Megjelent: KAPU, 2001/1

Grandpierre Attila:

Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében

Itt az új évezred! Hurrá! A nyugati civilizáció és uralkodó hatása alá került földgolyó lakossága évezredet vált. Vagyis tulajdonképpen: az emberiség túlnyomó része új évezredet nyit. De hány éves az emberiség? Kétezer éves? A mai tudományos álláspont szerint a legrégibb határozottan emberi csontmaradványok 3-5 millió éves korra nyúlnak vissza. Mások szerint az ember már korábban is jelen volt. Vannak, akik az ember és a Természet eredeti egybeforrottságát vallják – eszerint az élet és az öntudat a Világegyetem megszületése “előtt” is létezett. Bármelyik nézetet is fogadjuk el, mindegyik jóval nagyobb időtartamot jelez a keresztény időszámítás kezdeténél. Ha meggondoljuk, az öntudat érzékeny a megszokásra, a mindennapos ismétlés bevéső, beidegző, hipnotikus erejére. És ezért ha egy 25 éves fiatalembert rábírnánk arra, hogy 23 éves kora óta számítsa az időt, folyton 2 évesnek nevezve és tartva magát, elkerülhetetlenül háttérbe taszítódnának a mindennapos viszonyítás beidegződése révén a 23 éves kora előtti események, jelentőségüket vesztenék, és kiszorulnának a tudatból. Így jár az emberiség is, amikor az időszámítás kezdetét a valós tényekkel szemben 2000 évvel ezelőttre teszi. Ezzel tulajdonképpen hallgatólagosan elfogadtatják mindannyiunkkal a nyugati civilizáció viszonyítási rendszerét, mégpedig olyan módon, ami a többi kultúrát, civilizációt (éppúgy, mint saját valódi élet-történelmünket) másodlagossá minősíti. Ez az eljárás pedig a barbár szűklátókörűség eljárásával rokon: mert az a szemlélet barbár, ami egy másik ember vagy kultúra belső értékrendszere és felfogása megismerése nélkül minden más embert/kultúrát/civilizációt másodlagosnak, barbárnak, elpusztítandónak nevez csak azért, mert eltér a nyugatitól. Vajon miért kellett kiirtani az indiánok kultúráját? Miért vetették tűzre összes írásukat? Ha tényleg olyan magasrendű lenne a nyugati civilizáció, mint amilyennek vallja magát, bizonyára nem lenne szüksége arra, hogy mások kultúráit gyökeresen kiirtsa, meghamisítsa, átformálja. Mi szüksége lenne egy tudósnak arra, hogy feltétlenül elégesse a sarki koldus összes iratait? Vagy fél az összehasonlítástól, mert tudja, ezen csak veszthet, vagyis kisebbrendűségi érzése van. Ha ezt kizárjuk, akkor ilyet csak akkor tesz valaki, ha az a célja, hogy eltüntesse a kiszemelt személy személyazonosságát. Ez pedig a legnagyobb bűn, még a gyilkosságnál is nagyobb, égrekiáltóbb bűn. Még furább az ügy, ha a kiszemelt páciensnek, miután elégették az összes iratát, még elkezdik bebeszélni, hogy ő a bűnös, a tudatlan, a barbár, és hálásnak kell lennie azok iránt, akik személyazonosságát elvették. El kell felejtenie saját nevét is, át kell keresztelkednie, hogy régi nevei se emlékeztessék saját tulajdon múltjára, szüleire, testvéreire. Mégis, a Természetet nem lehet rendeletekkel eltörölni – a föld alá kényszerített évszázadok után egyre több gyerek kap ismét régi magyar nevet. A Természet követeli a magáét. A citrommal beoltott almafa szervezete egyszercsak győz a művi beavatkozáson, és ismét almát kezd teremni.

Itt az új évezred! Az új időszámításban. De milyen volt a régi időszámítás? Mi magyarok talán már nem is tudjuk, milyen volt régi időszámításunk, honnan indult. Ez nem is véletlen: az új időszámításra áttérés közben – mintegy mellékjelenségként – be kellett szolgáltatnunk minden régi könyvünket, őstudásunk régi rovásírásunkkal írt ereklyéit, hogy ezeket tűzbe vethessék. Kétségtelen: egy ilyen hihetetlen mértékű kultúra-irtás az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnök egyike. Vajon valóban feltétlen elemi szükség volt rá, hogy minden lehető nyomát kiirtsák régi saját kultúránknak? Vajon tényleg létfontosságú volt az új civilizáció számára, hogy egyetlen könyvet se hagyjanak meg a régi krónikákból? Tudjuk, hogy az iszlám, a törökök például nem irtották dühödten a magyar kultúrát, ellenkezőleg: magánügyünknek tekintették vallási szemléletünket is. Nekik köszönhetjük egyetlen fennmaradt pogánykori őskrónikánkat is, a Tárih-i-Üngürüszt. Mindezt dacára annak, hogy hadban álltak velünk, életre-halálra folyt a küzdelem. Az élethalálharc sem indokolt azonban olyan lépést, ami a magyar kultúra kiirtására irányult volna. Az eredeti magyar kultúra teljes kiirtását békeidőben rendeltették el. Van valami, ami életbevágóbb, mint az élethalálharc?

Mégis, nincs tökéletes bűntény: az igazság mindig kinyomozható, hiszen az igazság nyomainak eltüntetésére irányuló hadművelet maga is nyomot hagy. Ráadásul a valóban lényeges soha nem pusztítható ki teljesen, mert ha lényeges, akkor lényeges a Természet számára, és a Természet újra megszüli. A farkas nem tanul meg tornázni – tartja az örmény közmondás. A valóban lényeges kultúrelem vonzásköre kiterjed a kultúra egészére, és a kultúra egészét teljes mélységében nem lehet kiirtani. Így tehát – legalábbis lényegében – ma is kinyomozható, ha maga a dátum nem is, de legalább maga a lényeg, az, hogy mi a fő különbség a két gondolkodásmód, a régi és az új között.

A régi vallások nagy mértékben építettek a nemzeti hagyományokra. A nyugati kereszténység, ha nem sikerült egy szokást teljesen kiirtania, sokszor megelégedett a régi ünnepek lelkének, szellemének kicserélésével, ellenkező előjelűvé fordításával, amivel nagy szerepet vállalt a mai világ fordított értékrendje kialakításában. De honnan eredt a régi magyar kultúra lelke, szelleme? Az eredeti, saját, magyar kultúrát nemzeti emlékezetünk, mítoszaink, krónikáink, mondáink őrizték. Az eredeti, természettől kapott magyar kultúra tehát természete szerint történeti jellegű volt. Attila udvarában a hun-magyar hősök tetteiről emlékeztek az énekmondók. A magyarság emlékezete nem üres évszámokat ünnepelt. Ma, a 21. századba lépve nem is tudjuk, mit is ünnepelünk, nem is tűnik fel számunkra, hogy itt kéne valamire gondolnunk, el kéne gondolnunk, minek is van ezredfordulója. Olyan, mintha a kerek számot magát ünnepelnénk, ami mintha nem is képviselne semmit. Nincs számadás, számvetés a nyugati vagy a keresztény kultúra kétezer évéről. Nincs mérleg, aminek két serpenyőjébe a kitűzött célt és az elért eredményt helyeznénk, és vetnénk össze. Szinte általános a megítélés, hogy a huszadik század az egyik legsötétebb, legembertelenebb az utóbbi századok között. Gyilkolás területén minden bizonnyal verhetetlen a történelem porondján. De népbutításban is nehéz felvenni vele a versenyt. Valóban, sikerült megváltani a világot? Az eltelt kétezer év bebizonyította, hogy az emberiség megmenekült az állítólagos lelki romlásból? Vagy fordítva, egyre romlottabb lett az emberiség? És ha igen, akkor meg vagyunk-e váltva? És ha nem, akkor kiket váltott meg a megváltó? A magyar időszámítás tehát saját történelmünk ismeretére és megbecsülésére épült. Ebben pedig ismét csak eltér az újkeletű időszámítás: saját tetteink megismerése, a legteljesebb történelmi emlékezet elmélyítése helyett más nép tetteinek szentesített, kanonizált változatát állította a szellemi-lelki élet központjába. Az új időszámítás tehát egyben lelket is cserélt az újmódi ing alatt, újmódi gondolkodást honosítva meg. Felcseréltük saját történelmünk kultuszát egy idegen nép kultuszával. Mítoszaink, mitológiánk, saját átfogóbb, történelmi életünk kiszorultak a köztudatból. De milyen volt saját gondolatvilágunk addig, amíg ki nem fordította a kakukként rátelepült új vendég?

Gondoljuk meg, honnan indul valójában életünk! Megszületésünk egyfajta személyes időszámítás elindítását is jelenti. Egyéni életünk dimenziója ezzel a személyes időszámítással megkapja a maga természetes időmértékét. De mi van életünk átfogóbb dimenzióival? Egyéni létünk sok szempontból olyan, mint a falevél élete. A falevél élete pedig nem abszolút önálló, hiszen léte a fával alkotott kapcsolatban nyeri el valóságos összefüggéseit. Hasonlóan, egyéni életünk értelme csak akkor képes túlmutatni életünk szűkös keretein, ha nemzetünk kultúrája tovább viszi életünk ügyét. Gondolkodásunk, szellemiségünk szülője és nevelője elsősorban az anyanyelvi, a nemzeti kultúra. A nemzeti lét, mint átfogóbb, alapvetőbb létforma, megkövetelné saját időszámítását. Honnan számítjuk nemzeti létünket? Az 1848-49-es szabadságharc orosz segédlettel történő leverése után az osztrákok rájöttek, hogy nem bírnak a magyarral fegyverrel, tehát nemzeti öntudatában kell orozva megroppantani. A hatalmi szóval magyar egyetemekre ültetett osztrák tanárok pedig bevezették erre a célra a krónika-hiteltelenítést, a “honfoglalás” mesterséges fogalmát. Mint arra Grandpierre K. Endre (1995) rámutatott, az 1848-as szabadságharcot nem sokkal megelőző nyelvújítási szótárban még nem szerepel a “honfoglalás” szó a sok-sok hon- kezdetű szó között. Fennmaradt krónikáink egyike sem alkalmazza soha a “honfoglalás” kifejezést. Az árpádi bejövetelről mindig mint a magyarok visszajöveteléről, a magyarok újabb visszajöveteléről írnak. És mivel a “honfoglalás” szó jelentése magában foglalja, hogy azelőtt a honfoglaló itt nem volt otthon, tehát betolakodóként, birtokszerzőként, zsákmányolóként jött ide, ezért mindenki, aki elfogadja ezt a kifejezést, ezzel megmásítja a krónikáinkban megőrzött történeti igazságot, és elidegeníti a magyarságot saját őshazájától. A “honfoglalás” szó olyan, mint a csapda: szükségképpen beleakad, beleszakad a magyar történelmi tudat, nincs tovább, nincs előtte semmi, csak idegenség, otthontalanság, erőszak. A “honfoglalás” szó alkalmazása: nemzetcsonkítás, olyan nemzetcsonkítás, amely a megmásíthatatlan igazságot tagadja meg önkényesen. A “honfoglalás” szó bevezetésének körülményeit és valótlanságát tanítani kellene minden iskolában, hogy kiheverjük ennek az alattomos kifejezésnek felmérhetetlen pusztítását. Amit évezredek hadseregei nem tudtak elérni, azt elérte a történelmi tudat megcsonkítása: a magyarság szellemének, büszke öntudatának meggyengítését. Itt is a fordított előjel trükkjét igyekeznek alkalmazni a jót rossznak feltüntetni igyekvők. Nem taníthatjuk tovább történelmünket egykori ellenségeink legalattomosabb és legártóbb kifejezései alapján!

Nemzeti létünket és nemzeti időszámításunkat valójában több tízezer évre kell visszavezetnünk. Berosszosz káldeus pap, Bél papja az emberi időszámítás kezdetét a Vízözön előtti 432 000 évre teszi. Berosszosz krónikája – hasonlóan a többi őskrónikához – nem maradt fenn, csak más szerzőknél idézett töredékeiben. Ha fennmaradt, ha fennmaradhatott volna az emberiség őstudása az emberréválástól mostanáig, az emberiség időszámítása több millió évet fogna át, a kezdetek titkaitól az Aranykori események krónikáján át a tűz feltalásáig, a csillagvilág ősi tudattal felfogott értelmének üzenetével, a mágikus kor bukásának és a hatalmi kor megjelenésének részletes, mindenki számára érthető ismertetéséig. Vajon miért nem maradhatott fenn ez a páratlan őstudás, ami mind időtávlataiban, mind az ősi térségek leírásában, megrajzolásában, a Természettel egybeforrottság lelki-szellemi mélységeiben fájó hiányként ég ma bennünk? Vajon miért volt szüksége az emberiségnek arra, hogy ne csak más népek, de saját tulajdon történelmét is aláássa, süllyesztőbe vesse, kiirtsa, és a lehető legtökéletesebben elpusztítsa? Egyszer az emberiségnek szembe kell néznie ezzel a kérdéssel.

De menjünk tovább. Az emberiség megjelenése kezdetben még nem jelentett törést a Természet életében. Ellenkezőleg, az emberiséget a Természet hozta létre, a Természet alkotó ereje, ami belülről formálta ki az embert, és a belső természeti erő formálta ki az ember mai külső megjelenését. A Természet csak a mai ember számára külsődleges. A régi ember számára a Természet belső erőként jelent meg. Nem volt még jelen az a hamis öntudat, ami saját szabadságát, önállóságát csakis szülő tényezőinek teljes megtagadásában véli felfedezni. A gondolat, az érzés még természeti erő volt, hiszen természeti erő hozta létre magát a tudatot és az öntudatot is. A Természet közvetlenül mint valóságos, csodaerejű szellem hajtotta az embert a kíváncsisággal, a megismerés vágyával egyre teljesebb felfogóképességűvé, egyre átfogóbb tudatúvá. Természeti tudatunk és öntudatunk középpontjában még nem a kereskedelmi tévék sztárjai, hanem maga a természet legbensőbb alkotóereje fénylettek. Testvérünk, barátunk, velünk egy-természetű rokon-lélek volt akkoriban a Természet és a Természet legtöbb lénye. És az ember sem szörnyeteg-lelkű rabszolga volt még, hanem éplelkű, gazdag érzésvilága összeért a csillagokkal, a Nappal, a Holddal és a végtelenséggel. Ha az akkori emberiséget kérdeznénk, időszámítását lehet, a Természet születésétől, a Világegyetem születésétől indítaná. Sőt, talán még messzebbről – onnan, ahonnan a Világegyetem előjött, ahol a Természet élő, teremtő ereje él, az Örökkévalóságból. Nem is olyan régen, egy-kétezer éve a magyarok még kozmikus származásukkal dicsekedtek.

Világképünket ma főként a materializmus és – kisebb részben – a nyugati keresztény vallás határozza meg. Ez adja a kétezer éves távlat valódi tartalmát. És hogy ne tudjuk összehasonlítani a mai világ szellemiségét a megelőzőével, igyekeztek nemcsak a magyar, de más népek hagyományait is “civilizálni”, vagyis elpusztítani. Mégis maradtak fenn nyomok, olyan beszédes nyomok, amik bármily szegényesek is, mégis képesek megvilágítani a különbséget a mai és a régi civilizációk alaptermészete, lényege között. A KAPU 1999/6-7 és 8-as számaiban “Az ősi magyar mágikus világlátás nyomai” című tanulmányaimban már bepillantást adtam a többezer évvel ezelőtti magyar világlátásba. Mani i.u. 216-ban született az akkori párthus világbirodalomban. Művei – az olvasó kitalálhatja – egyetlen egy példányban sem maradhattak fenn az utókor számára. Csakis közvetett módon, töredékes módon őrződhetett meg. A manicheizmusban a Legfőbb Lény: a Fény, amely a bölcsességet jelenti. A FÉNYSZUBSZTANCIA ugyanúgy különbözik a szellemi, mint az anyagi szubsztanciától. A fénybirodalom fényföldből és fényéterből áll. Az egész fénybirodalom az istenség testét képviseli. Isten fogalmi testét Mani mint öt hajlékot nevezi meg:

Értelem

Megismerés

Gondolkodás

Mérlegelés

Felfogás

Ez a felfogás lényegesen különbözik a hitet az értelem elé helyező szemlélettől. Mai ésszel szinte hihetetlen, hogy az értelmet ilyen mértékben istenítették olyan kétezer évvel ezelőtti kultúrában, amit a mai nyugati kultúra annyira nem becsül, hogy számon tartsa a köztudatban.

Ha időben még messzebb tekintünk vissza, Közép-Ázsiában a zoroasztrizmusra kell felfigyelnünk. Zoroaszter születését régebben i. e. 600-ra, ma inkább i.e. 1400-ra teszik, és ha ez beigazolódik, akkor Zoroaszter az első nagy vallásalapító az emberiség történelmében, aki a természetes vallásokat megtörte. A zoroasztrizmus az időszámításunk előtti első évezredben fejlődött ki Észak-Perzsiában, amely a méd, párthus, khorezmi kultúrkör erős befolyása alatt állt. Tudnunk kell, hogy Attilát, a hun királyt a hunok, a médek, a gótok és a dánok királyának írták le a kortárs krónikák. Ráadásul a krónikák szerint Attila öltözete és udvara is a méd viseletet és szokásokat tükrözte. A méd és a hun-magyar kultúrkör közvetlen rokonságban kellett álljon. A zoroasztrizmus a mágusok befolyását abban is tükrözi, hogy Zoroaszter legtöbb tanítványa a Mágusok közül került ki (The Encyclopedia of Religion, ed.-in-chief M. Eliade, MacMillan, New York, 1987). Zarathusztra, és az “asa”-val rendelkezők isteni képességekkel, virtussal bírnak, amíg az extázis állapotában tartózkodnak, amely állapotot “maga”-nak nevezik. Ebben az állapotban kapcsolatba lépnek a jótékony halhatatlanokkal. A zoroasztrikus tanok későbbi lejegyzései, a Jasznák (Yaszna 51.11;15-16) így számolnak be Zoroaszter és Visztaszpa élményeiről: “Kavi Visztaszpa a >>maga<< ereje által Vohu Manah, a Jó Gondolat útján látomást kapott, a Legfőbb Bölcsesség felfogóképességével, az Asá-val, az Asának megfelelően”. Ha meggondoljuk, hogy ez az “asa” kapcsolatban állhat az árpádkori “isa”-val “isa, por és hamu vogymuk” (Halotti Beszéd), hiszen adatok léteznek az isa “többes lélek”, “közösségi lélek” jelentésére vonatkozóan (Rőczei, 1992), akkor közelebb kerülhetünk e leírás valós értelmének megfejtéséhez. A “maga” ereje tehát akkor érvényesül, ha a Jó Gondolat megszületik, mégpedig úgy, hogy látomást idéz elő, azáltal, hogy az értelmi felfogóképesség összekapcsolódik a többes lélek érzékelő erejével. Marijan Molé (1963), a francia nemzeti kutatóközpont Franco-Iráni Intézetének doktora megfogalmazásában a “maga” egy sajátos érték, ami lehetővé teszi a vágyak megvalósítását, elvezet a jutalomhoz. A “maga”-nak ez a jutalma az, amit Zoroaszter a résztvevőknek ígér. Visztaszpa számára ez a jutalom egy látomás, egy “megismerés”. A Jó Gondolat és a Közös Lélek elvezet a “magavan”-hoz, láthatóvá válik a nagy tisztelettel hozott adomány. A “maga” egy szertartásos cselekedetben kezd működni, ami – Molé szerint – egy adomány. J. J. Modi, a párszik és az ókori Közép-Ázsia jeles kutatója szerint pedig a “Magavan” a meg-nem-házasodott, azaz “magányos”, nőtlen/hajadon embert jelenti. Milyen érdekes – ez magyarul is pontosan ezt jelenti! Hogy-hogy nem tudunk erről? Ugyanakkor a “maga” egy alapvető kulcs-szó. Ez a “maga” kulcs-szó pedig úgy tűnik, a magyar nyelvből fejthető meg igazán. A magyar nyelvben mondjuk ugyanis, ha látomásunk támad, és megkérdezik, ezt hogy érted el: nem én idéztem elő, magától jött! Igen, gondolataink sokszor engedelmeskednek elhatározásainknak, de akkor vannak igazán elemükben, ha már mintegy “maguktól” jönnek. Minden alkotó ember tudja, mi a különbség egy erőlködve kiizzadt alkotás és egy olyan között, ami erőlködés nélkül, mintegy “magától” jött. A “magá”-tól született alkotás ugyanis őrzi magán születése bélyegét: a csodaerőt. A “magá”-nak tehát a magyarban is csodaereje van! Honnan ered ez a csodaerő? Gondoljuk meg, miért mondjuk azt, hogy egy látomásunk “magától” jött! Azért mondjuk így, mert a mi számunkra is váratlanul, váratlan tartalommal, jelentéssel és formában jelenik meg a látomás, aminek ereje lenyűgöz bennünket, éppen váratlansága, csodaereje és öntörvényűsége révén. Ha pedig a számunkra is új, előre nem látott élmény támad fel bennünk, akkor ezt nem annyira mi idéztük elő, mint inkább maga az élmény, maga a gondolat. De miért írja le ezt a magától-jövést a magyar nyelv éppen a “maga” szóval? Mi mozog a “maga” kifejezésben, miféle erő? Honnan ered a “maga” ereje? Ha meggondoljuk, hogy itt tulajdonképpen belső világunk elevenedik meg, és ahelyett, hogy egy-egy akart gondolat arrébb-mozdulna belső világunkban, ahogy akkor szokott, ha mi vagyunk a kezdeményező fél gondolkodásunk vezetésében, itt a belső világ átveszi a kezdeményezést, megelevenedik, és már maga vezeti saját kiteljesedésének teljesebb, valódi, természeti törvényei szerint az élmény kibontakozását. A “maga” titka tehát belső világunk mélytartományaiba, elemi erejű birodalmaiba vezet el bennünket – oda, ahol belső világunk életereje még tudatunk számára szinte érintetlen csodaerővel, izzó életerővel, a teremtés legteljesebb képességével él lüktet áramlik rohan előre. A “maga” tehát személyes legbelsőbb életerőnk alkotó csodaereje, maga az a természeti erő, ami szellemiségünket, személyiségünket, érzésvilágunkat fenntartja és hajtja a kíváncsiság, a tudásvágy, az átélés vágya és a kiteljesedés, az élet eredeti, nemes természete kiteljesedése felé. Ez az a mágikus világ, ami a “Júlia szép leány” című többezer éves magyar népballadában élményszerűen megőrződött: “a mennyei harangok huzatlan szólanak, a mennyei gyertyák gyujtatlan gyulladnak”. A mennyei gyertyák, a csillagok gyújtatlan gyulladnak, anélkül, hogy valaki kigyújtaná őket, maguktól gyulladnak ki, maguktól, vagyis a természeti erőtől, a saját legmélyebb természetükben megnyilvánuló természeti erőtől. A “maga” mágikus titkai tehát a magyar kultúrkörben vezetnek el a méd-magyar mágikus magaskultúra magas értelmének feltárulásához. A mágikus érzékelés kigyulladását nem más, mint a gondolkodás helyes irányba fordulása idézi elő. És ha a gondolkodás már a helyes irányba fordult, akkor már csak belső érzékelésünket kell kiterjeszteni a Közös Lélek meghatványozó érzékelő mezeje felé. Több szem többet lát – tartja a mondás. Ha tehát nemcsak saját belső lelki szemeinkkel látjuk saját belső világunk révén a látomást, hanem érzékelésünk képes kiterjedni a Többes Lélek (az én kifejezésemmel: a Közös Tudatmező) erőteréhez tartozó összes lélek lelki szemeinek egyesített látóerejéig, akkor látásunk megsokszorozódik, megelevenedik és látomássá válik. A zoroasztrikus ének (gátha) későbbi folytatásában leírja: meg kell adni az Asát és “az első létezés törvényeit”, érzékelni kell az “elsődleges törvényeket”, ez fedi fel a döntően fontos pillanatot, a >>nagy “maga”<< pillanatát.

A zoroasztrikus tanítás fennmaradt alapkönyvei – a Zend-Aveszta, a Bundahisn – megerősítik a “maga” fenti értelmezését. A zoroasztrikus kozmológiában az embert a Veleszületett Bölcsesség ereje vezeti életútján. Ez a Veleszületett Bölcsesség pedig, értelmezésemnek megfelelően, nem más, mint ismét az a kozmikus-természeti szervezőerő, ami az emberi fajt, lelkünket, faji és egyéni értelmünket megfogantatásunkkor megalkotta, és ami megszületésünk után is bennünk munkál tevékeny, ösztökélő erőként a kíváncsiságban, az értelmes élet vágyában, az önmagunk természeti-emberi lényegének megfelelés igényében. A zoroasztrikus tanításoknak az a része, ami az élő teremtmények megteremtésének okát és létük végső célját írja le részletesen, ismét csak nem volt képes fennmaradni egyetlen példányban sem. Csak áttételesen maradt fenn például tartalomjegyzéke és rövid ismertetése a Fravartin Yast-ban. Eszerint a Legfőbb Bölcsesség a “fravasi” által tartja fenn a Világegyetem rendjét, az Eget, a vizeket, a Földet, és a gyermek anyaméhbeli megfogantatását, ők teszik lehetővé az eső megindulását és a növények növekedését. A “fravasi” mutatja meg az utat a vizeknek, a palántáknak, a csillagoknak. Ismét csak ide kapcsolódik a mai magyar kultúrkör egy eleme. Bartók Béla (1981) az igazi népzenéről így ír: “az (igazi) népzene a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok”. A zoroasztrikus kozmológiában az “első létezés” birodalma tisztán szellemi természetű (ez a “ménok”). Az “első létezés” birodalma, úgy tűnik, párhuzamba állítható az általam megvilágított “elsődleges világ” birodalmával (ld. Kapu, 1999 március). Ez az elsődleges világ a Természet teremtő erejének tisztán szellemi birodalma, a Mindenség Mindensége. Ha a Mindenség szó jelentésekor az anyagi világra gondolunk, akkor ez a téridőbeli világ. Igen ám, de a Mindenség fogalma logikai szükségszerűséggel maga után vonja, hogy a mindenségbe minden létező beletartozzon, vagyis az anyagi létezőket magukba foglaló téridőt is. Ha viszont a Mindenség a téridőt is magába foglalja, akkor maga a “téridőn kívül” kell létezzen. Ha a téridő az anyagiság, vagyis a végesség, a korlátok birodalma, akkor a téridőn kívüli létmód a végtelenség, a korlátlanság birodalma kell legyen. Így tehát ha a Mindenség az anyagi világot jelöli, akkor ez az anyagi világ belső kapcsolatban áll a téridőn kívüli világgal, a Mindenség Mindenségével, ami pedig egy szellemi létmódban létezik. Valóban, gondolataink, érzéseink maguk is a téridőn kívüli létmódban léteznek, vagyis alaptermészetükben rokonok a téridőn kívüli természetű Mindenség Mindenségével. Ebben a képzeletbeli téridőben, vagy logikai időben létező elsődleges világban nincsenek korlátok, itt él minden érzés, minden gondolat, minden vágy, és minden vágy maga váltja ki saját korlátlan beteljesülését. Úgy tűnik, mintha mi is éreznénk sejtjeink mélyén ezt a csodálatos világot, ami a korlátlan tökéletesség emlékével sajgat bennünket. A végtelenség létmódja önmagában minden tud, amit csak el lehet képzelni, csak egy valaminek van híján, amíg önmaga létezik egyedül: és ez a végesség. Amíg a végtelenségben minden vágy magától teljesül, addig a végesség birodalmában tétje van a játszmának, az életnek, és ez a tét minden lehetséges tétek legmagasabbika: maga az életünk. Ez a megvalósult, teremtett világ tehát egy szempontból több, mint a Teremtő Világ: az életben a végtelenség újra kell kristályosodjon, újból rendeződnek az összes lehetséges szempontok, fontosságok, jelentőségek, és ez lehet a tétje a létezés egészének is, a Mindenség létesítő okának is. A Mindenség létoka tehát: a földi, anyagi lét a szellemi célok, vágyak megtisztítása az élet tüze által.

A zoroasztriánus teremtéstörténet – figyelemreméltó párhuzamban a fentebb megvilágított, függetlenül, a logika törvényei által, vagyis maga-magától született okfejtéssel – a világegyetem ősi felfogására épül, írja Hinnels (1973/1992). A Legfőbb Bölcsesség azért teremtette a világot, hogy szembeszálljon a gonosszal, ami már az elsődleges létezés birodalmában is szükségképpen létezett. A zoroasztrikus kozmológiában minden létezőnek két oldala van: egy mentális vagy spirituális (“ménok”), és egy fizikai vagy anyagi (“gétek”). A spirituális állapot embrionális, mag-szereppel rendelkezik az anyagival szemben, amely majdnem a gyümölcsének tekinthető. A szellemi létmódban a Jó és a Rossz időtlen időkig békében éltek együtt. Amikor azonban a Rossz felfedezte a Jót, a Legfőbb Bölcsességet, támadásba lendült. A Legfőbb Bölcsesség (Ahura Mazda) megállapodott a Rosszal, hogy küzdelmüknek időben határt szabnak. Ebbe a Rossz, Ahriman/Ármány beleegyezett. A mítosz szerint amíg a gonosz csendben, de folyamatosan és szemmel nem láthatóan működhet, addig minden útjába kerülőt elpusztít, de mihelyt nyílt ütközetre kényszerítik, és saját mivoltában kénytelen megmutatkozni, nem diadalmaskodhat. A Legfőbb Bölcsesség tisztában volt azzal, hogy Ahrimán/Ármány nem fog megváltozni, ezért létének lényegéből, a fényből megalkotta a ménogot, a szellemi világot. Először a legfőbb szellemi lényeket alkotta meg: a Jó Gondolatot (Vohu Manah), a Legszentebb Igazság-ot (Asa Vahista), a Szent Alázat-ot, az Eszményi Királyság-ot, a Teljesség-et és a Halhatatlanság-ot, akik az életerőt hordozzák. Őket kísérik a Jazaták, a Nap, a Hold, a csillagok őriző szellemei, és olyan elvont fogalmak megszemélyesítői, mint az áldás, az igazság és a béke. Ezután teremtette meg a létezés anyagi létmódját, a “gétig”-et. A teremtés kezdeti, anyagi formája maga volt a tökéletesség. A fákat nem borította kéreg, és a növényeknek nem voltak tüskéi. A szarvasmarha fehér volt és ragyogott, akár a hold. Az első ember, Gaomard pedig úgy sugárzott, akár a Nap. Gajomard földbe jutott magjából született az első emberpár. Kezdetben két növény alakjában növekedtek egymás mellett, és a férfi nem különbözött a nőtől. Fa lett belőlük, s a fa gyümölcseiből az emberiség. Mikor is végül emberi alakot öltöttek, a Legfőbb Bölcsesség így szólt hozzájuk:

“Ti vagytok az ember magja,

A világ szülei, ti kaptátok tőlem

A legtökéletesebb buzgalmat;

Csak jóra gondoljatok, igazat

Beszéljetek, a jót tegyétek,

És ne áldozzatok a démonoknak.”

A zoroasztriánus időszámításban tehát az emberiség már a növényvilág létmódjában benne élt! A hagyomány arra is emlékezik, hogy akkor még a férfi nem különbözött a nőtől. Az emberiség időszámítását tehát eszerint 4 milliárd évre kell visszavinni – a háromezer évvel ezelőtti szemlélet ezt sugallja! Milyen érdekes, hogy 3000 évvel ezelőtt a legfőbb hármas a Bölcsesség, a Jó Gondolat és a Legszentebb Igazság volt, a mai profit, hatalom, siker hármassággal szemben! Úgy tűnik, nem felfelé, hanem lefelé haladt az emberiség az elmúlt háromezer évben, ha a végső színtér, az erkölcsi szempontok alapján ítéljük meg embervoltunkat.

Nekünk magyaroknak külön érdekes, hogy ez a zoroasztikus világszemlélet minden bizonnyal nagyrészben támaszkodott a magyar-szkíta mágikus világlátásra, és ennek szembetűnő nyomait is őrzi. A “maga” (és a “Magavan”) kulcsszó alakja és tartalma megegyezik a magyar szó alakjával és tartalmával, a mágikus világlátás összefüggésében. Az “asa”, a Többes Lélek valószínűleg szintén a magyar “isa” többes lélek alakjával és tartalmával egyezik meg. Túl a zoroasztrikus művészet feltűnő magyar jegyein, mint például a griffek gyakori és a szkíta megjelenítéssel egyező ábrázolása, a gáthák olvasgatása közben rájöttem, könnyen lehet, hogy népdalaink is őrzik a zoroasztrikus gáták kozmológiájának nyomait. A zoroasztrikus világszemléletben Zoroaszter után ezer évvel születik meg az első megváltó, Usedár, az igazságnak érvényt szerző. Rá ezer évre születik meg a második megváltó, Usedár-mah, és erre jön a harmadik ezredforduló, amikor a harmadik, és utolsó Megváltó jön el, Szosjan. A gáták végén a három megváltó neve rendszeresen ismétlődik (Mills, 1894): Usedár, Usedármah, Szosjan. Lehet, hogy innen ered népdalunk, a sárga csikó mindmáig megfejtetlen vers-szak vége:

“Sárga csikó, csengő rajta

vajon hová megyünk rajta

huzsedári, huzsedom!

Huzsedári, huzsedom!”

Irodalom:

Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Könyvkiadó, 1981, 14. oldal.

Burstein, S. M. 1978, The Babyloniaca of Berossos. Undena Publications, Malibu.

Grandpierre Attila: Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai. Kapu 1999/6-7, 8

Grandpierre K. Endre: Mi az igazság az árpádi bejövetel körül, Történelmünk Központi Titkai, 1. Szám, 1995 december

Grandpierre K. Endre: Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. Történelmünk Központi Titkai, 6. Szám, 1996 április

Grandpierre K. Endre: A magyarság őseredete. Történelmünk Központi Titkai, 8. Szám, 1996 június

Grandpierre K. Endre: A magyar ősvallás történelmi alapjai. Történelmünk Központi Titkai, 3. Szám, 1996 március

Hinnels, John R.: A perzsa mitológia. Corvina, 1992.

Mills, L. H.: A study of the Five Zarathustrian (Zoroastrian) Gathas, 1894, Druck der Universitat-Buchdruckerei von R. Th. Jacob in Erlangen, pp. 16-17.

Modi, J. J.: The religious ceremonies and the customs of the parsees. 2nd ed., Jehangir B. Karani’s Sons, Bombay, 1937.

Molé, M. 1963: Culte, Mythe et cosmologie dans L’Iran ancien. Le probleme zoroastrien et la tradition mazdéenne. Presses Universitaire de France.

Rőczei György: Az ősi magyar kettős lélekhit emléke a Halotti Beszédben. Zöldövezet, 1. Szám, 1992

The Encyclopedia of Religion, ed.-in-chief M. Eliade, MacMillan, New York, 1987.