Megjelent: Harmadik Szem 1996. Júl., #60

Világlogikák – 7. Rész

A Valóságok logikái

Világlogikák és a valóságok logikái

Sorozatunk tanulmányaiban egyre mélyebben jutottunk oda, hogy megvizsgálhassuk, miféle világmodelleket épített eddig fel az emberiség, miféle egyéb gondolatrendszerek lehetségesek, mi ezek belső logikája, és mi adja működésüket. A világlogikák a valóságok rendszerének működését írják le. A valóságok mint világforrások jelennek meg elemzésünkben. Vizsgáljuk meg most az egyes világmodelleket a világlogikák szempontjából. A világlogikák a valóságok közti kapcsolatokat jelentik. A valóságok közti kapcsolatok feltárása vezethet el a világlogikák felismeréséhez, amennyiben az egyes valóságok közti kapcsolatok között ismerünk fel logikai kapcsolatot. Így világos például, hogy “világ” -ról csak akkor beszélhetünk, ha az egyes valóságok között fennállnak kapcsolatok, mert ezek hiányában csak egy elemeire szétesett világhalmazról beszélhetünk csak, amely nem létezik mint egész, csak mint részeinek elegye, tehát az egészet megjelölő szó, a “világ” használata sem jogosult. De attól, hogy a valóságok között esetleges, szórványos kapcsolatok fennállnak, még nem áll össze a világhalmaz egységes rendszerré, tehát még mindig nem beszélhetünk egy egységes fogalomról, egységes világról. Világról csak akkor beszélhetünk, ha a valóságok közti kapcsolatok olyan kiterjedtek, hogy minden elem összeköttetésben áll, tehát a valóságok lánca egységes, nem esik szét két lánccá, vagy különálló láncszemekké. Világ léte esetén tehát legalább egy úton, kapcsolat-láncolaton át el lehet jutni minden elemhez, minden valósághoz. A világ létének követelménye tehát figyelemreméltó hasonlóságot mutat a logika egyik alaptörvényével, azzal, hogy minden mindennel összefügg. Továbbá, ez az összefüggés-hálózat még részletesebben elemezhető. Mert egy olyan világ, amelyben minden (vagy sok) elemhez csak egy út vezet, az egyes elemeket ráutalja a többiekre, s azok esetleges visszaesése a világegészt veti vissza, helyrehozhatatlanul. Ahhoz, hogy a világ rendszer lehessen, tehát önfenntartó, szükséges, hogy minden eleme képes legyen kapcsolatba lépni a többivel, azaz hogy minden mindennel közvetlenül összefügghessen. A “minden mindennel összefügg” a világ létének alaptétele. E világtétel azonban a teljes szétesés határától – amikor minden csak egy másik elemmel függ össze – a teljes áthatás határáig – amikor minden mindennel közvetlenül összefügg – a lehetőségek elképzelhetetlenül széles skáláját fogja át. A mindent áthatás törvénye nem jelent mást, mint hogy a világ minden eleme, valósága képes az elemeket egymással kapcsolatba hozni. Ez a világtörvény tehát a valóságot teremtőerővel ruházza fel, olyan megvalósító erővel, amely rendelkezik a gondolat szabadságával és mindenhatóságával, és amely a gondolat hatalmának mindenhatóságát, valóságos mindenhatóságát jelenti. Ahogy tudatunkban képesek vagyunk bármire gondolni és mindezt bármivel kapcsolatba hozni, asszociálni, s logikáját, legmagasabb értelmét megkeresni, ugyanígy a világ létének legteljesebb kibontakozását a létezés kibontakozásának mindenhatósága jelenti. Ezen a fokon a lét öntörvényű kibontakozása a gondolat korlátlan szabadságával és elemi erejével valósul meg. Minden kapcsolatrendszer felmagasodik, összekapcsolódik legmélyebb alkotóival és legmagasabb hordozóival, s a világ értelmének öntörvényű gondolathatalmú megvalósulásává válik. A világ értelmet, jelentést, létfeladatot csak akkor kaphat, ha képes önmagát átfogni, önmagát egységessé szervezni, önmaga legmélyebb folyamataival szembesülni. Amíg a világ csak a szétesés határán áll, egyedi, esetleges kapcsolat-láncok szórványának tűnve, addig a világnak nem lehet értelme, addig a világ halott, ízeire, rostjaira szétszedett óriás a sivatag homokján kiterítve. Önmagára visszakapcsolódás nélkül a világ halott és értelmetlen.

A materializmus valóságlogikája

A szigorú materializmusban nem létezik más, csak anyag (A). Persze a mindennapi valóságban a materialisták engedményre kényszerülnek, kénytelenek elismerni az emberi belső világ, a tudat (B), a mélytudat létét (B+), számolniuk kell az istenfogalommal (A+). Világmodelljükben azonban épp az a lényeg, hogy az anyag a központi tényező, mindennek szülője, forrása, s A-hoz képest minden más esetleges, lényegtelen. Tehát ha most kitágítjuk a szigorú materializmus hatókörét más valóságok figyelembevételét is megengedve, ezek között egyirányú kapcsolatot látunk, az anyagból mint teremtő, létesítő tényezőből kiindulva (lásd az 1. ábrát).

Az 1. a.) ábrán láthatóan az anyag mellékterméke a tudat, amely maga is képes visszahatni az anyagra, de ez a visszahatás csak passzív, nem formálja az anyagot, csak tükrözi. Ha most – talán a történelemben először – meg akarjuk vizsgálni a materialista világmodell logikáját, akkor a valóságok közötti kapcsolatokra kell fordítanunk a figyelmet. Ez a kapcsolat láthatóan egyirányú, vagy legalábbis lényegében egyirányú. Ez viszont azt jelenti, hogy A az a tényező, az a valóság, amely cselekvő, s ehhez képest B sokkal kevésbé képes önálló cselekvésre. Ha ebben a párosban azonban éppen B a tudat, akkor kikerülhetetlen a következtetés, hogy A a tudatnál sokkal önállóbb cselekvésre képes, tehát a gondolatszabadságnál összehasonlíthatatlanul teremtőbb. Ez kétféle módon lehetséges: vagy a gondolathatalom nem szabad, vagyis csak látszólagos, csak úgy érezzük, hogy szabadon gondolkodhatunk, valójában azonban ez környezetünk által teljesen meghatározott folyamat, vagy a gondolat szabad ugyan, de az anyag még szabadabb. Ha a gondolat megjelenését a világfejlődés, az élet kibontakozásának csúcsának tartjuk, akkor egyik lehetőség sem valós. Világlogikai szempontból arról van szó, hogy a világot alkotó két alapvalóság közül az egyik összefüggés-lehetőségei eleve korlátozottak, nem függhet össze lehetőségrendszerének teljességével a másikkal. Furcsa és legbelső meggyőződésünknek ellentmond, hogy erre a csonkaságra ráadásul fogadjuk el, hogy az emberi tudat a világfejlődés mélypontját jelentse. Még furcsább az az alapállás, amely ezt a tudatnál összehasonlíthatatlanul szabadabban aktív, teremtő tényezőt anyaginak nevezi, úgy, hogy az anyagit élettelennek és vak szervező tényező által vezetettnek tartja, ahogy ez igaz a darwinizmusra és a mai domináns nyugati világfelfogásra. A tudatnál összehasonlíthatatlanul szabadabb, aktív teremtő tényező képzete tagadhatatlanul az Isten, mégpedig a tudattal felfoghatatlan és megközelíthetetlen Isten fogalmával egyenértékű. Furcsa módon tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy a materializmus valóságlogikája szerint az anyagi valóság egy természetfölötti, azaz anyagfeletti tényező szerepére van beosztva! Azzal pedig, hogy a világ önmagára visszakapcsolódása legfeljebb szimbolikus, a világ létének és értelmének kérdését, a lét értelmének nehéz problémáját is levette a materializmus a saját válláról, a világegész kutatását egyszerűen fölöslegesnek és károsnak, metafizikainak minősítve.

Még tovább tágítva a materializmus által figyelembe vehető valóságok körét, az istenfogalom (A+) csak szervetlenül vehető be, hiszen az istenfogalomtól azt a szimbolikus aktivitást is megtagadja a materializmus, amit a tudatnak még kényszerűségből meghagyott. Így B és A+, A és A+ kapcsolata csak egyirányú rost a világhálóban (1. b ábra). Ha a mélytudatot, B+-t is be akarjuk venni a világmodellbe, ezt kétféleképp tehetjük meg. Vagy a tudathoz képest mellékjelenségnek minősítjük belső világunk mélyebb szintjeit, érzéseinket, képzeleteinket, a kétezer éves nyugati világképpel összhangban, s akkor B+ is egy szervetlen mellékfonál lesz a világhálóban, vagy, a világlogikák által megvilágított lehetőségeknek engedve, a mai világképtől eltérően visszacsatolást keresünk a valóságok között. Egy ilyen lehetőséget mutat az 1. c) ábra. Ebben a materialista világmodellben az anyagi valóság közvetlenül B+-t hozza létre, belső képzeteink világát, ebből emelkedik ki a világos, artikulált gondolatok világa, amely reflektál az anyagi valóságra, és A és B+ között kapcsolat teremt. Ezzel létrejön egy kör, A, B+ és B között. Ez a szimbolikus visszacsatolás módot ad egyfajta értelmes életre. Mivel ez a visszacsatolás csak passzív, lényegében tükröző, nem valóságosan alakító, az anyagi valóságot teljes mértékben változatlanul hagyó, ezért ez az élet értelmét kizárja az anyagi létezés köréből, s leszűkíti a tudati szférára. Ezen feljavított, humanizált materialista világmodell sugallata is tehát csak annyi, hogy az értelmes életet élni akarók ne törődjenek semmi mással, csak saját magukkal, csak ott adhatnak és csak viszonylagos, látszólagos értelmet életüknek.

A fenomenológia valóságlogikája

A fenomenológia központi fogalma a jelenség, amely voltaképpen a minden mást megelőző érzet, érzéklet fogalmát (O) jelenti, a tudati jelenségvilág egészét, mindazt, ami átélhető, felfogható, ami fogalomként megfogalmazható, és ami a fogalmi világ mögött található, minden érzet elemi, a tudat által még meg nem közelített, még nem értelmezett, pusztán csak jelenségként megfigyelt ténye (lásd Világlogikák, 4. Rész, Harmadik Szem, 1996 április). A fenomenológia logikája ebből az őstényből vezeti le a tudattal megközelített, érzékelt, de még világosan meg nem fogalmazott érzések, képzetek világát (B+), ezekből szelektálódnak ki állandósult, szilárd fogalmain (B) amelyeket mis valóságosnak tartunk, mert szilárdak, stabilak. A fenomenológia nem iktat be még egy szuper-valóságot B mögött, mintegy hiposztazálva (hiposztazálni: elvont fogalmaknak önálló létezést tulajdonítani), tárgyiasítva B-t, nincs szüksége olyan világra, amire B vonatkozik, ami B-nek tartalmat ad, ami a materializmus központi kategóriája, az anyagvilág, A. A fenomenológia szempontjából az anyagvilág egy fölöslegesen elvonatkoztatott, transzcendentált fogalom, amely gondolkodásunk valóságosságának helyére illetéktelenül tolakszik be. Ha gondolataink valóban szilárdak, stabilak, saját törvényeik vannak, amelyek egyetemes törvények, a logika törvényei, akkor gondolatvilágunk stabilitásának és egyetemességének forrása önmagában van, nem egy külső, feltételezett “önmagában létező” , de önmagában létezőként elvileg soha meg nem ismerhető tényezőben. Furcsa, hogy a materializmus úgy vallja magát a megismerhetőség hívének, hogy eközben központi kategóriája valójában elvileg megismerhetetlen, ésszel felfoghatatlan. A fenomenológia valóságlogikáját valóságainak kapcsolatából állapíthatjuk meg. Ha B+ és B mindössze csak O leszármazottja lehetne, akkor ismét egyirányú zsákutcát mutatna a világmodell. Ahhoz, hogy a világ mint világ létezhessen, képesnek kell legyen önmagára visszakapcsolódni. De hogyan teheti ezt meg? Vizsgáljuk meg, hogyan képes az egyik irányban kapcsolatot teremteni ez a világmodell! Világos, hogy érzéseink akkor vihetők át tudati világunkba, ha megfogalmazzuk, határozott formába öntjük őket. Ezt a folyamatot gondolkodásnak hívják. Csakis gondolkodás által válunk képessé érzéseink megfogalmazására. A másik irányba mutató folyamat a gondolat eredményére való belső ráhangolódást jelenti. Van-e ennek az előírt szempontokra való ráhangolódásnak ismert neve? Van, és ez a hipnotizálás! Ahogy a hipnózishoz is szükséges, hogy az alany elfogadja a helyzetet és belülről ráhangolódjon a külső szempontra, itt sem történik más. A belső világok kétirányú forgalmát tehát az egymást kiegészítő gondolkodás és hipnózis biztosítja! A világ és a lét értelmetlen lenne gondolkodás és hipnózis nélkül! A világ és az élet értelméhez gondolkodásunk és önhipnózisunk dinamikus és átfogó, mindenre kiterjedő, feltáró, a jelenségvilág legmélyebb belső törekvésének érzékelésére és kiteljesítésére képes mivolta vihet el.

Folyt. köv. Grandpierre Attila