Megjelent: KAPU, 2001.08, 49.

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Attila:

A materializmus kritikai elemzése

A világkép jelentősége

Miért csak kamaszkorunkban kezdjük kapisgálni önálló életvezetésünk alapjait? Miért jelenti érettségünk, felnőtt mivoltunk leglényegesebb jegyét, hogy kiépült személyiségünk átfogó, egységes alapja? Világos, hogy emberi mivoltunk, értelmes távlatokban gondolkodó és cselekvő lényegünk legalapvetőbb feladata, hogy képes legyen megalapozni viselkedésünk egységes és átfogó elveit. Viselkedésünk, életvezetésünk, gondolatvezetésünk rendkívüli gazdagságának legalapvetőbb forrásai éppen az elvek. A viselkedési elvek attól elvek, hogy minden lehetséges helyzetben képesek biztosítani számunkra a személyiségünk egészének, lényegének megfelelő válasz megtalálását. Az elvek tehát káprázatos teremtő erővel rendelkeznek, és éppen ezért vigyáznunk kell, hogy személyiségünk, emberi érzékenységünk, életérzékelésünk egészét olyan elvi alapokra tudjuk majd érett felnőttként állítani, ami megfelel személyiségünk nem annyira pillanatnyi, hanem életünk egésze számára legfontosabb adottságainak.

Modern korunk egyik legalapvetőbb, legalattomosabb és legveszedelmesebb kórokozója az anyagelvűség. Mint azt az alábbi tanulmányban bizonyítani kívánom, az utóbbi másfélszáz évben hirtelen elhatalmasodott materializmus irtózatos lélek-és tudatpusztításai, a történelem embertelenné formálása törvényszerűen az anyagelvűségből, az anyag embertelen, élettelen, tudattalan világképéből fakadnak. Jól fontoljuk meg, ráadjuk-e lelkünket egy ilyen szellemiségű elviségre: valóban az élettelenség-vallás alapelve illik-e legjobban belső világunk egészének legfontosabb adottságaihoz!

Az anyag fogalma

A materializmus anyagelvű metafizika: a fizikán túlnyúló, a végső valóságról az anyag elvének uralma, elsődlegessége alapján kialakított filozófia. Ahhoz, hogy tisztán megérthessük az anyagelvű világnézetet, legelőször az anyag fogalmát kell tisztáznunk. A Magyar Nagyenciklopédia (1999) szerint az anyag filozófiai fogalmának nincs egységes definíciója. Az Enciklopédia Britannica (1970) szerint a materializmus azt vallja, hogy minden tényt, beleértve az emberi elmét, akaratot és történelmet, fizikai folyamatok okoznak, és lényegében fizikai folyamatok határoznak meg. De miben áll a fizika tárgyköre? Az előbbi enciklopédia szerint a fizika a természet tanulmányozása. A természet fogalmáról pedig azt írja: a filozófia története alatt a természet fogalmát sok ellentmondó értelemben használták, de ez többé-kevésbé a világ anyagi részét jelentette. A kör bezárult: az anyag az, amit a fizika vizsgál, a fizika a természetet vizsgálja, a természet pedig a világ anyagi része. Nem előbbre jutottunk, hanem hátrább: hiszen ha a materializmus túlnyúlik a fizikán, hogyan lehet akkor vizsgálatának tárgya éppen a fizikai értelemben vett anyag? Úgy tűnik, az anyagelvűség a fizikai anyagfogalom filozófiai megalapozására irányul, anélkül azonban, hogy ezt a feladatot elvégezte volna.

A Dictionary of Philosophy and Psychology (1902) meghatározásában a materializmus az a metafizikai elmélet, amely a világ minden tényét az anyag feltételezésére vezeti vissza. Anyag alatt kiterjedt, áthatolhatatlan, külsődleges, érzékelhető tulajdonságú létezőt ért. Az Encyclopedia of Philosophy (1967) az anyag fizikai tulajdonságai között megemlíti a tehetetlenséget is. A Dictionary of the history of ideas (1973) megállapítja, hogy a nyugati hagyományban az anyag fogalmai elképesztő zavart mutatnak: a teljes tehetetlenséget éppúgy az anyag fő tulajdonságának állítják, mint mások az anyag és a mozgás, cselekvés elválaszthatatlanságát; kiterjedtnek (Descartes) és pontszerű, kiterjedés nélküli energiaközpontokból állónak stb.

Az anyag fogalmának értelmezése a 20 század elejétől a fizikára hárult át. A fizika egyre inkább modern tudományos világképünk központi, alapvető tudományává vált. Az anyag ma közkeletű filozófiai fogalmának tisztázásához a fizika anyagfogalmát kell megértenünk.

A modern fizikában az anyag az elemi részeket és erőtereiket jelenti. Ez a meghatározás azonban nem ad felvilágosítást arra, hogy miféle módon alkalmas a fizikai anyagfogalom a világegyetem jelenségeinek általános magyarázatára. A világegyetem jelenségeinek magyarázatára akkor képes egy elv, ha a jelenségek bekövetkezését előre képes jelezni, ha az anyag viselkedését értelmezni, számítani, kezelni képes. A fizikai anyagfogalom elvi, magyarázó értéke tehát az anyag viselkedési törvényeinek ismeretére épül. A fizikában az anyag mozgásának, változásának törvényeit a mozgásegyenletek, általános alakban a megmaradási tételek írják le. A filozófiai szempontból figyelemreméltó észrevétel most következik: a fizika összes alapegyenlete egyetlenegy alapelvből, a legkisebb hatás elvéből következik. A modern fizika egyre inkább erre a felismerésre támaszkodva építi ki a fizika egységes elméletét (lásd például: Landau, Lifsic: Elméleti Fizika, 1.-10. köt. Világszerte az egyik legjobbnak elismert egyetemi tankönyvsorozat). A legkisebb hatás elvének filozófiai értelmezésével azonban alig néhány munka foglalkozott. Vizsgáljuk meg most röviden, mit jelent!

A legkisebb hatás elve pontos matematikai megfogalmazásában nem minimum, inkább minimum-maximum elv. Kimondja, hogy adott kezdő és végpont között a végtelen sok fizikailag lehetséges út közül az valósul meg, amelyre egy fizikai mennyiség, amit “hatás”-nak neveztek el, a legkisebb vagy a legnagyobb értéket veszi föl. Ez a “hatás” sok olyan “elemi hatásból” adódik össze, amely a sebesség (v, aminek iránya és nagysága is számít) és a megtett út (ds) sebesség irányába eső részének szorzatából áll. Egy példával szemléltetve: egy a Földhöz hasonlóan gravitációval rendelkező gömbön elgurítunk egy golyót az A pontból a B pontba. A golyó haladhat a legrövidebb úton, és ha A-t és B-t összekötjük egy főkörrel, akkor e főkör mentén ez a rövidebb pálya lesz. A másik lehetséges megvalósuló pálya is a főkörön van, de ez a leghosszabb pálya lesz, az, amit akkor kapunk, ha a golyót A-ból nem B felé, hanem pontosan ellenkező irányba gurítjuk el. A legkisebb hatás elve onnan kapta elnevezését, hogy a gyakorlatban nem fordul elő, hogy Budáról Pestre úgy juttassunk el valamit, hogy épp az ellenkező irányba indítjuk el.

Vizsgáljuk meg, mire jutottunk! A fizika két pillérre épít. Az egyik: az elemi részek és erőterek, amelyek alkotóelemei minden fizikai létezőnek. A másik: a fizikai törvények, amik megmondják, mi történik ezekkel az alkotóelemekkel, hogyan fognak adott helyzetben viselkedni. Érdemes megfigyelni, hogy eszerint a fizika magyarázó erejét nem az alkotóelemek anyagiságának ismeretéből, hanem az ezen alkotóelemek viselkedését leíró egyetlen egy elvből nyeri: a legkisebb hatás elvéből. A fizika magyarázó erejét tehát egy szellemi természetű elvből nyeri. Ez az elv mondja meg, mikor milyen erők ébrednek a mozgás során, és ezek az erők hogyan hatnak az vizsgálandó anyagi rendszerre. Ez az elv pedig azt mondja ki, hogy a mozgás minden esetben a fizikai egyensúly felé irányul, mégpedig a “legrövidebb”, a “leghatékonyabb”, a legkisebb hatás felhasználásával, vagyis: a legkisebb ellenállás mentén. Ez az elv tartalmazza a tehetetlenség elvét is. A fizikai rendszer attól fizikai, hogy a legkisebb “ellenállás” mentén sodródva halad a fizikai egyensúly felé. Ha ugyanis egy kis cikk-cakkot akarna leírni az illető golyó, akkor ezzel megnövelné a “vds” elemi hatások összegét.

Következtetésünk: a fizika valójában egy szellemi természetű elvből nyeri tudományos leíró, előrejelző erejét. Ez a fizikai végső elv pedig a fizikai egyensúly felé haladás irányába mutat. A fizikai anyag tehetetlen, nem képes másképp viselkedni, mint a legkisebb hatás törvénye által szigorúan előírt pályán haladni a fizikai egyensúly felé. Newton a gravitációs erőt “matematikai erő”-ként, és nem “fizikai erő”-ként vezette be. A mozgás végső oka nem az, hogy egy fizikai erő tereli a golyót a cél felé, hanem a legkisebb hatás elve. A legkisebb hatás elvének engedelmeskedve, ennek következtében ébrednek a testek mozgását terelő erők. Az erőket tehát egy szellemi, végső elv érvénye váltja ki! Amikor a fizikusok megfeledkeznek erről a fizikai alaptényről, tulajdonképpen okkult, megmagyarázhatatlan, magyarázatra nem szoruló jelenségként kezelik az anyag viselkedését.

Kepler főművében, a “Harmonices Mundi”-ban megvizsgálta azt a lehetőséget, hogy a Föld szemek nélkül lát, fülek nélkül hall, és arra a következtetésre jutott, hogy a Föld értelmes élőlény, mégpedig több okból. Először is, a Föld (közel) egyenletesen mozog a Nap körül, és csakis egy értelmes élőlény tudhatja, hogyan kell mozgását úgy irányítania, hogy se ne gyorsuljon, se ne lassuljon pályamenti mozgása közben. Másodszor, ahhoz, hogy a Kepler-törvényeket be tudja tartani, a Földnek ki kell számítania minden adott helyzetben pozícióját, sebességét, és ennek megfelelően kell megválasztania sebessége irányának módosítását. Kepler azt is tisztázta, hogy a Föld meggondolt, csak a feltétlenül szükséges változásokra hajlandó értelmes lény, hiszen semmiféle cikk-cakkot nem ír le pályáján. Kepler értelmezését a később felfedezett legkisebb hatás elve alátámasztotta. Amint azt Samuel Haughton, a tekintélyes Royal Society tudós társaság tagja a legkisebb hatás elvéről írt könyvében (1871) kifejti, a legkisebb hatás elvében az értelmi cselekvés a legszükségesebb változásokra szorítkozik.

A fizika anyagfogalma tehát a tehetetlen, tulajdonképpen minimálisan tevékeny tulajdonsággal jellemzi az anyagot. Az anyag egyik legfőbb tulajdonságának sokan éppen a tehetetlenséget, a passzivitást tartják. Láthatjuk, a passzivitás nem teljes mértékben igaz az anyagra, hiszen maga az a tény, hogy a fizikai egyensúlyra törekszik, már egyfajta tevékenyégnek fogható fel.

Felmerül a kérdés: miért létezik mozgás a világban? Ha a legkisebb hatás törvénye egyetemesen igaz, miért nem jutott el a világegyetem már régesrég a fizikai egyensúlyba? A válasz két okra vezethető vissza. Az egyik a világegyetem általánosan feltételezett tágulása (amelynek okát persze a fizika nem adja meg), amely az egész világegyetemet képes milliárd évekig mozgásban tartani. A másik, hogy az anyag képes véletlenszerű, spontán változásokra. Az az elképzelés, amely a feltételezett ősrobbanást egy véletlen kvantumfluktuációra vezeti vissza, a két okot egyesíti.

Így pedig a következő kép rajzolódik ki előttünk. Az anyag jórészt tehetetlen, de véletlenszerű (azaz hosszútávú irányítottságot nem mutató) változásokra azért képes. A világ folyamatai a fizikai egyensúly közelében zajlanak. A világ változásai abban állnak, hogy véletlen kitérések lépnek fel, amik eltávolítják az adott fizikai rendszert az egyensúlyból. A rendszer nem marad meg az egyensúlytól távol, mert viselkedését a legkisebb hatás elve előírja, és ennek hatására a fizikai egyensúly felé közelít. A változás két motorja tehát a véletlen és a legkisebb hatás elve. Az egyik képes az egyensúlytól távolítani, a másik csak efelé közelíti az anyagot. A fizika lényege tehát, hogy tagadja a “fölösleges cikkcakkok”, minden egyéb természetű változás létrejöttét. Tagadja az “irányított véletlen”-t éppúgy, mint a fizikai viselkedésen kívüli okokra visszavezethető jelenségek létét.

Megvilágításunk értelmében az “energia” is anyagi természetű, hiszen az energia sem rendelkezik öntevékenységgel az anyagi öntevékenység megengedett formáin (véletlen és legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedés) kívül.

Most már elegendő fényt nyertünk ahhoz, hogy megvilágítsuk az anyag fogalmának egyetemességét. Azok a létezők viselkednek anyagként, amelyek legfeljebb véletlenül térnek ki a fizikai egyensúlyból, és ha egyszer kitérnek, rájuk olyan erők kezdenek hatni, amik hatására a fizikai egyensúly felé fognak haladni. A létezők birodalmát áttekintve feltűnővé válik, hogy a csillagok, a Nap öntevékenységet, belső okra visszavezethető változásokat mutatnak, és egész életük alatt nem jutnak vissza a fizikai egyensúlyba! A Nap energiatermelése az érzékeléshez hasonló kapcsolatban áll a bolygók mozgásával, és belső szabadenergiáját a Nap életének meghosszabbítására fordítja (Grandpierre, 1996, 2001a). Ehhez hasonló a földi időjárás, a vulkáni tevékenység, a kontinensvándorlás: a Föld olyan belső eredetű változásokat mutat, amelyek sajátos öntevékenységet mutatnak. Az élőlények úgyszintén kilógnak a sorból: ahelyett, hogy időnként egy-egy véletlen esemény hatására működésbe jönnének, de azután rövidesen “le is járnának”, egész életük alatt öntevékenységet végeznek. Az élet nem egyszeri véletlen kitérés a fizikai egyensúlyból, nem is egyszeri véletlenek merő halmozódása, amelyek összeadódásuk révén képesek lennének fenntartani a fizikai egyensúlytól a távolságot, ahogy egy szökőkút taraja képes fenntartani a távolságot forrásától. Az élet jelenségében megszűnik a “véletlen” véletlen-jellege, és ami a fizikában kivételes, véletlen esemény, az a biológiában törvénnyé válik. A biológiai jelenség törvénye éppen a fizikai egyensúlytól eltérés törvénye, és mint ilyen, eleve nem írható le a fizika segítségével, lényegében más alapú törvények következménye. Az életjelenség hosszútávon, rendszeresen, következetesen, folyamatosan és irányítottan indít be folyamatokat a fizikai egyensúly beállása ellen, és irányítottsága épp ellentétes a “fizikai” hatás jellegzetes viselkedésével, a legkisebb hatás elvének követésével (Grandpierre, 2001b). Az életjelenségek tehát eleve nem vezethetők le a fizikából. Ezt mondja ki a biológia neve is: bi-ológia, kettős törvény, kettős irányítottság. A magyar nyelvben az élet az “él-ő”, az “el-vi”, az “el-ső”, az “el-eve” létező szótövéből ered, tehát a kettősségen túl az élet a fizikáénál egyetemesebb, elsődlegesebb természetét is sugallja.

Ha a csillagvilág, a Nap, a Föld, a tájak, hegységek, az élőlények mind biológiai lényegű létezők, akkor az anyag fizikai fogalmának érvénye elveszti oly sokszor kizárólagosnak elgondolt érvényét, és helyére, a világegyetem egészére kiterjedően beköltözik az élet. És mivel a “korszerű tudományos világkép” központi eleme éppen a fizika volt, ezért egész világképünk át fog rendeződni. De nemcsak a világkép, hanem maga a tudomány is. De lehetséges nem-materialista tudomány is? E kérdés megválaszolásához először is látnunk kell, hogy a “fizikai erő” birodalma mindmáig a világ egészére kiterjedtnek látszik, úgy, hogy szinte nincs is hely semmiféle más természetű erőnek. Vizsgálatom eredménye azonban, hogy egyrészt a fizikai erő inkább matematikai, sőt még inkább elvi eredetű erő, vagyis szellemi irányításon alapszik. Másrészt a fizikai szemlélet alapjainak, lényegének megvilágítása lehetővé tette a nem-fizikai hatások módszeres, tudományos vizsgálatát. Ha a tudomány elkezdi vizsgálni a “véletlen”-szerű jelenségek jellegét, megállapíthatja, hogy a materializmusnak megfelelő irányítatlan, vak jelleget mutatja, vagy ettől eltér. Másrészt, ha a folyamatok lezajlását, irányának vizsgálatát a fizikai egyensúlyra vonatkoztatjuk, tudományosan megállapíthatjuk, hogy a valóságban lezajló folyamatok e fizikai egyensúly felé vagy attól eltérő irányba mutatnak. Amikor eljutunk oda, hogy a folyamat-irányokról átfogó tudományos képet alkothatunk, akkor jön el az ideje, hogy felvessük a kérdést: miféle összefüggések állnak fönn a folyamat-irányok között? Miért mutatnak a folyamatok abba az irányba, amit valóságos lezajlásukban követnek? Így pedig eljutunk a Természet átfogóbb irányításának tudományos vizsgálatához is. És ha ez így megy tovább, még azt is megérthetjük, miért viselkedik a Természet úgy, ahogyan viselkedik, van-e rendszer, értelem a viselkedési irányítottságok mögött.

Mindezekre a felismerésekre gyakorló fizikus-csillagászként jutottam. Éppen ezért illik egy szemléltető példát is bemutatnom. Grandpierre K. Endre gondolatmenete alapján terveztem ugyanis egy kísérletet, amit szeretnék meg is valósítani a közeljövőben. Elmélete szerint ugyanis az atomok tudattal rendelkeznek, hiszen az évmilliók alatt képesek voltak felfogni a Nap, a Hold változó hatásait, ritmusait, törvényszerű változásait, és ezeket magukba építve, ezeknek a viszonyoknak megfelelve váltak alkalmassá az életképes szervezetek létrehozására. Az atomi tudat tehát lényeges mértékben, de nem lényegi minőségében különbözik az emberi tudattól. Amíg az emberi tudat akár egy egyszeri folyamatot is képes úgy felfogni, hogy az emberi viselkedést ezt közvetlenül alakítani képes, addig az atomi világban események milliárdjai szükségesek a tanulási folyamat kiváltásához. A radioaktív anyagok bomlása a lehető legszigorúbban véletlen jellegű, tanítja a materialista alapú fizika. Igen ám, de ha az atomok tanulni képesek, a véletlen természetre kimutatható, mérhető hatások ültethetők. Ha például néhány kilogramm radioaktív anyagot erős lézerfény-impulzusokkal sugárzunk be, például egy forgótükör segítségével, amely másodpercenként tízezer fordulatot végez, akkor már néhány hónap alatt többmilliárd lézerimpulzus éri az atomokat. Feltevésem szerint ez az ismétlődő, törvényszerű hatás nem múlik el nyom nélkül: jelentkezni fog az atomi bomlások számában, amit viszont Geiger-Müller csövekkel mérni lehet. A szigorúan periodikus hatások matematikai elemzése rendkívül fejlett, ezért mégoly kicsi, de periodikus hatást is nagy érzékenységgel és megbízhatósággal ki lehet mutatni. Ha a bomlások száma a véletlen ingadozások mellett szabályos periódusú, kisebb ingadozásokat is mutat, akkor az atomok képesek tanulni – és ha a besugárzást abbahagyjuk, azt is mérni lehet, mennyi idő múlva kezdenek az atomok “felejteni”.

(folyt. köv.)