Megjelenik: Harmadik Szem, 2000 október
Tudományfilozófia Új Tudomány

Paradoxonok

A végső világ feltárása

Az öncsatolt Világegyetem – 3.

Nincs hiba ebben a cikkben, kivéve ezt a mondatot – állítom. Aki kedvét leli benne, vesse bele magát e paradoxon fordulataiba. Érdekes, hogy milyen sokan leljük kedvünket efféle, látszólag haszontalan időtöltésben. Vajon mi ennek az oka? Azt gondolom, hogy a paradoxonok kapcsolatban állnak a világ logikájával, különösen a létezés, a létezést előidéző képesség, a teremtés logikájával. A teremtés logikája pedig valóban csodálatra méltó, olyannyira, hogy önmaga ellenfelének lenni is bámulatos képessége van.

Minden szabály alól van kivétel. Igen, sokszor tapasztalhattuk, hogy a szabályok alól vannak kivételek – de minden szabályt még nem vizsgáltunk meg, ez talán lehetetlen is. De ha minden szabály alól van kivétel, akkor e szabály alól is kell legyen kivétel, de mivel ez a szabály egyetlen szabály, ekkor maga e szabály nem lehet igaz, de ekkor és ezáltal éppen hogy érvényre jut, tehát igaz lesz. Mintha szellemünk röppentyűket lőne ki az ismeretlenbe, és a röppentyű pályájából próbálna következtetni a kinti világra. Ott áll elménk az Ismeretlen világóceánjának partján, és ahogy betekintést akar szerezni az Ismeretlenbe, el kell vesse magát az ismeretlen földrész fölé. Csakhogy mivel ezt épp azért teszi, hogy megismerje, ami addig ismeretlen volt, ezért egyből vissza is kell térnie, hogy a megszerzett tudást hozzá tudja csatolni az Ismert földrészéhez. Ezért aztán ahogy elröpítjük kezünkből kalapunkat, rögtön utána is kell kapjunk, amíg elérhetetlenül messzire el nem távolodik tőlünk. Akiben igazán él a vágy az Ismeretlen megismerésére, tudja, hogy elménk hajlamos órákig hajózni az Ismeretlen vizein, és utána mégis képesek vagyunk visszahívni magunkhoz, és vallatóra fogni. A “minden szabály alól van kivétel” azzal veti el a sulykot, hogy “minden szabály”-ra igényt formál, vagyis úti célját az Ismeretlen egészére vetíti ki. Mivel az Ismeretlen végtelen, és a végtelen és a véges között nincs átjáró, ezért az elme a végtelenből már nem képes visszaröpülni, csak ha bukfencet vet – tehát bukázik, és visszaváltozik közöttünk élő elmévé. Röpte és bukája azonban mesél a messzi tájakról, csak legyen, aki megérti elménk bukázásának nyelvét!

A végtelen és a véges közt nincs átjáró, mondtam, és meg is próbálhatom bebizonyítani. Ha véges lenne, akkor maga is a véges birodalmába tartozna, tehát a végesnek részeként nem nyúlhatna el a végtelenbe. Ha pedig ez az átjáró végtelen lenne, nem lehetne lépésenként átjárva eljutni másik végére, hiszen nem lenne másik vége, lévén másik “vége” épp a végtelenben – tehát nem lenne átjáró. Az átjárónak tehát egyszerre kell végesnek és végtelennek lennie. Végtelennek kell lennie, hogy elérhessen a végtelenbe, de végesnek kell lennie, hogy átjáró lehessen a végesbe. A véges-végtelen átjárónak tehát kettős természetűnek kell lennie! Nem éppen attól paradoxonok a paradoxonok, hogy ilyen kettős természetet őriznek magukban? Akkor nemcsak hogy érdekes a paradoxonokkal foglalkozni, hanem érdemes is, mert segítségükkel, üzenetüket megértve a világ kettős természetét is jobban megérthetjük!

Vegyünk szemügyre egy paradox gondolatkísérletet! Egy krokodil egy pillanat alatt megkaparint egy gyereket édesanyjától, de felajánlja, visszaadja, ha az anya helyesen válaszol a kérdésre: “Megeszem-e a gyereket?” Ha az anya azt válaszolja, “Nem”, semmi nehézség nem adódik, a krokodil teljes nyugalommal megeheti a gyereket, hiszen akkor a gyerek megevése igazolja, hogy az anya helytelenül válaszolt a kérdésre, tehát a krokodil ígéretéhez hűen nem kéne visszaadja a gyereket. Ha viszont az anya “Igen”-t mond, a krokodil nem eheti meg a gyereket, mert akkor az anya helyesen válaszolt a kérdésre, és akkor vissza kell adnia a gyereket.

Jöjjön most egy teljes paradoxon! Egy kis falu borbélya azt az utasítást kapja, hogy csak azokat borotválja meg, akik nem maguk borotválkoznak. A kérdés: megborotválja-e saját magát a borbély? Ha igen, akkor nem borotválhatja magát, hiszen ha maga borotválkozik, akkor magát nem borotválhatja meg. Ha megteszi, nem teszi meg, ÉS ha nem teszi meg, akkor meg kell tennie. A “Kérem hagyja figyelmen kívül ezt a mondatot” paradoxonban ahhoz, hogy eleget tegyél a felszólításnak, nem szabad eleget tenned neki. Itt azonban teljes paradoxon áll fenn, mert az egy-lépéses ellentmondásnál többről van szó: az ellentmondás minden gondolati lépéssel tovább terjed és egyben folytatja is saját maga aláásását. Itt az ördögi kör teljes erejével tombol: a borbély le sem teheti a borotvát, egyfolytában el kell kezdenie önmaga borotválását és ahogy elkezdte, azonnal abba kell hagynia. Nyitott kérdés, hogy melyik szinten hagyja abba: a gondolati elhatározás vagy a gyakorlat szintjén. Ha a gondolati elhatározás szintjén dönt, akkor folyamatosan ellenkezően kell döntenie. Ha azonban felismeri, hogy így és ettől soha nem jut el a gyakorlati önborotválásig, akkor bele kell vágnia a gyakorlati önborotválásba. Ahogy belevágott a borotválásba és bajszába-szakállába, máris önborotválónak minősül, és így abba kell hagynia a borotválkozást. Így aztán minden lépésben gyakorlatilag is lépnie kell a borbélynak, tehát lépésenként, szőrszálanként le kell vágnia a bajusz-szakáll szőrszálakat. A paradoxon azonban attól paradoxon, hogy gondolatkísérlet jellegű, csak kacérkodik a valósággal, de a megszólított, az olvasó, biztos nem éppen az a falusi borbély, akinek ténylegesen az a megbízatása, hogy csak azokat borotválja, akik magukat nem borotválják. Ekkor viszont a paradoxon a gondolatbeli gyakorlati szintről visszahúzódhat a gondolatbeli elvi színtérre, és felismerve, gondolatban előre átgondolva egy kört, felismerheti, hogy mindenképpen megborotválkozik gyakorlatilag, szőrszálanként, és mivel a paradoxonoktől mentes borotválkozás is tulajdonképpen szőrszálanként történik, ezért nyugodtan borotválkozónak tekintheti magát. Ahogy ennek tekinti magát, megnyílik a következő gondolati kör, olyan gondolati kör, ami még egy átfogóbb körben igyekszik áttekinteni a teendőket. A paradoxon ott és akkor tűnik igazából fel, amikor a borbély felismeri, hogy a gondolatbeli körök megnyitásának nincs elvi határa, vagyis a végtelenségig átlátható logikájú: igen-nem, páros-páratlan. Így viszont megépül a végtelen-véges átjáró a végtelen és a véges között: az értelmi felismerés segítségével. Hogyan döntsön ekkor, ha már elvileg a végtelenbe is ellátott? Azt nem teheti fel, hogy a gondolatbeli köröket egyenként leróva jut majd el a végtelenbe, hiszen ahhoz végtelen sok idő kellene, és a gondolat amúgy is hajlamos megkímélni magát a fölösleges köröktől, hajlamos az értelemszerű cselekvésre. De ha ténylegesen nem járja be a köröket, akkor azt sem tudja megszámolni, hány lépésre van szükség a végtelenbe jutáshoz. És ha áttekinti, hogy ez a szám éppen úgy lehet páros, mint páratlan, és éppen úgy se páros, se páratlan, mert a végtelen se nem páros, se nem páratlan szám, akkor levonhatja a következtetést, hogy kizárólag rajta áll, hogy megborotválja-e magát vagy sem. És azzal, hogy a borbély valóban átjárt a végtelenbe, valós felmentést adhat a paradoxonba foglalt parancs miatti felelősségre vonás elől. Akkor lehet a magát önkéntesen borotváló vagy nem borotváló borbélyt megbüntetni, ha nem járta be az utat a végtelenig, ha csak az első néhány kört tette meg, és abbahagyta az utat. A paradoxonnak tehát egy eddig nem sejtett, valós üzenete van: gondoljuk végig, végig a végtelenségig feladatainkat, és akkor és csak akkor válhatunk szabaddá. Az értelem az, ami szabaddá tesz bennünket, az értelem az átjáró a világ két természete között. Az értelem az átjáró a világ teremtő ereje és megvalósult természete között! Az értelmi felismerés képes túlemelkedni a tehetetlenségre késztető elvi akadályokon is, ha valósághoz kapcsolódásában valós akarattal keresi a valós megoldást.

A Világegyetem alapvető paradoxonja, hogy valóban létezik, hogy megvalósult. Minden, ami ma létezik, egyszer létrejött, megvalósult. Nem mondhatjuk, hogy a Világegyetem nem valósult meg. Ha megvalósult, akkor valamikor nem létezett, és ezt követően kellett létre jönnie. De a Világegyetem maga minden létező összessége. A Világegyetem léte előtt tehát semmiféle létező nem létezhetett. Hogyan tudott akkor a Világegyetem létrejönni a nemlétezőből? Hogyan képes a nemlétező léteztető képességgel rendelkezni? És ha ez a léteztető képesség létező, márpedig annak kell lennie, akkor létének meg kellett előznie a Világegyetem létét – de akkor saját létét is meg kellett előznie, hiszen mint létező, ő is eleve a Világegyetemhez tartozik.

Feloldhatom azonban ezt a paradoxont, ha a Világegyetemet két szintre osztom. Egyik része a megvalósult Világegyetem, ami anyagisággal is bír. Másik része a még meg nem valósult Világegyetem, az a Világegyetem, aminek létre kell jönnie, ami még csak rejtetten, egyfajta képességként létezik. Az a része a Világegyetemnek, ami még nem valósult meg, de ami a megvalósulást irányítja. Az a része a Világegyetemnek, ami minden megvalósulás törvényét és titkát átlátja, irányítja és megvalósítja: a Teremtő Világegyetem. Erre a kétszintű Világegyetemre már nem zár a paradoxon, hiszen a fenti érvelést alkalmazva arra a következtetésre kell jussunk, hogy a léteztető képesség léte meg kellett előzze az anyagi létezést. A Világegyetem két szintje így két különböző idősíkon létezik: egy örök, időtlen létsíkon, ahol a szellemi képességek, a léteztető képességgel együtt, meg-nem-valósultan léteznek, és az anyagi világ, ami megvalósult, kész, átmenetileg éppen befejezett, a téridőben létezik. Testre szabottnak tűnik ez a felosztás, mert valóban az anyag az, ami a téridőben érzi jól magát, és a szellem az, ami nem tűri könnyen a korlátokat.

Értelmünk megismerő erejét a megvalósulásból, az áttételes megvalósulásból képes elnyerni. Cselekedeteinket utólag sokkal könnyebb áttekinteni, mint előzőleg. Gondolatainkat sokkal könnyebb áttekinteni egy megbeszélés után, mint előzőleg. A beszédnél is hatékonyabb áttekintést ad az írás. A cselekvés, a beszéd, az írás ugyanannak a szándéknak egyre áttételesebb, és egyre áttekinthetőbb megnyilvánulási módjai. Az önmegismerés így alapvetően ráutalt a cselekvésre, a beszédre, az írásra, amik ugyanakkor a megismerés befelé mélyedő köreiként működnek. Az önkifejezés, az önmegvalósítás távlatot, áttekintést ad. Az élet létének oka, a megvalósulás oka az egymásra következő visszacsatolással elérhető önmegismerés, világmegismerés, lényegmegvalósítás. A megismerés az Örökkévalóság befelé irányított távcsöve.

A paradoxonok feloldása a világlényeg felismerése felé vezet bennünket. A paradoxonok a hétköznapitól eltérő távlatokat mutatnak fel. Olyan távlatokat, amik a világteremtés titkaiba avatnak be minket. Az értelem röpte, cikázása olyan hirtelen távlatteremtésre képes, hogy egy-egy illanása állva hagyja egysíkú anyagisághoz szoktatott gondolatainkat. A paradoxonokban ott rejlik az elszökő távlatokat teremtő erő. Távlatba szökő távlatteremtő erő, irány a végtelen! Az elme elvarázsolt végtelenségének birodalmai. A távlatok a teremtés kohói. A végtelent sütő kemence a szellem mozgásában, röptének megpördülésében csillan föl. Most készül! Innen a mesebeli bucskázás átlényegítő hatása. Igen, amikor elménk a végtelenben megpördül, átalakul a világ. Amikor körbeér, visszaér szellemünk a végtelenből, részesülhetünk a Természet elméjének teremtő és igazság-adó, lényeglátó erejében.

Ha a paradoxonokban nemcsak az önmegtagadást élvezzük, ahogy mai, öntagadó korunkban divatos, hanem képesek vagyunk a paradoxonok saját belső természetére és üzenetére figyelni, lehullhat előttünk a paradoxonok örökre letéphetetlennek feltüntetett leple. És az önmaga farkába harapó kígyó, az ördögi körök és az önmagukat tagadó állítások csapdájából eljuthatunk a kettős természetű, égi és földi fényben egyaránt fürdő logikai rejtélyek olyan valóságos üzenetének megértéshez, ami egyben a világ ősteremtésének megértéséhez is közelebb vihet bennünket.

Irodalom:

Patrick Hughes, Georges Brecht: Vicious circles and infinity. An anthology of paradoxes. Penguin Books, 1978, New York.