TITOKFEJTŐ-VHK KÖR, 2000. ápr. 13. Almássy-tér, szerkesztett szöveg

A Természet, a civilizáció szabad akarata, az Ős-Világegyetem, a Látás és a VILÁGSZEM

Ahhoz, hogy az Édent vissza tudjuk hódítani, föl kell készülnünk. Ahhoz, hogy fölkészülhessünk, gondolkodásunkat kell megtisztítani. Először látnunk kell, mit kell tennünk, hogy felkészülhessünk a tettekre. Az Éden visszahódításának első lépése tehát szellemi természetű kell legyen. De hogyan tudjuk tiszta alapra helyezni a gondolkodásunkat? Gondolkodásunk tele van előítéletekkel, sémákkal, a mai valóság legalábbis részleges elfogadásának, tudomásul vételének befolyásoló hatásával. Mindezt megvizsgálni, és tisztába rakni szintén csak biztos talajról elindulva lehet. Tehát először is szükségünk van egy olyan biztos alapra, ami megalapozhatja tetteinket. Olyan talajra van szükségünk, ami átlátható, véges időn belül. A magnál kell tehát kezdeni. Mit is jelent a mágikus világlátás? Azt, hogy mindennek a lényegét, magját meg lehet és meg kell ismernünk. Földi életünk feladatával összefügg, hogy minél mélyebben és minél teljesebben ismerjük meg az igazságot. El kell jutnunk a tudás ős-magjához, és ebből kell kibontanunk a legmagasabb tudást. Létezik a tudásnak egy olyan ős-magja, amely látást ad a problémák felismeréséhez, amely a világ mag-erőinek ismeretével felvértezve minden létező felszíne mögött képes megragadni, meglátni a lényegi magot. Ez a mágikus világlátás tehát lényeglátást, lényeglátásra való képességet jelentett. A tudás nem anyagi és nem mennyiségi kérdés, ahogy a fa növekedéséhez sem anyagokat kell egyre növekvő mennyiségben felhalmozni. Ha tudjuk, melyek a mag-ismeretek, honnan ered a világ, honnan ered az élet, az emberi tudás, akkor magunk is képesek vagyunk közvetlenül a tudás forrásából táplálkozni.

Gondolkodás- és szemlélet-tágításra van szükségünk, ez egy elemi lépés, amit meg kell tennünk. Az ember nem szűk keretek között mozog egész életében, és nem egy adott sínen gurul – mintha rátették, rácsavarozták volna egy sínre két oldalról, meglökték volna hátulról, és akkor gurul hetven éven keresztül azon a sínen, amit előtte építettek neki, hogy erre meg erre menjen… Ez nem emberi élet, mert az emberi életnek alapvető ismertetőjegye és alapvető lényege, hogy az ember önálló lény, aki saját maga képes tájékozódni, és tájékozódik is, és eszerint alakítja az életét. Tehát nekünk az első lépés az, hogy szemléletünket, szemléletünk kereteit próbáljuk kitágítani: próbáljuk fölfogni, hogy a világ lényege és végső alapjai milyen jellegűek, mert ezek meghatározzák a Világegyetem és az ember közötti összes többi állomás működését. Hiszen ezek mind kapcsolatban állnak, mind a Világegyetem kisebb fiókjai, és ezért ezek is magukon viselik a Világegyetem lényegének irányát. Így azzal kell kezdenünk, hogy a Világegyetem milyen természetű.

Mindenkinek megvan a saját belső világa, de ez a világ, amiben összejövünk, ez a közös világ. Amikor a kisgyerek megszületik, még nem épít falakat, nem választja el magát, nem azzal foglalkozik, hogy levágja magáról a világot mindenestül, mondván, hogy ő maga objektív akar lenni, és nyugati civilizációra törekszik, és ő ott akar érvényesülni, sikert szeretne és karriert, és mindenkit ki fog könyökölni a karrierje útjából. Ehelyett ő még egy természetes kisgyerek, aki nem azzal foglalkozik, ami a később jellemzővé váló viselkedésforma, hanem még egészséges ember, még természetes ember, még nem manipulált ember. A nyugati civilizáció még nem tenyerelt rá, nem próbálta meg befogni, még nem próbálta alakítani a szemléletét. Még olyan, amilyen; és még nem alakult ki benne más erő, őt még a természeti erők mozgatják. A Természet pedig egy olyan szempont, ami ki szokott maradni a nyugati világképből. A múltkor, amikor megvizsgáltuk például a sors fogalmát, az értelmező szótárokból az derült ki, hogy a társadalmi erők mellett a természeti erők egyáltalán nem rúghatnak labdába az ember sorsának az alakításában. Ugyan megszületésünket a természeti erőknek köszönhetjük, de ezt az értelmező szótárakból is kihagyják, mintha a természeti erők semmiféle szerepet nem játszanának kromoszómáink létrehozásában és összekombinálásában sem. Azt gondolom, hogy éppen ezért jó az alapfogalmakat tisztázni, mert így ráébredhetünk arra, hogy vannak fontos szempontok, amiket a világ kioperál a gondolkodásból, mi pedig próbáljuk visszaoperálni, mert ezek fontos érzékszerveink, fontos részeink lehetnek, a gondolkodásunknak fontos segédei lehetnek.

Tehát a természet, mint alapvető erő, alapvető jellemzője a mi megszületésünknek. Így amikor arra gondolunk, hogy az életünknek az lehet az értelme, hogy megfeleljünk annak, amire születtünk, akkor ez azt jelenti, hogy annak a természeti lénynek akarunk megfelelni, akinek születtünk. Vagy legalábbis annak akarhatunk megfelelni; a mai világban erről le vagyunk nevelve, mert nem a természet szerint élünk, hanem a természet ellen. Kétezer évvel ezelőtt valakik eldöntötték, hogy a természetet le kell igázni, és azóta hiába van sok jószándékú ember, aki azt mondja, hogy ő személy szerint nem feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy ő leigázza a természetet, mégis kap egy olyan társadalmi berendezkedést, amiben akkor kap fizetést, ha elmegy egy olyan munkahelyre, ami vagy közvetlenül irtja a természetet, vagy közvetve. Erre épül a civilizáció. Akár akarjuk, akár nem, ezt a szekeret kell tolnunk, és úgy látszik, hogy kétezer éve az emberiség tolja ezt a szekeret, mintha egy magatehetetlen erő lekötözné. Nem kérték ki a beleegyezésünket, hogy merrefelé menjen ez a szekér, mintha a mi életünk egyáltalán nem számítana, sem az, hogy mi mit szeretnénk, sem az, hogy mi mit találunk jó iránynak. Teljesen ki vagyunk rekesztve a társadalom egész fő irányából; mi legföljebb statisztálhatunk, és ha nem akarunk statisztálni, akkor forduljunk föl, akkor ki leszünk a társadalomból közösítve. De ha a társadalom tagjai akarunk lenni, akkor kapunk egy bizonyos pénzt azért, hogy cserébe olyan tevékenységet folytassunk, ami a természet leigázását szolgálja. Magyarul: prostituálni kell magunkat ahhoz, hogy gyilkoljuk a természetet, és akkor meg leszünk becsülve; minél jobban, minél hatékonyabban gyilkoljuk a természetet, annál magasabb lesz a tarifa. Ezek olyan dolgok, hogy ha az ember jogot formál a saját életére, akkor felismeri ezeket a síneket, amiken robog kétezer éve egy bizonyos berendezés, és senkinek az akaratát nem kéri ki. Nem korrekt eljárás az emberek életét igénybe venni, és közben pedig nem mondani nekik semmit arról, hogy most itt tulajdonképpen mi erre meg arrafelé megyünk. A mai világból elsikkadt a közakarat, a köztehetetlenség lett úrrá a közéleten. Lehetőségünk kell legyen arra, hogy mi önálló lényekként beleavatkozzunk, és kialakítsunk egy másik irányt. Ha a társadalom túlnyomó része, mondjuk 99,95%-a nem ebbe az irányba akar menni, akkor is megyünk tovább évezredekig? Ez egyszerűen őrület, értelmes emberekkel ezt lehetetlen megtenni. Valaminek történnie kell. És ha nem történik a legalapvetőbb közügyben semmi, akkor tegyünk mi valamit! Tessék hozzájárulni: dolgozzunk ki valamit, aminek lesz valami foganatja, s ez valamiféle cselekvésre vezessen.

Sokat vitatkoznak azon, hogy van-e az embernek szabad akarata. Évszázadok óta nagy elmék sorakoztak fel mindkét oldalon: az akaratszabadság hívei és tagadói. A vita ma is áll, egyhelyben, illetve egyre inkább eltolódik a szabad akaratot tagadók túlsúlya felé. Ma már a zombik és az ember megkülönböztethetősége és megkülönböztethetetlensége a kortárs filozófiai viták egyik fő témája. Rejtély, miért nem halad előre e kérdés megoldása sem. Amíg a technika szédületesen halad, minden felmerülő problémát megold, addig furcsa módon ugyanez a szellemiség csökönyös öszvérként megtorpan a filozófiai problémák megoldása és ennek közjóra fordítása előtt. Miért tudunk minden részletkérdést gyorsan és hatékonyan megoldani, és miért nem tudunk egyetlen alapkérdés megoldásában előrejutni, akár a legcsekélyebb mértékben is? Túl szűk keretek közé préselte szellemiségünket ez a kitinpáncélként ránkboruló civilizáció. Nézzük meg, mit mondhatunk az akaratszabadságról! Gondoljuk át együtt, végig! Ha nincs akaratszabadság, akkor mi nem dönthetünk életünkben önállóan. Ha nem dönthetünk életünkről önállóan, akkor nem felelhetünk tetteinkért. Ha nem felelhetünk tetteinkért, akkor nincs szükség erkölcsiségre. De ha ezt elfogadjuk, mindannyian, hiszen most éppen egy új közmegegyezés alapjait akarjuk feltárni, akkor az erkölcstelenség általános társadalmi gyakorlattá válik. Vagyis be kell zárni a börtönöket, feloszlatni az igazságszolgáltatást, a rendőrséget, de az orvosok se dönthetnek gyógyításunkról szabad akarat nélkül… Ez a színtiszta bűnözés és embertelenség társadalma. Ha nincs erkölcs, ha nincs közmegegyezés, a társadalom a mainál is jobban liberalizálódik és med mex társadalommá válik, ami ma még csak tendenciaként van jelen, uralkodó szerepre még csak a tévéfilmekben tett szert. Világos: ha nincs szabad akaratunk, életünk nem lehet a miénk. De életünket nem a társadalomtól, hanem a Természettől kaptuk. Ha jogot formálunk életünkre, ezzel egyben az akaratszabadság mellett foglalunk állást. Aki tagadja az akaratszabadságot, az ezzel önálló életünkhöz való jogunkat vitatja el tőlünk – és ezzel azoknak dolgozik, akik üzleti célból formálnak jogot életünk igénybevételére. Előttünk a választás, a szabad választás: jogot formálunk életünk önálló alakítására, vagy átadjuk ezt a jogot az üzletembereknek, politikusoknak. De maga a választás lehetősége, maga a vita az akaratszabadság lehetőségéről bizonyítja, mutatja, így is lehet, úgy is lehet, vagyis akaratszabadság van, és akkor ezzel élnünk is kell. Formáljunk jogot arra, ami a miénk, ismerjük fel, melyik oldalra kell állnunk.

Csakhogy ez a kérdés így egy másik kérdést is fölvet. Rendben, néhányan felismerik, hogy van szabad akaratuk – de mi lesz az egész társadalommal? Mi lesz a közügyekkel, ha az alapkérdések megoldási lehetőségét még ma is vitatják az évezredek óta fontolva egyhelyben haladó filozófusok? Mikor fog eljutni a társadalom oda, hogy saját haladási irányát meghatározhassa? Mikor fogja a társadalom legfontosabb döntéseibe bevonni a közmegegyezést kialakító lakosságot? Mikor fogja felkészíteni a társadalom a közembert arra, hogy képes legyen önállóan tájékozódni és a közügyekben döntést hozni, valóban közösen? Hogyan fogjuk tudni a nyugati civilizáció építményének rohanását átgondolni, befolyásolni? Ha ez a civilizáció a vesztébe rohan, ahogy azt Shakespeare is írta (kizökkent az idő…), kell legyen lehetőség, hogy kikerüljük saját pusztulásunkat! Nem rohanhat a civilizáció vakon előre, előre lefektetett síneken, hiszen mi is benne vagyunk, életünket is magával ragadja ez a tőlünk függetlenített, elidegenített, eltulajdonított civilizáció! Vagyis életünk önálló alakítása nem lehetséges a társadalom közös alakíthatósága nélkül. Hiába van egyéni szabad akarat, ha a társadalomnak nincs szabad akarata! A zombik és számítógépek szabad akaratának bősz vizsgálata helyett azt tanácsolom a mai egyetemek, akadémiák filozófusainak világszerte: dolgozzák ki, hogyan vehetünk részt a társadalom szabad akaratának érvényre juttatásában. Ha a társadalomnak nincs szabad akarata, akkor vak, és ha vak, nincs értelme. Szerezzük vissza közösen civilizációnk, kultúránk eltulajdonított értelmét! Ez az értelem a Természet értelméhez kapcsolódott. A nyugati civilizáció a Természet értelmének megtagadásával hozta létre az értelem-tagadó, szabad akarat tagadó (vagy elismerő, csak éppen érvényre juttatását megakadályozó) civilizációt. Nem a tudománnyal, a technikával van a baj – ott a baj, hogy majdnem mindannyiunkat megvakít (vagy, mai fejlettebb formájában, csak lebénít) az embertelen, természetellenes alapszemlélet, az élethez és társadalomhoz mesterségesen kialakított meddő és mindent eltűrő hozzáállás. Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk életünket! Ha van bennünk életerő, hozzuk működésbe, és röpítsük szét az egész társadalom, az egész emberiség fölé, hogy világítsa be a magyarság, az emberiség, a Természet sorsát és rendeltetését! Kapcsolódjunk össze belső természeti erőinkkel, és juttassuk érvényre természetes szellemiségünket, életünket a mai világban!

A kisgyerek, amikor megszületik, énje még nincs leszakasztva, nincs szembeállítva a természettel, még nem a természetet akarja leigázni, hanem még a természet erői dolgoznak benne – azok az erők, amik létrehozták. Ezt is úgy képzeli el a mai civilizáció, hogy amikor a kisgyerek megfogan, akkor a természet erőinek meg van engedve, hogy hassanak, nem nézünk oda: a természeti erők működnek, de csak egy pillanatig, utána, mintha mi sem történt volna, leállnak. Mikor megszületik a kisbaba, akkor megint ott vannak a természeti erők, de utána leállnak, nem működnek tovább. Ez olyan, mint ahogy bizonyos univerzum-keletkezéselméletek egy pillanatra megengedik az istennek, hogy működjön, amikor elindítja a világot – belerúg egy nagyot a világba, és akkor nagy robaj, elindul a lavina –, de utána például Laplace-nak már nincs szüksége arra a hipotézisre, hogy isten létezik, mert úgymond minden továbbit meg tud magyarázni. De itt ilyesmiről nem lehet szó: például hogyan is lehetne megmagyarázni a fizika törvényeiből, hogy a kisgyerek később hogyan fejlődik? Igazából a kisgyerekben továbbra is azok a természeti erők dolgoznak, amik létrehozták őt. Tulajdonképpen úgy lehet elképzelni, hogy minden csupa természeti erő benne, minden porcikája, minden pórusa a természetnek egy sugárzó darabja. Hát ha egy növényre azt mondjuk, hogy a természet része, akkor a kisgyerekre mondjuk azt, hogy ő a természettől elidegenített valami, a növényeket akarja elpusztítani, és pontosan az ellenkezője egy növénynek? Nem értem. Az a kisgyerek, aki megszületik, még nem társadalmi lény, és főleg nem egy manipulált társadalmi lény. Ő még színtiszta természet. Egész életét, az összes alkotóerejét, mindent, amitől fejlődik, amitől gondolkodása, elméje fejlődik, ezt mind természeti erő hajtja, az az erő, ami a kromoszómáit is létrehozta ennek a kis lénynek. Nemcsak biológiai fejlődése, működése, tevékenysége, hanem szellemi tevékenysége is természetes. Például a kamaszkor idején nemcsak a biológiai érés lép új fázisba, a szellemi érés is új fázisba kezd. Az talán úgy van, hogy a természet azt mondja: ja, szellemi érés, ahhoz nekem semmi közöm, én hátat fordítok, csak biológiai éréssel foglalkozom? Nem, ilyen nincs. Amikor megtanul beszélni a kisgyerek, azt is a természeti erők idézik elő, úgy, ahogy az emberré válást is azok idézték elő. Tehát itt a természeti erők folyamatosan tevékenyek. A kisgyerek, akár rátelepszik a nyugati társadalom, akár nem, egy természeti lény, és attól, hogy természeti lény, sokkal különb is tud lenni, mint egy olyan lény, akinek saját lényegét, természeti mivoltát meg akarják tagadni, és aki már csak társadalmi lényként élheti tovább az erkölcstelen keretek között az életét.

Vajon hogy érzi magát egy természeti lény? Minek érzi magát? Hol van az én-tudata egy természeti lénynek, mondjuk egy növénynek, egy olyan növénynek, aki gyökereivel belenő a talajba, szirmaival vagy leveleivel pedig a szelet és a Napot figyeli? Olyan lénynek érzi magát, akinek a tevékenysége abban merül ki, hogy ellentmondjon a szélnek és a Napnak? Fordítva: kitárul a Nap felé, és egész tevékenységével a természet körforgásában van benne, azonos a természettel. Azt szokták mondani: az ember kiszakadt a természetből. A virágot nem lehet azzal megvádolni, hogy az ő lénye a természettől idegen. A növény lényegében azonos a természettel. Egy virág én-tudatát úgy lehet elképzelni, hogy a természeti én jellemző rá. Ugyanígy egy újszülött állat énje is természeti én, és ugyanígy egy újszülött csecsemőé, még egy emberé is. Ahelyett, hogy bűnbe estünk volna, ahelyett, hogy az egynapos vagy egyórás csecsemő máris óriási bűnöket követett volna el, még egy sértetlen valaki – és lelkileg is teljesen sértetlen, mindenféle biológiai és szellemi hatóerő összesűrűsödve csírázik benne, növekszik, és hajtja a kiteljesedés felé. A természeti én természeti törvényei hajtják a teljes kiteljesedés felé. Énje természeti én, azonos a természet lényegével, ami azonos a Világegyetemmel. Ezt végül is sok pszichológus is fölfedezte, hogy a kisgyerek énje még kozmikus én, még egy a világgal, azt mondja, minden én vagyok. Amikor megtanul beszélni, és már az “én” szót használja, ezt mondja: minden az enyém – habár ezt a mai civilizáció furcsa és felemás módon a birtoklással köti össze. De azt lehet látni, hogy kezdetben a kis csecsemő még a világ egészével érzi azonosnak magát, és kozmikus énje van, tehát ő még a természeti erő korlátlan megtestesülése. Teljesen szabad, nincsenek korlátai, hiszen a teste határain túl is önmaga testvéri erőit látja tevékenykedni, ugyanazt a természetet, mint ami benne működik, és ezt fontosabbnak tartja, mint azt, hogy hol van a határ. Egy kis csecsemő nem tudja, hogy hol van teste határa, hogy mikor üti meg magát. Vannak, akik még tíz-tizenöt éves korukra sem tanulják meg, hogy hogyan menjenek ki az ajtón anélkül, hogy nekimennének az ajtófélfának, mert egyszerűen nem alakítják ki ezt az érzékelést. A kis csecsemő még nem tudja, hogy ha most ő így csinál valamit, akkor ez meg az lesz; ez egy nagyon furcsa dolog számára. Ő még azonosnak érzi magát a világgal. Ez viszont azt jelenti, hogy miután mindannyian így voltunk, kezdetben az én azonos volt a természet lényegével, a Világegyetemmel. Tehát amikor mi később az énfejlődés során azokat a sugallatokat elfogadtuk, ami szerint a nyugati civilizáción alapul az énünk, és kiépítettünk bizonyos gátakat, bizonyos fékeket, mert ezt elvárták tőlünk, és mi jóhiszeműen elfogadtuk, próbáltunk áthatolhatatlan kínai nagy falakat építeni köztünk és a többi ember, a többi lény és a természet többi része között, ahogy próbáltunk bizonyos kulturális normáknak megfelelni – akkor leválasztottunk valamit magunkról, elvágtunk magunktól valamit, és ez a valami, amit elvágtunk, ez a természet lényege, a Világegyetem. A világot vágtuk le magunkról. Tulajdonképpen amikor azt mondjuk, hogy kialakult egy énünk, akkor azt kell mondani, hogy ez úgy alakult ki, hogy a Világegyetem kettéosztódott a számunkra: az egyik része az énné fejlődött, a másik része a nem-énné. A két én, vagyis az én és a nem-én, az én és a kozmikus én kettévált, és az egyik megtagadta a másikat. A nyugati, mesterséges, művi én megtagadja a másikat, tehát a Világegyetemet, a világot. A világ megtagadásából akar győztesen kikerülni, a másikat bitorolva, kizsákmányolva, kihasználva, leigázva, és erre épül föl a nyugati civilizáció. Valójában ez egy önmeghasonlás, mert ez azt jelenti, hogy az az egész egységes én, ami mi magunk voltunk, és ami a mi teljesség-érzésünket adja – amit mi közvetlenül átéltünk, hogy mi egyek vagyunk a Világegyetemmel –, ez az egység eltörött. Személyes tudati fejlődésünk vagy pszichológiai-pszichikai fejlődésünk során mi is azok alá a hatások alá kerültünk, hogy ezt úgy éljük meg, hogy mi az énünket leválasztottuk, részben vagy egészben, nagyobb vagy kisebb mértékben, a Világegyetemről. Énünk egyik felét cserbenhagytuk, és csak a másik felére összpontosítunk; és ha ez sikerül, észrevesszük, hogy hú, a fene egye meg, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben – milyen jó, milyen szép is az, amikor kiteljesedik valami, milyen átfogó, egységes, fölemelő érzés. Igen, persze hogy az szép dolog, csak azt úgy lehet elérni, hogy énünknek ezt a másik felét nem hagyjuk ott. Ha pedig meglátjuk, hogy ez a másik fél, ez a nem-én, ez voltaképpen a világ és a természet, akkor igenis érezzük magunkat személyesen elkötelezve a természet ügye mellett. Ugyanis a mi személyes kiteljesedésünk és boldogságunk attól is függ, hogy pszichológiai, pszichikai, szellemi fejlődésünkkel hogyan töltjük föl az ént és a nem-ént: mert mind a kettő mi vagyunk. Ebben a lélekfejlődésben, ami az életutunkat alkotja, ami az életünknek az értelmet adta, ebben nekünk a világot is a vállunkon kell cipelnünk. Elképzelhetetlen életünk alakítása anélkül, hogy a világnak is próbáljunk értelmet adni, hiszen a világ – énünk egyik fele. Ha mondjuk olyanok vagyunk, akik elfogadtuk, hogy ez a kis én le akarja igázni a nagy ént (mert hiszen erre szövetkezett ez a sok kis én a nyugati civilizációban), akkor valószínű, hogy az az énünk jobbik fele, amiről lemondunk, és most a rosszabbik fele kesereg, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Így tehát a Világegyetem fogalmának alapvető jelentősége van a mi személyes életutunk fejlődésében, alakulásában is, mert belső világfejlődésünk számára is alapvető a Világegyetem fogalma.

Hogyan tudjuk elképzelni a Világegyetemet? Logikai úton utána lehet járni a Világegyetem meghatározásának. A materialista meghatározás: a Világegyetem minden anyagi létező összessége. Ebben benne van az, hogy anyagi, azért, hogy nehogy beleértsünk valamit, ami nem anyagi. Ez önellentmondás, mert ha tényleg csak anyagi létező létezhetne, akkor nem kéne beletenni a meghatározásba, hogy “anyagi”; ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a Világegyetem a nem-piros létezők összessége. Tehát ez máris árulkodó megfogalmazás: a Világegyetemben van olyan is, ami nem anyagi, és az ugyanúgy hozzátartozik a Világegyetemhez. Például az egyik ilyen, amit még a nyugati civilizációban is meg szoktak látni, hogy önálló lényegiséggel rendelkezik: a tudat. A tudat ugyanúgy hozzátartozik a Világegyetemhez, mint az anyag. Ha föltételezzük azt, hogy a Világegyetem nem egy skizofrén őrültként született meg, ami világháborúban állt önmagával, hanem egy egységes rendszer volt, akkor azt kell mondani, hogy a Világegyetem kezdeti állapota olyan kellett hogy legyen, amiben mind a tudat, mind az anyag hozzájárult a világ egységéhez, mégpedig úgy, hogy mindkettőnek a lényege teljesen ki tudott bontakozni. Olyan valami kellett hogy legyen, amiben a tudat is meg az anyag is érvényesül: egy tudatilag vezérelt anyagi rendszernek kellett lennie, ami értelemszerűen cselekszik, és amiben a tudat vagy az értelem nem ütközik lépten-nyomon áthághatatlan akadályokba, hanem ki tud teljesedni, egységes rendszert tud alkotni. A tudat az anyaggal szimbiózisban, együttélésben élő rendszert alkot, amiben mindkettő megtalálja a maga számítását, így tudnak egységet képezni. A tudat vezérli az anyagot: az Ős-Világegyetemnek ez az egység kellett legyen a lényege. Ez nem elvont spekuláció, mert erre van gyakorlati példa ebben a világban, amiben mi élünk, és ami állítólag tökéletesen materialista, ahol állítólag a tudat is csak egy mellékjelenség. Ebben a materialistának mondott világban is van ilyen gyakorlatilag létező, tudatilag vezérelt anyagi rendszer: mindannyiunk belső világa ilyen. Belső világunk tulajdonképpen az Ős-Világegyetemmel, az Ős-Világegyetem lényegével egylényegű. Belső világunk lényegében egyezik az Ős-Világegyetemmel, és ez azt jelenti, hogy mivel mi tudjuk a belső világunkat kezelni, és képet tudunk alkotni róla, belső világunk érzékelésével tulajdonképpen az Ős-Világegyetemről tudunk képet alkotni. A belső világ lényege pedig az, hogy mi van benne. Ez kicsit elvontan hangzik, ugyanakkor mégiscsak láthatóvá válik, például ha a belső világot elnevezzük úgy, hogy lélek (ami nem ilyen elvontan hangzik); és a léleknek, bár még így is elvontnak tűnik és testetlennek, van egy rendkívül jól látható formája. Mi magunk is innen alkotunk képzetet a lélekről. Mikor látható és miben ölt látható formát a lélek? Van egy testet öltött formája a léleknek, amikor testileg is megjelenik, és láthatóvá válik, hogy milyen, hogy mi van a belső világban. Ha belenézel valakinek a szemébe.

Ha valakinek a szemébe belenézünk, a lelkét látjuk. Ismert a mondás: a szem a lélek tükre. A szem valamilyen rejtélyes okból képes arra – ráadásul kétdimenziós felszínt alkotva –, hogy a belső világunknak az összes dimenzióját valahogy kifejezze. Ez hogyan lehetséges? Képtelenségnek látszik. Mikor próbáltam ez után nyomozni, akkor olyan bölcs dolgokat olvastam materialista könyvekben, hogy a szem kifejezőerejéről szőtt legendák teljesen alaptalanok, a szem nem fejez ki semmit; legföljebb annyit lehet mondani, hogy mégiscsak van benne valami, amennyiben a szem körüli mimika, arcrándulások, a szem mozgása kifejezhetnek valamit. Ezt a szem körüli tájékból tudattalanul érzékeljük, és emiatt jelentést tulajdonítunk a szemnek. Ez volt a hivatalos álláspont pár évvel ezelőtt. Nemrég azonban azt olvastam, hogy a szemkutatók tudománya rendkívül nagymértékben előrelépett, és megállapították, hogy a szemben magában – tehát nem a szem környékén – 268 darab olyan jegy létezik, aminek kifejező ereje van. Ez a 268 jegy az, amiből mi úgy érezzük, hogy valakiben ez meg az történik, és azt mondjuk, hogy te most mire gondoltál, látom, hogy valamire gondoltál, valami megfordult benned… Az ember érzi, meg tudja mondani, hogy valami történt a másikkal, mert le lehet olvasni róla. Persze az arcból is lehet tudni, de a szemből leginkább. Azt nem tudom, mi ez a 268 jegy; de ha elgondoljuk, hogy van a belső világ, ami mondjuk akkora, mint a Világegyetem, és azt ez a 268 kis apró valami próbálja kifejezni, akkor ennek eléggé rejtjeles üzenetnek kell lennie. Mindenesetre ezt tudattalanul érzékeljük; elég pici is ahhoz, hogy tudatosan fölfogjuk, nem tudom, fölfoghatók-e tudatosan egyáltalán, alkothatunk-e róla tudatos vagy világos képzeteket. Eleve sokkal több információt fogunk föl tudattalanul, mint tudatosan; lehet, hogy így ezeket is földolgozzuk, és akkor még mindig megmaradnak az érzések szférájában, ahol összegeződhetnek valamivé, egy képzetté – úgy érezzük, hogy a másikban tényleg történt valami, érzékeljük a belső hangulatát, érzései hullámzásait. Így tehát lehetséges a belső Világegyetem kifejeződése, szinte csodamódon, egy ilyen kétdimenziós parányi készülékkel, ami a szemünkben van.

Most kanyarodok egyet a Világegyetem elképzelése felé. Logikai alapon eljutottunk oda, hogy az Ős-Világegyetem egy tudatilag vezérelt anyagi rendszer, és hogy belső világunk lényegében egyezik az Ős-Világegyetemmel, tehát bennünket kozmikus erő hajt, és ennek képszerű megjelenése a szem. A szem ábrázolja a világ lényegét. A világ lényege tehát, képi formában: egy óriás VILÁGSZEM. Nézzük meg egy másik szempontból, hogy a Világegyetemről milyen képzetet alkothatunk. Képzeljük el a Világegyetemet úgy, mint egy kozmikus eseményfolyamot. A tárgyak is tekinthetők eseménynek, hiszen – mint erről már szó volt – minden tárgy megszületik, átalakul, azaz tulajdonképpen egy eseményfolyamot képvisel, hordoz, és újabb eseményfolyamokat indít el – csak éppen a tárgyilagos gondolkodás, egy bizonyos sajátsága folytán, megpróbál kiragadni egy állandó entitást, elvonatkoztatni és stabilnak föltételezni azt; rögeszmésen meg akar ragadni valamit, és ebből talán biztonságot meríteni. Mi azonban merítsünk biztonságot az igazságból, ne abból, hogy a szék nem mozog. Abból én nem tudok sok biztonságot meríteni, hogy egy szék nem mozog, de abból, hogy az igazságot látjuk, abból szerintem több erőt tudunk meríteni. Úgyhogy legyen inkább a szék is egy ilyen eseményfolyamnak a része. A Világegyetem tulajdonképpen egy világfolyamat; nem tárgy, hanem eseményfolyam, és ebben különböző események történnek. Látszólag banális kép, és nem lehet vele sokra jutni – de ez nem biztos, hogy így van. Gondolkodjunk még egy picit. Mondjuk azt, hogy a Világegyetem egy eseményfolyam, amiben vannak bizonyos események; tegyük föl, hogy ezeknek vannak bizonyos elemei, mint ahogy egy folyónak is vannak hullámai, a hullámoknak is vannak kisebb tartományai; és mondjuk fejezzünk ki egy bizonyos érdeklődést aziránt, hogy mi történik ezekkel az elemekkel, miféle kapcsolatban állnak egymással. Egyrészt ha ezt a folyamszerűséget látjuk, akkor azt láthatjuk, hogy egy folyó bármelyik pontja kapcsolatban áll a folyó egészével is közvetlenül, hiszen hogy a folyó milyen irányba folyik, az meghatározza többé-kevésbé minden részének is a hosszútávú mozgását – ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben mi is a Világegyetemben létezünk (márpedig ott vagyunk), akkor a mi mozgásunkat is meghatározza valamilyen értelemben a Világegyetem folyásának az iránya.

Tehát nem ártana, ha tudnánk, hogy a Világegyetem miféle irányba fejlődik. Nézzük meg, hogy miféle kapcsolatban állhat egy elem a többivel. Először is meg kell állapítanunk azt, hogy biztos, hogy vannak kapcsolatok. Mégpedig nagyon valószínű, hogy ez nemcsak azt jelenti, hogy egy kapcsolata van egy elemnek, hanem sok kapcsolata van. Vegyünk egy olyan gondolkodást, amiben minden egyes pont egy eseménynek felel meg, akkor mivel egy pont környezete végtelen számú pontból áll, ezért minden elemi esemény végtelen sok eseményszomszéddal rendelkezik. Ez azt jelentené, hogy ebben az eseménytérben végtelen sok kapcsolat létezik már a közvetlen eseményszomszédok között is. Ugyanakkor az is külön értelmezésre szorul, hogy mi a közvetlen eseményszomszéd; ez attól függ, hogy ebben az eseménytérben van-e egyáltalán távolság értelmezve. Ha nincs távolság értelmezve, akkor adott egyedi esemény minden eseménnyel közvetlen kapcsolatban áll. Tehát az eseménytérben, ahol nem téridőben gondolkodunk, lehetséges, hogy közvetlenül máris eljutunk oda, hogy minden esemény az összes többi eseménnyel közvetlenül kapcsolatban áll. Egy elem hány elemmel érintkezik, áll kapcsolatban? Ha téridőben képzeljük el, akkor a téridőben minden esemény egy hurka. Mi is hurkák vagyunk. Időbeli kiterjedésünk (mondjuk száz évig él egy ember, tehát száz évet foglal el a téridő időtengelyén) és a térbeli kiterjedésünk (az, hogy a térben hogyan változtatta a helyét) együtt egy hurkaszerű formát adnak; egy girbe-gurbás hurkával adható meg egy ember téridőbeli teste (különösen ha táncol is közben), az, hogy a téridőben milyen helyet foglalt el. Hogy mikor milyen eseményekkel volt kapcsolatban, azt le lehet úgy írni, hogy hány másik hurkával érintkezett. Ezt azonban nehéz leírni, tudniillik a hurkák élete rendkívül bonyolult abból a szempontból, hogy vannak kishurkák, meg vannak nagyhurkák… és azt, hogy mit tekintünk eseménynek, hogy mondjuk ezalatt a másodperc alatt, ahogy ezt most mondom, mennyi esemény történt, nehéz megragadni. Tulajdonképpen a másodperc milliomodrésze alatt is történt mondjuk százmillió esemény: egy atom errébb ment vagy arrébb riszálta magát, egy molekula pedig éppen kibocsátott magából egy fényhullámot és üvöltött egyet, szóval milliónyi esemény zajlik, csak attól függ, hogy milyen tér- és milyen időbeli skálán nézzük. A skálát lefelé a végtelenségig lehet finomítani, sőt fölfelé is lehet egyre nagyobb skálát venni. Így ebben a skálaszabadságban egy másodperc alatt is tulajdonképpen tetszőleges számú esemény történik, tehát egy másodperc alatt is tetszőleges számú hurkával áll kapcsolatban ez a hurka, pedig úgy tűnt, hogy tényleg jól le van határolva, és hogy leszűkíthetők a kapcsolatok. Hát nem nagyon szűkíthetők le, hanem nagyon sokféle és rendkívül gazdag kapcsolatban áll minden elem még a téridőben is – arról nem is szólva, hogy nemcsak a téridőbeli érintkezés számít. Például attól, hogy nekünk érzékszerveink vannak, attól az ember nemcsak a közvetlen környezetével áll kapcsolatban. Nemcsak azokkal a molekulákkal veszem föl a kapcsolatot, amik engem körberöpködnek itt valahol, hanem például látom azt is, hogy ti hol ültök, és így tovább. Beölelődik egy egész térbeli kiterjedés: a látóhatárunkig, a hallóhatárunkig és a szaglóhatárunkig az összes esemény beleölelődik a kapcsolatrendszerbe. Sőt, a Világegyetemnek van egy olyan alapvető tulajdonsága, hogy szeret mindent hírül adni, és mindenből vagy fény-, vagy hang-, vagy egyéb hírvivő hullámokat bocsát ki. Ezek az információk egyfolytában érnek bennünket is, tudatosan is bombáznak, és ami nem tudatosan bombáz, azt is földolgozza a szervezetünk. Tehát a kapcsolatrendszerről látni kell, hogy mondjuk milliárdos nagyságrendű, egy elem legalább milliárd másik elemmel van kapcsolatban.

Állítólag azért vagyunk képesek öntudatosan gondolkodni, mert az emberi agy fejlettebb, mint például a majom agya. A majom agyában egy idegsejt egyszerre maximum száz másikkal tudja tartani a kapcsolatot, míg az ember agyában egy idegsejt tízezer idegsejttel áll kapcsolatban, és ettől lesz olyan gazdagságú ez a kapcsolatrendszer, hogy sokkal élesebb és tisztább képet tudunk alkotni, mint egy majom. (Ezt mondják az emberek; nem tudom, a majmok mit mondanak.) A kapcsolatrendszer gazdagsága mindenesetre egy fontos jellemző lehet. Nézzük meg, hogy a Világegyetem, a világfolyamat esetében ez a kapcsolatrendszer hogyan alakul. Látjuk azt, hogy van egy olyan hálózat, amit eseményhálózatnak mondanék, amiben az események egymással kapcsolatban állnak, tehát egy rendkívül gazdag kapcsolatrendszerrel átszőtt hálózatról van szó. Ez a rendkívül gazdagon átszőtt hálózat vagy háló alakul és változik, pillanatonként más és más mintázatokat vesz föl, és így alakul a világfolyamat. Hogyan lehet elképzelni ezt a hálót?

Gondoljuk el, hogy mi történik velünk, amikor egy elhatározásra jutunk, vagy kibontakozik előttünk valami elhatározás, kibontakozik bennünk valami olyan kép, ami irányadó számunkra például az életünk alakításában. Vagy mondjuk egy művész, amikor hirtelen érzi, hogy valami összeállt benne, és már tudja, hogy ha a szobrot elkezdi kalapálni, akkor érezni fogja, hogy a szobor hogy fog alakulni. Amikor így összeáll valami és kibontakozik, mi történik egy emberben? Nemcsak a művészi alkotásnál van ez így (az úgynevezett művészi alkotásnál, mert ez az elnevezés is teljesen helytelen: nem mű-vészet, nem művi dologról van szó): képzeljük el akár az agyi ideghálózatunkat. Mi történik, mi zajlik le benne? Valamilyen alkotóerő tevékenykedik. Életünk alakításához sokkal nagyszerűbb alkotóerőre van szükség, mint bármely művészi alkotáshoz. Ez az alkotóerő minden emberben megvan, mert minden ember alakítja az életét. Lehet, hogy az alkotóerejét nem dobja be igazán, de talán csak azért, mert elterelik a figyelmét arról, hogy az életünk alkotása is komoly alkotóerőt igényel; sőt már az is, hogy egyáltalán megneszeljük: hoppá, mi alakíthatjuk az életünket, és alkotóerőnket bedobhatjuk, hogy ne nélkülözze az életünk a saját figyelmünket. Azt gondolom, hogy sokkal nagyszerűbb alkotás az életünk alakítása, mint akár egy vers vagy egy szobor megalkotása – ha emberi módon alakítjuk, úgy, ahogy szeretnénk, ahogy a belső sugallatunk diktálja. Nem igaz az a látszat, hogy azért, mert valami művészet, az már nagyszerű alkotás, az életünk alakítása pedig semmi. Fordítva is lehet a dolog: az életét valaki alakíthatja úgy, hogy nagyszerűbb alkotás legyen, mint egy olyan vers, ami talán nem is annyira életreszólóan érdekes. Hány költeményt írtak, hány szobrot alkottak? Elmondhatatlan. És arról, hogy az életét hogyan szedte össze valaki, és hogyan formálódott ki, arról tudunk valamit? Elmondhatatlan, hogy mennyire nem tudunk. Ez a terület mintha préri lenne, mintha az emberiség tökéletes érdektelenségébe ütközne, hogy az életünket emberi módon alakítsuk. Ez számomra felháborító. Miért ne lehetne elmondani az ilyesmit, alakítani az életet, vagy saját erőnknek megfelelően alkotni egy életet? Képzeljük el, hogy életünk alakításában támad egy olyan meghatározó érzésünk, hogy összeállt valami. Képzeljük el, hogy összeáll valami képzet arról, hogy az életünket alakítjuk, úgy, ahogy a szobrásznak összeáll a szobor. Mi pedig azt érezzük, hogy igen, így és eszerint kell élni, ezt akarom, ezt akarom kiformálni. Mi történik akkor, mikor egy ilyen élmény belehasít az emberbe? Amikor kirajzolódik valamiféle alkotásnak az egységes képe, amikor az ember egy ilyen vállalkozásban találja magát, akkor azzal szokta megpróbálni leírni, ami történik vele, hogy “terveket sző.”

Hogyan szövi a terveket az ember? Érdekes ez a kifejezés, mert azt jelenti, hogy a terveknek vannak bizonyos fonalai. A tervszövögetés nem feltétlenül tudatos, hogy jussunk erről ide meg onnan oda. A tervszövögetés átfogó folyamat: az egész vonalat végiglátja az ember, de nem tudatosan, hanem öntudatlanul, mert az alkotóerő – ami maga egy természeti erő – öntudatlanul hat, öntudatlanul tevékeny (mint például az álomban is). Ez az öntudatlan alkotóerő rianás-szerűen, indításának megfelelően kitapasztalja a világ erővonalait. Meglátja, amiről beszéltem, a világfolyamatot, amiben ott mozognak az elemek, és rendkívül gazdag kapcsolatrendszerben állnak egymással. Gondolatunk, érzésünk, belső alkotóerőnk ilyenkor végigfut ezen a világhálón, és tökéletes biztonsággal megtalálja a helyes utat. Mintha egy hegyes tájon futna, mondjuk egy völgyön keresztül föl a hegygerincig, és így tovább. Egy folyóval ezt már nem lehet leírni, mert egy folyó nem tud fölfelé folyni, de lehet egy állattal, aki képes ebben a völgyben fölfutni, és egy pillanat alatt a legnagyobb távolságokig eljutni, kitapasztalva a világ erővonalait. A belső alkotóerő ebben a világfolyamatban tökéletesen képes tájékozódni, hiába tűnik az szinte fölfoghatatlanul gazdagnak, amikor megpróbálunk róla képet alkotni. A belső öntudatlan alkotóerő látja és tudja, hogy mi történik, és így végigfut egy bizonyos vonalon, amit tökéletes biztonsággal tesz meg. Eközben végigfut más és más vonalakat is, és közben próbál beszámolni arról, amit látott. Tapasztalatai összegyűjtését úgy teszi meg, hogy halad a terv egy szálán, és ahol az találkozik egy másik tervszállal, ott ugye van egy csomópont; ott megáll, és összegezi azokat a tapasztalatokat, amiket eddig begyűjtött. A másik is összegezi, és az egyik fonal összeveti, amit szerzett, azzal, amit a másik fonal szerzett. Ezeket valahogy összevetik, mérlegelik, és föltöltődnek. Ha régebben az ember egynapi utat meg akart tenni gyalog, és utazott egy valóságos tájon, hegyek, völgyek és síkságok között, akkor 30-50 kilométerenként meg kellett állnia, mert föl kellett töltődni, pihenni egyet, aludni, és utána továbbmenni. (Így alakultak ki a nagyobb falvak és városok, amik 30-50 kilométerre vannak egymástól; például Budapest körül is így vannak városok, így alakult ki egy településhálózat.) Itt ugyanez történik: amikor a terv szálai beérkeznek és összegyűjtik az adataikat, akkor föltöltődnek azokkal az adat-darabokkal, azokkal az erőkkel, azzal a tudással, amit begyűjtöttek; utána pedig futnak tovább, és így alakul ki a terv szőttese. A terv végeredménye így bontakozik ki, így rajzolódik ki magától. Amikor magától rajzolódik ki valami, akkor mindig arra kell gondolni, hogy ez olyan, mint ahogy az eső esik. Magától esik, vagyis a természettől esik, természeti erő van jelen, azért magától történik a folyamat. Kirajzolódik, mert a természeti erő kirajzolja. A “magától” nem azt jelenti, hogy nem történik semmi; fordítva: miután a természet rendkívüli, lényegi alkotóerővel rendelkezik, ezért a természet kirajzolja azt, ami a természetben történik. És ahogy a természet képes látni és tudomással bírni önmagáról, így ennek a tervnek a szálai is képesek összegeződni, és kirajzolni végül is egy olyan szerves, egységes formát, aminek megvan az értelme. Értelemszerűen csoportosítva összefoglalódik, megszületik a terv maga.

Hogyan is hívják a fonalak találkozásával kialakuló egységet, a háló alkotóelemeit? Van erre egy jó kifejezés a magyar nyelvben: úgy hívják, hogy szem, a hálónak a szeme. Mikor a nyelvet megalkották, akkor még érzékelték az emberek, hogy a hálónak a szemében összpontosul az az erő, ami a hálónak az eszméje, és ami a tervhálóra is jellemző: ezekben az állomásokban az addig összegyűjtött látóerő összpontosul, és aztán ez a látóerő a többi szálakon kialakult látóerővel fölveszi a kapcsolatot, és együtt megvilágítanak valami egészet, a háló szeme kirajzolódik, körvonalakat kap, és ezek a szemek fölépítik azt a konstellációt, azt a mintát, azt az elképzelést, ami igazán számít, ami jelentős, fontos, ami értelemmel bír. Így megszületik, kigyullad egy olyan kapcsolatrendszer, ami addig még nem létezett, nem volt jelen.

Egy-egy ilyen tervfonal kifutásával (ami a fénysebességnél is gyorsabban kell történjen) a tapasztalatok a csomópontokban futnak össze, és a szomszédos csomópontok elemi körében összegződnek. Úgy lehetne mondani, hogy ezek a csomópontok, kirajzolódó háló-alakzatok nem tapasztalattal töltődnek föl, hanem a látóerővel, a meglátott tudással, tudáserővel. Ezek az erők itt összpontosulnak, tehát egyfajta központot alkotnak: a látóerő helyi központját alkotják. A látóközpont és a szem pedig már tényleg nem esik messze egymástól, mert a szem – maga a látóközpont. Ez lehet az oka, hogy a háló egyes szemeit szemnek nevezi a magyar nyelv. A magyar nyelv, ha képesek vagyunk meglátni, látó nyelv. Őrzi azt az ősi világlátást, amiben akkor éltünk, amikor nyelvünket létrehoztuk. Ebből azt is láthatjuk, hogy maga az alkotófolyamat tulajdonképpen a látóerő működésén alapszik, a látóerő működésbe hozatalát jelenti, ami elválaszthatatlan a Világegyetem világfolyamatával való összekapcsolódástól. A látóerő képes a Világegyetemben érzékelni azt, hogy a tervek hogyan alakuljanak ki, hogyan lesznek valóban célravezető, megfelelő tervek.

Mi is voltaképpen ez az öntudatlan erő, ami bennünk van, és amit eddig úgy hívtak, hogy tudattalan vagy tudatalatti? Szerintem ez nem valami tudat nélküli dolog, és nem is alantasabb vagy alávalóbb, mint a tudat. Ehelyett szerintem ez az öntudatlan alkotóerő egy természeti erő, a természetben meglévő, a természetet előrevivő erő. Ezt a természetet előrevivő természeti hajtóerőt úgy lehetne elnevezni – ahogy a háló elemeit szemnek nevezzük, vagyis látóerő-központoknak –, hogy ez a belső világunkban megjelenő erő a látóerő. Belső világunk látóerőből áll! Ha a belső világot úgy képzelnénk el, mint egy gömböt, akkor ezt a belső gömböt fényes látóerő tölti ki. Mi rendelkezünk ezzel a látóerővel; ez az, ami belső világunk cselekvő és cselekvésre irányuló, a tettekre és az igazság meglátására irányuló szándékát a legtisztábban kifejezi. Az, hogy tudattalan, nem jó kifejezés, mert az olyan, mintha erre a látógömbre nem is szemellenzőt tennénk, hanem fognánk egy szemfedőt, és azt ráborítanánk, hogy ne lásson semmit. Nem, ezt a szemfedőt le kell tépni. Látnunk kell! Látni kell azt, hogy bennünk látóerő él, és látni akar, az a természete, hogy lásson, és ha mi hagyjuk, akkor látni fog. Ezt a látást kéne megtisztítani. Azt gondolom, hogy mi a gondolkodásunkkal ezt a látást magát megtisztíthatjuk. A látóerőt, a természeti látást tisztábbá és tisztává tehetjük. Mintha a belső világunkban is egy szem lenne, amire rárakódik a sok hamis tudás, és ha ezt a hamis tudást lesöpörgetjük onnan, akkor a látóerőnk megnő. Olyan, mintha valakit eltemettek volna élő elevenen, és csak a szeme látszana ki, de az is úgy, hogy rajta van egy salakréteg – és amikor kezével vagy gondolataival szépen letisztogatja, akkor egyszer csak látja, hogy hoppá, látni is lehet. A látóerő arra való, hogy lássunk vele. Életerőnk arra való, hogy lássunk és cselekedjünk vele. Elképesztő, lélegzetelállító, de így van.