Megjelenik: Harmadik Szem-2000-június

Tudományfilozófia Új Tudomány
Természetbölcselet
A végső világ feltárása

Az öncsatolt Világegyetem

Mindannyian kíváncsiak vagyunk a világ lényegére. Vajon képes az ember meglátni, miféle természetű is a világ lényege? És ha képes, milyen alapon tudja ezt megtenni? Meg tudjuk találni azt az alapot, amiről megközelíthetjük a világ végső alapját?

Életünk fontos és mellékes, lényeges és esetleges eseményekre választható szét. Világunk részben törvényszerű, részben esetleges tartományokra osztható fel. De vajon minden törvény léte szükségszerű? Nem lehetséges olyan világ, amiben más törvények uralkodnak? E kérdés megválaszolásához tudnunk kéne, miért jönnek létre, miért léteznek az egyes, abszolút szükségszerű és a mi világunkban szükségszerű vagy esetleges törvények. A törvények okát azonban – úgy tűnik – nem vizsgálja a tudomány, ezt tudományon kívülinek tekinti. De akkor ezt azt jelenti, hogy a törvények létét szabályozó törvények nem is létezhetnek? Vagy csak a tapasztalati tudományhoz kötődő tudósok nem kíváncsiak rájuk? És akkor ez a kérdéskör már csak a filozófia tárgykörébe tartozhat?

Sajnos, itt egy önellentmondás merül fel. Arra vagyok ugyanis kíváncsi, hogy mik azok a törvények, amikről egyértelműen mindenki könnyen beláthatja, hogy ezeknek minden körülmények között létezniük kell. Vagyis meg kell találni a minden körülmények között szükségszerű igazságokat. Csakhogy erre a filozófia, úgy tűnik, nem alkalmas. Mintha a filozófia nem lenne és nem is lehetne egyetemes érvényű tudomány. Mintha a filozófiában mindenki azt mondana, amit csak akar, szinte nincs is igény az átfogó, egységes fogalmi keretek közti ellenőrzésre. Tény, hogy a filozófia alapkérdéseinek megoldásában ma is éppúgy áll a vita, és ugyanott áll, ahol kétezer éve. Megbénultak a frontvonalak – illetve hatalmi szóval két évezrede eltolódtak a teológia, aztán mintegy másfélszáz éve a materializmus felé. De hát nem lehet tudományos választ találni a világ lényegére vonatkozó kérdésekre? Ha a tudomány megtagadja a válaszadást és a végső kérdések vizsgálatának lehetőségét is, akkor nem lehet-e nekivágni és felépíteni a tudomány egy eddig nem létezett, de szükségszerűen létező olyan birodalmát, ami a szükségszerűségek világát vizsgálja? Fel lehet-e építeni egy olyan tudást, amely a világ lényegének esetlegességektől független, a világ esetleges létezésén túli, törvényszerű lényegét tárja fel? Felépíthető-e a világ lényegének logikai tudománya, ami éppúgy hagyományozható és továbbvihető, tovább-építhető, ahogy az a tapasztalati tudományokra jellemző?

Gyermekkoromban sokáig arról ábrándoztam, hogy a logikát vissza kéne kapcsolni a logikára. A logikával először is azt kéne megvizsgálni, hogy mire képes a logika, hogy mire képes jutni egymaga, a tapasztalattól függetlenül. Az volt az érzésem, hogy a logika mindent tud, és minden logikai bizonyosság abszolút érvényű. A logikai bizonyosságok fénye mellett a tapasztalati tények homályos, kétes alapú, kétséges értelmezésű zsombékoknak, nehezen járható veszélyes mocsaraknak tűntek szememben. Aztán az évek során mindig későbbre és későbbre tolódott ki e kérdések megválaszolása. De aztán eljött az idő! És most terítékre vonom, mi az, amit tudhatunk a világ abszolút lényegéről, azokról az igazságokról, amik minden vitán felül állnak, és minden esetleges létet megelőzve léteznek.

Az emberiség történetében állítólag Descartes volt az első, aki a matematikai igazságoktól megrészegülve a kétségtelen igazságokat kezdte el kutatni, és így fedezte fel az általa végső alap-bizonyságnak tartott gondolatot: cogito, ego sum, azaz: gondolkodom, tehát vagyok. Emellett minden egyébben kételkednünk kell, mondta Descartes (ez a dubito, ergo sum, azaz kételkedem, tehát vagyok tétele). Csakhogy álljunk itt meg egy pillanatra! Ha valóban mindenben kételkednem kell – amiben, tegyük most fel egy pillanatra, nem is kételkedem – akkor nem válik-e abszolút szükségszerűvé, hogy mégiscsak kételkedjem ebben az alaptételben is? Vagyis a kételkedés nem vezet-e el a kételkedésben való kételkedéshez is? A logikai következetesség elkerülhetetlenné teszi a kételkedés feletti kételkedést. Ez a kételkedést kétlő kételkedés pedig korlátozza kételkedést, vagyis teret teremt az abszolútnak. A kételkedés tehát nem lehet egyetemes – vagyis léteznie kell abszolút létezőknek is! Mivel a végső lényegre irányuló gondolkodás a legegyetemesebb, ezért a végső lényeg egyetemességében nem lehet kétség alá vonható – hiszen ha az lenne, akkor az a kételkedés kellene egyetemessé, abszolúttá váljon, ami kételkedni merészeli. És ha a kételkedés feletti kételkedés abszolúttá válik, akkor a kételkedés feleszi önmagát, és ismét csak feltárja a mögötte rejlő abszolút létezőt.

Így tehát alighogy eljutottunk az állítólag egyetlen abszolút tételhez – gondolkodom, tehát vagyok – azonnyomban eljutottunk egy másik abszolút tételhez, ami az abszolút létezők egyetemes és végső mivoltát abszolút módon bizonyítja. Ha már így esett, felmerül a kérdés: feltárható-e magával a logikával az abszolút létezők birodalma? Miféle egyéb logikai tételek nyerhetők az abszolút mivoltáról?

Vegyük elő először a tapasztalati tudományok alaptételét. Eszerint minden szilárd elméletnek az észlelt tapasztalati tényeken kell alapulnia. Csakhogy ez az állítás maga is egy elméletet képvisel, egy elméletet a helyes, szilárd és nem-szilárd elméletekről. De ez az elmélet, úgy tűnik, nem felel meg a saját maga által felállított alapkövetelménynek, legalábbis addig nem, amíg be nem bizonyosodik, hogy ez a tétel maga is észlelt tapasztalati tények általánosításával nyerhető. Ha pedig meggondoljuk, hogy a tapasztalat hatóköre és megalapozottsága maga is az elméletek függvénye, újabb aknára bukkanunk. Egy “tapasztalati tény” ugyanis attól válik ténnyé, hogy az adott elmélet alaptételeivel és tapasztalati következményeivel összhangban áll. Ezek az alaptételek azonban tisztán elméleti, hipotetikus jellegűek. Addig, amíg egy természeti törzs tagja állítja, hogy a törzsi varázsló varázslattal tud gyógyítani, vagy ölni, ez a törzs tagjai számára teljes értékű tapasztalati tény, míg a nyugati civilizáció más elméleti hátterű tagja számára ez csak egy hibás vélekedés. Másrészt, ahogy elméleteink hatóköre egyre tágul az évszázadok folyamán, úgy válik egyre mélyebben megalapozottá – és ez egyben azt is jelenti, hogy a megalapozottság mindig ideiglenes, sohasem abszolút – vagyis a tapasztalati tények maguk végső soron sohasem abszolút természetűek.

Frederic B. Fitch megvizsgálta, miféle természetűek lehetnek az elméletek. Azokat az elméleteket, amelyek tárgyköréhez nem tartozik egyetlen elmélet sem, nulla ordinális szintű elméletnek nevezte el. Azok az elméletek, amik tárgyköréhez tartozik elmélet, mégpedig 0 ordinális szintű, 1-es ordinális szintű elméletnek nevezte (és így tovább). Mivel pedig a filozófia végső átfogásra tör, ezért tárgyköre nem korlátozható, tehát tárgyköréhez minden szintű elmélet hozzá kell tartozzon. Ezért egy olyan elmélet, aminek az elméletek általános természete a tárgya, nem lehet véges ordinális szintű. Egy ilyen általános elmélet tehát végtelen “vízszintes” szinttel rendelkezik, vagyis “függőleges” vagy “nem-ordinális” elmélet.

Ha egy elmélet tárgya minden létező elmélet, akkor önmaga is beletartozik saját tárgykörébe, így az elméletnek önmagát is meg kell vizsgálnia, és önmagára is érvényes tételeket kell tartalmaznia. Az ilyen elmélet tehát öncsatolt természetű, önmagára vonatkozó, önmagára visszakapcsolódó természetű. Minden öncsatolt elmélet függőleges, mert nem rendelhető hozzá egyetlen ordinális szám sem. Minden nézet arról, hogy milyennek is kell lennie egy elméletnek, maga is függőleges, öncsatolt elmélet. Ezért az empiricizmus, az ismeretek tapasztalatközpontúsága valójában egy függőleges öncsatolt elmélet. És mivel egy függőleges elmélet tapasztalati igazolásához végtelen sok szinten kéne tapasztalati bizonyítékot szerezni, ezért az empiricizmus abszolút nem felelhet meg saját követelményének, mert önmaga teljességgel sohasem bizonyítható tapasztalati módszerekkel.

Tovább is mehetünk. A szkepticizmus szerint semmi sem lehet “abszolút” igaz. Ez a vélekedés azonban némi kétséget vet minden állításra, és így elkerülhetetlenül önmagára is. A szkepticizmus minden elméletre vonatkozik, így elmélet minden elméletről, tehát függőleges természetű. Ha a szkepticizmus valóban igaz elmélet lenne, akkor hibásan kérdőjelezi meg minden elmélet igazát. Tehát ha a szkepticizmus igaz, akkor önmagát cáfolja, és ezért nem is lehet igaz. A szkepticizmus tehát egy hibás elmélet. De mint ilyen, rámutat arra, hogy kell létezzen egy abszolút igaz elmélet. Ha létezik ilyen, felfedezhető. Felmerül a kérdés: hol van? Hogyan találhatunk rá?

Minden vizsgálat elkerülhetetlenül előfeltevéseken alapszik (ld. pl. Kiefer Ferenc: Az előfeltevések elmélete, 1983). Valamiből ki kell indulni, valamilyen tételt a vizsgálat előtt igaznak kell elfogadni. De ennél még többre is szükség van: szükség van egy olyan fogalmi hálóra, ami mintegy lefedi a vizsgálandó jelenségek körét. Ha mindez adott, elindulhatunk egy kiinduló feltevésből, s megvizsgálhatjuk, ennek alapján miféle kapcsolat állhat fenn a fogalmi háló elemei között. De ahhoz, hogy vizsgálatunk érvényes lehessen, azt is fel kell tennünk, hogy előfeltevéseink igazak. Az igaz előfeltevések úgy határozhatók meg, mint olyan feltevések, amik tagadása önellentmondásra vezet, vagyis amelyek szükségképpen igazak. Ilyenek például a logikai alapelvek. Ha ugyanis valaki el akarná vetni a logikai alapelveket, ehhez szisztematikus vizsgálatra és logikailag megalapozott cáfolatra lenne szüksége, vagyis maga is rá lenne utalva azokra a logikai elveknek igazságára, amelyeket éppen cáfolni készül. Következésképpen, minden kísérlet a logika alapelveinek tapasztalatból vagy a logikai szimbólumok közmegegyezésből származtatására már maga is ezen alapelvekre épül. Így a logikai alapelvek nem vezethetők vissza se tapasztalatra, se megállapodásra – a logikai alapelvek szükségképpen abszolút érvénnyel kell bírjanak!

Hasonló következtetésre jutunk, ha ítéleteinket vizsgáljuk. Minden ítéletünk egy értékrendszerre épül. Az értékrendszer egyes elemei, az egyes értékek maguk is indokolásra, alátámasztásra szorulnak – így jutunk el az alapértékekhez. De az alapértékek maguk is csak értékek alapján ítélhetők meg. Így tehát vagy cáfolják önmagukat, vagy megerősítik önmagukat. Az önmegerősítésen túl az alapértékek átfogó megalapozásra is szorulnak. A bennünk élő alapértékek vagy egybeesnek a bennünk és körülöttünk élő világéval, a természetével, vagy szembefordulnak velük. Ha szembefordulnak az őket létrehozó természeti értékekkel, akkor önmaguk alapjával, vagyis önmagukkal fordulnak szembe, tehát nem lehetnek igazak. A természettel szembeforduló társadalom tehát hamis alapértékekre épülve igyekszik minket is szembefordítani önmagunk alapjával.

A mai világ igyekszik gondolkodásunkat meggyengíteni, alapjaitól eltávolítani, ezekkel szembefordítani. Csakhogy ha mi elfogadjuk ezeket a manipulatív hatásokat, ezzel észrevétlenül önmagunk ellen is fordulunk. Éppen ezért életbevágóan fontos számunkra gondolkodásunk alapjainak tisztázása, megvilágítása, és a kétségbe nem vonható világ-alapok fényének felragyogtatása. Mert vannak ilyenek, még ha eddig senki nem is világította meg ezeket! Ilyenek a logikai bizonyosságok, a természeti alapértékek, sőt, ha visszagondolunk a 3. Szem előző számában a biológiai dimenzióról írt cikkemre, abban ugyanilyen végső alapokra vezettem vissza a szabad akarat létének bizonyítását. Ha nem létezne szabad akarat, akkor nem lenne semmi értelme a könyveknek, a beszédnek, hiszen ezektől függetlenül elő lenne írva, mit kell tegyünk, nem lenne módunk arra, hogy olvasmányaink befolyásoljanak, eltérítsenek bennünket addigi álláspontunktól, hiszen ahhoz hogy ettől eltérjünk, szabad akaratra lenne szükség. Vagyis mivel a szabad akarat elleni érvelés éppen arra épít, hogy eltérítse a szabad akarat híveit nézeteiktől, és ezt csakis akkor tudja megtenni, ha azoknak van szabad akaratuk, ezért a szabad akarat elleni érvelés öncáfoló. Így viszont a szabad akarat maga is az abszolút létezők birodalmába tartozik!

Így a következő képet alkothatjuk a világ alapjáról: a világ alapja abszolút létező, léte mintegy megelőzi a világ létét. Az abszolút világban ott élnek a logikai bizonyosságú gondolatok, a természeti-kozmikus alapértékek, és ott él a szabad akarat is. De hogyan élhet a szabad akarat abszolút törvényszerűséggel egy olyan világban, amiben minden létező abszolút létező?

Erre keressük a választ a cikk jövő havi folytatásában!

Grandpierre Attila

Irodalom:
Frederic B. Fitch: Self-Reference in Philosophy. In S. J. Bartlett, ed. “Refflexivity. A Source-Book in Self-Reference”, 1992, North-Holland, Amsterdam.