Megjelenik: 3. Szem 2000-november

Az önálló életvezetés alapjai

Kultúraelmélet

Nyomozás a filozófia eredete után

Életünk felől akkor tudunk önállóan dönteni, ha átlátjuk távlatait és meghatározó tényezőit. Figyelemre méltó módon, életünk döntéseiben többnyire olyan alapvető tényezők játszanak szerepet, amiket éppen, mert alapvetőek, szem elől tévesztünk, ha a mindennapos, felszínes szemlélet alapján tájékozódunk. És éppen, mert alapvető módon határozzák meg látásunkat, jórészt észrevétlenül hatnak – ami azt jelenti, kritikátlanul jutnak érvényre. Ezért ha életünket kézbe akarjuk venni, ha életünk igazi, természetadta törvényeinek megfelelően meg akarjuk valósítani, amire születtünk, elkerülhetetlen, hogy a gondolkodásunkat meghatározó végső alapokat is megvilágítsuk. Sorsunk nem választható el azokétól az emberekétől sem, akikkel gyakorlati és szellemi sorsközösségben élünk. Így tehát mindannyiunk élete, sorsa számára alapkérdés, hogy merre halad a mai civilizáció, és hogyan tudjuk saját életünk ügyét ebben a civilizációban valóra váltani.

Életünk egészének alakítása szempontjából nem hagyhatjuk figyelmen kívül életünk színterét, a mai világot, és a mai világ uralkodó nézeteit a legfontosabb kérdésekben. És mivel az önálló életvezetéshez a legfontosabb segítséget éppen megismerő erőnk, azaz gondolkodásunk jelenti, ezért az első kérdés ezen a téren: milyen képet alkot a mai kor magáról a gondolkodásról? Hogyan vélekedik az érvényes gondolkodás kezdeteiről? A nyugati kultúrában többek között Morgan nyomán elterjedt a nézet, hogy minden eddigi civilizációnál magasabb rendű az angolszász vezetéssel mára kifejlődött civilizáció.

Érdemes megvizsgálni ezt a nézetet, hiszen mi magunk is egyre inkább az angolszász civilizáció hatáskörébe kerültünk. Mitől fejlett egy civilizáció? Mitől “magas” a magas kultúra? Mik legfontosabb megkülönböztető jegyei az “alacsony”, “primitív” kultúrához képest? Először is látnunk kell, hogy a mai nyugati civilizáció lényege az anyagiasság szempontjának elsődlegességén alapszik. Az anyagiasság kétségkívül fontos szempont. De vajon az ember számára lehet-e elsődleges az anyagi szempont? Háttérbe szoríthat-e minden más szempontot? Azt hiszem, természetesebb felvetni az ember számára legfontosabb szempontok sorra vevését, mint a társadalmi felfogásra rákényszeríteni egy kizárólagosan anyagi felfogást. Az ember számára fontos tényezőkhöz pedig hozzátartozik az olyan értelmes élet biztosítása, ami biztosítja saját legmélyebb és legemberibb mozgatóerőink kiteljesítését. Ennek eléréséhez pedig önismeretre van szükségünk, amit pedig megismerési képességünk megerősítésével érhetünk el. Ha cselekedni akarunk, előbb tisztáznunk kell, mit kell tennünk. Ehhez pedig megismerő erőnket kell tisztázni, világító erejűvé tenni. Az élet többi oldala mellett a megismerő erőt, a gondolkodási képességet háttérbe helyező társadalmi vonalvezetés kiszolgáltatja az embert az anyagi viszonyoknak. Figyelembe véve, hogy a társadalom anyagi viszonyai attól változnak, hogy tudatosan változtatják őket, a tudatosságról lebeszélő anyagias szemlélet a belenyugvásra akar rávenni bennünket. Ha nem akarunk mindenbe látatlanul belenyugodni, akkor pedig gondolkodnunk kell.

Hol és mikor kezdődött a ma érvényesnek tartott gondolkodás? A nyugati civilizáció válasza erre egyértelmű: a görög filozófia volt a világ első filozófiája, a világ első komolyan vehető megismerő tevékenysége. De vajon igaz-e ez az állítás? Évezredeken keresztül, úgy tűnik, sikerült fenntartani ezen tétel érvényét. Diogenész Laertiusz görög történetíró könyvében kifejti, hogy már a filo-szofia (filo, görögül: kedvelő, szofia, görögül: bölcsesség) szó is jelzi, hogy a filozófia görög eredetű. Ez az érvelés, úgy tűnik, lefegyverző – hiszen ha lettek volna bölcsességet kedvelők a görögök előtt, akkor már őket is bölcsesség-kedvelőknek kellett volna hívni, és akkor nyilván az ő nyelvükön nevezték volna el a filozófiát, és nem görögül.

Csakhogy ez az érvelés nem tanúskodik túl nagy bölcsességről. Az ugyanis már rövid töprengés után is szembetűnő, hogy az emberek mindig is jobban kedvelték a bölcsességet az oktalanságnál, a butaságnál. Vagyis mióta az ember ember, azóta kedveli a bölcsességet, és nyilván minden kultúrának voltak kiemelkedő bölcsei. Ott voltak a görögök előtt például az egész akkori világ által legjobban tisztelt bölcsek: a mágusok. A Jézus születésére napkeletről érkezett három bölcset például más nyelveken Mágusoknak hívják (angolul: Magi). Diogenész Laertius könyvében maga is megemlíti, hogy vannak, akik a filozófia tanulmányozását a perzsiai Mágusoknak, a babiloni Káldeusoknak, az indiai gimnoszofistáknak, a kelta druida papoknak tulajdonítják Arisztotelész (Magicus című, azóta elveszett művében) és Szotion nyomán. Arisztotelész egy másik művében (On Philosophy) megemlíti, hogy a Mágusok az egyiptomiaknál is ősibb múltúak. A Soli-ban született Clearchus a gimnoszofistákat is a Mágusoktól leszármazóknak írja le. Úgy tűnik, maguk a görögök, legtekintélyesebb és legmegbízhatóbbnak tekintett filozófusukkal az élen a filozófia Mágusoktól leszármazását vallják.

Tegyünk most még egy lépést, méghozzá egy gondolati lépést! Ha az ember lényegéhez tartozik értelmes lény mivolta, akkor az ember már az emberré váláskor is a maga módján “bölcs” kellett legyen. Maga az emberi öntudat léte feltételezi a világról és önmagunkról alkotott tudásunk rendszerezését. A rendszerezés pedig nem lehetséges rendszerező elvek nélkül. Azok az elvek, amikkel a Természet megalkotta az embert, az emberi tudat természetszerű, végső szervező elvei. Ezek az elvek egyrészt tudati elvek, gondolkodásunk alapelvei. Másrészt ugyanezek az elvek a Természetből erednek, a Természet ember-teremtő tevékenységét irányító végső alapelveinek eredményei. Így tehát egy természeti erő – materialista nyelven: egy objektív tényező – az emberré váláskor az ember belső világát megalapozva az ember belső erejévé – materialista nyelven: szubjektív tényezővé – vált. Ráadásul az emberi szabadság, önálló döntési képesség éppen azáltal lehetséges, hogy az ember a különböző helyzetekbe képes beleélni magát, és egyidejűleg ezeket mintegy magasból át is tudja tekinteni. Az emberi áttekintőképesség, az emberi értelem, a felelős cselekvés tehát a bennünk élő természeti erő átfogó, áttekintő erejének, hatóköre kiterjedésének következménye.

Az emberré váláskor az a természeti erő kapott – az emberi közösségi élet sokszorozó, hagyományozó, megnövekedett áttekintő ereje segítségével – lényegkiemelő képességet, ami, mivel természeti erő, áthatja a Természet egészét. Így tehát természet szerint az emberi értelem hatóköre az emberréváláskor egy kellett legyen a Természet hatókörével. És ha a Természet a Világegyetem szerves folytatása, vagy éppen egy a Világegyetemmel, akkor ez a bennünk feléledő természeti erő egy a kozmikus alkotóerővel. Értelmünk hatóköre tehát el kell érjen a Kozmosz hatókörének határáig – vagyis értelmünk egyetemes hatókörű. Ezt a következtetést a mai körülmények között is fenntarthatjuk. Igaz, hogy a bennünk élő természeti erő az emberiség fejlődése során eddig nem tisztázott módon meggyengült, látása elhomályosult, és ma már alig pislákol bennünk az értelem lángja. Mégis így van ez, ha meggondoljuk, hogy ma sem emelhető az értelem elé olyan akadály, amit elvileg sem képes áthágni. Sok a tabu, a dogma, a belénk sulykolt előítélet, amik megkötik értelmünk eredendően szabad és teljes látását. De még ma is képesek vagyunk, bármelyikőnk képes bármire gondolni, sőt, gondolkodni, és elvileg képes lehet bármely elé adódó probléma felismerésére és megoldására. Ha nem így lenne, nem is lennénk emberek.

Térjünk vissza akkor az emberi értelem kezdeteihez. Az emberi értelem veleszületett módon végső természeti elvek szerint szerveződik. Ezek az elvek nemcsak tudati elvek, hanem egyben természeti elvek is, a természetben valóságosan tevékenykedő kozmikus szervezőerő tevékenységét szervező elvek. Ezek az elvek tehát eredendően végső elvek. Végső elvek, mert az emberben, a Természetben, a Világegyetemben tevékeny természeti alkotóerő tevékenységének végső elvei. Ezek az elvek egyben az emberi értelem megértésének végső alapelvei is. Ha tehát meg akarunk érteni egy jelenséget, szükségszerűen, akár közvetve, akár közvetlenül, de saját értelmünk végső alapelveire vonatkoztatva érthetjük csak meg. Egész elménk ezekre a belső természeti alapelvekre építi tevékenységét. Amíg még gyermekek vagyunk, erre a belső természetileg adódó értelmezési tartományra vonatkoztatjuk ismereteinket, így minden külső társadalmi hatás is ebben a természetes értelmezési térben nyerheti el csak értelmét. Később a társadalmi manipuláció egyre inkább kiépíti hídfőállásait saját elménkben – de még ekkor is jelen van bennünk az igazi, természetes értelmezési rendszer. Amíg a manipulált gondolkodás vonatkoztatási pontjai mindig külsődlegesek, addig az így szerzett megismerés mindig felszínes lesz. Végső tisztázást csak a születésünk óta folyamatos szerveződésben épülő belső természeti értelmezési rendszer segítségével nyerhetünk. És ha mégsem ezekre vonatkoztatjuk, akkor a minket emberré tevő természeti alkotóerő vonzáskörén kívüli tényezőkkel kötjük legfeljebb össze – ami pedig nem adhat valódi megismerést, ha hiányzik mögüle a belső természeti vonatkoztatási, értelmezési rendszer. Ha pedig végső elvekre igyekszünk visszavezetni valamit, vagyis a végsőkig tisztázni akarunk valamit, ha megértésünket végsőkig tiszta alapokra akarjuk helyezni, szükségképpen visszajutunk a természeti alkotóerő végső színteréhez.

Így jutunk el oda, hogy ahhoz, hogy igazán emberek lehessünk, mindenkor szükségünk van a végső elvekre. Az emberiség tehát saját lényegénél, saját természeténél fogva a végső elvek vonzásában élt. Nyiladozó elméje, az emberré váláskor robbanásszerűen megnyíló elméje előtt feltárult a Természet végső alapelveinek birodalma. És ahogy az emberi léthez, létünk méltóságához szükségképpen hozzátartozik az emlékezés, létünk igazságának tudása, úgy szükségszerű volt az emberréváláskor robbanásszerűen megvilágosodott végső tudás folyamatos őrzése, ápolása és továbbfejlesztése. Az emberi társadalmak csak jóval később, a történelmi idők kezdete óta tértek le a természeti ön-folytonosság útjáról. Az Édenből kitaszítva, saját lényegével szembefordulva felégette maga mögött saját önfolytonosságának emlékét az az új társadalom, ami a Természet leigázását, alárendelését tűzte ki legfőbb céljául. S mivel az önazonosság teljességében sohasem tagadható, ezért szükségképpen fenn kellett maradjon az ember lényegi önazonosságának nyoma az emberi történelemben is. Így tehát a végső elvek, a végső tudása az emberi történelem korai korszakában is jelen kellett legyen.

Az emberi kultúra történelmének tanúbizonysága szerint valóban találhatók ilyen nyomok. Nemcsak az ókori szkíta mágikus kultúrában, de a későbbi sumér, méd birodalomban is a bölcsesség volt a társadalom főistene. A közép-ázsiai médek népének neve is a “bölcsesség”-et jelenti. Ahura Mazda, a médek és a perzsák mágusainak főistenének jelentése: A Bölcsesség Istene. És mivel a Bölcsesség Istenének kultusza a társadalomban elsőrendű szerepet játszott, nem lehet azt mondani, hogy a bölcsesség kedvelésének szervezett, rendszeres művelői a görögöknél tűntek föl először. Fordítva: egy ilyen állítás barbár, a megismerés esetlegességét, társadalmi alárendeltségét, korlátozottságát sugallja, vagyis értelem-ellenes, ami pedig, könnyű belátni: éppen a bölcsesség ellentéte.

(folyt. köv.)

Irodalom:

Diogenes Laertius: Lives of eminent philosophers, with an English transl. By R. D. Hicks, Cambridge, Harvard University Press, 1925/1958

John R. Hinnels: Perzsa mitológia. Corvina, Budapest, 1992.

Grandpierre Attila