TITOKFEJTŐ-VHK Kör találkozó, 2001. május 7., Erdélyi Magyarok Egyesülete

[Néhány hozzászólást nem lehetett érteni a diktafon hibája miatt. A beszélgetés legeleje is lemaradt.]

HOZZÁSZÓLÁS: Annyi lenne a javaslatom, hogy mindenféle témakörhöz hozzá lehetne nyúlni, így szélesebben… tehát aki itt verset tudna mondani, olyat tudnék hívni, meg olyat, aki tartana előadást irodalomról, művészettörténetről, vagy történelmi tényekről, ősvallásokról… ilyen embert a későbbiekben tudok hívni, most különféle elfoglaltságok miatt, előkészítő vagy érettségi, nem tudtak jönni.

SZÁSZ ÉVA: Tanárember vagyok, több civil szervezetnek vagyok tagja, sok minden érdekel. Nem tudom, itt eddig miről volt szó, nyilván most majd tájékoztattok ezekről a dolgokról. Leginkább az emberi összefogás és az emberek közös cselekvése érdekel.

MEDVECZKI ATTILA: Tavaly márciusban kezdtem el járni ide, de aztán kábé májustól egy évig nem lettem megkeresve. Nagy Misivel tartottam a kapcsolatot úgy-ahogy, most nem tudom, mi van vele, és egy ideig nem lettem keresve, nem is tudtam, hogy a Kör még létezik; most meg lettem keresve, úgyhogy most újra itt vagyok. Nagyon fontosnak tartanám, csatlakozva az előttem szólóhoz, hogy egy erősebb magot kellene ebben a szétzüllesztett világban alkotni. Ezért is jobb például ez a körbeülés, hogy ne csak egy előadásra menjünk el, és utána haza, és akkor mindenki mondja, hogy hű, de jól megmondták, aztán minden marad annyiban – mert hát nagyjából erről szól a világ. Hát bízom benne, hogy csak sikerül valamit összehozni.

PINTÉR [?] DÉNES: Most vagyok itt először. A szervezőtársaddal, Szabó Zolival találkoztunk a Benczúr Klubban, ő említette ezt a programot. Valójában nem is tudom, hogy miről van szó, de ez az erdélyi dolog keltette föl az érdeklődésemet, kíváncsi vagyok, hogy miről van szó.

SZABOLCS: Mi is a Benczúr Klubban hallottunk róla, szintén inkább csak érdeklődés-szinten vagyok itt, már hallottam a Körről, egy-két dologgal nagyjából tisztában vagyok, és érdekel. Jelenleg tanulok, tavaly érettségiztem, most egy egyéves technikusi suli, aztán…

GABI: Bölcsészhallgató vagyok, latin, illetve angol nyelvtanári szakon; harmadszor vagyok itt, tulajdonképpen a testvérem nevében is. Érdekel a csillagászat, és azok a dolgok, amikről itt szó van.

NAGY FLÓRA: Végzettségem nyelvtanár, most éppen két állás között vagyok, és engem is érdekel mindaz, amiről itt szó van… meg hát kedveltem az együttest is…

PETUR DORKA: Végzős ELTÉs hallgató vagyok német szakon. Jelenleg dolgozom. Rettentő kíváncsi vagyok, érdeklődök. Már voltam egy előadáson, akkor az ELTÉn volt kiplakátolva, és nagyon sokáig nem volt semmi, aztán kaptam egy telefont, hogy ez még folyamatban van, van-e kedvem eljönni – és volt.

KISS ISTVÁN: Én már egy párszor voltam itt, igaz, hogy Szántai Lajos és Pap Gábor előadásait hallgattam meg; a magyar történelem érdekel elsősorban, és a csillagászat, illetve általában a természettudományok foglalkoztatnak.

ZSOLT: Először vagyok ennek a Körnek a rendezvényén. Villamosmérnök vagyok, de nyitott vagyok mindenféle nem szokásos világnézetre, világmagyarázatra. Az internetről szereztem tudomást a Kör munkájáról, és egyáltalán Attila tevékenységéről, legalábbis ami az írott részét illeti, és több mindent olvastam ezekből a munkákból.

KISS ISTVÁN GYÖRGY: 1998. október 8-án voltam itt először, azóta majdnem minden Titokfejtő Körön itt vagyok, érdeklődéssel várom a fejleményeket.

GALÁNTAI DÁVID: ’97 október mittudomén hanyadikán volt az első Kör, azóta járok. Engem is nagyon érdekelnek a fejlemények, hogy itt mi lesz… majd valami lesz…

SZABÓ ZOLTÁN: Én is Dáviddal együtt kezdtem ’97-ben járni erre a Körre, és szeretném, ha működő szellemi műhely lenne ez a csoport. Szeretnénk, ha lennének olyan témák, témafelvetések, amikből tudnánk együtt dolgozni, mert ezt hiányolom a Kör munkájából.

GRANDPIERRE ATTILA: Még nincs négy egész éve, hogy ezt a Kört elindítottuk. Úgy éreztem, úgy éreztük, hogy a mai világból olyan fontos dolgok hiányoznak, amik az élet emberi oldalához, az élet emberi távlataihoz, az emberi közösségekhez tartoznak. Annak idején még a zenekarral kapcsolatban is fölmerült, hogy érdemes lenne létrehozni egy ilyen baráti társaságot érdeklődőkből, ismerősökből, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, vagy legalábbis hasonlóan kíváncsiak alapvető dolgokra, olyan dolgokra, amik az élet egészét érintik. Az élet egészével kapcsolatos kérdések érdekeltek bennünket elsősorban, és a zenekart is elsősorban ezért hoztuk létre. A zenénket többször úgy is fogalmaztuk meg, hogy ez az élet zenéje, az a sűrített életélmény, amit mi az életből igazán fontosnak tartunk. Azért álltunk ki zenélni, hogy arról beszéljünk, azt nyilvánítsuk ki, amit az életből fontosnak tartottunk. Tulajdonképpen kezdettől fogva arra gondoltunk, hogy ez összehozhatja azokat az embereket, akik szintén érdeklődnek az élet iránt. Elvileg ugye minden embert érdekel az élet, úgy gondolom, sőt biztos, hogy nemcsak az embereket, hanem beleérthetjük a hangyákat és a nádszálakat is… De az, hogy az élettel mit kezdhetnénk… Mikor tizenvalahány éves voltam, úgy gondoltam, hogy nyilván lassanként majd meg fogom találni a válaszokat ezekre a kérdésekre, és a társadalomban nyilván megtalálom azokat az embereket, akikkel érdemes összejárni, és beszélgetni ezekről a kérdésekről, amik engem annyira érdekelnek. Aztán valahogy mégsem úgy alakult az élet – inkább azt vettem észre, hogy a baráti társaság, amelyik olyan szépen indult, úgy, hogy hú, mennyi barátja van az embernek, az valahogy ledarálódott az évek folyamán, és úgy éreztem, hogy egyszerűen újra kell indítani, mert közben ezek a kérdések továbbra is nagyon érdekeltek engem. Tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy azokat a kérdéseket kéne megbeszélni, amik az élet egészét érintik. Egy baráti társaságban az ember bármit megbeszélhet, amire a barát bizalma elég; de annak megbeszélése, ami az élet egészét érinti, úgy gondolom, nem feltétlenül kell egy olyan szorosabb barátságot jelentsen, amihez különösebb bizalom kell, hanem egyszerűen csak ismerősöknek is el lehet mondani, vagy olyanoknak, akiket ezek a kérdések érdekelnek. Ugyanakkor viszont előfordulhat, hogy ha azokat, akik eljönnek, tényleg érdeklik ezek a dolgok, akkor össze tudunk hozni együtt valami olyasmit, amiből valamiféle emberi természetű kapcsolatok is kialakulhatnak, tehát valamiféle egészséges közösségek.

Én ezt tulajdonképpen kizárólag “szerelemből” csinálom, tehát azért, mert érdekel és fontosnak tartom, és ezért sok olyan tevékenységet is háttérbe szorítok, ami egyébként nagyon fontos lenne, vagy sok egyéb fölkérést lemondok azért, hogy itt lehessek, és hogy erre föl tudjak készülni. Úgy gondolom, hogy ez egy fontos ügy, olyan ügy, amiért érdemes komoly áldozatokat is hozni. Igazából arról van szó, hogy az embereknek cselekedniük kell, kezdeményezniük kell az életükben azért, hogy a világból jobb világ legyen. Nem elég, ha az ember arra gondol, hogy jobb lenne, ha egy jobb világ lenne, és ha rajta múlna, akkor már milyen jó lenne, mert egy másik, sokkal jobb világot hozna létre. Ezt meg is kell próbálni. A nagy szavak elhangozhatnak a levegőbe, de ha valaki komolyan gondolja, akkor a világot egy kicsit meg is kell változtatni – az pedig nem megy egyedül. Szükségszerűen egymásra vagyunk utalva. Ha az ember úgy érzi, hogy valami fontos dolog érdekli, akkor szükségszerűen keresnie kell gondolatainak a közösségi megosztását, és a közösségi kezdeményezést is, azt, hogy hogyan tudunk valamit tenni azért, hogy édenibb világba kerüljünk. Úgy látom, hogy a mai társadalom nem kedvez általában a közösségeknek, inkább felbomlasztja őket. Viszont az emberi történelemben mindig is voltak olyan közösségek, amik tulajdonképpen természetszerűleg, egy belső közös érdeklődés alapján jöttek létre – nemcsak a baráti közösségekre gondolok, hanem nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy ezenkívül voltak például olvasókörök, amikben vidéken összeálltak az emberek, és bizonyos szellemiséget tartottak fönn, ápolták a saját hagyományaikat, gondolataikat, érzéseiket. Az ünneplés is természetszerűleg közösségi természetű; az ember nem egyedül a tükör előtt szokta megünnepelni a nagy eseményeket, hanem társaságban. Ez mutatja, hogy milyen feladatok várhatnak ránk.

Tényleg van egy bizonyos hiányérzet azon a téren is, hogy jó lenne valóban olyan társasággá alakulni, amiben mindenki megtalálja a helyét, amihez mindenki tudna valamilyen módon kapcsolódni, és ahol egy emberi jellegű hangot lehetne találni egymással – tehát ha bárki bármit fontosnak tart, akkor azt el tudja mondani, és azért ezt valahogy mégis olyan keretek között kellene tartani, hogy lehessen látni, hogy mire törekszünk. Ha az élet egészét érintő kérdések megoldásával vagy ezekhez kapcsolódó fontos teendőkkel próbálunk törődni, akkor ez már egy célkitűzést is jelent.

És akkor ha mondjuk valaki hozna egy verset, hogy “írtam egy verset és szeretném elmondani”… tudjuk, hogy hála istennek nagyon sok fiatalban még él a törekvés, hogy verset írjon… a mai magyar társadalomban van mondjuk egy-kétmillió fiatal, a verseskönyvek pedig érthetetlen módon elkelnek mondjuk háromszáz példányban, néha, ha nagyon jól sikerülnek a versek, akkor négyszáz példányban… hogy hogyan sikerült eddig letornászni ezt az eladási példányszámot, ez mutatja, hogy a társadalom valahogy nem értékeli ezeket a fiatalokat, vagy már a fiatalok maguk nem tudják megtalálni a hangot egy-kétmillió sorstársukkal, nem tudják megtalálni hozzájuk az utat. Akik azt mondják, hogy “nekem írnom kell, mert ilyen meg ilyen fontos érzések, gondolatok és meggyőződések megnyilvánulást követelnek, nagyon fontos, hogy megmutassam valakinek, meg akarom osztani valakivel” – ezek nem találják meg az utat vagy a hangot egymáshoz sem, nem tudják elmondani. Persze a mai társadalom szemszögéből azt lehet gondolni, hogy azért, mert ezek az emberek fűzfapoéták, mindegyik csapnivaló, semmit nem ér az egész, és így tovább. Egy-kétmillió fiatal összes érzése tényleg semmit sem ér? Ezek közül a legtöbb meg se jelenhet… Viszont amik megjelennek, azok meg mind olyanok, hogy megérdemlik, amit kapnak? Ez egy nagyon nagy kérdés, és könnyen lehet, hogy fordítva áll a helyzet, hogy az az egy-kétmillió fiatal sokkal különb dolgokat művel, mint akik megjelennek, és utána mondjuk híres-neves írókká válnak. Ez is sok mindent mutat, de azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt – legjobb szándékaim mellett sem –, hogy akkor most mindenki, aki mondjuk egy verset fel akar olvasni, feltétlenül hozza el ide, és biztos, hogy örülni fog mindenki, ha itt fölolvassa. Megmondom, hogy miért nem. Azért, mert úgy gondolom, hogy akkor hozza ide, ha úgy érzi, hogy az az élet egészéhez kapcsolódik, és valamilyen szempontból építő, és ezt előreviszi. Akkor azt esetleg mindjárt el is mondhatja, hogy miért érzi így. Tehát kapcsolódjon a tevékenységünkhöz, mert különben széteshet az egész, és akkor az emberek azt mondják, hát, eljöttünk, hallottunk itt sok mindent, de nem tudjuk, hogy van-e értelme az egésznek, mert túlságosan széteső. Legyen valami közös akarat, valami közös cél. Én azt javaslom, hogy legyen ez a közös cél az, hogy foglalkozzunk az élet egészét érintő kérdésekkel.

Rájöttem, hogy eddig úgy volt ez az egymással hangot keresés, hogy én úgy gondoltam, hogy ezt el kéne valahogy indítani, és ezért tartottam ilyen fölvezető előadásokat, vagy Endre tartott, és úgy gondoltam, hogy ezek most már összehozták az embereket annyira, hogy most már sejthetik, hogy hogyan lehetne ebbe bekapcsolódni. De ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – megmondom őszintén, a hiányérzetem négy év alatt rendkívül megizmosodott. Szeretném, ha nem abba az irányba zajlanának az események, hogy mindenki megtartja magának a gondolatait. Az, hogy ez a Kör négy évig fönn tudott maradni, azt mutatja, hogy az érdeklődés megvan, aminek nagyon örülök – csak úgy látszik, hogy talán mi se találjuk egymással a hangot elég szerencsésen, vagy a feladatot nem látjuk elég jól, vagy a megoldás lehetőségét. Ezen közösen kell gondolkodni; én mindenesetre úgy gondoltam, hogy milyen jó lenne például, ha mondjuk nem előadással kezdődnének a találkozók, hanem az első hang legyen a miénk, mindenkié. Lehet, hogy ilyen dolgok is számítanak… Amikor valaki idejön, úgyis van valami a fejében, hogy “eljövök, mert érdekel, mi történik” – akkor mindenki érezze úgy, hogy az első kör az lesz, hogy mindenki elmondhatja a gondolatait, érzéseit, javaslatait; és utána másodsorban jöhet egy előadás. Elsősorban egymás miatt vagyunk itt, úgy gondolom… Tehát adjuk vissza a kezdeményezést ebben is a közös kezdeményezésnek… és az előadást úgyis én fogom tartani… Úgyhogy én ezt is szeretném rendszeressé tenni.

Akkor most áttérnék az előadásra, aztán utána visszatérhetünk megint arra, hogy mit lehetne tenni ezekért a célokért. Ez alatt a négy év alatt arra jöttem rá, sok-sok próbálkozás és sok-sok hozzászólás után, hogy kellene tartani valamiféle irányt, valamiféle célokat ki kéne tűzni, és én úgy láttam, hogy a legfontosabb az lenne, hogy az alapfogalmakat, a legfontosabb fogalmakat próbáljuk meg tisztázni, és egyetértésre jutni abban, hogy mik ezek a közös fogalmak, és hogy mit értsünk alattuk. Ez nekem nem volt teljesen magától értetődő – ehhez két évnek el kellett telnie, hogy rájöttem, hogy tulajdonképpen vannak, akik ezt tartják fontosnak, vannak, akik azt, de végül is a gondolkodásunk számára az alapfogalmak elkerülhetetlenek, és végül is arra is rájöttem, hogy minden további gondolatunkat, vagy legalább a kereteiket lényegében nagyon fontos módon meghatározza az, hogy mit is gondolunk az alapvető fogalmakról. Így tehát elkerülhetetlenül és alapvetően fontos, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amik a legfontosabbak, leglényegesebbek, átvilágíthatók, áttekinthetők, és ezért kiindulópontnak alkalmasak. Az, hogy négy év alatt jutottunk el idáig, az azért mutat egy-két dolgot… Szeptembertől mondjuk május végéig szokott tartani az összejárásunk, legalábbis ezek az előadás-jellegűek, mert nyáron is előfordul, minden nyáron volt valami kirándulás meg tábor… Ez aztán még egy külön dolog, amit szintén meg kéne beszélni, esetleg még a mai alkalommal, hogy erről mit gondolunk, és hogy van-e kedvünk összejönni, és ha igen, akkor hogyan.

Most az én megítélésem szerint tulajdonképpen ott tart a tevékenységünk – legalábbis az a vonala, amit én a legfontosabbnak tartok –, hogy az alapfogalmakról valamiféle kép kezdett kirajzolódni. Most szeretném elmondani és összefoglalni, hogy miket tartok a világ legfontosabb alapfogalmainak, mi az az öt alapfogalom, amit szerintem igazán fontos tisztáznunk, és hogy ezeknek én milyen jelentést tulajdonítanék, vagy mikor érezném azt, hogy tisztázott a jelentésük. Aztán az is lehetne egy feladatunk, hogy ezt írásba foglaljuk… De ugye miután nem tartom előjogomnak azt, hogy mindenki száz százalékig egyetértsen a gondolataimmal – meg ez képtelenség is lenne, látatlanban én nem akarok ilyesmit elvárni, nem szentírás, amit én elmondok… hanem igazából itt arról van szó, hogy az egésznek az a célja és értelme, hogy önálló gondolkodásra segítsen mindenkit… engem is rákényszerít ez a tevékenység arra, hogy megpróbáljam valahogy megoldani ezt a feladatot, amit, úgy gondolom, előttem talán nem oldottak meg így, és ez tőlem is önálló munkát követel… de ugyanúgy az egész célja is az, hogy mindenki teljes jogú emberként képes legyen megoldani az életében előtte álló feladatokat. Ez önálló gondolkodást követel, tehát nem azt, hogy amit én kinyilatkoztatok, attól mindenki ájultan essen össze, és ezentúl csak azt hebegje, hogy “hogy is volt szó szerint?”… Nem valószínű, hogy ez teljesen eredményes lenne mindenkinek a problémái megoldásában. Eredményesebb lenne, ha ennek az értelmi megközelítését fognánk föl, tehát hogy mit is akartam ezzel mondani, hogy nektek mire lenne valójában szükségetek. Így a két oldalt összehozhatnánk. Én is azt próbálom kitalálni, hogy nektek mire lenne valójában szükségetek, mert ebben az értelemben sorstársak vagyunk, sorsközösségben élünk. Nekem is arra van szükségem, hogy értelmes életet éljek, olyan életet, hogy az elkövetkező tíz-húsz évre visszatekintve majd azt mondhassam, hogy ennek volt értelme, mert ugye gondolkoztam rajta, és abba az irányba tudtam alakítani az életemet. Szeretném, hogy ennek legyen egy ilyen hatása, hogy ha tíz-húsz év múlva esetleg találkozunk, remélem, akkor ti is elmondhassátok, hogy igen, volt valami haszna ezeknek a találkozóknak, mert ahogy gondolkoztunk rajta, meg ahogy megértettünk ezt-azt, ráéreztünk egy-két dologra, azt föl tudtuk használni az életünkben – indíttatást adott, segítséget, erőt, és így tovább. Ez lenne a fő cél.

Föl fogok itt használni segédanyagot… mert puskát is készítettem ehhez az előadáshoz… ezt nem szoktam egyébként megtenni, föl szoktam készülni ezekre a találkozókra, de most úgy hozta az élet, hogy mivel ez összefoglaló jellegű is, ezért nem érzem feltétlenül szükségét, hogy azt mondjam el, hogy most hogyan látom, hogyan foglalnám össze a dolgokat. Úgyhogy úgy érzem, jobb, ha időnként beleolvasok abba, amit írásban elkészítettem. Van egy rovatunk is egyébként, az Egyetemes Talányok című rovat, ami a KAPU nevű, “A magyar értelmiség folyóirata” megnevezéssel futó havilapban jelenik meg. Ebben már meg is jelent ez a cikk, ami “A világ alapvető fogalmai” címet viseli.

Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy az élet egészét érintő kérdéseket meg tudjuk látni, ahhoz rendszeres és kitartó érdeklődéssel foglalkozni kell azzal, hogy miért születtünk meg. Ez nem természetellenes dolog, mert mindenkit foglalkoztat, az ötéves gyerekektől kezdve, vagy talán még korábbtól kezdve, talán kétéves korban is elkezdődik, és onnantól kezdve egy darabig él az emberekben az érdeklődés az életük iránt. Aztán tizennyolc éves koruk körül a társadalom már kezdi kiölni belőlük, és nagyon sok ember csak negyven-ötven éves korában jön rá, hogy hú, hát azért közben az élet eltelt, és nem az ő élete, amit élt. Ekkor sokan öngyilkosok lesznek, de hát az sem igazán segíti az élet megoldását. Ötvenéves korban már elég nehéz újrakezdeni, úgyhogy azt hiszem, ezért kikerülhetetlen, hogy foglalkozzunk az élet alapvető kérdéseivel. Ezzel nem foglalkozik a társadalom. Ma elsősorban a tudomány az irányadó, az az, ami megalapozottnak tűnhet. A tudomány azt mondja, hogy ezek a feladatok, az élet alapvető kérdései nem tudományos kérdések. Ez szerintem egy nem tudományos megítélés. A tudománynak elvileg a világ megismerésével kéne foglalkoznia, és a világban létezik az ember. Az ember nem elhanyagolható része a világnak, főleg nem az ember számára, tehát ezekkel a kérdésekkel szerintem a tudománynak kéne foglalkoznia. Én megpróbálok ezzel úgy foglalkozni, mintha tudományos kérdés lenne, illetve én ezt tudományos kérdésnek tartom, és megpróbálom olyan alaposan megvizsgálni – ahogy tőlem telik, persze –, ami egy tudományos vizsgálathoz tartozik. A filozófia szintén eléggé eltávolodott attól, hogy mondjuk nektek az életetekben valamiféle valódi segítséget tudjon adni. Ha valaki belenéz Heideggernek a Lét és idő című vaskos könyvébe, és azokba az okfejtésekbe, amikben ő a különböző részletkérdések részletkérdéseit kihangsúlyozva próbálja leírni a gondolatait, akkor láthatja, hogy Heidegger fényévekre eltávolodott attól, ami valójában a mai élet. A valójában előttünk álló feladatokra nem ad választ; könyvét igazából az ő saját életében fölmerült követelmények felé, az elismerés irányába tett lépésnek tekintem. Úgy látom, a filozófusokat is olyan keretek közé terelte a mai világ, ahol elszakadtak a valódi élettől, és attól, hogy fölismerjék, hogy az embertársaikat kellene elsősorban segíteni. Aztán itt van a vallás, aminek szintén megvannak a maga problémái. A vallások legnagyobb problémája az én megítélésem szerint, az én véleményem szerint az, hogy misztikus irányba léptek. Azokat kiirtották vagy háttérbe szorították, amik természetes vallások voltak, tehát amik az emberi értelemre és a valódi feladatok megoldására irányuló tudás megszerzésére irányultak. Helyettük mesterséges vallások jöttek létre, amiknek tulajdonképpen az volt a céljuk, hogy az embereket tudatlanítsák, alkalmassá tegyék arra, hogy a hatalmi berendezkedést szolgálják. Ennek a legjobb eszköze pedig a miszticizmus, ami kijelenti – vagy nem jelenti ki, az a még teljesebb miszticizmus –, hogy az élet legfontosabb kérdései valójában nem közelíthetők meg értelemmel, hanem az élet legfontosabb kérdéseiben a hitre van szükség, anélkül, hogy az értelem ebben akár irányadó, ellenőrző szerepet is játszhatna. A döntő szerepet a hitnek kell játszania, magyarul vakon kell hinni, értelem nélkül. Erre támaszt igényt a miszticizmus. Én azt gondolom, hogy az életünkben minden fontos kérdésben felelősséget kell vállalnunk. Nem tudok felelősséget vállalni egy ügyben, amit nem értek, amiről fogalmam sincs, aminek a lényegét nem értettem meg. Tulajdonképpen felelőtlen cselekvésre akar rábírni, aki azt mondja, hogy nem ismerhetem, érthetem meg az életem alapvető kérdéseit, mert eleve értelemmel felfoghatatlanok, és nem értelemmel kell megközelíteni ezeket a kérdéseket, csak egyszerűen el kell hinni a választ valakinek, aki kinyilatkoztatta. Én ezt nem fogadom el. Azt gondolom, hogy a felelős cselekvéshez mindenképpen értelemre, értelmi megközelítésre van szükség.

Nem volt elég, hogy a miszticizmus az értelmet háttérbe szorította, kiszorította az élet egészének kérdéseiből. Megmaradt egy olyan értelem, ami már felszínes lett, mert a legfontosabb kérdésekből kiszorult, és maradtak részletkérdések, amikben az értelem még esetleg szerepet kaphatott. Ez az értelem aztán szükségképpen megalapozatlan, mert az alapkérdésekre nem válaszolhat, tehát csak felszínes értelem lehet. Ennek a felszínes értelemnek a felszínes jellegét hangsúlyozva még jobban értelemellenessé fordul a mai világ, és előjön az, hogy “na de hát milyen szép dolog hinni, és milyen nagyszerű érzés…” – tehát tulajdonképpen az érzést is ki akarják játszani az ész és az értelem ellen. Van egy Titokfejtő Villanycsoportunk, ahol a gondolatainkat időnként korszerű eszközökkel, a számítógép segítségével is megpróbáljuk kicserélni, és ott most volt egy kis eszmecsere arról, hogy most itt kizárólag az értelemről van-e szó, és akkor hogy is értsük ezt az értelmet, hiszen a mai világban és az életünk nagy feladataiban, úgy tűnik, nemcsak az ész játszik szerepet, hanem sok minden más. Valaki fölhozta azt példaként, hogy kerékpározni nem ésszel kell megtanulni; egy dolog elmondani azt, hogy hogyan kell kerékpározni, és milyen más, élményszerű az, ha az ember fölül a kerékpárra… Ez így van, de mégis… Újra meg újra vegyük elő a kiindulópontot: azt, hogy az élet egészét érintő kérdésekre keressük a választ, és olyan válaszokat, amik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy az életnek azt az értelmét találjuk meg, amire születtünk, ami a rendeltetésünk, amiért a természet bennünket létrehozott.

Akkor nemcsak a kerékpározás merülhet föl mint értelmen kívülinek látszó tényező, hanem fölmerül például a szerelem. A szerelem fontos szerepet játszik sok ember életében. Van, aki a kerékpározásba is szerelmes tud lenni, mondjuk egy szenvedélyes kerékpáros, de azok kevesebben vannak, mint ahányan szerelmesek. A szerelem kérdése, úgy tűnik, nem értelmi kérdés, mert ugye azt az érzések döntik el. Én tulajdonképpen úgy gondolom, és ezt szeretném elmondani, hogy az ember belső világa – akárki akármit mond – igazából egységes természetű. Nem kétséges, hogy a belső világunk egységes, és nem kétséges, és nem is háromságos. Az érzéseink és az értelmünk természeti alapon, vagyis amíg a természet erői dolgoznak bennünk (és nem egy nyomorult társadalom erői), addig nem ellentmondanak egymásnak, csak kívülről siklanak ki, vagy néha maguktól is… az ember nem tökéletes lény… de természetszerűen, túlnyomórészt, lényegében együttműködik az ember érzésvilága a saját természetes értelmével. Úgy ítélem meg és úgy látom, hogy a belső világunk egységes világ, amiben a sejtések alkotják a legmélyebb, legfinomabb szintet, az érzésvilág a másik szintet, és a harmadik szint a szavakban is megfogalmazható gondolkodás. Ez a három igazából természetes egységet alkot, amit – hogy megkülönböztessük a mai értelemtől – lehet úgy is hívni, hogy természetes értelem. Ebben az érzéseinknek értelmük van, értelmük lehet, és ezzel az értelemmel akkor is rendelkeznek, ha ezt nem tudjuk szavakban megfogalmazni. Igazából az, hogy meg tudjuk-e fogalmazni vagy nem, rajtunk áll – és bizonyos esetekben meg kell fogalmazni.

Mondjuk ott van a szerelem, a párválasztás, vagy a pályaválasztás… Persze ki lehet jelenteni, hogy “nekem senki ne mondja, hogy a pályaválasztásban az értelemre szükség van”, de azt hiszem, azért a pályaválasztók nem vitatják, hogy ott szükség van arra, hogy az értelem is szerepet játsszon, és ne csak az, hogy mihez vonzódunk. Már az is egy értelmes dolog, hogy belátjuk, hogy ehhez vagy ahhoz vonzódunk – tehát az, hogy az ember a saját érzéseit elfogadja, és azt mondja, “igen, én így érzem, ez tényleg az eredeti és valódi, és hosszú távon értelmes lesz számomra, ha én ezt figyelembe veszem.” Ez egy értelmes dolog, hogy az ember elfogadja a saját érzéseit. Például az, hogy valaki boldog akar lenni, örömteli életet akar magának, az értelem számára egy alapvetően fontos érzés. Mintha az értelem csak az érzés alapján gondolkodhatna – nem pedig az érzéstől függetlenül vagy azzal szemben; ez képtelenségnek látszik, ez egy mesterséges szembeállítás. Úgy gondolom, az érzéseknek maguknak is megvan a természetes logikájuk. A szerelemben vagy a párválasztásban ahhoz, hogy az embernek helyén legyen a szíve, ahhoz azért az eszének is helyén kell lennie. A szerelem lehet nagyon szép – de ha az embernek döntenie kell abban, hogy mondjuk az életét ráadja-e erre a szerelemre, vagy hogy hosszú és komoly kapcsolatnak gondolja-e, akkor ebben a gondolatban ott kell lennie egy bizonyos megítélésnek is, egy bizonyos felelősségnek. Vannak életbevágó döntések, és az életbevágó döntéseket az embernek felelősséggel át kell tudnia gondolni. Nem árt, ha egy szerelem mondjuk nemcsak szép, hanem esetleg még igaz is – akkor áll az ember amellé a kapcsolat mellé, ha nemcsak szépnek érzi, hanem igaznak is.

Ez viszont fölveti azt, hogy akkor az érzések és az értelem nem elkülönített és átjárhatatlan birodalmak, amiket égig érő jégfalak választanak el – szó sincs róla; természetesen, közvetlenül egymásra épülnek. Az érzésekben hordozódik életünk értelmének lényeges része; de az, hogy az érzések az értelmet, a belső logikát, a belső értelmet hordozzák, az nem jelenti azt, hogy az értelemre nincs szükség. Néha, főleg mikor döntéshelyzetbe kerülünk, meg kell tudni fogalmazni, hogy hogyan döntünk. Itt egy olyan értelemről van szó, ami a legteljesebb belső érzékelésünkre épít, tehát mindenre, ami hozzásegít az eszméléshez, vagyis ahhoz, hogy a legnemesebb természetadta érzéseinket megfigyeljük, és tetten érjük azt, hogy hogyan bontakoznak ki bennünk. Ehhez minden kis sugallatot, természetes indíttatást és sejtés-morzsácskát is érzékelni kell. Tehát ez nem olyan fajta értelem, amilyennek a mai világban sokan beállítják az értelmet, mondjuk a formális logika alapján, hogy ha A igaz, és A-ból következik B, akkor B is igaz. Nem erről van szó. Itt alapvetően az élet lényegére irányuló figyelemről van szó, ami emberi természetű figyelem – és ami eddig, úgy tűnik, elkerülte az emberi társadalmak figyelmét, legalábbis a társadalmi érvényesítés szintjén. Olyan figyelem ez, ami arra irányulna, hogy a bennünk élő természetes, fontos és leglényegesebb érzéseket, amik az életünk egésze szempontjából fontosak, hogyan lehet társadalmi szinten érvényre juttatni, vagyis olyan társadalmat létrehozni, ami megfelel a belső természetünknek.

Ez olyan kérdés, amit nem tudom, hányan vizsgáltak meg, de én úgy látom, hogy még gondolat formájában sincs jelen a mai világban a társadalmi érvényesség vagy társadalmi kérdésfelvetés szintjén – a megoldás pedig egyre messzebb látszik. Ezért úgy gondolom, nem lehet azt várni, hogy ez a kérdés majd megoldódik, mi meg nyugodtan csináljuk csak a magunk dolgát, fél év múlva minden rendbe jön. Azt hiszem, hogy ha mi nem csinálunk valamit, nem lépünk, nem teszünk valamit, akkor nem fog rendbe jönni, hanem egyre távolabb kerülünk a megoldástól.

Ennyi volt a bevezető, és most akkor nézzük azt, hogy hogyan segít ebben a világ megvilágítása. Még egy kis bevezető gondolat, amit újra meg újra el szoktam ismételni, de remélem, azok sem bánják, akik már hallották egy párszor. A mai világnézet a materializmus, vagy magyarul anyagelvű világnézet; az egyetemeken ezt tanítják, ezt képviseli minden, a társadalmi nyomás óriási erővel kényszeríti ránk, hogy fogadjuk el – ez ma szinte hivatalos és kötelező, anélkül, hogy ezt nekünk írásba kéne adni. Ez egy tökéletesen embermentes és természetellenes világnézet, amiben az embernek semmiféle helye nincs. Az ember ebben egy puszta gép, egy puszta anyagcsomó. Képzeljük el, hogy itt áll előttünk egy olyan ember, aki megtestesíti a gondjainkat, mondjuk egy tizenhét éves kamasz, akiben most bontakozik ki a természetadta belső biológiai és szellemi forradalom, ami válaszokat követel az élet alapkérdéseire – s ott él egy olyan társadalomban, ami pedig megpróbálja minden ilyen válasz felé nyúló csatornáját eldugaszolni, és lenyomni rajtuk egy fekete golyót, hogy “kész, nincs válasz, az élet egy feketeleves”, és így tovább.

Így lehetne jellemezni a mai világhelyzetet; ilyen segítséget ad a mai társadalom a tizenhét éves kamaszlányoknak és fiúknak az élet alapvető kérdései iránti igényükre. Mit ad, mit mond az anyagelvű világnézet? “Ide figyelj! Ha nem tudnád, nagyon sok, nálad sokkal okosabb ember kidolgozta már a választ. Komoly tudósok – mindegyik komoly volt, egyik sem volt vicces figura – cáfolhatatlanul bebizonyították, hogy a világ anyagi természetű. Ez nem is kérdés. Az anyag pedig élettelen természetű. Semmi jelentősége nincs, hogy te itt vagy a világon, vagy meghaltál – az csak olyan, mintha egy porszemet elfújnának a sivatagban. Semmit nem jelent. Ne erősködjél, ne akaratoskodjál! Az érzéseid semmit nem számítanak. A gondolataid semmit nem számítanak. Ami egyedül számít, az az, hogy mit tudsz anyagilag fölmutatni. Álljál be a sorba. Hogy neked van igazságérzeted? Valami szépséget vagy valami nemes eszményt táplálsz magadban? Nevetséges és szánalmas! Csak magadat akadályozod, ha ilyesmikkel foglalkozol. Előbb-utóbb meg kell törnöd, és be kell látnod, hogy csak az számít, amit megfoghatsz: az anyagi dolgok. Siker, pénz, hatalom, erőszak… az valódi, a többi pedig mondvacsinált illúzió. Ilyen dolgokkal nem kell foglalkoznia egy anyagcsomónak, ami te vagy… egy puszta gép… Úgyhogy leghelyesebb, ha egyáltalán nem gondolkodsz, hanem beilleszkedsz a fogyasztói társadalomba. Hidd el, akkor jársz a legjobban.”

Ha ezt meghallja egy olyan érző lélek, amilyennek az ember születik – tegyük fel, hogy tizenhét éves koráig még nem sikerült a velejéig megrontani azt a gyereket a társadalom egyéb erőinek –, akkor egy tizenhét éves kamasz lelkileg beleőrülhetne, ha hirtelen egy adagban kapná ezt a tömény embertelenséget. A tizenéves korosztálynak állítólag hetven-nyolcvan százalékára terjednek ki a különféle személyiségzavarok – ez mondjuk azt jelenti, hogy csak hetven-nyolcvan százalék szenved komolyabban ezektől a társadalmi hatásoktól, de lehetséges, hogy ez az arány jóval magasabb. És hát a materializmus szerint élnek az emberek; megtörnek, és hiába él a jószándék valahol, ezek az emberek nem találják meg egymást, a társadalom pedig időtlen időkre ezekre a vágányokra van helyezve. Akár akarjuk, akár nem, tehetetlen békákként sodródunk egy ilyen világban, tőlünk teljesen ellentétes irányba haladó síneken gurul a közösségi életünk. Csakhogy szerintem az ember éppen azért ember, hogy meg tudja látni, hogy milyen feladatok állnak előtte, és ezekre a feladatokra megtalálhassa a megoldást. Az ember attól ember, hogy értelmes ember, vagyis képes feladatokat megoldani. Szerintem annak van értelme, hogy az embereket megtaláljuk, közös gondjainkat felismerjük, és próbáljuk közösen megoldani.

A materializmus, a “tisztán élettelen anyagból álló világ”, az abszurd irodalom, az abszurd művészetek, a reménytelen emberek sokasága, a bűnözés elhatalmasodása, az erőszak, az erkölcstelenség, és így tovább, az egész mai világ – mind összefügg azzal, hogy egy anyagi szemléletet próbálnak ránk kényszeríteni. Tehát ez mutatja, hogy a világgal kell megmérkőznünk. Az egész világ természetével kell megmérkőzni – mert ha ez a világ rothadt, vagy már régen halott, már tökéletesen steril, élettelen, akkor ebben a világban nincs helyünk. Ki kell verekednünk a helyünket ebben a világban! Élő, eleven embereknek, érző és gondolkodni akaró embereknek, értelmes életre vágyó embereknek kell helyet teremteni ezen a világon! Ezért össze kell fogni, közösségeket kell létrehozni olyan emberekből, akik a barátaink. Nyilván a barátaink hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Ha ti itt vagytok, akkor titeket érdekelnek ilyen kérdések – akkor viszont a barátaitokat is érdeklik, de akkor a barátaitok barátait is… Elindíthatunk egy olyan építkezést, amivel előbb kisebb körökben, de utána talán nagyobb körökben a világot is át tudjuk alakítani. A világ egészével kell megviaskodni, vagyis olyan feladatot kell végrehajtani, amit a világ elhazudik előlünk. Azt mondja, hogy mi mindannyian – engem is beleértve – buták és hülyék vagyunk ahhoz, hogy ilyen feladatokkal meg tudjunk birkózni, hiszen nagyon komoly, okos emberek sem tudtak ezekkel a kérdésekkel megbirkózni, illetve amennyiben igen, annyiban azt bizonyították be, hogy a világ élettelen természetű – akár tetszik, akár nem, ez van, ezt kell elfogadni.

Ez nem így van. Én be tudom bizonyítani – úgy, hogy azt mindenki be tudja látni –, hogy a materializmus nem igaz. De ez azt jelenti, hogy ahogy az ötéves gyerek még úgy érzi, hogy ő képes megérteni a világot, úgy nekünk is föl kell fedeznünk, hogy ez még számunkra sem teljesen lehetetlen – még nem vagyunk sokkal butábbak vagy leneveltebbek, mint egy öt-, tíz- vagy tizenöt éves ember, mert az érdeklődés még él bennünk. Még van remény arra, hogy a válaszokat megtalálhatjuk. Ne dőljünk be annak a hamis látszatnak, hogy az emberek úgysem képesek megoldani ilyen magasröptű kérdéseket, hogy a világ természete és így tovább… Ennek nem szabad bedőlni. Igenis meg kell vizsgálni az alapvető kérdéseket. Ez hozzátartozik az életünkhöz. Ez a mi életünk, megszülettünk ezen a világon, ez a természet hozott bennünket létre. Közünk van a világhoz, közünk van a természethez! Ne vegyék el tőlünk! Nekünk ehhez jogunk van, és egyszerűen természetadta lehetőségünk, hogy ha bennünk is él a természet, és mi is a természetben élünk, akkor képet tudunk alkotni a lényegéről. Azért vagyunk emberek, hogy a lényeglátásunk elérje a mi teremtmény-mivoltunknak megfelelő szintet, tehát hogy boldogulni tudjunk emberi lényekként, ki tudjunk teljesedni mint emberek.

Még egy rövid kitérő – remélem, most már ez lesz az utolsó – a materializmus rövid cáfolatáról, ami elkerülte az összes komoly tudós figyelmét, de nem a többi emberét. Van egy anyuka, aki a kisgyerekét vezeti a járdán. A kisgyerek lelép az úttestre. Az anyuka azt mondja: vigyázz, ha lelépsz a járdáról, tanuld meg, hogy nézzél előtte körül, mert ha jön egy autó, vigyázni kell, hogy ne lépj le, mert elüthet. Namost ilyet egy materialista, ha következetes, akkor nem mond a gyerekének – hiszen szerinte nincs szabad akarat. Ugye egy gépnek nincs szabad akarata (kivéve, ha mondjuk pontosan úgy van programozva, de hát így nem lehet programozni egy gépet, hogy minden feladatra életszerűen reagáljon, hogy szabad akarata legyen). Tudja az anyuka, hogy a gyereke mérlegelhet, és ha ő jól neveli – tehát nem úgy, mint egy gépet, ami ha be van programozva, mindig ugyanazt fogja csinálni –, akkor a gyerek mérlegelni fog, és a szabad akarata révén tudja elsajátítani az önálló életben azt a képességet, hogy helyesen döntsön. A materializmusban nincs döntés, mert egy gép nem tud dönteni, legföljebb be lehet rá programozni, de szabadon dönteni akkor sem tud.

Ez az apróság, ez a lényeges dolog elkerülte az egyetemi katedrán évszázadok óta oktató sok rendkívül okos és komoly tudós figyelmét. Pedig ezzel az apró életmegfigyeléssel alapvetően bebizonyosodik, hogy az anyagi szemlélet, ami szerint az emberek gépek, nem igaz. Descartes például azt mondta, hogy az állatok csak gépek, az emberek pedig csak azért nem gépek, mert az Isten elvont és megérthetetlen misztikus eszméjét ki tudták magukban termelni – ez már tényleg magas lenne egy géptől… tehát akkor csak ez az egy bizonyítja, hogy az ember nem gép. Akkor tulajdonképpen aki ateista, az Descartes szerint gép. Ha mondjuk én nem vagyok pont azon a valláson, amin ő… vagy nem tudom, hogy a különböző vallásokról mi volt a véleménye… Mondjuk azt sem mondom, hogy vallásnélküli vagyok – természetesen van vallásom, mert vallok valamit az életről, azáltal, hogy itt vagyok és ilyen dolgokkal foglalkozom. Ez mutatja, hogy van valami meggyőződésem, amit én fontosnak tartok. Úgy érzem, hogy az emberi dolgok az emberi élethez alapvetően fontosak. Bármelyik anya tudja azt, hogy a gyereke szabad gondolkodásra, szabad döntésre képes – amit a filozófusok tízezrei nem voltak képesek fölfedezni, mert ugye el van terelve, át van állítva az agyuk egy másik vágányra; de ez egy alapvető természetű tény. Világténynek tartom, hogy létezik a szabad akarat és a felelősség, és azt, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért. A gépek nem felelősek a tetteikért… Az, hogy az életünknek csak akkor van értelme, ha felelünk a tetteinkért, szintén elkerülte a sok, állítólag az emberiség javára tevékenykedő filozófus figyelmét. Az az érzésem, hogy nem az emberiség javára tevékenykednek a filozófusok, hanem a saját javukra, vagy pedig azoknak az elvárásoknak akarnak megfelelni, amik akkor azon a tanszéken uralkodnak. Ha ott materialisták vannak, akkor annak, ha fasiszták, akkor annak…

Úgy látom, hogy a materializmus a társadalmat pusztító szellemi betegségek közül a legveszélyesebb. A materializmus szemében az ember csak egy gép, csak egy anyagcsomó; tulajdonképpen nemcsak hogy ágyútöltelék, hanem adat: az, hogy mennyi szappant lehet belőle gyártani, és így tovább. Erre a gondolatmenetre vezet a materializmus: semmi másra, csak arra, hogy hogyan lehet kihasználni, hogyan lehet haszonállatként üzemeltetni ezeket az anyagcsomókat, amik az emberek… Az embert pusztító erők talán legveszélyesebb formája a materializmus. Szerintem egy egészséges társadalomban az embereknek meg kéne találniuk a módot arra, hogy akik ilyen veszélyes, ember- és természetellenes nézeteket hangoztatnak, azoknak ne teret adjanak az egyetemeken, és egyáltalán, mindenféle téren, hanem vegyék fel velük az eszmecsere fonalát, hogy “a fene egye meg, hát miért mondasz ilyeneket, mi lesz akkor a te életeddel meg a gyerekeid életével…” Meg kéne gondolni, hogy a társadalomra milyen hihetetlenül veszélyes, hogy az embereket anyagi szemléletre merik oktatni. Ez sokkal veszélyesebb szerintem, mint ha bármilyen egyéb dologra oktatnák őket, mert ez velejében és alapjában erkölcstelen, természetellenes és emberellenes. Ezért az életünk egészét érintő kérdésekhez hozzátartozik nemcsak a materializmussal való szembenézés, hanem az is, hogy akkor viszont milyen lehet a világ, ha nem élettelen anyagból áll. Tehát a világ fogalmával szembe kell nézni. Mi lehet a világ fogalma?

Először is mi az öt alapfogalom? Egyébként ezzel az öt alapfogalommal kapcsolatban se érzem úgy, hogy most én föltaláltam a spanyolviaszt, és minden pontosan úgy van, ahogy én mondom; sőt, én is érzek apró bizonytalanságokat abban, amit elmondok, illetve a különböző oldalait a lehetséges megközelítéseknek. De úgy gondolom, hogy igazából az egyik része, ami feltétlenül alapvető szerepet kell kapjon, és ami nélkül nem tudjuk meglátni az életünk alapkérdéseit, az a világ természete – tehát az, hogy a világ egy élettelen, közömbös, emberidegen tényező-e, vagy nem. Mert ha az egész világ ilyen, akkor a mi életünk hajítófát sem ér – legfeljebb, ugye, anyagi hajítófát… vagyis hogy ki mennyi és milyen anyagi sikert ér el az életében, vagy hogy pusztán fönntartja az életét… mondjuk ez is csak egy látszat az anyagi szemléletben… Tehát az egyik pólus elkerülhetetlenül a világ, a másik pólus elkerülhetetlenül az a személy, aki felelősen akar cselekedni, aki értelmet akar adni az életének.

A két pólus a világ és az ember, és eközött feszül ki a problémák tömege. Hogy ezek közül melyek a legfontosabb jelenségkörök? Attól függ, honnan indulunk. Mondjuk induljunk ki a közvetlen személyes világunkból. A mai világ, az individualizmus szerint mi egyének, személyek vagyunk. Ez szintén nem igaz, mert mi nemcsak személyek vagyunk, nem egyéni személyek vagyunk; nemcsak a bőrünkért felelünk, hanem például felelünk valamilyen értelemben a barátainkért, a szeretteinkért, az utódainkért, a sorsunkért is, és tulajdonképpen azért a közösségért is, aminek a tagjai vagyunk. Az ember társas lény, sőt közösségi lény. Az anyanyelv megtanulásával tulajdonképpen beavatódunk abba a szellemi közösségbe, amelyik ezt a nyelvet létrehozta: a világról képet alkotott, és ezt a képet hang-alakba öntötte. Ez azt jelenti, hogy mi egy olyan természetes dologgal, mint az anyanyelv, belépünk egy olyan szellemi közösségbe, ami az eszmélésünket teszi lehetővé, ami nélkül nem tudnánk önmagunkra eszmélni. Tehát a legbensőségesebb és legalapvetőbb szellemi eszméltető erőnk egy közösségi erő, egy nemzeti erő; a nemzeti kultúra, vagyis a nemzeti közösség által valamikor létrehozott szellemi közösség és az azóta fönntartott és fönnmaradt anyanyelv közvetítette kultúra egésze – ebben növünk fel, ez a szellemünknek lételeme, ugyanolyan természetes talaja, mint ahogy a fizikai testünknek az, hogy ott van a járda vagy a föld.

Tehát az ember nemcsak egy személy, hanem a nemzeti közösségnek is tagja, elsősorban szellemi kötődéssel; de nemcsak szellemi ez a kötődés, hanem gyakorlati, gazdasági is, hiszen az emberi élettevékenység a mai modern társadalomban úgy alakult ki, hogy az ember munkát végez naponta nyolc, tíz, tizenkét vagy még több órában, és ezért cserébe valamiféle anyagi ellenszolgáltatást kap – sajnos a legtöbb esetben pusztán egy üzleti alku következtében, vagyis áruba bocsátja magát. Üzleti alkut köt, amiben az élettevékenysége van az egyik oldalon, a másikon pedig a fizetése. Erre ugye vannak olyan kifejezések a magyar nyelvben, amik meglehetősen, hogy mondjam, drasztikusan hangzanak, de hát ez a tény, hogy a mai társadalom ilyen.

Amellett még, hogy végsősoron személyes felelősséget kell vállalnunk az életünkért, és hogy ugyanakkor az életünk közösségi természetű, amellett ugye emberek vagyunk, biológiai-szellemi lényekként, annak a természeti erőnek a teremtményeiként, ami az emberiséget létrehozta, ami az emberi öntudatot létrehozta, ami az emberiséget mint embert eszméltette a természetre, és ami az emberiségnek természeti létfeladatot adott: a természet vizsgálatát, a természet szeretetét, és a természet kiteljesítését. Bennünk ezek az erők is működnek, dolgoznak, hatnak. Tehát a mi lényünk nem érthető meg anélkül, hogy tudnánk, hogy hangyák vagyunk-e, vagy poloskák, vagy emberek. Nyilvánvaló, hogy az általános emberi létünk is személyesen, közvetlenül a magánéletünknek egy alapvető köre. Tehát az ember egyszerre személyes, közösségi és általános emberi lény.

Ezzel tulajdonképpen a világpólusok között lévő tényezők már kezdenek kirajzolódni. A megismerendő világhíd egyik pólusán a Világegyetem van, a másikon a személyes életünk fő problémái, és közte kell látnunk a nemzetünk fő problémáit, az emberiség fő problémáit; és aztán innen, az emberiségtől a Világegyetemig még van egy-két jelenség, egy-két létszint, mint például a növényvilág, az állatvilág, akár az élővilág egésze, a csillagvilág… Tehát tulajdonképpen ezek alkotják azokat a főbb világlétezőket, amiknek a természetét meg kell ismerni – legalábbis ez az én véleményem, hogy ezek az igazán fontos valamik. Röviden úgy lehet mondani: világ vagy természet, az élővilág, az élet maga, az élet természete, az élet mibenléte, a nemzet, és az egyén vagy személy problémái. Tulajdonképpen ezzel már itt kirajzolódik az az öt alapfogalom, ami szerintem megvilágítandó, amit értelmezni kellene, és tudnunk kellene, hogy mi fán terem. Ebben ugye tudjuk, hogy milyen mérgező a materializmus, tehát kezdjük mondjuk a világgal, a világ fogalmával.

A Világegyetem fogalmáról itt elhangzott már öt-tíz előadás, most ezt röviden össze kéne foglalni. Ha elkezdem megvilágítani, akkor azzal megint túl sok idő elmegy, inkább csak tényleg így összefoglalás-szerűen hadd mondjam el. Mit értünk a Világegyetem alatt? Ha az anyagi világegyetemet értjük – amit szintén lehet, mondjuk a csillagvilágokból csak az anyagi héjat, az anyagi húsát –, akkor én úgy gondolom, ez a kisbetűs világegyetem – arctalan, személytelen, anyagi. Tehát ezt kisbetűvel írnám, hogy megkülönböztessem attól a Világegyetemtől, amibe pedig minden beletartozik – beletartozik minden létező, tehát nemcsak az élettelen anyagi felszínek, hanem ami amögött, azokban van: tehát a mi életünk, életerőnk, tudatunk, és az egész világot átjáró szervezőerő, a kozmikus szervező és teremtő erő, valamint az öntudat maga. És ezek mind ugyanolyan alapvető valóságok, mint az anyag. Az anyagi szemlélet egyedül az anyagot tartja valóságosnak – ugye, az kézzelfogható. De még ami nem fogható kézzel, például az elektron, az is abszolút, száz százalékos feltétlen valóság. Én azt mondom, ugyanilyen abszolút, feltétlen valóság az, hogy képesek vagyunk dönteni abban, hogy lelépünk-e a járdáról vagy nem, elüttetjük-e magunkat az autóval vagy nem. Ez ugyanolyan abszolút, száz százalékos feltétlen világtény. Az, hogy szellemmel, érzésekkel rendelkezünk: abszolút, száz százalékos feltétlen világtény. Sőt… Hogy mi az anyag természete, az még külön megvilágítandó. És ha kiderül, hogy az anyag valahogy következik az élőből?

Úgy gondolom, ez a kozmikus világhíd, amit az előbb próbáltam fölvázolni, hogy az embertől a Világegyetemig tart – tulajdonképpen talán nem is a Világegyetemig tart, hanem a természetig. Mit értünk ma természet alatt? Nagyon sokféle dolgot lehet érteni alatta, például lehet általában az élővilágot érteni, és akkor úgy tűnik, a Világegyetem a tágabb fogalom, mert a Világegyetemhez az élővilágon kívül az élettelen világ is hozzátartozik. De ez szerintem egy hamis beállítás, mert szerintem akkor az élettelenből kellett volna megelevenedjen az élő, márpedig az élettelen nem képes megelevenedni. Ezek szerint ha az élettelent valami megeleveníti, akkor az egy elevenítő erő, ami jelen van abban a látszólag élettelenben. Tehát azt gondolom, hogy a Világegyetem mai felfogása alapjában hamis felfogás, mert annak a megelevenítő erőnek, ami létrehozta az életet, kezdettől fogva jelen kellett lennie a Világegyetemben. Egyébként a természet fogalmáról szintén tartottam itt legalább egy előadást, de írtam is róla öt-tíz cikket. Természet alatt nemcsak a külső természetet érthetjük, hanem a belső természetet is – ugye neked is megvan a magad természete, meg az embernek is van természete, de neked személy szerint magadnak is van saját természeted, ami a lényeged, aminek meg kell felelned. Én arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy ez igenis valódi feladat. Ez olyan gondolkodást követel, ami nem azt mondja, hogy az anyagnak, az élettelenségnek felelj meg, hanem a saját természetednek, a saját lényegednek. Föl kell ismerned a saját lényegedet, a saját természetedet, hogy meg tudj neki felelni. Ez a természet, ami bent van – a te természeted, az én természetem, a mi természetünk –, rokon azzal, ami az egész világban élő természet. Vagyis ez egy kozmikus teremtő erőnek a része, ami természeti erő. Ezért ez a természeti erő tulajdonképpen általánosabb, egyetemesebb, mert nemcsak az anyagi világra terjed ki, hanem ez az anyagi világot irányító, létrehozó, mozgásban tartó, az anyagi világ mozgásait irányító, a világfolyamat fő irányát meghatározó szellemi természetű világszervező erő. Ez a természet. A természeti erő a világ belső természetének megfelelő irányba állítja a világ folyamatainak alakulását. Tehát természet alatt nemcsak a megvalósult világot értem, hanem azt az erőt is, ami az egészet létrehozta, irányítja, szervezi, fönntartja és élteti.

Ehhez képest az anyagi világ csak egy héj; az a pillanat, amikor éppen megvalósul valami anyagi formában. De ami azelőtt volt, az egy végtelen szellemi test, aminek csak egy szelete az a pillanat, amit mi anyaginak fogunk fel – mintha egy vakuval megvilágítanánk. Az a szék, ami egy pillanattal előbb volt, már a szellemi világhoz tartozik. Én azt gondolom, hogy az ugyanolyan valóságos, attól függetlenül, hogy most már megint nincs jelen, mert most egy következő szék van jelen. Ezt az egész világfolyamatot kell látnunk ahhoz, hogy megértsük a helyünket a világban. Tájékozódnunk kell, hogy mi lesz velünk, mi lesz velünk egy év múlva, tíz év múlva… nekünk ezt kell meglátni, nem pedig azt, hogy kérem, a szék itt van. Az anyagi szemlélet azt mondja: “itt van a szék, itt van…” Na és? Mi lesz velem? Mi lesz a sorsom? Nem arra születtünk, hogy itt legyünk, és kész, hanem hogy meglássuk, hogy hova megy az egész. Tehát itt a világfolyamatot kell meglátni, az életfolyamatot kell meglátni. Erre irányul a természetes életfeladatunk, az élethelyzetünk. Tehát azt gondolom, hogy a legátfogóbb fogalom nem is annyira a Világegyetem, hanem a természet fogalma; mert a természetben – magában a szóban is – benne van, hogy teremtő erő, a teremtő erő és a teremtett egysége. Ezért ezt még átfogóbbnak, egyetemesebbnek látom. A végső pólus, úgy gondolom, a természet.

Innen lehet aztán eljutni az emberig, és odáig, hogy ha ilyen a természet, ha a természet egy ilyen teremtő és megvalósító erő, akkor énbennem él-e teremtő erő, és mit kell megvalósítsak ahhoz, hogy a belső természetemnek megfeleljek. Tehát ez már más válaszokat ad az életre, nem azt, amit a materialista világnézet. Ez meg persze azt jelenti, hogy azokat a hangsúlyokat, azokat az erőforrásokat, azokat az érzésbeli energiákat, amiket átadtunk az anyagnak, azzal, hogy “Ó, anyag! Te vagy csak egyedül abszolút, más nincs!” – ezzel egy csomó érzelmi erőt, energiát, erőforrást átadtunk a szék abszolutizmusának, és közben pedig elvettük ezeket az energiákat a saját érzéseinktől. “Az érzéseinkre nem érdemes odafigyelni; azoknak nincs olyan abszolút valóságuk, illékonyak, múlékonyak, megbízhatatlanok, csalókák, ráadásul még az értelmünknek is ellentmondanak, ahonnan szintén le kell venni az energiákat…” Belső világunk energiái úgy lennének csoportosítva – amennyiben ez a manipuláció tökéletes lenne –, hogy száz százalékig ott van minden anyagi mellett az összes érzelmi súlyunk és indulatunk, és mindenféle fontosságot és jelentőséget annak tulajdonítunk, ugyanakkor semmiféle fontosságot és jelentőséget, érzelmi, észbeli, értelmi energiát nem tulajdonítunk az érzéseinknek és az értelmünknek, hanem átadjuk ezt a lehetőséget a széknek. Cselekedjen a szék! Az úgyse tud, ugye, mi pedig kivonulunk… Fordítva! A szék ne terrorizáljon bennünket, a lelkivilágunkat! Föl kell fogni, hogy a belső érzéseink legalább olyan valóságosak, ugyanolyan abszolútak, tulajdonképpen ugyanolyan jelentőségűek, sőt, még jelentőségteljesebbek a számunkra! És a valódi életünkben, valóságos helyzetünkben azok az igazán valóságos kérdések, amik ezeknek adnak több érzelmi és érzésbeli súlyt, jelentőséget és érzelmi töltést. Ezeknek kell elfogadni a valóságát, nem pedig ennek a múlékony és illékony széknek, hiszen az előző pillanatban itt lévő szék már itt sincs.

Mondom, ha valakit érdekel, ez a cikk fönn van a világhálón is, és meg lehet venni az újságosnál is, tehát azért nem akarom felolvasni az egészet úgy, ahogy van, hanem megpróbálom csak a fő vonalát követni. Szóval akkor a Világegyetemről tulajdonképpen olyan képet lehet alkotni, hogy nemcsak az anyagi létezők tartoznak hozzá, hanem a szellemi létezők is, tehát az életerő is. Fontos, hogy ez utóbbiról konkrétabb képet adjunk, és ne legyen olyan megfoghatatlan és ködös, hogy ott van valami teremtő erő, akkor ez biztos valami misztikus izé. Az életerő vizsgálatával külön lehet foglalkozni, szintén tudományos kérdés; a tudománynak az lenne a feladata, hogy világosan, mindenki számára érthetően megfogalmazza a válaszokat ezekre a kérdésekre. Ezekre lehet közérthető válaszokat adni, amire én tettem is egy-két kísérletet, és ezek szerepelnek is a publikációim között. Az élet alaptermészetével lehet érdemben foglalkozni, ha az ember választ akar kapni arra, hogy miféle természetű az élet. Ez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az életünket megfelelően tudjuk irányítani és alakítani.

Tehát a Világegyetem természetéről azt a képet alkotom, hogy nem egy megfoghatatlan teremtő erőről van szó, hanem olyan erőről, ami egyrészt életerő – az élet természete pedig vizsgálható. Például Bauer Ervin az Elméleti biológia című könyvében meghatározta az élet irányító alapelvét, ami kimondja, hogy az adott viszonyok között az élőlény mindig ellenkező irányba indítja a belső folyamatait, mint amit egyébként egy élettelen rendszer hozna létre. Tehát ha élettelenek lennénk, akkor visszaesnénk a fizikai egyensúlyba, ami tulajdonképpen a halál állapota. Ehhez képest az élő rendszer arra törekszik, hogy fönntartsa a távolságát a haláltól és a pusztulástól. Eredetileg az volt a természetes törekvésünk, hogy minél messzebb kerüljünk a pusztulástól; aztán a világ mégis sok szinten a pusztulás irányába fejlődött. A belső természeti életerőnk azonban arra szólít fel, hogy ne hagyjuk magunkat, hanem próbáljuk magunkat minél távolabb hozni a pusztulástól és a halál állapotától, minél több vitalitással, minél nagyobb öntevékenységgel próbáljunk rendelkezni az életünk egésze fölött. Itt már a biológia sem annyira anyagi, mint amilyennek megpróbálják beállítani. A biológiában is ott van egy szellemiség, egy bizonyos értelem, amit a természet magában hordoz. A Világegyetem teremtő erejében ott van a kozmikus életerő, ami tudományosan vizsgálható, például Bauer Ervin munkáiban, de én is írtam erről öt-tíz tanulmányt.

Az életerő mellett ott van még egy tudati erő, ami szintén nem egy megfoghatatlan, ködös maszlag, amin hiába nyámmog tíz- vagy százmillió ember évezredeken keresztül, nem jut egyről a kettőre. Igenis lehetne egyről a kettőre jutni, ha tényleg száz vagy ezer ember foglalkozna vele egy-két évet, vagy többet, de az emberiség, úgy tűnik, nem ezt az utat választotta. A tudati erő is vizsgálható, csak tegyük föl a kérdést, hogy miféle természetű, hogyan működik, miféle lehetőséget ad arra, hogy kibontakozzunk, vagy hogy kibontakozzon saját természete, belső lényege. Az öntudat ugyanígy vizsgálható.

Úgy gondolom tehát, hogy a Világegyetem lényege négy szinten világítható meg. Van a kozmikus létezés szintje, aminek az anyagi burka mögött is ott van egy szellemi világfolyamat, és ebben, a csillagok ragyogó fénye mögött ott látjuk egy másik szinten a kozmikus életerőt, amögött ott van a kozmikus tudat, tudati erő, és amögött ott van a kozmikus öntudati erő. Ez a négy szint alkotja szemléletesen a világ négyfajta lényegét, amik természetesen egy egységet alkotnak. Ahogy a belső világunk szintén többszintű – a sejtések, az érzések, a képzelet és a szavakba foglalható gondolkodás szintjein –, de egy egységet alkot, ugyanígy a Világegyetem is egy egységet alkot. Ilyen képet lehet alkotni a Világegyetemről.

Ez a kép eltér a közmegegyezéstől. Egyébként mindenkinek lehetne ajánlani, és én ajánlom is, hogy ha alapfogalmakat vagy fontos fogalmakat akar tisztázni, érdemes föllapoznia az értelmező szótárt. Ez egy módszertani segítség mindenkinek: ha valami érdekel benneteket, nézzétek meg. Például a Világegyetemről azt írja az értelmező szótár, hogy az anyagi létezők összessége. Úgy tűnik, eredetileg ez egy pártsemleges fogalom lenne, de úgy látszik, hogy nem élte túl az utóbbi évszázadok csatározásait: határozottan, elkötelezetten materialista képet lehet csak alkotni róla az értelmező szótárban. Egy egészséges, korszerű ember, ha nem akar ellenkezésbe kerülni a XX. század végén és XXI. század elején világszerte írt értelmező szótárakkal, akkor kénytelen materialista nézeteket vallani. Lehet látni, hogy még ezt a fogalmat is meghamisították, kifordították, teljesen ellenkező értelműre fordították, mint amilyen valójában. Itt négy szellemi természetű végső elvről van szó, nem pedig egy sterilizált, élettelen, embertelen, természetellenes fogalomról, mint az anyagi létezés.

Tehát a Világegyetem lényegéről alkotható egy kép, amiben jó lenne közmegegyezésre jutnunk. Én azt a képet alkotom, hogy egy olyan négyszintű, négylényegű világ vagy természet, ami valójában egy egységet alkot; mindegyik lényege természeti szellemiséggel rendelkezik, és értelemmel rendelkezik, aminek feladata van a világon. Azt javaslom, mindenki gondolkozzon el erről, és nem ártana, ha írásban összehoznánk, és kiraknánk a faliújságunkra, hogy ki mit gondol a világ fogalmáról, hogyan tisztázható, és aztán kialakítanánk egy olyan közmegegyezést, amiben akár több lehetőséget is megtarthatunk, mert nem az a lényeg, hogy száz százalékig kikössünk valamilyen dogma-szerű tannál, hanem az a lényeg, hogy megvilágítsuk és megértsük. Nekem sem az a fontos, hogy most én elfogadtassam a nézeteimet, hanem hogy én is megértsem azt, hogy valójában mit gondolhatok. Én is tanulhatok abból, amit bárki mond. Az a legfontosabb, hogy az ember lássa, hogy megértheti azt, amire szüksége van.

Az élet lényegéről szintén alkottam egy képet, amiben nem a tehetetlen sodródás a meghatározó, hanem fordítva, az önálló öntevékenység, az önrendelkezésnek a legteljesebb, legvitálisabb, legélettelibb foka. Ez egy valódi, feltétlen létező, ami erőteljesebb és fontosabb, mint a szék léte, amit a fejünkbe sulykoltak. A kozmikus életerő valójában segítséget jelent nekünk minden pillanatban, de az életünk hosszútávú alakításában is. Az életerő összefügg a többi vele összefüggő tudati erővel. Létezik egyfajta tudati erő, ami tulajdonképpen kíváncsiság. Nézzük meg, ahogy egy róka játszik!… Azt hiszem, a mai világban már annyira eltávolodtunk a természettől, annyira kiirtottuk a rókákat, hogy erre már nem sok módunk van, de azért bizonyos módon kapcsolatba lehet kerülni a rókákkal.

Én úgy kerültem velük kapcsolatba, hogy az Interpress Magazinban olvastam a rókák játékairól egy nagyon érdekes cikket, amiben leírják, hogy a rókák szoktak játszani. Összegyűlnek mondjuk harmincan (bár általában is közösségi életet élnek), és az egyik róka hirtelen megmerevíti magát, és úgy marad egy-két percig. Ebből tudják a többiek, hogy elkövetkezett az ünnep ideje – nemsokára ünnepelni fogunk, sőt, már el is kezdődött az ünnep. Miután már mindenki észrevette, hogy az egyik róka megmerevedett, haptákba vágta magát, utána egyszer csak uccu neki, elkezdenek rohanni, föl az egyik közel eső dombtetőre, ahol körbe-körbe szaladgálnak, majd pedig lerohannak a völgybe, és ott a következő műveletbe fognak: elkezdik egymást átugrálni. Minél többször minél több rókát kell minél magasabban átugrani. Ez a tevékenység folyik lázas igyekezettel; közben vannak olyanok, akik megpróbálnak a saját tengelyük körül minél gyorsabban pörögni, a saját farkukat elkapni, páros lábbal ugrálni minél magasabbra, és egyéb játékos tevékenységeket folytatnak, olyan tevékenységeket, amik szerintem fölpezsdítik a vérkeringést, jókedvet okoznak és általános örömre és elragadtatásra teremtenek módot. Egyébként szerintem a következő alkalommal mi is elkezdhetnénk így az összejövetelt… közben hangokat is adhatunk ki… biztos, hogy átalakulna, és érezhetnénk azt, hogy a rókák világa közeledik a világunk felé, és nem járnánk vele rosszul. Nem kell annyira lenézni ezeket a rókákat, hogy milyen alantas lények… azért bizonyos dolgokat igenis lehet tőlük tanulni. Lényeg az, hogy aztán nagyon sok állomása van a rókák játékának, én csak hüledeztem, hogy ezek tényleg ilyeneket tudnak, hát ez fantasztikus… Ugyanis miután a közösségi ünneplés a tetőfokára ért, hirtelen elkezdenek megvizsgálni dolgokat. Tehát van olyan, hogy egy róka ráveti magát egy fadarabra, és elkezdi nagyon alaposan megvizsgálni, és tényleg nagyon hosszan és tüzetesen tanulmányozgatja, mintha valami különleges érdeklődés támadt volna benne. Szóval olyan furcsa dolgok történnek, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Megvan a cikk, le van fénymásolva, akár el is hozhatom, körbeadhatom.

Na, tehát úgy jutottam idáig, hogy az életerő nemcsak biológiai. Ezt a biológiát is úgy le szokták kezelni – korszerű szóval lefikázni, ugye –, hogy a biológia, hát az teljesen vak, közömbös; a biológiai erőket hagyjuk, semmi közük nincs semmiféle értelmes dologhoz… Pedig nem olyan vak… azoknál az embereknél, akik lefikázzák a rókák életét, sokkal emberibb, sokkal különb és sokkal nemesebb az a biológiai erő, ami például a rókákban él, nem is szólva a békákról, akik külön megérdemelnének egy félórás beszélgetést… Tehát ebben az úgynevezett biológiai erőben ott munkál egy tudati erő is, ami már értelemmel rendelkezik – mint ahogy az anyagban is ott munkál, csak ezt a materialisták nem veszik észre vagy letagadják. Ezt a tudati erőt már kíváncsiságnak lehet hívni. Az emberben élő kíváncsiság is természetes erő, abban is a természetes életerő áll a mi oldalunkra, és segít bennünket abban, hogy figyeljünk már oda, hogy úgy tudjunk együtt élni a saját belső lényegünkkel, hogy meghalljuk a szavát, hogy mit akar. Ennek a szavát meghallani és aszerint viselkedni tán a legkönnyebb dolog, mert erre születtünk, az összes képességünk ezt szolgálja természet szerint. Csak hát ettől próbálnak eltávolítani bennünket, és úgy föltüntetni a dolgot, hogy “Milyen rendkívül nehéz lenne az, hogy ti boldogok legyetek! Hát az lehetetlen! Hát senki sem boldog, még akinek pénze van, az sem boldog… Úgy lehet elérni a boldogságot, ha az ember vásárolni megy mondjuk a Mammutba, és akkor egy múlékony boldogságot kaphat…”

A szellemi kíváncsiság is közvetlenül összefügg a biológiai erőkkel, és ez egy tudati erő, ami a Világegyetemben jelen van, és a személyes életünkben is jelen van. Igenis nem lényegtelen, ha képet alkotunk ezekről a világerőkről, mert láthatjuk, megbecsülhetjük a bennünk élő természeti erők igazi arcát, és az értelmét is fölfedezhetjük, hogy milyen indíttatások élnek bennünk. Jó lenne, ha az ember fölfedezné a benne élő igazi, valódi, természetes indíttatásokat, és akkor tulajdonképpen legyőzhetné azokat a fagyos viszonyokat, amik a mai társadalomban rátelepednek, és amik elidegenítik. Állítólag az emberek több mint nyolcvan százalékára jellemző az elidegenedés – aztán hogy ez a nyolcvan százalék száz százalékig el van idegenedve vagy csak kilencven százalékig, ezek különböző kérdések, biztos megvannak ezekre a megfelelő orvosi és egyéb látleletek… De milyen lenne, ha nem lennénk elidegenedve? Ki akar bennünket a saját életünktől elidegeníteni, és milyen jogon?! Milyen jogon tagadja meg tőlünk valaki azt, hogy nekünk jogunk legyen ahhoz, hogy otthonosan érezzük magunkat a bőrünkben és a világban? Ez természetadta jogunk! Miért, hogyan fordulhatott elő, hogy ezt a természetadta jogunkat elvitatja tőlünk a mai társadalom közvetett eszközökkel? Húzogatják előttünk a drótokat, és nem jövünk rá, hogy mi történik, és azon vesszük észre magunkat, hogy el vagyunk idegenedve. A fene egye meg, ez nem jó így – addig kell gondolkodni, amíg az ember rájön arra, hogy mi történik itt, és hogyan találhatjuk meg a saját természetes viselkedésünket.

A Világegyetemről ugye alkottam egy képet, ezt a négyszintű világ-elképzelést, ebben ott van az élet, amiről tudjuk, hogy öntevékeny, önkezdeményező. Tehát az ember esetében kezdeményező, az életével rendelkező élőlényről van szó. Azt mondják a tudósok, hogy spontán. Kerülgetik a forró kását, mert itt önállóról van szó – önállóról, de ők ezt próbálják inkább csak spontánnak föltüntetni. Valami véletlen kis fluktuáció, valami kis ingadozás, valami színtelen, szagtalan, se íze, se bűze lökés jött belülről… impulzus, ugye, ezt szokták mondani. Nem, mondjuk ki magyarul: önálló indíttatás! Mennyire másképp hangzik, hogy önálló indíttatás, mint az, hogy spontán impulzus… Önálló indíttatás, emberek, amivel rendelkezni lehet, amivel arra szólít fel bennünket a természet, hogy rendelkezzünk már a saját életünkkel, úgy, ahogy nekünk azzal eredetileg rendelkeznünk kellett volna! A növény- és állatvilágot is tulajdonképpen olyan értő fülekkel, értő szemekkel és lelki érzékelőkkel kellene figyelnünk, hogy ráérezzünk ennek a világnak a szépségére és a csodálatos kiteljesedésre irányuló vágyára. Hiszen az állatok nem buktak el, nincsenek úgy halálra ítélve, ahogy az ember még elevenen halálra van ítélve! Ők csak a haláluk és a kiirtásuk során kerülnek föl a halálraítéltek listájára, de mi már elevenen fönn vagyunk rajta, tíz, tizenöt, tizennyolc évesen már pusztítják a lelkünket! Így aztán valamiféle képet kell alkotnunk az életről is, az élet alaptermészetéről, és az életnek erről a természeti felszólító módjáról, ami életre szólít föl bennünket. Nem szabad elfelejteni, hogy az élet nem olyasvalami, amit ki kell kerülni – hanem élni kell az életünket! Ebben van egy nagyon erős természeti parancsszó, hogy az életünket élni kell, és meg kell találni az igazi életünket. Ott van az életerő, ami egy elemi erő. Nekünk elemi erővel kéne élnünk az életünket!

Most áttérek a Világegyetemről és a természetről az életen túl arra, hogy az emberiségnek mi lenne a létfeladata, vagy miben állhatott a létfeladata. Ezt igazából megérteni csak öntevékenységgel, önálló gondolkodással lehet; én is így jutottam el idáig, úgy látszik, hogy aközé a talán kevés számú ember közé tartozom, akiben él az érdeklődés, még a mai világban is, megtudni, hogy a természet mit akarhatott, hogyan juthatott odáig, hogy létrehozta az embert, ezt a kettős arcú lényt, aki a természet és a Világegyetem szörnyetege – de nem természet szerint, csak az ember tette ezzé, hiszen ugye nem volt az ember mindig a világ szörnyetege, hanem egy más lény volt, más arcú, érző lélek volt, olyan érző és értelmes lény, akit valamiféle pótolhatatlan feladat megoldására hozott létre a természet. Nem véletlenül született az ember a világra, hanem a természet szervezőerői valamilyen céllal, valamiféle rendeltetéssel ruházták föl. Azért jött létre az öntudattal rendelkező ember, hogy a természet kiteljesedésében bizonyos feladatok megoldásra kerüljenek. Ez azt jelenti, hogy az emberiség rendeltetését nem ott kell keresni, hogy mondjuk fölépítsünk huszonkilenc tévéből egy nagy tévé-hegyet, hanem a természettel való összeköttetésünket, a természet átfogóbb rendjéhez, átfogóbb mibenlétéhez való kapcsolódásunkat kell szemügyre venni, és akkor tudjuk csak megérteni, hogy mit kell tennünk mint embereknek, mint általános biológiai, emberi lényeknek. Az emberiségnek össze kéne fognia, mert mindannyiunk életében közös feladat, hogy emberként tudjunk viselkedni, és a természet lényegét, a természet emberi lényegét ki tudjuk teljesíteni.

Tehát a természet lényegéről olyan képet kéne alkotni, amiben világosan lehetne látni, hogy az ember mivel tud hozzájárulni a természet kiteljesedéséhez. Ebben, azt hiszem, természetszerű arra gondolni, hogy az embernek a természet vizsgálata, a természetre való odafigyelés a dolga. Nemcsak az élővilágra való odafigyelés, hanem a csillagvilágra is; a természetet átható rend értelmének keresése, hogy abban milyen szellemiség fejeződik ki, és ahhoz hogyan lehet hozzájárulni; vagyis hogy nemcsak anyagilag, hanem gondolatokkal, érzésben, lélekben és a lelkivilágunk legszentebb meggyőződéseiben is hogyan tudunk építően hozzáállni a Világegyetem többlényegű természetének továbbépítéséhez. Azt hiszem, itt óriási feladatok várnának az emberiségre, ha nem lenne gúzsba kötve és teljesen vakon egy teljesen másik, hamis irányba fordítva; olyan húsbavágó kérdések közé vettetve, amik égetőek és halasztást nem tűrnek, de más természetűek: nem ezek a hosszútávú természeti célok, hanem a puszta életben maradás, a sorsunk legelemibb kérdése, hogy mi lesz holnap.

Az emberiség rendeltetésével kapcsolatban látnunk kell, hogy az a természethez való kapcsolódást jelentette. Csillagvárták, angyalszérű – ezek a szavak talán őrzik azt a kultúrát, ami még nem a politikára helyezte a hangsúlyt, és arra, hogy hogyan szorít ki minél kevesebb ember minél többet a társadalomból. Nem ilyen világban éltünk, hanem olyanban, ahol a társadalmat még az járta át, hogy az angyalszérűt építettük, és figyeltük, hogy mi történik a természetben; a természet akaratát és szellemiségét lestük a tájban és a csillagvilágban. Az érzéseinket, a régi néphagyományokat, a régi világban megvalósuló belső érzékelés saját törvényeit, a kisgyerekek (akik még kevésbé manipuláltak) érzésvilágának saját természeti törvényeit kell megfigyelnünk ahhoz, hogy megérthessük, az embernek mi volt az emberi feladata.

Ebben az írásomban persze mindig előveszem az értelmező szótárt; itt például megnézem, hogy mit ír az emberről. Nézzük meg most mi is, hogy a Magyar Nyelv Értelmező Szótára mit ír az ember fogalmáról “I. A többi élőlény közül képességeivel kiemelkedő, környezetét tudatosan alakító lény mint faj […]. I./1. A legmagasabb rendű élőlény, aki fejlett testi, értelmi, erkölcsi tulajdonságaival […] kiemelkedik az állatvilágból.” Hát valóban rendkívül fejlett… figyeljük meg: elsősorban testi, másodsorban értelmi, harmadsorban erkölcsi tulajdonságaival emelkedik ki; az állatvilág pedig ott marad lent, mélyen, a világszörnyeteg meg ragyogóan mosolyog, kéri a fotót, hogy ő a legkülönb élőlény. Aztán van olyan jelentés is, ami megtűrt, hátrébb kell sorolni, például: “II./5. [(csak középfokban és felsőfokban)] Valamely közösségben megbecsült személy.” Hát egy jóérzésű materialista erre azt mondja, hogy fúj, ilyet is megtart ez a szótár, hát ez nem illik bele… Én azonban ezt kiemelném, mert azt mondom, hogy ez összefügg azzal, hogy a közösségi természetünkben a közösségnek olyan összetartása volt, amiben értékelni tudta azt, hogy fontos ezeket az ilyen meg olyan embereket megbecsülni, mert a közösségnek jobb lesz ezáltal. “III. […] valamely […] közösséget […] alkotó egyed […].” “IV./2. [(átvitt értelmű, választékos kifejezés)] Valamely eszmének, irányzatnak, ügynek híve, követője, harcosa, apostola.” Vagyis, ha ezt át akarom fogalmazni: valaki attól ember, hogy valamilyen eszmét követ, ennek a harcosa, apostola. Valamikor, úgy látszik, ilyen vélemény is volt, hogy az ember ettől ember.

Hát, sok mindent lehet erről mondani, de nem árt, ha látjuk, hogy mennyire ellentmondásos az ember fogalma. Vessük ezt össze azzal, amit az én megítélésem szerint a természeti helyzet diktál, az a logika, hogy az embert a természet hozta létre, tehát a természetnek szüksége volt az emberre, tehát az embernek a természet értelmét kell keresnie és kiteljesítenie. Ez mind nem szerepel itt. Most menjünk át a világfolyamat másik pólusához, a mai világ individualista szemléletében egyedül üdvözítőnek kikiáltott individualista egyénhez. Még útközben találkozunk egy olyan fogalommal, amit a mai társadalom tűzzel-vassal irtani próbál: ez a nemzet eszméje, vagyis esetünkben a magyarság. Nézzük meg, mit ír a magyarság fogalmáról a Magyar Nyelv Értelmező Szótára. Azt már láttuk, hogy a Világegyetem fogalmába becsúszott egy lényegi csúsztatás, aztán az ember fogalmánál is láttuk, hogy milyen megtűrve, oldalágon került be az, hogy azért valamiféle eszmeiséggel rendelkezik az ember, meg hogy közösségi lény, de hát ez nem merítette ki az ember lényegét, sőt messze elkerülte. A magyarság a legveszélyesebbnek ígérkező fogalom, mert itt az értelmező szótár manipulációs foka már szinte száz százalékos tökéletességre emelkedik; ez már maga az esszenciája annak, ahogy az értelmező szótárt meghamisító törekvések érvényre jutottak.

A “magyar” címszó alatt az értelmező szótár a következőket állítja. “I./1. A magyarok: tömegében Magyarország területén, kisebb-nagyobb csoportjaiban pedig Magyarországgal határos államok területén élő, finnugor eredetű nyelvet beszélő nép.” Fölteszi mondjuk egy tizennégy éves gyerek a kérdést: “Te, apukám, mondd csak, miért is fontos magyarnak lenni?” “Hát ide figyelj, fiacskám, várjál, megnézem az értelmező szótárban, mi is az, hogy magyar, mert nekem fogalmam sincs, mert a társadalomban nem tanultam meg… hát igen, azt mondja, tömegében Magyarország területén élnek…” “De apukám, hát én amúgy is itt élek Magyarország területén, most akkor legyek magyar, vagy ne?… Hát amúgy is itt élek, akkor nekem semmi teendőm nincs ezen a téren?” “Várjál, azt mondja: kisebb-nagyobb csoportjaikban pedig Magyarországgal határos államok területén élnek…” “Na és, hát ehhez semmi közöm.” “Tovább is van: finnugor eredetű nyelvet beszélő nép.” “A fene egye meg, hát én nem fogok egy más eredetű, nem magyar eredetű nyelvet beszélni! Ha a saját nyelvem eleve nem saját, hanem más eredetű, akkor én nem tudok önmagammal azonos lenni! Ha az anyukám nem anyukám-természetű, hanem mondjuk szomszédnéni-eredetű anyukám van, ugye, hát akkor szeretem a szomszéd nénit, odamegyek hozzá, te, figyelj, én azt olvastam anyukámról, hogy szomszédnéni-eredetű, hát figyelj, téged szeretlek!… A magyar nyelvet szeressem, mikor az finnugor eredetű? Hát bolond vagyok? Ha a magyar nyelv finnugor eredetű, és tényleg azt akarom szeretni, akkor megyek és szeretem a finnugor nyelvet, nem? Szeretem a finn nyelvet, az ugor nyelvet… A magyar meg csak egy származék, módosult, elvesztette az eredeti lényegét, aztán ilyen lényegtelen nyelvvé alakult… Nem helyes, szeressük a lényeget, tehát akkor a finnt meg az ugort…”

A Világegyetem fogalmában két szóban jelentkezett a manipuláció, itt viszont már, úgy látszik, teljes a meghasonlás. Nem attól magyar a magyar, hogy tömegében Magyarország területén él… Ez is milyen kedves, pozitív szó, ugye, az embernek meghasad a szíve, hogy “tömegében”… Fú, hát én tömegemben itt élek, fú, de jó, milyen szép érzés, hogy egy nagy arctalan tömeget lehet alkotni! Hát nem, ez nem egy felemelő látvány, az emberben munkál az, hogy a fene akar egy tömegben élni, hát én majd mindjárt jól elidegenedek ettől a magyarságtudattól, hát az értelmező szótár azt mondja, hogy ez egy tömeg… a múltkor is ráléptek a lábamra a tömegben, hát nem akarok én itt ezekkel közösködni. Aztán a másik meg az, hogy a magyar nem finnugor eredetű nyelv, hanem ezzel szemben tegyük föl, hogy magyar eredetű nyelvet beszélünk.

Aztán mit jelent még a magyar? “I./3. […] E néphez tartozó egyszerű parasztember.” “I./4. E nép nyelve.” Viszont ha pontosabban megfogalmazva arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi adja a “magyar” fogalom sajátos jelentését, vagyis arra, hogy mitől magyar a magyar, akkor itt a magyarság tartalmi ismertetőjegyeit kéne megismerni. A “magyar” szónál erre nem kaptunk választ. Lapozgassuk tovább az értelmező szótárt! “I./5. Az, ami e népnél szokásos; rá jellemző […].” Igen, hát erre vagyunk kíváncsiak, hogy miért fontos magyarnak lenni. Itt szerepel példaként az, hogy “Lassú magyar”, amiben nyilván egy magyar táncról van szó: “Erővel és könnyűséggel járta el a táncosnőjével magyarját [Vörösmarty].” Érdekes, hogy ezek szerint a magyarság meg a tánc valahogy összefügg, meg az is, hogy erővel és könnyűséggel járja el – hát ezek már szimpatikus dolgok. Aztán a II./3. alatt: “magyar sógorság: nagyon távoli, szinte már ki sem mutatható rokonság.” Tehát olyan sógorság, ami nem tartja mindennap a kapcsolatot, de még mindig számon tartja; olyasmi, ami kiterjed, átfogó. Hát ezt én sem tudtam; ilyen volt a magyar sógorság? Ma már, ugye, nem ilyennek tűnik. “II./7. [(ritka)] Igaz, nyílt, derék <megnyilatkozás>. Ez már egyenes ~ beszéd.” Tehát az a magyaros megnyilatkozás, amikor valaki igaz módon, nyíltan, derekan elmondja, ami nyomja a bögyét; amúgy magyarosan megmondja. Érdekes: a magyar népnek van egy ilyen jellemzője? Hogy attól magyar a magyar, hogy nyíltan és egyenesen megmondja? Hát ez tényleg érdekes. Aztán van ilyen szólás, hogy “vakulj magyar: ; ld. még igazság.” Én meg hallottam ilyesmit, hogy “vakulj, világ, ne láss, szem” – ez a szemfényvesztés, ugye, port hintenek valakinek a szemébe, hogy ne lássa, miről van szó. Hogy ne lássa az igazságot – vakulj magyar… Mintha az igazság és a magyarság összefüggne! Hát ez érdekesen hangzik.

Nyomozás közben szisztematikusan, vagyis magyarul: kitartóan, rendszeresen, alaposan, olyan kíváncsisággal, ami nem adja föl könnyen a küzdelmet, eljutottam addig, hogy “magyarán”. Ennek tudjátok, mi a jelentése? Én is nagyon meglepődtem… “1. Félreérthetetlen világossággal, nyíltsággal, kertelés nélkül; nyíltan, érthetően.” Magyarán nyilatkozik meg, vagyis: félreérthetetlen világossággal, nyíltsággal, kertelés nélkül, nyíltan, érthetően adja tudomásunkra, hogy miről van szó, mi az ábra. “2. [(régies, irodalmi szóhasználat)] Magyar módra […]. Vesszen el, aki Egert magyarán nem védi halálig. [Vörösmarty].” Vagyis a “magyarán” azt jelenti, hogy tetőtől talpig, szívvel-lélekkel, félreérthetetlen világossággal. Ez egy olyan magyarságkép, amivel, azt gondolom, a valóság belekerült még az értelmező szótárba is. Ha ezt valaki elmondja a tízéves gyerekének, hogy figyelj, magyarnak lenni azt is jelenti, hogy él benned az a vágy, hogy félreérthetetlen nyíltsággal meg tudd fogalmazni és meg tudd mondani, amit érzel és gondolsz, és ami fontos számodra, és szívvel-lélekkel ki tudj állni mellette – az már igen. Lehet, hogy nem tévedünk nagyot, hanem ennek tényleg van valami köze a magyarsághoz.

De hogy lehet az, hogy a magyar mint nép szövetségben áll az igazsággal? Talán a rendeltetésében ez egy megkülönböztető jellemző? Talán más nép nem áll olyan közvetlen kapcsolatban az igazsággal? Lehet ezt mondani? Vagy minden nép ugyanannyira kapcsolatban áll az igazsággal? Ezek nehéz és rázós kérdések. Mindenesetre van Berzsenyinek egy verse, ami az egyes nemzetek jellemző táncait írja le, hogy hogyan táncol egy francia, egy német; és a piruettől kezdve mondjuk a német társastáncokon át eljut odáig, hogy milyen a magyar táncos. Táncolja a német meg a francia táncot, amit ugye besulykolnak neki, de amikor aztán elkapja az érzés, akkor otthagyja a társát, és elkezd dübögni meg rázkódni, kiáll, így megfeszül, és mintha a világ egészével táncolna… És akkor érdekes módon úgy táncol, hogy az nem olyan illedelmes tánciskolai szabályok szerint megy, mint a többi nép tánca, hanem ez olyan tánc, amire azt mondja Berzsenyi: “Titkos törvényeit szabály nem szedi rendbe, / Csak maga szab törvényt s lelkesedése határt.” Az égig csap föl a magyar táncos lelkesedése, és amikor igazán elkezd táncolni, magyar táncot kezd járni, akkor már nem a mozdulatait látod, hanem azt a szellemiséget, azt a törvényt, amit kifejez – az az érzés ragad meg, az a másik világ, ami elragadja a táncost, amit átél. Miközben égnek áll a haja, nem azt követed, hogy most a lábát erre mozgatta délkeleti irányba, és utána pedig a sarka fölfelé kunkorodott, hanem azt látod, azt követed a figyelmeddel, hogy mi az értelme, mit közvetít, miféle érzéshullámzást, az érzésnek milyen szilajságát és emelkedését. Ilyen kifejezőerőt tud közvetíteni a teljesen szabad mozgással, amikor közvetlenül azonosul egy szellemi kifejezőerővel a magyar tánc járása közben.

Mindez viszont azt mutatja, hogy akkor van valami, ami fontos a magyarságban. A magyar tehát attól magyar – a magyar sógorság szerint –, hogy közösségi, családi összetartása rendkívül átfogó, messze kiterjedő; a magyar viselkedés, megnyilatkozás attól magyar, hogy igaz, nyílt, derék, egyenes, vagyis teljes valójában azonos a valósággal; a magyaros viselkedésmód, a magyarán megadott mód, a félreérthetetlenül világos, nyílt, kertelés nélküli, érthető viselkedés… Szembetűnő, hogy ezek az ismertetőjegyek mintha még egymással is összefüggenének; nem az a helyzet, hogy az egyik esetben a magyarost mondjuk arra használjuk, hogy igaz, a másik esetben meg arra, hogy nem igaz, vagy valami egész másra… Nagyon sokféle jelző létezik, de ezek mintha összefüggenének: a magyar sógorságnál összetartás, utána a megnyilatkozásnál igaz, nyílt, derék; a beszédnél egyenes, félreérthetetlenül világos, nyílt, érthető; utána: szívvel-lélekkel teljesen azonosuló – ezek nemcsak külön-külön érdemesek a figyelmünkre, hogy valamilyen kapcsolatban állnak a magyarsággal, hanem mintha egymással is összefüggenének, mintha mind ugyanarra a jellemző tulajdonságra utalna, ami egyszer hol abban nyilatkozik meg, hogy igaz, hol abban, hogy egyenes, hol abban, hogy szívvel-lélekkel azonosul. De ezek tulajdonképpen majdnem ugyanazt jelentik, mert ha valaki szívvel-lélekkel azonosul, akkor az igazat fogja mondani, és akkor a teljes igazságot fogja mondani, és ha a teljes igazságot mondja, az viszont félreérthetetlenül világos lesz. Szóval úgy tűnik, ezekben van valami logika, ami a magyarság fogalmát hirtelen megvilágítja és érthetővé teszi.

Ez pedig lényegében talán arra utal, hogy a magyar attól magyar, hogy képes a benne működő természeti hajtóerővel teljes világossággal, teljes mélységgel egybeforrni és azonosulni. Ezért képes a magyar észjárás, a magyar gondolkodás a teljes igazságot félreérthetetlenül megvilágítani, mert képes a lényegi felismerésre, a lényeg és a látszat megkülönböztetésére. A természeti szervezőerő, a természeti életerő elemi erejéből fakad a magyar virtus, a magyar szilajság, a magyar szabadságszeretet és a magyar életszerelem. A magyar ember tehát attól magyar, hogy képes a természet isteni, a világ szerelmét hordozó alkotóerejével egybeforrva élni és látni a világot. Úgy tűnik, ez nem egy olyan fogalom, amitől mondjuk el kéne idegenednünk; ha ettől elidegenedünk, akkor tulajdonképpen önmagunktól is elidegenedünk, és mindazoktól, akik fontosak a számunkra.

Így jutottunk el odáig, hogy a magyarság természetéről, az emberiség eredeti természetéről és eredeti rendeltetéséről, a világ lényegéről is képet tudunk alkotni, és ezek aztán egymással is összefüggnek, és segítséget adhatnak ahhoz, hogy mi a saját személyes életünkben fölfedezzük azt, hogy milyen feladatok állnak előttünk. Nemcsak az a feladat áll előttünk, hogy holnap felszálljunk a villamosra és bemenjünk dolgozni vagy az iskolába, hanem az életünk egésze fölött is áttekintést kell nyernünk, és értelmet kell adnunk az életünk egészének.

Ez az értelem akkor lesz igazi, ha összekapcsolódik azoknak az átfogóbb létköröknek a szellemi irányával, amit a magyarság, az emberiség, a növényvilág, az állatvilág, a csillagvilág és a természet szellemi iránya jelent. Azt hiszem, ezzel valódi segítő erőt kaphatunk a személyes életünk irányításához, mert ezzel egy fő irányt és egy fő talajt is kaphatunk, amit úgy vehetünk tudomásul, mint a természetes irányt, a természet irányát. Akkor pedig eldönthetjük, hogy ebbe az irányba akarunk haladni, vagy mi is abba az irányba, amibe oly sokan belekényszerülnek: a természetellenes irányba, amikor a természet leigázásáról van szó, a külső és a belső természet leigázásáról.

Úgy gondolom, talán képet adtam arról, hogy miért is fontosak ezek az alapfogalmak, és miért pont ezek az alapfogalmak fontosak. Most szerintem arra lenne szükség, hogy próbáljunk közösen kialakítani egy képet arról, hogy mik az igazán fontos világfogalmak, mik az igazán fontos alapfogalmak. Ki mit tudna javasolni, hogyan tudnánk azt elérni, hogy ezekben a kérdésekben elmondjuk a véleményünket, állást foglaljunk, és kialakíthassunk egy olyan írásos anyagot, amiről úgy érezheti mindenki, hogy az őáltala érzékelt igazság is benne van. Az még a kisebbik baj lenne, ha mondjuk valaki nem ért egyet egy-egy ember gondolataival, de azt hiszem, minden olyasmit bele kéne ölelni, amit mindenki fontosnak, igazán igaznak és lényegesnek tart. Így létrehozhatnánk egy több oldalas közös írásos anyagot, amibe beleférne mindenkinek a személyes véleménye, vagy az, amivel egyet tud érteni, de amiből nem maradna ki olyasmi, amiről mi tudjuk, hogy fontos. Jó? Ez a javaslatom. Próbáljunk egy ilyen feladatnak nekilátni, keressük meg azt, hogy hogyan tudunk egy ilyesmit megoldani.

[Itt valószínűleg van egy hozzászólás, amiből semmi nem hallatszik a kazettán.]

ATTILA: Érdekes, mert itt menet közben jutott eszembe Berzsenyinek ez a verse, de például az is motoszkál bennem mostanában, hogy lehet, hogy a következő alkalommal talán azon is gondolkodni kéne, hogy a magyar népzenéből egy-két olyan népdalt meg kéne mutatni, vagy talán elénekelni, amiben benne van az, amit a magyarság fogalmában érzékelek, az a fajta életszeretet, az a csíny, virtus, életszerelem, tűz, ami magyar jellegzetesség is – biztos, hogy más népeknél is van ilyen, de nem árt tudni, hogy nálunk is van. Van például a Parasztkantáta, most ettől függetlenül; valamikor valahol hallottam, így megy, hogy “Ü-hüdv ráád éés háá-za-ad né-pé-re, tee jó szá-án-tóó-ve-etőő…” Akkor ezt így végiggondoltam, és borsódzott a hátam, mert éppen ilyen gondolatok jártak a fejemben, hogy mi az élet lényege, mi az a virtus és a tűz, és ahhoz képest ez egy teljesen száraz, mesterkélt, lépegető dallamú valami – én nem érzem benne azt, hogy tényleg üdv lenne a háza népére, és hogy jó szántóvető… Az egész egy idegen forma, üres valami, és úgy látom, hogy ezzel szöges ellentétben áll az, ami az eredeti, amit a természet akar. És akkor mégis Parasztkantáta… Hát ez nem paraszt. Lehet, hogy nem magyar paraszt, hanem német, de én még a német parasztokról se gondolom, hogy ilyenek lennének… nem is akarom így megkülönböztetni a magyar meg a német parasztot… Bach, avagy az Értelmiségi Kantátája, annak szerintem jobban megfelelne… A Művészek Kiagyalt Kantátája… Szóval így más téren is mozognak az asszociációk, tehát nemcsak a gondolataitokat várnám, hanem bármit, ami kapcsolódik.

SZÁSZ ÉVA: Én csak azt tudom mondani, hogy súlyos, súlyos kérdések ezek, és számomra, aki most először vagyok itt, azért is izgalmasak, mert ezeken a kérdéseken hosszú évek óta töprengek, és, hogy mondjam, szaggatottan láttam csak a saját gondolatfoszlányaimat, de ilyen mértékű összefüggésekre nem jutottam. Ameddig én eljutottam, az az, hogy az ember az a lény, akinek számára az adatik meg, hogy a dolgok mögött rejlő igazságokat meglássa. Történelemtanár vagyok, ezért azt tudom mondani, hogy ha egy picit visszamegyünk az időben, akkor azt hiszem, a keleti ember filozófiája egy kicsit emberközpontúbb, a keresztény filozófia illetve a keresztény ideológia pedig szerintem az emberiségnek egy elhajlása. Ez a racionális, mindent ésszel megmagyarázó materialista gondolkodásmód valahol egy embertelen vonulatot kezdett fölvenni, talán százötven, kétszáz éve – és valahol itt kezdődött az ember elszakadása a természeti lénytől. Az ember önmaga tulajdonképpen a természet egy része, de úgy, hogy ugyanakkor a természetnek egy összefogó ereje is. Ha az ember ezt a képességet önmagában fölismeri, akkor egy fokon megérti azt, hogy mibe született bele. Ez lenne az ember alapvető lénye. Ahogy ezt nagyon okosan megfogalmaztad, Attila, van ugye egy bizonyos tudat, és annak fokozatai: megsejtek valamit, megérzek valamit, elképzelem, és azután gondolatba öntöm. Az indiai filozófia, a hinduizmus onnan indul el, hogy az ember egész életfolyamata a tökéletesedés, tehát különböző stációkon, karmákon keresztül jutok el addig, hogy megértem az egész kozmikus létezést, és ebben önmagamat tökéletesítem, illetve tulajdonképpen ennek a kölcsönhatásában tökéletesedem én, ha ezekre az alapvető dolgokra rájövök. Azt hiszem, az emberiség most olyan válság előtt áll, amiben ha nem tudja önmagát újrafelfedezni, és önmaga és a természet kapcsolatát újra megtalálni, akkor ez a léte pusztulását eredményezi. Most tartunk ott, hogy a gépek szinte már uralkodnak rajtunk, már manipulálják az érzéseinket és az egész gondolatvilágunkat – szinte már nem tudunk ezeknek a hatása alól kibújni, mert egységesen depressziót okoznak bennünk. Ilyen mértékű hatalma van a gépeknek. Ha ezzel a mesterséges világgal szemben, amit mi ezzel az úgynevezett keresztény-racionális kultúrával létrehoztunk, nem tudunk valamilyen kapcsolatba kerülni a keleti emberek természetfelfogásával, akkor ez az emberiség létezésének pusztulásához vezet. Ennyit tudok hozzátenni ehhez, de számomra ez súlyos volt, és egy olyan tömény gondolathalmazt indított el, ami az összegzés felé halad. Mostanában kezdek azzal a problémával foglalkozni, hogy a tudományok szétválásával vagy széttagozódásával teljesen áttekinthetetlen lett az az információmennyiség, amit létrehoztunk a tudomány szintjén, vagy egyáltalán gondolati szinten. Ezeknek kellene újra valamilyen összefogását megteremteni. Hazug világ az, amelyik azt tételezi föl, hogy az internet majd megoldja azokat a problémákat, amik az emberi tudás összegzésében rejlenek. Ha föl is visszük a tudásunk java részét az internetre, egyszerűen nem tudjuk már azt a rendszert kifejleszteni, amivel áttekinthetővé válik az egész ismeret- vagy tudáshalmaz. Hamis illúzióba ringatjuk magunkat, és nem tudunk belőle kibújni. Az ősnépek, például a maják Amerikában, olyan fejlett civilizációt hoztak létre, amiben nagyon sok mindent tudtak, a matematikától kezdve a csillagászatig, de valahogy – talán éppen így, mint itt most – túljutott a kultúrájuk önmagán (mint ahogy a Római Birodalomnak is), tehát túllépett azon a fokozaton, ami elviselhető volt, illetve ami továbblépésre adott volna alkalmat, és ezért pusztulnia kellett. De az még csak egy-egy területre vonatkozott a Földgolyón, most viszont ez a folyamat már az egész emberiségre vonatkozik, és ezért veszélyes. Az emberiségnek ez a létformája egy gombnyomással elpusztulhat, ezért veszélyes ez az egész.

SZABÓ ZOLI: A tudományokról jutott eszembe, hogy a tudományok területei is materialista alapon működnek, úgyhogy oda sem nagyon tudunk segítségért fordulni, onnan sem kaphatunk olyan információkat, amik emberibb élethez visznek.

ATTILA: Régebben a tudomány természettudomány volt, most pedig fizikai világnézetté vált; vagyis az élettelenség számít, más nem. Nekünk viszont nem az számít! Az életünk nem attól lesz megfelelő számunkra, hogy minél élettelenebb dolgokban képzeljük el, hanem akkor, ha meglátjuk, mitől lehetne emberi az életünk. De ezt meg lassanként már nem is látjuk! Ezért fontos, hogy ezeket átgondoljuk, és lássuk az életünk emberi feladatait, emberi jelentőségét és emberi színtereit.

ZOLI: Meg tudnánk-e fogalmazni esetleg egy olyan témát, ami most mindannyiunkat érdekel, és arról beszélgetnénk-e? Akár az emberiség fogalmához, vagy a nemzet, vagy az egyén fogalmához kapcsolódva… valamit cselekedjünk, vessünk föl valami közös témát, ami mindannyiunkat érdekel és akkor arról beszéljünk.

ATTILA: Ha bárkinek van valami javaslata, ilyen téma, akkor forduljon Zoltánhoz…

ZOLI: Szerintem az egyén szerepe is nagyon fontos, hogy mennyire vagyunk elnyomva szellemileg… vagy… nem tudom, ez a szó idevaló-e, mondtad, hogy van az érzés, és akkor utána a képzelet, és utána szavakba öntve… szerintem a képzelet is már eleve olyan veszélyes pálya, hogy mit képzelünk… tehát hogy amit érzünk, azt utána hogy képzeljük, és azt a képzetet hogy tudjuk szavakba önteni.

HOZZÁSZÓLÁS: [Nem mindent lehet hallani, a diktafon ergyáskodik:] A materialista világlátású ember mondjuk úgy neveli a gyerekét, hogy már öt-hatéves kora óta [–] itt ez a probléma, hogy [–] hát nem száz százalék, persze, de azért több esély van rá, mint [–] kapott egy normális nevelést, tehát bizonyos ilyen körök [–] beállítottságú minden téren [–] természetes, hogy akiből olyan szülő lesz, tehát ha gyereket nevel, akkor nem [–] ami az emberi felfogását teljesen lealacsonyítja; és itt ez a veszélyesebb, mert egyre kevesebb [–] mindenféle iskolában; ahova én járok, ott sem érdekel senkit semmi, csak [–]…

ZOLI: Valami optimistább hozzászólást kérnénk… J

[Dávid elkéri a diktafont, és megszakérti.]

ATTILA: Ha beszélsz, akkor megjelenik ez a piros lámpa.

DÁVID: Tudom. Csak szerintem följebb kéne venni a hangerőt, látod, és ha ilyen halkan beszélsz, akkor ilyenkor is veszi, igaz, hogy nagy lesz az alapzaj, és nem fogom tudni legépelni, de mindegy.

ATTILA: Nem, szerintem az automata felvevő…

DÁVID: Nem, ez a hangerő.

ATTILA: A lejátszáskor.

DÁVID: Nem. Ide van írva, hogy hangerő vagy voice activated system level.

ATTILA: Ja, jó, aha…

DÁVID: Egyébként adok én neked kölcsön húszezer forintot, és akkor vehetsz egy újat, mert ez egy szar…

ATTILA: Elnézést, itt a technikai részleteket megbeszéljük… Na mondjad, amit akartál.

DÁVID: Ennyi.

ATTILA: Ja, ennyi… [nevetés]

HOZZÁSZÓLÁS: Mi későn jöttünk, és nem tudjuk, hogy pontosan miről van szó.

ATTILA: Igen… hát nagyon egyszerű… a világ alapfogalmairól volt szó [nevetés]. Ezeket próbáltuk megfogalmazni, összefoglalni röviden; ez olyan másfél óra alatt sikerült… Most itt többen aggódnak, hogy ne kezdjük el újra… Igen, tehát a világ alapfogalmairól volt szó: mit jelent a Világegyetem, a természet és az élet; mi volt az emberiség eredeti értelme, miért hozta létre a természet; mit jelent a nemzeti kötődés, és mitől magyar a magyar; és hogyan tudjuk az életünket úgy alakítani, hogy a saját belső természetünknek megfeleljünk. Ehhez kértem mindenkinek a hozzájárulását; vagy mondja azt, hogy ez számára lényegében megfelel, vagy mondja azt, hogy hát, én úgy gondolom, hogy még ez is fontos lenne, vagy én ezt is hozzátenném… vagy valamit szóljon hozzá bárki, mert itt az a cél, hogy egy írásos anyagot előállítsunk…

DÁVID: Nem az a cél… J

ATTILA: De az egyik cél. Nem “A Cél”, hanem az egyik cél. Helyes. Hallottam ilyen hangokat, hogy az előadások elrepülnek; igaz, hogy utána készül írásos anyag belőlük, de jó lenne, ha valamit közösen tisztázni tudnánk, és valamiféle közmegegyezést kialakítanánk, aminek esetleg írásos nyoma is lenne. Tehát ha a Világegyetemről, az emberiség feladatáról, vagy az élet mibenlétéről tudtok valamit mondani, vagy hasonlókról… mert az a fő célunk, hogy az élet egészét érintő alapkérdéseket világítsuk meg.

DÁVID: Régebb óta érlelődő mondanivalóm, nem kifejezetten az emberiség egészének élete szempontjából, bár kötődik ahhoz, amennyire a mi életünk egészének az lehetne az egyik célja, hogy az emberiség egészének életét előbbre próbáljuk vinni… és ha végül is mi most ezért vagyunk itt, többé-kevésbé, akkor… hülyén kezdtem a mondatot, most már nem tudom, hogy fogok belőle kikeveredni… nagyon kéne már egy cigi… Lényeg az, hogy én nagyon kevés esélyét látom annak, hogy mi egy bizonyos méretű emberkörön kívül bármit is el tudnánk érni. Elég sokszor volt már arról szó, hogy mi legyen a mi körünk tevékenységi formája, meddig terjedjenek a határai, és nyilván megállapodtunk abban, hogy minél határtalanabb, annál jobb… minél több ilyen húsz, harminc, negyven, száz főt számláló, valóban tevékenykedő csoport jön össze – akár az ország egymástól távoli helyein is –, ezek a csoportok előbb-utóbb megpróbálnak valamilyen módon összekapcsolódni, és minél többen leszünk, annál többen fognak hozzánk csatlakozni, és akkor előbb-utóbb az egész országra, később akár máshova is ki tudunk terjedni… hát ilyen MLM, multi-level marketing szindróma… na jó, nem cinikusan mondom, csak ugye… Így négy év tapasztalata alapján egyre inkább úgy látom, hogy nagyon nehéz az embernek sok emberre egyszerre odafigyelni, és nagyon nehéz valóban fönntartani egy ilyen körben a szellemi tevékenységet olyan magas intenzitással, hogy még két-háromszáz ember esetében is érzékelni lehessen, hogy itt valami folyik – sőt, hogy abban két-háromszáz, vagy akár csak száz ember tényleg tevékenyen részt tudjon venni. Én a kapcsolataimban, a barátságaimban, a szerelmemben – hiszen végül is csak ezekből tudok kiindulni – nagy intenzitással tudok élni, de ott csak egy vagy két-három emberre kell egyszerre figyelnem. Itt, ha egy megközelítőleg hasonló intenzitású dolgot akarunk véghezvinni – hiszen azt szeretnénk, hogy megnyíljunk egymásnak, azt szeretnénk, hogy mindenki vegye elő az agyát és használja, vagy ha már eleve használja, mutassa meg nekünk is, hogyan használja –, szóval ezt szerintem elég nehéz megtenni. Végül is ezt kérdésként is megfogalmaznám… nem tudom, miért húztam én ezt ilyen hosszúra… Tulajdonképpen mekkora tevékenységet akarunk ebből kihozni? Főleg a négy év tapasztalata alapján? Nem üdvösebb-e esetleg jobban koncentrálni az erőinket kevesebb emberre? Már úgy értem, hogy nem ennél kevesebbre, bár olyan is volt már… de az nem esett túl jól… Ki mit gondol? Esetleg kinek vannak olyan élményei, hogy egy működő csoport hogyan szokott tevékenykedni?

SZÁSZ ÉVA: Egy évvel ezelőtt léptem be a humanista mozgalomba. Nem tudom, ki hallott a humanistákról. Argentínából származik, országhatárokon meg földrészeken túli mozgalom, amely az emberi, humanista értékekre alapozódik, és azt tűzi ki céljául, hogy az emberek valahogy kölcsönös segítéssel, egymás összefogásával alapvető problémákat meg tudjanak változtatni. Ami azt illeti, hogy ez a szervezet működik-e… Budapesten kerületenként van. Mi a VI. kerületben kezdtünk el ketten tevékenykedni, egy másik hölggyel, és mostanra egy év alatt eljutottunk oda, hogy a rendszeres találkozóinkon, amik hetente vagy kéthetente vannak, tizenkét-tizenöt fő között mozog a létszám. Olyan célt tűztünk ki magunknak, ami a VI. kerület egyik kis alapproblémája, ugyanakkor egész Budapestet érintő probléma: a mélygarázsok ellen tüntetünk. Március 22-én volt egy nagy tüntetésünk, most szombaton egy akcióprogram. Tudniillik a VI. kerületben hat darab mélygarázst építenek, vagy fognak építeni, és ezt szeretnénk megakadályozni. Ennek kapcsán nagyon sok emberrel kerültünk kapcsolatba, rengetegen csatlakoznak hozzánk, egyre többen írják alá az aláírásgyűjtő ívet, amit szeretnénk a városfejlesztési tervek mellé beadni a Fővárosi Önkormányzathoz. Lényeg az, hogy az a tapasztalatom, hogy valamilyen konkrét célnak mindig egy alapvető tevékenységhez kell hozzákapcsolódnia, ami sok ember alapproblémája. Ami itt elhangzik, hogy úgy mondjam, egy filozófiai, gondolati elmélkedés. De el kell rajta gondolkodni, hogy hogyan lehetne ebből egy ilyen alapvető emberi célt csinálni… Ha azt nézzük, vagy azon gondolkodunk el, hogy ami itt folyik, az az élet értelmezése, az élet értelmének keresése, ami az emberségünk keresése is… Nagyon nehéz, és ebben egy ici-picit szkeptikus is vagyok – de szerintem nem megvalósíthatatlan; és az sem megvalósíthatatlan, hogy ezek a körök összekapcsolódjanak. Akár a humanistákkal, vagy más szerveződésekkel, mert nagyon sok civil szerveződés indul be, él és mozog. Van, ami lehanyatlik, van, ami tovább tud fejlődni. Én talán azt javasolnám, hogy talán ha a filozófiából valami olyasmi felé kezdünk mozdulni, hogy irodalmi, zenei, valamilyen művészi beütést belevigyünk, akkor lehetséges, hogy ez konkrétabb formát tudna ölteni; és azon keresztül lehetne aztán újra összegezni ezeket a gondolatokat. Talán ezen a vonalon el lehetne indulni.

ATTILA: Zoli és Dávid szerveztek már egy megbeszélést, aminek eredményeképpen itt az Erdélyi Magyarok Egyesületében lesz 22-én egy olyan előadás nélküli találkozó, ahol a javaslat szerint a Titokfejtő Kör jövőjéről lehetne szó. Szerintem tényleg jó lenne úgy összejönni, hogy nem az előadás hátterében, hanem tényleg ez van előtérbe helyezve, hogy ki mit gondol.

ZOLI: Egy gondolatcsere…

ATTILA: Tehát sokkal szabadabb lehetne az egész, és természetszerűbben alakulhatna. Ha tudok, én is eljövök, mert a kérdés persze nagyon érdekel és foglalkoztat. Mindenesetre azt szeretném mindenkitől kérni… Illetve először csak megkérdezném. Fölteszek egy kérdést. Ha létrehoznánk egy ilyen írásos anyagot arról, hogy mondjuk van a világnak öt alapfogalma… tegyük föl, hogy öt, de ha valaki azt mondja, hogy ő hozzá szeretne venni ezt vagy azt, akkor azt persze külön meg kéne beszélni, hogy hogyan tudunk erről kialakítani egy közmegegyezést… Most mondjuk első megközelítésben vegyük ezt az öt alapfogalmat. Én ezt javasolnám, de bármit föl lehetne még vetni, ha tényleg nagyon fontos, és mindenki egyetért vele, hogy alapvető, ugyanolyan fontos, mint ez az öt. Az a kérdésem, hogy elképzelhetőnek tartjátok, hogy erről az öt alapfogalomról… Mondjuk már az sem biztos, hogy mindenki megjegyezte ezt az öt alapfogalmat… Szóval: az egyén, a személy; aztán a nemzet vagy magyarság; az emberiség; az élővilág; és a természet vagy Világegyetem. Tehát az a kérdés, hogy erről az öt alapfogalomról ki mit tart fontosnak, lényegesnek; ki mit érzékel önmagában, ami számára ebből fontos, elsősorban a saját életének egésze szempontjából és összefüggésében. Ha elképzeljük, hogy mondjuk ötven év múlva hogyan állunk a saját életünkkel, akkor képzeletben visszagondolhatunk arra, hogy milyen szempontból lehetne fontos az, hogy mit érzékelünk ezekben a fogalmakban, ami fontos lehet az életünk ötven éves alakításához. Elképzelhetőnek tartjátok, hogy erről az öt alapfogalomról mindenki írjon néhány mondatot? Ez a kérdésem. [Innen-onnan elhangzanak “igen”-ek, “talán”-ok és “megpróbálom”-ok.] Tehát akkor elképzelhetőnek tartjátok, hogy ebben részt tudunk venni? Vagy valami hiányzik még? Fontosnak tartjátok, hogy ezt az öt alapfogalmat megvilágítsuk, és közösen alkossunk képet róla, amit mindenki vállalni tud, amire lehet építeni? Ezt fontosnak tartjátok?

ZOLI: Egyértelműen, mert utána tudunk együtt továbbhaladni. [Mások is helyeselnek.]

ATTILA: Igazából én azt tartom fontosnak, hogy beinduljon valamiféle közös tevékenység, tehát hogy mindenki kezdeményezzen, mindenki járuljon hozzá valamivel. Hogy mi legyen az a valami, az egyelőre tulajdonképpen másodlagos fontosságú, mert az a lényeg, hogy beinduljon, mindenki hozzá tudja tenni, amit fontosnak tart. De ami igazán fontos lenne, az valami ilyesmi.

[Kérdőívek kiosztása, azzal, hogy jó lenne, ha a 22-i találkozóra elhoznák őket kitöltve.]

ATTILA: Azt szeretném kérni, hogy mindenki próbáljon meg kitalálni valamit, amivel hozzá tud járulni a közös tevékenységhez. Legyünk önmagunktól kezdeményezők, legyünk öntevékenyek, csináljunk úgy, mintha élnénk. Aki nem akar erről az öt alapfogalomról írni, az írjon másról, de valamiről mindenképpen.

DÁVID: Javasolnék egy másik alapfogalmat, csak nem tudom, melyiket javasoljam, mert kettőre gondoltam… Mondtad azt a szót, hogy erő; négy alapvető alapelv van a Világegyetemben, és gyakorlatilag mindegyik egy erőnek felel meg. De mi az, hogy erő? Az magát mozgatja? És ha magát mozgatja, akkor… Szóval nem is akarom elkezdeni… Mi az?

ATTILA: Hát, ehhez csak annyit, hogy van ez a “végső elvek”-elképzelés; rájöttem, hogy ezt nemcsak én gondolom így, hanem évezredekkel ezelőtt is így gondolták, például a régi szkíták és magyarok, de a káldeusoknál is fölmerült ilyesmi, hogy az első elvek. Ez szinte még most is benne van a kultúrában, az első elvek, a végső elvek, a négy arkhé, tehát azok a szellemi természetű irányító elvek, amik olyasmik, mint a te viselkedési elveid: áttekinteni a helyzetet, és kiválasztani, hogy milyen irányba menjenek a dolgok. Ez egy szellemi természetű irányító tényező, ami, mivel végső elv, nehéz visszavezetni… vagyis hát ha végső, akkor nem lehet.

DÁVID: Nem is az, hogy visszavezetni, meg nem is annyira az elvet; hanem, ha ez egy erőként jelenik meg a világban, hiszen ez – vagy ez a négy – hajt mindent, ettől még valahogy beljebb lehet ebbe menni, hogy mi az, hogy erő…

ATTILA: Az erő, az nagyon félrevisz, úgy érzem; de az elv az, ami eleve volt. Ez a magyar nyelv megfogalmazása: ami eleve volt, az első, ami eleve elevenen élt, és ez a lényege. Elevenen élő, első. Ez a lényege. Viszont az erő más, azt ma nagyon használják itt az élettelen központú világban.

DÁVID: Jó, hát én sem arra a jelentéstartalmára gondoltam, hogy fizikai erő, vagy pláne, hogy hatalom.

[Itt van egy hozzászólás, amiből semmi nem hallatszik.]

ATTILA: Az a helyzet, hogy általánosságokról biztos nehezebb beszélgetni, mint konkrétabb dolgokról; és éppen ezért tartom én fontosnak, hogy összejöjjünk és beszélgessünk általánosabb dolgokról, mert nehéz. Nehezebb, mint megmondani, hogy hogyan vegyük föl a cipőnket. Azt könnyebben meg tudjuk mondani és könnyebben végre tudjuk hajtani, mint azt, hogy az életünket hogyan hozzuk rendbe. Az életünket nehéz előre látni, hogy hány évtizedig fogunk élni, és hogyan is alakuljon. Százéves távlatban gondolkodni lehet, hogy nehezebb – habár most nekünk biztos, hogy nehezebb, mert mi ahhoz vagyunk szokva, hogy egynapos vagy egyhetes távlatban gondolkozzunk, mintha csak addig látnánk el. Lehet sok-sok olyan kört alapítani – és van is értelme –, ami kitűz egyes gyakorlati célokat maga elé; és lehet, hogy azok közül nagyon sok fontos; de amit én a legalapvetőbbnek érzek, az az élet egészével való foglalkozás, tehát általános kérdésekkel való foglalkozás. Úgy érzem, hogy erre van szükség; itt kapja a legkevesebb segítséget az ember, és itt van a legnagyobb szüksége segítségre. Ezért nekem az a fölfogásom vagy életérzékelésem, hogy erre van a legnagyobb szükség. Ha valaki konkrét bajban van, akkor neki az a fontos, és az ilyen kérdések már nem annyira számítanak. De azt gondolom, hogy ha valakinek megvan egy általánosabb alapja, akkor az egyes kérdéseket is könnyebben meg tudja oldani. Ez megítélés kérdése. Nem érzem úgy, hogy megválaszoltam a kérdésedet, inkább csak hozzászóltam, elmondtam, hogy nekem most mi van a fejemben ezzel kapcsolatban. Nyilván akkor tudnánk erről igazán beszélni, ha te azt mondanád, hogy itt van ez a kérdés, ez vajon mennyire fontos – és akkor lehet, hogy azt én úgy fognám fel, hogy az élet egészét érinti, de lehet, hogy nem.

ZOLI: Azt szeretném kérdezni, hogy az hozzátartozik-e az alapokhoz, hogy az egyén megpróbáljon önálló gondolkodást elsajátítani, hogy felelősen élje az önálló életét?

ATTILA: Szerintem feltétlenül. Ha valakinek fáj a lába, az nem az élete egészét érinti, de az, hogy önálló gondolkodást sajátítson el, az az élet egyik alapkérdése. Csak akkor képes valaki az életének igazán értelmet adni, ha ezt önállóan teszi; és akkor valamilyen szinten biztos, hogy gondolkodik. Nem biztos, hogy pontosan meg tudja mondani, úgy, hogy ahhoz semmi kétség ne férjen, de azért ő tudja, hogy mit csinál. Ez szerintem alapvető kérdés, ami az élet egészét érinti. Itt pedig ez különösen fontos kérdés.

ZOLI: Igen, és azt gondolom, hogy ha az egyén önmagával tisztában van, akkor általános kérdésekhez is hozzá tud szólni…

ATTILA: Az, hogy önmagával tisztában van…

ZOLI: Az megint más?

ATTILA: …az nagyon messze van, hogy önmagával tisztában legyen. Ha valaki képes önállóan gondolkodni, akkor elkezdhet önmagával tisztába jönni. Az, hogy önmagával tisztába jöjjön valaki, húha, hát az nehéz kérdés. De mondjuk lényegében, valamilyen szempontból, megközelítően, a lehetőségek szerint viszonylag helyes képet alkotni a lényegről, azt talán lehet.

ZOLI: Kíváncsi lennék, a jelenlévők közül ki gondolja azt, hogy már önállóan tud gondolkodni…

DÁVID: Honnantól önálló a gondolkodás?

ATTILA: Hogy honnantól önálló a gondolkodás?

DÁVID: Hát mert így, hogy földobjuk, hogy ki tud önállóan gondolkodni, nyilvánvalóan azt fogom mondani én is, hogy hát persze, hogy önállóan gondolkodom, majd hülye leszek nem önállóan gondolkodni… Honnantól önálló a gondolkodás? Abban egyetértünk, hogy ha valaki kinyitja Marxot és fölolvassa, és azt mondja, hogy “Én is pont ezt gondolom, elvtársak”, akkor az nem önállóan gondolkodik… Hacsak nem saját magától jött rá az egészre, amit Marx leír, és utána került a kezébe Marx, kinyitotta, és azt mondta, “Jé, hát ez a faszi ugyanazt írta le, mint amit én gondolok…”

ATTILA: Vagy pedig enélkül elolvasta, és azt mondta, hogy teljesen egyetértek…

DÁVID: Persze. Szóval honnantól önálló?

ATTILA: Hát ez egy nagyon jó kérdés. Nyilvánvalóan ez olyan, mint hogy van aktív szókincs meg passzív szókincs. Lehet, hogy valakinek az önálló gondolkodása nem nyilvánul meg úgy, hogy minden kérdéshez hozzászól, és brillírozik, hogy “fú, hát nekem ez a véleményem, és itt meg itt láttam egy kis nüansznyi hibát, és itt pedig még ezt alapvetően hozzá kellett volna tenni, és ha így lett volna felépítve az egész, akkor szerintem jó lett volna…” Lehet, hogy ez nem ennyire fejlett a társaság átlagában, de attól még ott, ahol igazán számítanak a dolgok, ott motoszkál. Vagy valaki egyszerűen meg van győződve róla, hogy ő tökéletesen önállóan gondolkodik, semmi hibája nincs, esetleg apróbbak, mint minden embernek… Úgyhogy ez egy érdekes kérdés. Azt gondolom, hogy az önálló gondolkodás valahol ott kezdődik, amikor az ember szembenéz az élettel, az élet alapkérdéseivel, és saját maga megpróbál tenni valamit azért, hogy tisztogassa ezeket a dolgokat, és ne úgy fogadja el készen, ahogy kapta, hanem véleménye legyen: “a fene egye meg, szerintem pedig ez számít!” Volt egy füzetecske-sorozat annak idején, három részt is megért, az volt a címe, hogy Arc, és tizenöt-tizennyolc éves gyerekek két-három mondatos nyilatkozatait tartalmazta, nagy arcképekkel, hogy “Szerinted mi a fontos az életben, te mit gondolsz az életről?” Olyan drámai megnyilatkozások voltak, hogy félretettem azt a három példányt, amit meg tudtam szerezni, és olyanok, hogy ha előveszem öt év múlva, akkor is fontos lesz számomra, mert érdekes dolgokat mondanak. Lehet látni, hogy ezek az emberek átélték az életüket, és ott vannak rajta. A mondatokból süt, hogy ezek az emberek elgondolkodtak azon, hogy mi lesz az életükkel, vagyis azt lehet mondani, hogy önállóan gondolkodtak. Aztán hogy ez hogy tudott belőlük így kijönni?… Az lenne jó, ha belőlünk, belőletek is kijönne, belőlem is, meg mindenkiből. Tenni kell érte. Megpróbálok én is efelé tenni lépéseket, de nektek is tenni kell, hogy hogyan lehet ezt elérni. Lehet, hogy elhozom a következő alkalomra ezt az Arc című újságot.

ZOLI: Na tessék, ez már a második dolog, ami fölmerül.

ATTILA: Igen, tehát mindenki látja ebből, ahogy menet közben merülnek föl dolgok, hogy mik merülhetnek föl; és nyilván benne is fölmerülnek dolgok. Azokat a verseket, gondolatokat, emlékeket vagy hallott dolgokat, amik fontosak, amik foglalkoztatják ezzel kapcsolatban, azokat elhozhatná és megajándékozhatna bennünket vele.

[Valaki megkérdezi, hogy hogyan alakult ki ennek az egész körnek az ötlete, de ezt nem lehet hallani.]

ATTILA: Mikor a VHK huszonöt évvel ezelőtt megalakult, éreztem, hogy ez egy különleges zenekar lesz, és gondoltam, hogy majd összejönnek rá az emberek… Az iskolában én akkor azt tapasztaltam, hogy egy osztályban csak néhány ember van, aki erősebb indíttatást érez az élet számomra vonzó és izgalmas oldalai iránt. Miután engem az egyik gimnáziumból eltávolítottak, áttettek egy másik gimnáziumba, éreztem, hogy ahonnan elmentem, ott kilencen voltak olyanok a negyvenfős osztályból, akikkel tudtam beszélgetni, a másik helyen pedig, ahova kerültem, ott három ember volt összesen… Óriási különbség volt. Akkor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha mondjuk lenne negyven ilyen ember – hát akkor kitörne a világforradalom! Szóval úgy gondoltam, hogy ez jó lehet, és hogy biztos ez majd így kialakul, nem is kell ezzel törődni. Biztos voltam benne, hogy ez a zenekar majd összehozza az embereket, majd egymásra találnak, és én is tudni fogom, hogy ki kicsoda. De ez nem így alakult. Aztán négy éve, ahogy a villamoson utaztam, odajött hozzám valaki, aki volt koncerten, és fölvetette, hogy neki milyen jó lenne, ha egy ilyen kör létrejönne. Eszembe jutott ez a régi indíttatásom; aztán odajött hozzám egy másik srác, hogy neki is van egy ilyen indíttatása, hogy legalább a kiindulópontokat tisztázzuk, mert arra van igazán szükség szerinte – mondta ez a srác, aki azóta már nem jelenik meg, csak az első pár alkalommal volt itt, az élete másképp alakult. Úgyhogy külső indíttatás is volt; egybeestek az események.

Begépelte és szerkesztette Galántai Dávid.