Megjelenik: KAPU, 2001/04

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

A világ alapvető fogalmai

Grandpierre Attila

A rendszeres és átfogó titokfejtés alapja: a világ kulcsfogalmainak meglátása és logikai tisztázása. Kidolgoztam a természetes megismeréshez egy hatékony módszert is: ez abban áll, hogy a kulcsfogalmakat az értelmező szótárak és önálló, érzésbeli és logikai gondolkozásunk segítségével vizsgáljuk meg. Az értelmező szótárak használata mindannyiunk számára gyors előrehaladást tesz lehetővé. Az önálló gondolkodás megalapozása pedig közös tevékenységünk lényege. Eddigi vizsgálataim során a következő kulcsfogalmak bukkantak fel: Természet, világegyetem, növényvilág, állatvilág, emberiség, magyarság, és végül a válaszokat kereső személy maga. Mielőtt folytatnám az előző számban megígért “A világegyetem és a téridő természete” c. írásomat, előbb visszatérek a Titokfejtő Kör szellemiségéhez, egy áttekinthető idényzáró (itt a május!) összefoglaló erejéig.

Miben áll a Titokfejtő Körök célja? Tevékenységünk elsősorban arra irányul, hogy valóságos segítő erőt adjon gondolkodásunk kibontakoztatásához, hogy életünk lényegének megfelelhessünk. Célunk életünk felfedezése és a világ megalapozott, rendszeres, egyetemesen érvényes megismerése. Életünknek és emberi megismerésünknek pedig a Természet adott egy természetes kiindulópontot. Ez pedig az az emberi szempont, ami az ember előtt álló természeti létfeladatok megoldására irányul. És mivel az ember három emberi létkör hordozója, személy, közösségi (nemzeti) lény és általános ember egyszemélyben, ezért az ember természeti létfeladata is hármas természetű: egyéni, közösségi és általánosan emberi. Természeti létfeladatunkat a Természettől kaptuk. Ez az, aminek megvalósítására az emberiség, a nemzet és a személy megszületett. A természeti létfeladatok meglátásához a Természet lényegét kell megismerni. A Természetet az előző tanulmányokban úgy ismertük fel, mint ami a valóság és a megvalósulást irányító szervezőerő egysége. És mivel a megvalósulás a megvalósító erő következménye, ezért a Természet elsősorban az az óriási szellemi irányító és alkotóerő, ami létrehozta az anyagi világegyetemet, az életet, a lelkivilágot és az öntudat világát. Így jutunk el a fő világlétezők, a világ alapfogalmainak felismeréséhez: ezek a Természet, a világegyetem, az élet, a lélek és az öntudat.

A Természet lényege tehát egy olyan egység, amiben a kozmikus anyag, az élet, a tudat és az öntudat egy természetes egységet alkot. Ezt a természetes egységet neveztem el ős-Világegyetemnek, vagy rövidebben Világegyetemnek, ahol a nagybetű a személynek szól. Kisbetűvel tehát a mai felfogásnak megfelelő leszűkített, anyagi, élettelennek elgondolt világegyetemet írom. Ebben az ős-Világegyetemben az anyagi egylényegű az élővel, a tudatival, az öntudatival. A Világegyetemen kívül nincs semmi más létező. A világegyetemen kívüli létezők pedig az élet, a tudat és az öntudat. A világegyetem keletkezése tehát nem a semmiből, hanem az élet, a tudat és az öntudat világából történhet. A Világegyetem egésze a teret és az időt is magába foglalja, hiszen minden létező egysége. A Világegyetem egésze tehát téren és időn kívüli természetű. A Világegyetem egésze tehát nem anyagi természetű, hiszen Descartes szerint az anyagi fő jellemzője a térben és időben létezés, a térbeni és időbeni kiterjedtség. A Világegyetem egésze tehát szellemi természetű, egy olyan szellemi egység, aminek az anyagi belső megnyilvánulása. A Világegyetem egésze számára minden létező belső létező, minden létező belső világának egy jelensége.

Ismerünk olyan létezőt, aminek van belső világa? Az ember belső világát elmének nevezhetjük. Elménk egyrészt anyagi, másrészt sejtés, érzés és gondolatvilágunk egésze. Anyagisága kétségkívül a külvilággal rokonítja. Az anyagiság a külső világ egyeztetett, minden más létező számára egyező létmódja. Ha az ember belső világát a Világegyetemével vetjük össze, észrevehetjük, hogy a Világegyetemen kívül nincs más létező, így a Világegyetem belső világának anyagisága lényegében eltérő természetű az emberi belső világ anyagiságától. Amíg belső világunk anyagi kötöttsége agyunk anyagiságán át a külső világ részének is tekinthető, addig a Világegyetem belső világának anyagisága teljes mértékben belső természetű. Így tehát a Világegyetem mint egész minden létezőt teljes mértékben belső világában belső törvényei alapján magába foglal. A Világegyetem tehát nemcsak szellemi természetű, hanem elme lényegű is egyben. És fordítva: elménk egyben Világegyetem lényegű is. Ahogy a Világegyetem a kozmikus létezés, az élet, a tudat és az öntudat birodalmait alkotja, úgy alkotja belső világunkat a sejtések, az érzések, a gondolatok és az önálló, önmagát megismerő gondolatok birodalma. Valóban, úgy tűnik, hogy az élet és az érzésvilág hordozójának tekintett lélek között szoros megfelelés áll fenn. A lélek a magyar nyelv értelmező szótára szerint (Akadémiai Kiadó, 1979) ugyanis: “az élettevékenység feltételezett végső, többé-kevésbé anyagszerű mozgatója, amely a testet a halál pillanatában elhagyja”. Röviden, a lélek az élet mozgatórugójának tekinthető. Ha az érzések alkotják a lélek elemeit, akkor az érzések az élet alapvető mozgatórugói. Végsőknek azért nem nevezhetjük, mert a sejtések, úgy tűnik, megelőzik az érzéseket. Sejtéseink világa képlékenyebb, átfogóbb, mindenre kiterjedőbb, talán világérzékelésnek tekinthetjük őket. Az érzések már határozottabb, önálló létszintre emelkedett sejtések, amik már kialakították kapcsolataikat belső világunk egészével, és érzéseink töltése jórészt éppen saját viszonyulásunkból adódik, abból, hogy az adott sejtésnek, elemi érzékelésnek miféle értelme, jelentése és jelentősége van belső világunk egésze számára. Belső világunk és a Világegyetem tehát nemcsak szellemi természetük, hanem lényegi világ-tagozódásuk szempontjából is megfelelnek egymásnak: világ-élet-tudat-öntudat. Belső világaink tehát parányi, emberi ős-Világegyetemek. Elménk tehát a szó szoros értelmében kozmikus természetű! Mikro-kozmoszok vagyunk, a makro-kozmosz természeti lényegének természeti lényegünkben megfelelő párjai. Mit szóltok ehhez, földi kozmoszok? Ha felfogjuk elménk természeti lényegét, akkor elménkben kigyullad az az égi fény, ami a Természet akaratából a földi elmékben is fel kell lobbanjon.

Visszatérve az ős-Világegyetem lényegéhez: a Világegyetem belső természete annyiban különbözik az emberi belső világtól, hogy számára nincs kívülről adott anyagiság, vagyis minden létező a Világegyetem belső világának eleme. A Világegyetem tehát maga a megtestesült színtiszta elme, a legvalóságosabban létező elme-lényegűség, amihez képest az anyagiság is csak mintegy másodlagos, belső, vagyis elmebeli tulajdonság. Ahogy mi rendelkezünk elménk jelenségei felett, úgy rendelkezik a Világegyetem is belső elmebeli világának jelenségei felett. Minden létező a Világegyetem sejtése, érzése, gondolata, önmagát megismerő gondolata. Számunkra létezik belső és külső Kozmosz. A Világegyetem számára minden jelenség belső létező. A létezők (pl. ásványok, növények, állatok, emberek) belső világa azonban bizonyos értelemben mégis külső a Világegyetem számára, hiszen belső világaink közvetlenül elménk fennhatósága alá tartoznak. Létünk önállósága, erkölcsi felelősségünk azon az alapvető világtényen alapszik, hogy belső világunkért elsősorban mi magunk vagyunk felelősek. És ha nem akarjuk, hogy életünk külsődlegessé váljon, akkor belső világaink a Természet alkotóerőivel egységben muzsikálhatnak. De ha szembehelyezkedünk a Természettel, akkor belső világunk természeten kívüli buborékként tengetheti életét. Az emberi történelem alapvető világtörésében (Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 április) az emberiség (egy jelentős része) megtagadta természeti erőit, szembehelyezkedett a természettel, és létrehozott egy természetellenes társadalmi berendezkedést. Ez a természetellenes társadalmi rendszer természetszerűen a természetfölöttire alapozhatta csak létét, hiszen minden más csak a természet lehetett volna. Ez a természetfölötti pedig a Természetből kilógó belső világ-buborékok önállósulási és leválási kísérlete, társadalmuk kísérlet arra, hogy az egész világot a saját uralmuk alá hajtsák. Ez a tízezer éves kísérlet bármennyire is sikeres történelmi-gazdasági-hatalmi értelemben, mégsem több, mint egy leküzdendő betegség, amivel szemben az emberiségnek ki kell alakítania természeti értékrendjét és természetes védekező rendszerét.

Természetes kiindulópontunk megvilágítása alapvetően fontos megismerésünk értelmének figyelemmel követéséhez. A mai világban a kiindulópont marad homályban, és ezzel az élet értelmi természete. Ha nem tudjuk, mit miért teszünk, bután cselekszünk, elbutítva, elhomályosítva. De ha rálelünk kiindulópontunkra, és módunkban áll ebből a kiindulópontból előre haladni, akkor minden megtett lépésünket eredeti célunkra vonatkoztathatjuk, és a lépéseinket megvilágító értelmi fényt nem veszthetjük el. A mai világ valódi kiindulópontja a természet-ellenesség, az ember-ellenesség, a közösség-ellenesség, az emberiség megvakítása, a természet alávetése, a közösségi lét pusztítása, az emberi önmegfelelés anyagi korlátok közé terelése és ottani alávetése. És miközben mindannyiunk életének megvannak saját egyéni indíttatásai, ahogy a falevélnek is vannak saját törekvései, mégsem abban áll létünk lényege, ami elválaszt bennünket saját természeti életerőnktől, alapjainktól, természetes kötődéseinktől. Nem igaz az a mai nyugati dogma, hogy elsősorban elkülönült személyek vagyunk. Igaz, hogy az angolszász kultúrkörben előbb jön a személynév, és csak utána a családnév. Nálunk magyaroknál azonban még természetes a sorrend: előbb jön a családnév, és utána az utónév. Az angolban egy személyes névmást írnak nagybetűvel: ez az “I”, azaz lefordítva: az “Én”. A magyarban sohasem az “Én”-t írjuk nagybetűvel. Ha ki akarjuk fejezni tiszteletünket, akkor a “Te” az, amit nagybetűvel írunk. Ezek mögött az apró tények mögött világszemléleti különbség húzódik meg. A falevél-szemlélet és a Természet-szemlélet különbsége. Csakhogy a falevél-szemlélet logikája a túlhajtott önállóság, a betegség, a rákos sejtek logikája.

Felvértezve a természetes világlátás eddigi eredményeivel, most már egy olyan rázós, “társadalmilag veszélyes” fogalom, mint az ember fogalma, tisztázásához is hozzáláthatunk, és kezünkbe vehetjük az értelmező szótárt. Tudjuk, hogy a Világegyetem fogalmát sem hagyta érintetlenül a mindenre kiterjedő társadalmi manipuláció. “A Magyar Nyelv Értelmező Szótára” (Akadémiai Kiadó, 1979) az ember fogalmáról a következőket írja: “I. a többi élőlény közül képességeivel kiemelkedő, környezetét tudatosan alakító lény/faj. I/1. A legmagasabb rendű élőlény, aki fejlett testi-értelmi, erkölcsi tulajdonságaival kiemelkedik az állatvilágból; II/5. Valamely közösségben megbecsült személy; III. Valamely közösséget alkotó egyed; III/2. Valamely eszme, irányzat, ügy híve, követője, harcosa, apostola. ” Az eredmény szemléletesen mutatja, milyen óriási jelentőségű a társadalom számára, hogy mit is tartunk mi emberi mivoltunk lényegének. Bár itt a célom nem annyira a kritika, mint inkább az előrehaladás, egy kritikai észrevételt nem tudok kikerülni. Az ember mint legmagasabbrendű élőlény elképzelése kiválóan alkalmas a természet-ellenes ember természet-feletti helyzetének kifejezésére. Így tehát vigyáznunk kell ezzel az elképzeléssel, nehogy a természet-ellenesség és így szükségképpen az ember-ellenesség oldalára állítsanak bennünket egy efféle ember-fogalom elfogadtatásával. Azokat a szavakat emeltem ki a fenti meghatározásokból, amik a természetes kiindulópontból nyert világszemléletnek láthatóan megfelelnek. Ezeket összefoglalva: az ember attól ember, hogy tudatos lény, közösséget alkotó lény, akinek lényege, hogy képes értelmes lény lenni, erkölcsi felelősséggel élni az életét, felismerni élete alapvető eszméjét, élete ügyét. Vessük ezt össze a több mint 6000 éves múltra visszatekintő szkíta-magyar-káldeus világszemlélettel (lásd KAPU 1999/6-7, 8: Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai, 1.-2. rész)! Ebben a világ minden jelensége lényegében négy őselvre vezethető vissza: ezek a létezés, az élet, a lélek és az értelem. Khriszipposz, a görög sztoikus bölcselő megfogalmazásában exisz, fízisz, psziché és nousz. Ahogy a világ minden folyamata minőségek kölcsönhatásában áll, és ezekre vezethető vissza, úgy a növényvilágot létrehozó egyetemes természeti alapelv az élet elve, az állatvilágban bontakozik ki a lélek egyetemes világelve, az emberi világban a nousz, az értelem egyetemes világelve. Az ember tehát attól ember, hogy képes értelmesen cselekedni. De mit jelent az értelmes cselekvés? Az értelmes cselekvésnek két alapfeltétele: a cél felismerése, amire az értelem vonatkozik, ami az értelmet hordozza, és a tevékenység ezen értelem érvényre juttatására. Az az ember nem felel meg természeti lényegének, aki nem ismeri fel saját élete egészének célját, értelmét, és nem törekszik élete céljának megvalósítására. Mindannyian társak vagyunk tehát ember-sorsunkban, emberi értelmünk valóra váltásának igyekezetében. És hogy emberhez méltóan élhessük életünket, gondoskodnunk kell arról, hogy megláthassuk életünk eredeti, velünk született célját, hogy megláthassuk az az életet, aminek megvalósítására megszülettünk. Enélkül az életcél nélkül életünk elveszti emberi értelmét, kiüresedik, elidegenedik tőlünk. A mai manipulált világban arra is vigyáznunk kell, hogy életcélunk ne külsődleges legyen, ne a ránk kényszerített világ része legyen, nehogy beleessünk abba a hibába, amikor az áldozat célul tűzi ki saját áldozat-mivolta biztosítását, saját kifosztását, saját lealacsonyítását, mert ez teljes szellemi vaksághoz vezethet. Így vissza kell találnunk eredeti, természetes, kisgyermekkori és kamaszkori velünkszületett eszméinkhez, élet-elképzeléseinkhez, legnemesebb életvágyainkhoz. Életcél, életfeladat, szolgálatra érdemes ügy nélkül kevesek vagyunk ahhoz, hogy embernek érezhessük magunkat, hiszen így nem kaphatunk életünk egészét átfogó, értelmes távlatot, életünk egészét egybefogó és értelemmel megtöltő irányt. Hasonlóan, ha életünk ügyét nem juttatjuk érvényre, ha nem cselekszünk erőnk és legjobb képességeink szerint életünk feladatának érvényre juttatására, azzal elveszítjük életünk emberi minőségét.

Most pedig elérkeztünk ahhoz az alapfogalomhoz, amelyik a mai társadalmi fogalmi erőtérben a legfontosabb. Ékesen bizonyítja ezt az Értelmező Szótár manipulációjának foka is. “I. 1. A magyar~ok tömegében Magyarország területén, kisebb nagyobb csoportjaiban pedig Magyarországgal határos államok területén élő, finnugor eredetű nyelvet beszélő nép.” Amíg a Világegyetem fogalmában a manipuláció két szóban jelentkezett (a világegyetem minden anyagi létező összessége, a minden létező szerves egysége helyett), és amíg az ember fogalmának megadásában az Értelmező Szótár elsődleges meghatározása még mindig tartalmazott egy lényegében elfogadható ismertetőjegyet (“tudatos”), addig a “magyar” meghatározásában teljes a meghasonlás, a meghatározásból semmit sem tudok elfogadni. Nem attól magyar a magyar, hogy “tömegében” ma Magyarországon található; és a magyar nem finnugor, hanem magyar eredetű nyelvet beszél. “2. A magyar nép, nemzet. 3. E néphez tartozó egyszerű parasztember. 4. E nép nyelve.” Mivel arra vagyunk kíváncsiak, mi adja a magyar fogalom jelentését, lényegét, azt szeretnénk tudni, hogyan segíthetjük elő létünk közösségi minőségének értelmi kiteljesedését, ehhez a magyarság tartalmi ismertetőjegyeinek megismerésére van szükségünk. “I. 5. Az, ami e népnél szokásos; rá jellemző; lassú ~: Erővel, könnyűséggel járja el a táncosnővel magyarját. II. 3. Magyar sógorság: nagyon távoli, szinte már ki se mutatható rokonság. II. 7. Igaz, nyílt, derék. Ez már egyenes magyar beszéd. Szólás: vakulj magyar:ld. még igazság.” Magyarán: “1. Félreérthetetlen világossággal, nyíltsággal, kertelés nélkül; nyíltan, érthetően. 2. Magyar módra. Vesszen el aki Egert magyarán nem védi halálig.” Próbáljuk sorra venni és megérteni ezeket a lényegi ismertetőjegyeket! Erővel és könnyűséggel akkor tud valami cselekedni, hatni, ha lényegéig azonosul hajtóerejével. A magyar népre eszerint az a jellemző, hogy képes érzéseit a természeti hajtóerővel azonosulva átélni és ennek megfelelően cselekedni. A magyar sógorság rendkívül kiterjedt – vagyis a magyarság közösségi, családias szelleme olyan erős, hogy ahol már csak alig érzékelhető a rokonság, még ott is számon tartja a családi rokonságot. A magyar tehát attól magyar, hogy közösségi, családi összetartása rendkívül átfogó, messze kiterjedő. A magyar viselkedés, megnyilatkozás attól magyar, hogy igaz, nyílt, derék, egyenes, vagyis teljes valójában azonos a valósággal. A magyaros viselkedésmód, a magyarán megadott mód a félreérthetetlenül világos, nyílt, kertelés nélküli, nyílt, érthető. Magyar módra akkor viselkedik egy védő, ha mindhalálig kitart, ha tehát teljesen azonosul magyarságával, a magyarok sorsközösségével. Szembetűnő, hogy ezek az ismertetőjegyek nem széteső, logikai összetartozás nélküli jegyeket alkotnak, hanem lényegében mindegyik arra utal, hogy a magyar attól magyar, hogy képes a benne működő természeti hajtóerővel teljes világossággal, teljes mélységgel egybeforrni, azonosulni. Ezért képes a magyar észjárás, a magyar gondolkodás a teljes igazságot félreérthetetlenül megvilágítani, mert képes a lényegi felismerésre, a lényeg és a látszat lényegi megkülönböztetésére. A természeti szervezőerő, életerő elemi erejéből fakad a magyar virtus, a magyar szilajság, szabadság és életszerelem. A magyar ember tehát attól magyar, hogy képes Természet isteni, világszerelmet hordozó alkotóerejével egybeforrva élni és látni a világot.

Tudom, hogy a mai világban magyarnak lenni sem olyan egyszerű, mint régen, hiszen a manipuláció ma sokkal erősebb, mint régen. De éppen ezért sokkal fontosabb, hogy magyarságunkra ismerjünk, hogy felismerjük magyarságunkban legszemélyesebb életerőnket, sorsunknak értelmet és kiteljesedést adó irányadónkat, ami egyben út, híd és irányjelző a Természet legmélyebb és legemberibb titkainak feltárására és eredeti létértelmének érvényre juttatására