Megjelent: KAPU 2002.02.

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Attila:

A világnézet és az emberiség jövője – 1. rész

Mindannyian kibontakozásra születtünk. A kisbaba életereje, természetes indíttatásainak serege a Természet ajándéka. Csodás ajándék, valóságos mozgató-erő, amely határozott irányban hat a kibontakozás, a fejlődés, a növekedés, a kíváncsiság, a megértés, az önálló élet kivirágzása felé. Életünk, személyiségünk fejlődése a velünk született természeti erőkre vonatkoztatja a velünk történt eseményeket. A velünk született természeti hajtóerő nem csupán fizikai, nem csak biológiai, hanem egyben szellemi is, társaslény-mivoltunkat, közösségi lény mivoltunkat is segíti biológiai és szellemi hajtóerejével. Belső természeti fejlődésünk összekapcsolódik életünk eseményfolyamával, és ez azt eseményfolyamot természeti törvény kapcsolja össze életerőnk legalapvetőbb indíttatásaival, génjeinkben élő adottságaink jelentésmezejével. Minden eseményt csak azáltal tudunk igazán átélni, hogy erre a belső életfolyamatra, életerőnk természetes fejlődésére, értelmi össz-jelentésére vonatkoztatjuk. Akkor és azáltal éljük át életünket, hogy személyes életerőnkkel kapcsoljuk össze az eseményeket, így jönnek létre élményeink. És élményeink őrzik belső érdeklődéseink, belső természethez kötődésünk egészének értelmi irányát. Az események attól válnak élménnyé, hogy belső jelentés-folyamunkra vonatkoztatva értelmezzük őket, és az értelmezés segítségével fölmérjük életünk központi, személyes hajtóerejére vonatkozó jelentését, jelentőségét.

Természeti törvény, hogy életünk gazdagítására, jelentéssel megtöltésére törekszünk, olyan jelentésre, ami életünk kibontakozásának távlataiban kapja meg igazi jelentőségét. Életfolyamunk így törvényszerűen jelentésfolyammá, jelentőségfolyammá válik, és legjobb képességeinkkel ezt a jelentésfolyamot, élményfolyamot igazi, nagyszerű élet-folyammá vagyunk hivatottak formálni. Létünk kikerülhetetlen alapfeladata, hogy életünket alakítsuk, irányítsuk, hogy teljes személyiségünkkel, létünkkel, érző- és felfogó képességünkkel megérezzük, felfogjuk, megértsük, mit is akar tőlünk életünk, az a szinte végtelen életerő, ami lényünk mélyén természeti hajtóerőként él, élni akar bennünk. Fejlődésünk folyamán egyre jobban megismerjük belső irányainkat, indíttatásainkat, és mint egy palackpostába zárt üzenetet, igyekszünk megfejteni, miféle élet átélésére, kibontakoztatására is születtünk ide a Földre. Érzőképességünk és felfogóképességünk az évek, évtizedek során lassan határozottabb alakot ölt erőfeszítéseink nyomán. Kamaszkorunk robbanásszerű biológiai-szellemi fejlődése, természeti hajtóerő segítette érésünk parancsolóan követeli tőlünk, hogy megértsük saját életünk üzenetét, és felfogva ennek belső értelmét, érett felnőtteké váljunk, önálló lényekké, akik bármilyen helyzetben képesek érzéseinkkel, értelmünkkel kibontakozatott világfelfogásunkat érvényre juttatni. Ebben az alapvető életfeladatban óriási és gyakorlatilag nélkülözhetetlen segítséget jelent élet-felfogásunk tudatosítása, élet-vezetésünk alapkérdéseinek valóságos támaszt nyújtó megfogalmazása: a világnézet.

Ebben az alapvető életfolyamatban, személyiségünk kialakításában nem vagyunk, nem lehetünk teljesen magunkra utalva. Szüleink, családunk természet szerint mellettünk áll, és minden segítséget igyekszik megadni ahhoz, hogy minél teljesebb, egészségesebb, életképesebb, kibontakozásra képesebb emberré válhassunk. Szüleink, családunk mindennapi segítsége, támasza nevel bennünket a teljesebb élet felé. “A nevelés személyiségformálás, személyiségfejlesztés. A személyiség fejlesztésében a képességek kibontakoztatásának van központi szerepe. A képességek kibontakoztatása tevékenységek által valósítható meg. az emberformáló folyamatok között a biológiai életképesség, a meglevő adottságok, a szociális életképesség, az általános és speciális életképességek és az életvezetési képességek fejlesztése vezet el az önfejlesztő, önművelő, önképző tevékenységekre képes érett személyiség kialakulásához. A nevelés célja: az a kifejlett (kiművelt) autonóm (önálló) egyén, aki képes és kész arra, hogy meghatározza a maga szuverén (öntörvényű) (alkotó, gyakorlati, kritikai stb.) viszonyát a társadalmi-egyéni lét egészéhez” (Gáspár, 1998, 60). Az önálló életvezetés alapja az a rejtélyes szellemi irány-rendszer, aminek a neve: világnézet.

“Minden emberi magatartásunk, viselkedésünk és cselekvésünk világnézetünk függvénye. Minden elmélkedésünknek és cselekvésünknek a világról vallott vagy ösztönösen átélt világszemlélet, életfelfogás a meghatározója” (Tettamanti, 1945, 87).

A világnézet életerőnkből fakad, a gondolkodó és érző képességből, a tennivágyásból, a mondanivalóból, a jelentőséggel átitatott életteljességből, az életünk egészét átható természeti-kozmikus életakaratból, szellemakaratból, értelemakaratból. Érzésvilágunk rezdüléseinek központjából, szívéből, és ezért természetes éhségünk önazonosságunkra a világnézet iránti éhség, a belső érzékelésünk tisztázása, belső látásunk biztonsága, ereje iránti vágy.

Amíg világnézet nélkül a bennünk élő indíttatások, vágyak, késztetések felszínes töredék-darabkák, addig nem tudunk teljes szívvel élni, szeretni, érezni sem, nem lehetünk azonosak önmagunkkal. És ez azt jelenti, hogy energiáink jó részét egyes részeinkkel, ellentmondó gátlásainkkal, fékeinkkel, ütköző indíttatásainkkal szembeni viaskodás, állandó rendteremtési kísérletek köti le. Amíg nem jön létre valódi rend belső világunkban, addig a felszínen sodródásra kényszerülünk – így jön létre a kötetlen, el-nem-kötelezett ember, aki képtelen szellemileg, érzéseiben talpra állni, önálló, szellemi egységet, épséget kialakítani, biztos talajra találni. Így jön létre a fogyasztói társadalom engedelmes prédája, a tömegember. De nem kell minden nap folyton ürességgel, értelmetlenséggel, helyünk keresésével viaskodnunk, ha élményeink saját kialakított rendjükbe rendeződnek, ha belső életviteli, gondolatvezetési elveink alapján elnyerik végső jelentésüket és jelentőségüket. Ha megtanulunk belső életerőnk végső, legmélyebb sugallataira figyelni, világnézetünk szinte magától bukkan felszínre, élettartalmaink érzéseink világban megerősödve mondanivalóvá, élet-hajtóerővé egyesülnek. Ha ezt a spontán belső szerveződést kitartó érdeklődéssel, figyelemmel ápoljuk, ez az életerő képes kibontakozni, és magától teremti meg azt a szellemi építményt, rendszert, aminek segítségével képes felszínre emelkedni, kijutni a külvilágba, és ott érvényre jutni, megvalósulni. Világnézetünk egy csodálatos szellemi építmény, önszerveződő alap, váz, egy olyan szellemi építmény, amely életünk forrásvidékéről képes futónövényként napfényre jutni.

“A média véleménye: az embereket, a választópolgárokat nem érdeklik az ideológiák, sokkal inkább arra várnak, hogy saját életük kézzelfogható problémáira adjanak konkrét választ a politikusok, a pártok”(Fricz, 2001, 78). Valóban? “Az újkori fehér társadalmakban a média a fogyasztók tudatát diribdarabra töri az összefüggéstelen információk tömegével. A fogyasztás legnagyobb ellensége az egységes világkép. Az emberektől elveszik azt az Ariadné-fonalat, amelyre a világ eseményeit és a mögöttük húzódó erőket felfűzhetnék. Magyarán: világértelmezésének szoftverjét veszik el tőlük” (Hortobágyi, 2001, 66).

Ideje tisztázni, mi az ideológia, és mi a világnézet, hogy a médiák fogalom-keverő csúsztatásai ne érjék el homályba borító céljukat. Az ideológia a világnézet eltorzítása: “aki amit cselekszik, azt minden észérvvel megokolni igyekszik, függetlenül attól, hogy cselekedete erkölcsileg jó vagy rossz volt-e. Világnézeti kérdésekben a lehető legszigorúbban függetleníteni kell magunkat az előítéleteinktől, hogy ne csapjuk be önmagunkat. Bármilyen szinten ismeri meg az ember a világot, nem lehet az ember világnézet nélkül, mert hiszen éppen azért ismeri meg a világot, hogy képet alkosson magának róla és el tudjon helyezkedni benne: értelmezni tudja magának a világot és magát a világban. A világnézet kialakításához való jogot és a végső kérdések tisztázására való igényt az embernek senki meg nem tilthatja, így az embert világnézeti semlegességre senki sem kárhoztathatja. Ez a törekvés értelmes mivoltunknak ellentmondana. Végül megkérdőjelezné az emberiség oktató és nevelő intézményeinek létét is. Az oktató és nevelő intézményekben éppen azt kell szorgalmazni, hogy minden tanuló folytonos értelmi, akarati és érzelmi nyitottsággal alakítsa ki magában minden szinten az objektíven igaz, érdekektől mentes világnézetet és ennek az ismeretében alakítsa erkölcsi életét, igazában kész világnézete senkinek sincs, de abban mindenki megegyezik, hogy állandóan keresi az igazságot és akarja az értékeket elérni vagy megvalósítani” (Horváth, 1993, 75).

“Az ideológia “szorosan összekapcsolódik a hatalom fogalmával, mivel az ideológiai rendszerek a csoportok által birtokolt, eltérő mértékű hatalom legitimálását szolgálják.” (Magyar Nagylexikon, 1999, 9:758). Ezzel szemben a világkép “az embernek az a szükséglete, hogy a mindenség jelenségeit ne csak formálisan ismerje meg, hanem meg is értse” (Révai Nagy Lexikona, 1926, 19: 391). Az ideológia zárt, végleges, kész, ellenvéleménynek nincs helye; a világnézet minden építő kritikára nyitott, az igazságkeresés hajtja. A világkép “a világ legáltalánosabb jellemzőit egységes képben tárja elénk”(Hársing, 1999, 209). A világnézet annyiban több, mint a világkép, hogy kifejezi a személyes nézőpontot, a világgal kialakított személyes viszonyt is: “a világnézet a világ és benne az ember átfogó és egységes értelmezése abból a szándékból kiindulva, hogy az ember mint cselekvő és gondolkodó lény számára tájékozódásul szolgáljon”(Hársing, 1999, 209). A Pedagógiai Lexikon (1979, IV, 456) szerint a világkép “a gondolkodási tartalmak eredményeképp és összessége alapján létrejövő egységes szemléleti mód, a jelenségmagyarázó elvek rendszere”, a világnézet “a természetről, a társadalomról, a megismerési folyamatról, az embernek a világban elfoglalt helyéről és szerepéről alkotott nézetek és eszmék rendszere”.

Nemcsak önmagunkkal, de a társadalommal, a nemzettel és a természettel, a Világegyetemmel is személyes viszonyt alakítunk ki életünk során. Mi alakítjuk ki, mennyire kötődünk nemzetünkhöz, illetve társadalmi környezetünk egészéhez. Ha például valaki élete során sok emberben csalódik, többféle módon fejlődhet tovább: pl. csalódott emberré válik, vagy ehelyett inkább a jövőben igyekszik azokban az emberekben megbízni, akikben érdemes, akikben nem fog csalódni, vagy keresi a értelmes, közösségi kötődésre hozzá hasonlóan vágyó emberek társaságát, vagy keresi a nemzethez vagy a Természethez kötődés továbbfejlesztését. Tudatosan vagy kevésbé tudatosan, életünk személyes alapviszonyait mi alakítjuk, formáljuk ki életünk során. Életünk pedig – figyelemreméltó módon – valahogy sejtjeinkben is formálódik. Életünk főbb eseményei belső világunkban megőrződnek, és egyfajta értelmezési mezőként fogadják be az újonnan jött élményeket, és eközben saját törvényeik szerint, mint parányi csírák, növekedni kezdenek belső világunkban. Felnőtté válásunk és további szellemi érésünk nemcsak tudatos tevékenységünktől függ, hanem egy olyan belső erőtől, amely ezeket a belső élményeket maga is táplálja, élteti, fenntartja és növeli, mint belső világunk növényeit. Világos, hogy emlékezetünk természeti erők által lehetséges, világos, hogy emlékeink sajátos átszíneződése, nosztalgiával megtöltődése valamiféle mély, belső, természeti folyamat, amely életünkben sokszor közvetlenül nem is tapasztalt mélységgel tölti meg életünk bensőnkben őrzött eseményeit. Az a titokzatos erő, amely benső világunkban él, és fönntartja, sőt saját törvényei segítségével többlet-erőkkel föl is tölti, nem más, mint természeti erőink egysége alkotta énünk, természeti énünk, énünk legmélyebb, közvetlen, természeti alapja, legszemélyesebb lényege. Ez a természeti én az, amely életünk évtizedei alatt a mai civilizáció számára felfoghatatlanul, de életünk számára nagyon is felfoghatóan folyamatosan segít és fejleszt bennünket. Ez a segítő belső természeti erő hajt bennünket, hogy tanuljunk meg magzatként fejlődni, majd megszületni, lélegezni, enni, inni, növekedni, megtanulni járni, beszélni, társakra, személyes kapcsolatokra szert tenni, kialakítani önismeretünket és megismerni a világot, kibontakoztatni szellemünket, szeretni az életet, kíváncsian élni, szerelemre vágyni, értelmes munkára, megbecsülésre vágyni, ez a természeti erő hajt bennünket az igazság keresésére, az élet és a mi személyes életünk igazságának érvényre juttatására, életünk ívének sorszerűséggel telítésére, életünk kiteljesítésére, utódok nemzésére és fölnevelésére, hivatásunk betöltésére ez a természeti én gazdagon és mélyen átszövi életünk alakulását, és sok helyen akkor is megtölti lelkünket érzéssel, értékeléssel, ha ezt az általunk tudatosan kialakított viszony-rendszer el is utasítja magától. Ha mi nem gondoskodunk világnézetünk tisztázásáról, belső világ-növényünk ápolásáról és fejlesztéséről, magára hagyjuk belső teremtő erőnket, és akkor egyedül gondoskodik világnézetünk kialakításáról, nézeteink összehangolásáról, egységes viselkedési rendszerünk megteremtéséről. Élményeink felvilági járatok belső világunk varázslatos törvényeinek birodalmába. Ahogy egy élmény beérkezik, azonnal szorgos tündéri kezek tapogatják ki belső értelmét, vonzódásait, hajlamait az összekapcsolódásra, és összekapcsolják sok-sok élmény-társával, és minden ilyen kapcsolat létrejöttekor élményünk egy-egy színnel gazdagodik, egy-egy jelentéssel, értelemmel dúsul, fejlődik, teltebb, egészebb, épebb lesz így fordulhat elő, hogy az az élmény, amit mi két héttel ezelőtt átéltünk, mára már kéthetes magzatként kicsit tovább fejlődött, és kétéves korára már többet tud, mint újszülöttként. A mélyvilágba érkezett élmény titokzatos kincsekkel telik meg, értelme lassan fényesedni kezd, és ez a fény az évtizedek alatt sok-sok belső élmény-társával együtt természeti énünk egységes irányítása alatt fokozatosan egyre egységesebb szövetű rendeződést alkot, egyre sajátosabb jel jegyében fejlődik belső értelmünk növényi gondolatvilágaként, természet szerint egyre egységesebb, egyre világosabb értelemmé. Ahogy élményeink parányi mécsesekként világítanak, fényük összeadódik, sőt az összeadódásánál többé, erősebb és szervezettebb fénnyé, értelmet hordozó fénnyé, világgá, a világot szemlélő belső fénnyé, világnézetté válik.

(folyt. köv.)