakadással kezdődik. Hogyan is szakadhatnánk el belső, velünkszületett képességeinktől? Ha értelmünk is természeti adottságként fejlődik ki bennünk, ha természeti folyamat a biológiai-szellemi érés, miért kéne ezért elszakadni biológiai-szellemi érésünktől? Igaz, hogy értelmünk kifejlődése szellemi közösséget is feltételez. De az emberré váláskor ezt a közösség-létrehozó képességet is a Természettől kaptuk! Ha értelmünket végső soron két természeti erőnek köszönhetjük, a belső indíttatásoknak, és a külső, közösségi hatásoknak, és ezek a külső hatások is természeti képességeken és indíttatásokon alapulnak, akkor ki kell mondani: emberi értelmünket végső soron a Természetnek köszönhetjük. Akkor is, ha gondolkodásunk szabad, és részben tetszőlegessé is fajulhat.

Az emberré váláskor a természeti belső hajtóerővel összhangban a Természethez fölfejlődő közösség az emberi értelem egyik meghatározó forrása. Amikor ez a közösségi értelem-hajtó természeti erő elmaradt a Természettől, lemaradt, különálló sajátságai egy elszakadást indítottak el, akkor már kezdett egyben visszahúzó erővé, értelem-lehúzó erővé válni. Amikor pedig a közösség feladta eredeti természeti közösségi hajtóerejét, akkor értelem-lefokozó erővé kezdett válni. Amikor a szemlélet a Természettől különállásban vélte fölfedezni önazonosságának egyetlen, meghatározó kulcsát, az egyediségben, akkor egyben a felszínességhez, az anyagiassághoz kötődés került előtérbe. Így épültek ki a mély természeti erőtől elkülönítő falak az emberek között.

Az életerő mára bizonytalanná, homályossá, gyámoltalanná, védtelenné vált a társadalmi, manipulatív hatásokkal szemben. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy figyelmünket az életerő felé fordítsuk, és megpróbáljuk fölfogni: mi is valójában az életerő? Gondoljuk csak el egy pillanatra, hogy valaki meg akar fosztani bennünket életünktől. Miféle óriási erők ébrednek ilyenkor az emberben! Ha elképzeljük, hogy fojtogatás közben milyen mély erők kezdenek feléledni bennünk, akkor fogalmat alkothatunk az életerő elemi, szenvedélyes, személyes, egyetemes, végső erő mivoltáról. Valójában nincs az életünkben nagyobb erő, mint éppen életerőnk, minden tevékenységünk végső alapja, talaja, lehetővé tevője, energiaforrása. Hogyan lehetne visszaadni az életerőnek valódi súlyát nemcsak az életünket közvetlenül és hathatósan, fizikailag fenyegető veszélyben, hanem mindig és mindenkor, amikor szükségünk van rá? Képzeljük el, hogy ez a szinte végtelen, korlátlan erő- és energiaforrás minden pillanatban rendelkezésünkre áll. Ha ezt a tényt nem tévesztjük szem elől, akkor életünk teljességét, lényegét, valódi akaratát figyelemmel követhetjük, érzésvilágunkkal, szellemiségünkkel, értelmünkkel közvetlenül kapcsolódhatunk hozzá. Képesek lehetünk elemi erővel élni életünket – és így juthatunk ahhoz is közel, hogy mit is jelent valójában az élet, mit is akar tőlünk az életünk. Szemléletes képet alkotva: az életerő olyan, mint egy piros fonal, egy piros nyíl, ami röpít bennünket, érzéseinket, szellemünket, értelmünket röpíti az élet teljessége, végtelen ereje felé. Életerőnk egy piros fonal, amelyre életünk felfűződik, amelynek mentén életünk szerveződik, fürtösödik, virágzik és lombot hoz. Ez az életerő a legszemélyesebb, végső kincsünk, alap-adottságunk. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy ez az életerő ugyanakkor nemcsakhogy a legszemélyesebb erőnk, de egyben egyetemes is. Ugyanez az életerő él a többi emberben is, ugyanaz, mint bennem és benned. És így megdöbbentő kép bontakozhat ki előttünk: az életerő nemhogy nem választ el bennünket egymástól, de valójában természetszerűen összeköt bennünket egymással. Rokonok, sorstársak vagyunk! Ugyanazzal az adottsággal, ugyanazzal a röpítő, fejlesztő erővel, ugyanazzal a feladattal szembenéző munkatársak vagyunk. Társak vagyunk az életerő átérzésében és érvényre juttatásában, röpítő erejének átélésében és virágzásra, közösségi virágzásra, kibontakozásra hajtó indíttatásában. Ez az egyetemes alaptény pedig ellentmond az önazonosságot a különállásban, kisebbségi atom-létben, perem-létben, porszem-létben felfogó szemléletnek, aminek jórészt a nyugati kultúra is áldozatul esett. Bergman, a világhírű filmrendező elmondta, hogy azért készít filmeket, hogy átjárhatóvá tegye az embereket egymástól elválasztó falakat, amelyek uralják a mai társadalmakat. Gordon W. Allport, a világhírű amerikai pszichológus A személyiség alakulása (Gondolat, 1985) c. könyvében a nyugati személyiségfejlődést a különállásban látja: “a nyugati kultúrákra jellemző én-azonosság élménye a gyermek és környezete normális kölcsönhatásának meghiúsulásával kezdődik. Önmaga másoktól való elkülönülésének érzése 4-6 éves korára mind világosabb lesz. Az én minden egyes összetevőjében elsősorban társadalmi termék. Ellesett attitűdökből, gesztusokból, szavakból tevődik össze. A nyugati ember énje (belső világából) úgy kiáll, mint egy eltartott hüvelykujj.” Te jó Ég! Legféltettebb, titokzatos kincsünk valójában a normális életvitel meghiúsítására épül? A másoktól való elkülönülést mégsem érzi a gyermek abszolútnak egészen 4 – 6 éves koráig? És Énünkhöz valójában nincs semmi közünk, az elsősorban “társadalmi termék”? A nyugati ember énje kiáll, eláll belső világa természetes adottságaitól, valójában szembeáll saját mivoltával? Legnagyobb ellenségünk – az Énünk? De akkor kinek az ellensége? Szervezetünknek, lényünknek, szellemünknek, életünknek? Az örmények egy közmondása így szól: “akkor fogunk megtanulni oroszul, amikor a farkas tornázni”. Nyilván a farkas attól farkas, hogy nem idomított lény, nem fordul szembe saját, veleszületett természetével, és mint saját törvényeit élesen érző lény, nem lesz belőle tenyészállat. Ha mégis idomul, nem farkas többé a neve, házikutya lesz belőle. De a nyugati embert ki idomítaná? Miért kellene szembefordulnia saját természetével? Hiszen szülei csak a legjobbat akarják számára! És miért lesz épp a nyugati ember a leganyagiasabb, a legkülsődlegesebb, a legkíméletlenebb? Talán épp ez kiképzésének célja? De ha saját maga ura, miért épp ezt akarja? Vagy már nem a maga ura, a fogyasztói szemléletet jóhiszeműen elfogadva már nem képes felfogni sorsát? Tetszhalottá vált az emberiség?

Irodalom:

Allport, G. W. 1985, A személyiség alakulása. Gondolat, Budapest.

Weinberg, S. Megtervezett világegyetem? Természet Világa, 2002 január, 4.