Megjelenik: KAPU, 2001/5

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Attila:
A Világegyetem és a téridő természete – 2. rész

Az előző részben (KAPU, 2001/3) a Világegyetem, a tér és az idő természetének új, matematikai alapú vizsgálatáról tudósítottam. Metod Saniga szlovák matematikus-csillagász rájött, hogy a tudatállapot-változások téridő-változásokkal függnek össze, és a megváltozott tudatállapotokban szerzett élmények leírása sokszor megdöbbentően részletes matematikai ismereteket hordoz olyan beszámolókban is, amiknek átélője ezelőtt nem rendelkezhetett efféle matematikai ismeretekkel. Erre Moody (1975) könyve hívta fel figyelmét, amely sok ilyen beszámolót tartalmazott: “A robajlások és a hosszú, sötét helyen átjutás után egész gyermekkorom gondolatai, teljes egész életem ott volt ennek az alagútnak a végén, pont előttem felvillanva. Nem igazán képekben, inkább gondolatok alakjában, azt hiszem. Minden ott volt egyszerre, úgy értem, nem egy dolog egy pillanatban bevillanva majd eltűnve, hanem minden, minden egy időben”. Mintha az idő pontszerű jelen-dimenziója kiterjedt volna a múlt és a jövő egészére! Elkezdett kutatni további matematikai tartalmú élménybeszámolók után. Felfigyelt rá, hogy pszichózisban szenvedő betegek gyakran írják le a tér és az idő egyidejű, furcsa, alapvető átváltozását (Tellenbach, 1956): “Bizonyosan tudomásom volt az idő múlásáról, de képtelen voltam ezt személyesen átélni. Tudom, hogy holnap másik nap lesz újra, de nem érzem közeledtét. Képes vagyok megbecsülni a múltat az évek számával, de nincs vele már semmi közvetlen kapcsolatom. Az idő mozdulatlansága végtelen, egy állandó örökkévalóságban élek. Látom az órák mutatóit mozogni de az idő számomra nem múlik. Minden egy vonal mentén fekszik, nincsenek különbségek a mélységben többé. Minden olyan, mint egy szilárd sík.” Egy másik beszámoló nagyon hasonló ehhez: “Minden teljesen más az én esetemben, az idő rendkívül lassan múlik. Az éjszakák olyan hosszan tartanak, egy óra olyan hosszú, mint általában egy nap.. Néha az idő teljesen megállt, ez valósággal borzalmas volt. Még a tér is átalakult: Minden olyan szürke és sötét, minden olyan távoli tőlem. Nem úgy látom a teret, mint az szokásos, mindent úgy látok, mintha csak háttér lenne. Úgy tűnik nekem minden, mint egy fal, minden sík. Minden lenyom, minden elfordul tőlem és nevet” Egy skizofrén beteg ismét másfajta pszichotikus időt tapasztalt (Fischer, 1929): “Megálltam, visszarántottak a múltba a szavak, amik az előszobában hangzottak el. De mindez olyan nyilvánvaló, ezen a módon kell lennie! Nincs jelen tovább, csak ez az állapot, ami a múlthoz kapcsolódik, ami inkább egy érzés, újra és újra elfog. Mindenféle tervek töltik be az előszoba levegőjét ellenem. De nem hallgatok rájuk, engedem elmémet nyugodni, úgyhogy ez nem kezdi ki létezik-e egyáltalán jövő? Azelőtt, a jövő létezett számomra de most egyre jobban zsugorodik. A múlt annyira tolakodó, rámveti magát, visszaránt. Ezzel azt akarom mondani, hogy nincs jövő és vissza vagyok rántva. Különös gondolatok lépnek be agyamba és áthajtanak a múltba.”

 Saniga a tér és az idő eredetét a tér és az idő előtti világ matematikájának kifejlesztésével vizsgálta. A téridőbeli világ a kiterjedés világa, a Descartes-i meghatározás értelmében az anyagi világ. De létezhet-e bármi, aminek nincs kiterjedése? E kérdésnek matematikai vizsgálata a mérhető kiterjedés nélküli matematikai rendszerek vizsgálatához vezet el bennünket. A mérés folyamatának fizikai megközelítése szorosan összefügg a matematikai mérhetőséggel. Azokat a matematikai tereket, amelyekben a mérés meghatározott, metrikus tereknek nevezzük. A metrikus viszonyok azonban viszonylag késői leszármazottaknak tekinthetők az általánosabb, projektív és topológiai tereknél. A projektív, vetületi terek nem törődnek a kiterjedéssel, se a szögekkel, elsősorban azokat a viszonyokat vizsgálják, amik nem függenek attól, milyen szögben vetítünk a vetítővászonra. A vetítés nem őrzi meg az alakzatok méreteit, se szögeit, csak az alakzatok leglényegesebb jegyeit: a pont pont marad, az egyenes egyenes, a körből lehet ellipszis vagy hiperbola is, de mégis mindig kúpszelet marad. Így egy vetületi kép egy olyan térképhez hasonlítható, amiben a méretarányok nem feltétlenül az eredetiek. Így jutott el Saniga az egyenesek és kúpszeletek viszonyainak vizsgálatával az idő és a tér matematikai, téridő előtti lényegének vizsgálatához. Ki hinné, hogy a fenti élménybeszámolók a tér és az idő szerkezetének alapvető átalakulásáról leírhatók egy egyszerű geometriai modellel? Ahogy az előző részben ismertettem, Saniga az idő egyes pillanatait kúpszeletekkel szemléltette, amik egy szög szárait annak két pontjában érintik – lásd az 1. ábrán. A B1 pontot tartalmazó szögszár csúcsa az S pont, másik szára a B2-n fut át. A szög szárain belül (és kívül) kúpszeleteket vett fel, amik a B1 és B2 pontokban érintik a szög szárait. Minden kész a téridő szokásos 3+1 szerkezetének és különös átalakulásainak értelmezéséhez már csak egyvalami kell: és ez az a személy, aki átéli a téridőt, neki is jelen kell lennie, de persze valamiféle matematikai alakban. Ez a kérdés is megoldható, egy ideális vonal felvételével (az ábrán szaggatott vonallal jelezve). Ez a vonal jelzi, hol tartunk mi, mi a személyes viszonyunk a térhez és az időhöz. Ha most megvizsgáljuk a projektív viszonyokat, mint amilyen a metszések száma (a metszéspontok száma bármiféle vetítésben változatlan marad), ehhez az eszmei vonalhoz képest a kúpszeletek két külön tartományt alkotnak: azokat, amiknek nincs metszéspontjuk az eszmei vonallal (ezek a nem-metszők), és azokat, amiknek két metszéspontjuk is van (ezek a metszők). E két tartományt egyetlen kúpszelet választja el egymástól, amit az ábrán vastagon rajzoltunk, ez az érintő, aminek egy közös pontja van az eszmei vonallal. Így egy nagyon figyelemreméltó mintázat jön létre, ami meglepően jól adja vissza az idő belső szerkezetét: a metsző kúpszeletek végtelenbe sorjázó sorozata adja a múlt pillanatait, a nem-metszőké a jövőét, és az érintő a jelenét! De ennél többet is tud ez az egyszerű alapmodell. A térbeli dimenziókat azok a pontok képviselik, amiket az eszmei vonal a szög szára és az érintési pontok egyeneseivel alkot: a B1-S, B2-S és B1-B2 egyenesekkel. A térbeli helyzetet az ezeken a pontokon átfutó egyenesek seregei jelképezik. Az ábrából látszik, hogy az eszmei vonal általános helyzetének megfelelően (amikor a metszéspontok B1 és S, és B2 és S közé esnek) három ilyen metszéspont adódik: x1, x2 és x3, amiket két-két sötét és világos negyedű körrel ábrázoltunk. Így tehát a normál tudatállapotban három térbeli dimenzió adódik, tapasztalatinknak megfelelően! Sőt, ez a modell a tér és az idő között eddig nem sejtett, rejtett kapcsolatot is feltár. Ahogy az eszmei vonal az S pont felé mozogva eléri azt, az érintő kúpszelet hirtelen eltűnik, minden belső kúpszelet nem-metszővé válik, és minden külső metszővé! Vagyis eltűnik a jelen, és különválik a múlt és a jövő! Mivel pedig számunkra a jelen teszi az idő múlását átélhetővé, ebben az állapotban az idő múlása nem érzékelhető, az idő megáll! És ugyanebben az állapotban x1 és x2 egybeesik, és így a 3 térbeli dimenzió 2-vé szűkül! És ugyanerről az egybeesésről számoltak be Tellenbach páciensei!

Figyeljük meg részletesebben ábránkat. A szögszárak és az érintési pontok egyenese térbeli helyzetekkel állnak kapcsolatban. Ezért egy adott pillanatban felrajzolható különböző eszmei vonalak különböző térbeli helyzeteknek felelnek meg, vagyis különböző élőlényekhez tartoznak. Másrészt az eszmei vonallal a szög csúcsából az érintési pontok felé haladva az előttünk álló időpillanatok lassan hátunk mögé kerülnek, vagyis ez a mozgás megfeleltethető az idő múlásának. De mi történik, amikor eszmei vonalunk eléri a B2 pontot? Ebben a pillanatban egyszerre kapcsolatba kerülünk a B2-n átmenő összes kúpszelettel, tehát az általuk képviselt összes időpillanattal! Vagyis ebben a pillanatban hirtelen az összes előttünk álló időpillanatot egyszerre átéljük! Sőt a B2-n átmenő külső kúpszeletekkel is kapcsolatba kerülünk, így tehát az összes mögöttünk álló pillanattal is egyszerre kapcsolatba kerülünk! A B2 elérése tehát egész múltunk és jövőnk egy pillanat alatti átélését teszi lehetővé és ténylegessé. Mivel pedig ekkor minden kúpszeletet metsz eszmei vonalunk, ezért ebben a pillanatban minden múlt és minden jövő pillanat múlttá válik! Egy pillanatra a 3 dimenziós tér 2 dimenzióssá ugrik össze, de a következő pillanatban újra 3 dimenziós lesz, miközben kapcsolatban maradunk az összes pillanattal, anélkül, hogy érintőnk, vagyis jelenünk lenne, vagyis nem tudunk beavatkozni az események folyásába

És mi történik, ha az eszmei vonalunk (e) nemcsak egy kitüntetett ponttal esik egybe, de egy egész egyenessel? Ha (e) egybeesik az S-B1 vagy az S-B2 vonallal, minden kúpszeletet érinteni fog, vagyis minden időpillanat jelenné válik! Ugyanakkor metszéspontjainak száma az egyenessel végtelen lesz, hiszen azonos lesz az egyenessel, tehát a térbeli dimenziók száma hirtelen végtelenre ugrik! Ettől az (e) B1-B2 -vel egybeesése annyiban tér el, hogy nem érint, hanem metsz minden kúpszeletet, tehát ahelyett, hogy minden pillanat jelen lennem, minden pillanat múlttá válik, miközben a térbeli dimenziók száma végtelenné ugrik.

Elménk dimenzió-kapcsolatai azonban még egy alapvető felismerést is szükségessé tettek. Saniga rájött, hogy a múlt, a jelen és a jövő megfelelnek a metszéspontok számának (2, 1, 0). Csakhogy ez a hármas tagozódás csakis a valós számok között áll fenn! Ez a három eset ugyanis a másodfokú egyenlet megoldóképlete szerint (x1,2 = (-b +/- (b2 – 4ac)1/2 )/2a) a komplex számok bevezetésével leegyszerűsödik két esetre! A valós számok terében, ha a diszkrimináns D = b2 – 4ac pozitív, két gyököt kapunk, ha 0, egyet, ha negatív, egyet sem. A komplex számok esetében viszont D negatív is lehet, és ekkor is kapunk megoldást, tehát a 2, 1, 0 megoldás helyett a 2, 0 eset áll elő! Ha a 2 megoldásnak megfelel a 2 metszés, vagyis a múlt, az egy megoldásnak az érintő, vagyis a jelen, a 0 megoldásnak a nem-metsző, vagyis a jövő, akkor ebből az következik, hogy a komplex számok terében nincs jövő! Vagyis ha agyunk képes átkapcsolni a komplex számok terére, akkor képes minden probléma megoldására, de egyben el is tűnik a jövő! Lehet, hogy elménk feladatmegoldáskor ebből a komplex számtérből pillant be világunkba? Saniga végigvette, milyen számterek lehetségesek. De mit értünk szám alatt? A számok olyan jelek, amikre értelmezhető az összeadás és a szorzás művelete, és a számtér az olyan számok összessége, amikben a műveletek eredménye is az eredeti számhalmazhoz tartozik. Ha például a számtér elemeinek a katicabogarakat választjuk, és az összeadás műveletének a szaporodást, akkor erre a műveletre a katicabogarak számteret alkotnak, mert a művelet eredménye, az újszülött katicabogár szintén a katicabogarak családjába tartozik. (A szorzásnak, úgy tűnik, valami szellemi folyamatot kell megfeleltetni, például egy felismerést, aminek eredménye a gondolatok megsokszorozódása) Nemcsak az egész számok, a törtszámok, az irracionális (gyökvonással kapható) számok és a komplex számok tekinthetők számoknak. A téridő eredetét kutatva a kezdet kezdetéig kell visszahatolnunk, tehát egyre több járulékos tulajdonságtól kell megszabadulnunk, hogy a lényegi tulajdonság előugorjon, és képesek legyünk meglátni. Ehhez a számfogalmat is általánosítani kell!

***

A valós számok (a számegyenes pontjai, a racionális és irracionális számok összessége) folytonosságot alkotnak, ahogy a számegyenes pontjai folytonosan töltik ki a számegyenest. A műveletek előre vagy hátraugrást jelentenek a számegyenesen. De miért csak előre-hátra lehet ugrálni? Ki tudunk-e lépni egy általánosabb számtérbe, aminek az egyenes csak alesete? Ahhoz, hogy kiléphessünk a számegyenesből a “számsíkba”, az ugrások mértékének meghatározása helyett az ugrásoknak a belső összefüggésekre kell jobban figyelniük. Az alapvető, minőségi számok a 0 és az 1 (és a végtelen, bár a végtelen nem szám). Miféle kapcsolatot alkothatnak az általános számok (nevezzük őket mostantól jeleknek) a 0-val és az 1-gyel? Ez a kapcsolat az egységkörön valósul meg: a számegyenes fölé rajzolt egységnyi sugarú körön felvéve egy szöget (pl. 600), ezt a szöget hatszor véve a számegyenesből kijutva körbejárunk és visszajutunk a számegyenesbe! Az egységkör sugara valójában nem lényeges, hogy mekkora, nem mérésre készült, a lényeg, hogy 1-nek tekintjük. Így az 1 és a 0 között átjáró létezik, kapcsolat teremthető, és ez a kapcsolat szükségképpen ugrásos természetű! Alapvető tulajdonsága, hogy hány ugrás kell ahhoz, hogy visszajussunk a számegyenesbe (amihez a 0 szög tartozik). Az ilyen ugrásokat jellemző jelek az általánosabb számok, amelyek fő tulajdonsága, hogy hányszor kell őket önmagukkal összeadni ahhoz, hogy 0-t kapjunk. Az így kapott számtereket nevezik a matematikusok a karakterisztikákkal jellemzett tereknek, ahol a karakterisztika azt mondja meg, hányszor kell a jelet önmagával összeadni ahhoz, hogy 0-t kapjunk. A legalapvetőbb, legvégsőbb karakterisztika nyilván a 2, hiszen a 2-es karakterisztikájú számtérben az összeadásnak a 180 fokos ugrás felel meg, tehát bármely számot önmagával összeadva 0-t kapunk! Ezeket az általánosabb, ugrásos természetű számtereket ugrásaik véges számáról véges (vagy felfedezőjükről Galois) számtereknek nevezik. A legegyszerűbb ezeket a véges tereket az oszthatósági terekkel szemléltetni. A 2-es karakterisztikájú tér a 2-vel oszthatóság szempontjából osztályozott egész számokat jelenti, vagyis amelynek elemei a 2-vel való osztás utáni maradékot adják. Így tehát a 2-es tér elemei a 0 és az 1, tulajdonsága, hogy 1+1=0 (ahogy a 2-vel 1 maradékot adó két szám összege 2-vel 0 maradékot ad). A 7-es térnek a 7-tel osztás után adódó maradékok az elemei és így tovább.

Saniga kimutatta, hogy ahogy a véges terekben a másodfokú egyenlet megoldhatósága változik a tér fokától függően, úgy a múlt-jelen-jövő szerkezet is együtt változik. Az, ami a valós számtérben a jövőhöz tartozik, az egyes véges terekben a múlthoz tartozhat! Így tehát, ha az elme szabadságában áll, hogy melyik számtérben gondolkozik, az elme képes lehet a másik dimenziók segítségével a távérzékelésre, a jövőbelátásra, sok olyan jelenségre, amit a mai tudomány nem tudott értelmezni sem. A fizika azért egzakt tudomány, mert képes mondanivalóját matematikai és logikai eszközökkel megfogalmazni. Matematikai modellek nélkül a modern tudomány elképzelhetetlen lenne. A matematika a mondanivaló logikailag tiszta, egyértelmű, világos, áttekinthető formába öntése. Mindenféle emberi vizsgálódás, amit matematikailag ellentmondásmentes módon lehet leírni, ugyanazzal az ismeretelméleti súllyal kell rendelkezzen. Ha pedig matematikailag következetes, részletes modellünk jóslatai egybevágnak a tapasztalattal, olyan módon, amiről egyetlen más elmélet sem tud számot adni, ha az eddigi elméleteknél átfogóbb jelenségeket képes elméletünk magyarázni, akkor elméletünk igazabb az eddigieknél, és el kell fogadnunk. Ezért az olyan mégoly különös vagy rendellenesnek látszó jelenség, mint a megváltozott, más tudatállapotok a valóságosság ugyanazon fokával kell rendelkezzenek, mint a megszokott tudatállapot. Ezzel megdől a szokásos tudatállapot kizárólagos valóságosságának dogmája. De ezzel nem feltétlenül jár együtt, hogy minden, ami eddig fontos volt számunkra, elveszítse jelentőségét. Fordítva: életünk eddig csak sejtett, de sokszor figyelembe nem vett valóságossága, szellemiségünk valóságossága, eredeti elkötelezettségünk, létakaratunk szellemi forrása áll most életünk középpontjába a puszta anyagiasságba süppedő szellemiség, az elhomályosodó, önmaga eredeti célját elfeledő, eltemető szellemiség helyére.

A más tudatállapotokban született beszámolók egy jelentős része közelebbi vizsgálattal hitelesnek bizonyul. Igaz, hogy a más tudatállapotokat eddig csak a pszichológusok, pszichiáterek, filozófusok, teológusok vizsgálták, de Saniga modelljével és a felhalmazódó tapasztalati anyaggal az idő megérett egy általánosabb, egyetemesebb megközelítésre, ami fizikai és matematikai vizsgálatokat is megkövetel. William James (1929)-ben már így írt: “a küszöbalatti vagy határon általi hatalmas (tudat)körzetek létét a tudomány most kezdi megengedni, de ezekről túlságosan kevés ismerettel rendelkezünk ami innen jön, nem feltétlenül bírja a bizonyosság szükséges tartozékait. Ezeket meg kell rostálni, próba alá kell vetni, végigfuttatni és szembesíteni a tapasztalat teljes összefüggési rendszerével, éppen úgy, ahogy azzal tesszük, ami a külső érzékszervi világból jön. Értékét pedig tapasztalati módszerekkel kell megállapítani, ha nem akarunk misztikusokká válni.”

 Vázlatosan kirajzolódik előttünk a világok világa, a világok egész sorozata, a valós világtól kiindulva a végső szellemiség világáig, ami talán a 2-es térrel írható le. A valós világ mellett ott áll a komplex világ, majd a véges számterek sorozata, egyre csökkenő renddel, amíg eljutunk a végső, a 2-es térhez. Ebben a 2-es térben sok meglepő jelenségre bukkanhatunk a matematikai vizsgálat segítségével. Kiderül, hogy itt, a 2-es térben a kör minden érintője egy ponton (ezt nevezik magnak) halad át! Ha tehát eszmei vonalunk ezen a magon halad át (S=mag, lásd az ábrán), akkor nemcsak minden időpillanatot élhetünk át egyszerre, hanem egyben minden időpillanat egészét is átélhetjük, a teljesség teljességét! Érdekes, hogy ebben a világban nincs jelen, de van jövő! Vagyis bár sok köztes világban nincs jövő (vagyis minden megoldható), a 2-es világ alapvetően nyitott, befejezetlen, vagyis emberi természetű? Saniga azt is megállapította, hogy a 2-es világ jövője térszerű, vagyis végtelenül nyitott, mint a tér előttünk?

Az elme szabadsága tehát két szinten nyilatkozik meg. Egyik, hogy a megváltozott tudatállapotban az eszmei vonal mélytudatunk viszonyainak megfelelően kitérhet az idő egyöntetű sodrásából, és képes lehet a tér és az idő viszonyait ezek lényegének megfelelően, de változó nézőpontból átélni. Az elme másik alapvető szabadsága, hogy cserélni képes a gondolkodás alapvető formai hordozóit, a jelképiség szintjét változtatni képes. Képes éppúgy a folytonos, a fizikai valósághoz kötődő, valós számokhoz kapcsolódó jelképiségben gondolkodni, mint ahogy a szellemi valósághoz, a minőségi lényegiséghez kötődő véges számterek jelképiségében is. És így nemcsak az elme világa, hanem a Világegyetem kozmikus világa is eddig nem sejtett, káprázatos léptékben bomlik ki! Ennek a sosem sejtett, átfogóbb, szellemi alapú Világegyetemnek egyik pólusa a mi megszokott, 3+1 dimenziós, folytonos, akadályokkal tűzdelt, előreláthatatlan nehézségekkel küzdő világunk. Ez a világ, úgy tűnik a matematikai vizsgálatok alapján, minden lehetséges világok leggazdagabbika, annyira gazdag, hogy már szinte túlzsúfolt, részletgazdagsága szinte elhomályosíthatja a lényegiség ragyogását. Ez az a világ, amiben a múlt, a jelen és a jövő teljes gazdagságában kivirágozhat. Ez az a konkrét világ, aminek húsbavágó korlátai, véges anyagisága és végtelen szellemisége egy páratlan zamatú világgyümölcsöt szültek, aminek színei-illatai-zamatai nem találhatók fel hetedhét országon túl sem. Ez az a végtelen-véges világ, amiben a végtelen vágyak belülről dörömbölve a véges anyagi ablakokon a végtelen soha nem látott panorámájára nyílnak. Ez az a véges világ, amiben tétje van az életnek, amiben minden perc váratlan izgalmat hozhat, ami képes forrásig hevíteni vérünket, amiben a tűzbe menni is képesek vagyunk szerelmünkért, eszméinkért, meggyőződéseinkért. Ez a világ az eszme-tisztító világ, az élet tétjével vállalható eszmék élet-halál tűzön sütögető világa. Ez az anyagi-szellemi világ a létszerelem legszédítőbb sokaságú világa. Ez a világ a legteljesebb sokaság világa, voltaképpen több, mint bármely más világ, de a más világok szellemiségükben lehetnek többek… Beringer (1969) így számol be könyvében egy személy tapasztalatairól:

“Egyszercsak részévé váltam valaminek. Olyan voltam, mint egy nyilvánvalóan mély titok – egy nyilvánvaló életértelem. Rámtört egy érzés, a Természet dolgai művészi értelemmel feltöltötté alakultak át, és mindegyik, amelyiket meg tudtam figyelni, a Természet legmélyebb értelmét hordozta. Felismertem a következő utat, de tulajdonképpeni nem a műalkotás cselekvését követve, hanem inkább a világ átalakulása maga céloz ide: a kezdetben nem az Alkotás, hanem a megsemmisülés áll, a jelen létesülésének megsemmisülése, minden nyers erőszak nélkül. Ez egy bölcs visszafejlesztés kellett legyen, mégpedig először azé, amelyik utoljára fejlődött ki, majd azután a fejlődés utolsó előtti tagja, és így vissza tovább, egészen a kezdeti elemig, az ősanyagig, az ősjelenségig. Így kellett az új világlétesítésnek kezdetét vennie. A felépülés ismét lépésről lépésre haladt, habár nem úgy, hogy pusztításra szükség lett volna, egy másfajta létrejövetel zajlott le. Mindegyik egyszerre létrejövő alak fennállása megmaradt, örökké – és emellett megjelenik egy másik, amely a gondolat létesüléséből máris esőként zuhog a létesülésbe és így tovább. Az egész fejlődés végül egymás melletti létezésformákban áll, amik örökké élők, oszthatatlanok. Hiányzik minden változás. Nincs megkülönböztetés. Az utolsó állomás minden többit magában tartalmaz és mindent az egyidejűségben tekint. Idő nincs, minden egyszerre létezik, változás nélkül. Az utolsó állomás fénye a térbeliségen túlról süt. A minőség személytelen, időtlen, térnélküli istenei itt vannak a létesülés alapjaiban. E világ alapja nem más mint a jelenlevő, de újjáteremtő értelem. Számomra gyötrelmes volt továbbgondolni. Nem tudom elmondani. És ez már többé nem lehetséges, egyik gondolatnál vagy érzésnél sem időzhetek most már csak “Én” vagyok”

De nem maradhatunk meg csak ebben a világban, mert végtelen szellemünk az anyagi világ burkába zárva is igyekszik egész-ségét megőrizni, épségét fenntartani, és így időről időre a véges birodalmából kitekintve kapcsolatot kell ápolnia szülő világaival, a magasabb dimenziók szellemi-minőségi, testetlen világával. Ahhoz, hogy tudjuk, mit kell tennünk ebben az anyagi-szellemi világban, tudnunk kell, mi volt eredeti célunk, eredeti természetünk, mielőtt erre a világra érkeztünk. Szellemünknek ki kell nyújtóznia, fel kell melegítenie az anyagi világ szorítása alá került szellemi végtagjainak élet-keringését. Vagyis feladatokat kell kitűznünk magunk elé, meg kell találnunk a legnemesebb célt, eszmét, az eredeti, természetes, velünk született életcélt, és ezt kell életünk révén valóra váltanunk, érvényre juttatnunk, itt, ebben a világban. Égnek eredő szellemek kell legyünk, akik anyagi testüket, anyagi lehetőségeiket a legnagyszerűbb élet-eszmény közösségi megvalósítására fordítjuk.

Nincs rangsor a világok között, hiszen az egész világ-sor együtt értelmes igazán. Ha megoldunk egy kérdést, időtlen érvényű logikai állításra jutunk, eljutunk a megoldás felismeréséig, de a megoldást csak az idő világa, a jelennel rendelkező, vagyis korlátokkal rendelkező világban juttathatjuk érvényre. Félkarú óriás az anyagi világ a szellemi nélkül, akárcsak a szellemi az anyagi nélkül. Az emberiségnek meg kell tanulnia felegyenesednie az anyagi világ egysíkú létmódjából, visszaszereznie a szellemi világ valóságát, és a szellemi látás segítségével rátalálni az anyagi-szellemi világ eredeti céljára, létfeladatára.

Irodalom:
Beringer. K. 1969, Der Meskalinrausch, Seine Geschichte und Erscheinungsweise, Springer, Berlin.
Fischer, F. 1929: Zeitstruktur der Skizophrenie, Zeitschr. Ges. Neurol. Psychiat. Vol. 121, p. 544.
Grandpierre, A. 2001: A Világegyetem és a téridő természete. KAPU, 2001/3, 49-52.
James, W. 1929: The Varieties of Religious Experience. Longman, Green.
Moody, R. A. 1975: Élet az élet után.
Saniga, M. 2000: Algebraic Geometry: a Tool for Resolving the Enigma of Time? In Studies on the Structure of Time: From Physics to Psychopathology, ed. By Buccheri et al., Kluwer Academic/Plenum Publishers, New York.
Tellenbach, H. 1956: Die Raumlichkeit der Melankolischen. Nervenarzt, Vol. 27, p. 12, p. 289.