Megjelent: Harmadik Szem 1996. június, #59.

Világlogikák – 6. Rész

A világrendszerek jellemzői

A végső kérdések tükrében a gondolkodás mai világrendszerei meglehetősen sajátos megvilágítást kapnak. Nem foglalkoznak szinte egyáltalán a Világegyetem természetének, rendeltetésének, sem a világfejlődés, a világfeladat kérdésével. Ez vagy nem érdekes számukra, vagy képtelenek ilyen átfogó gondolatra jutni, vagy hallani se szívesen hallanak róla. Ha ez az utóbbi eset áll fenn, ennek csak az lehet az oka, hogy valójában nem a megismerést akarják szolgálni, a teljes megismerést, hanem csakis és kizárólag a részleges megismerést, és ezzel a megismerés hatókörét leszűkítik úgy, hogy a megoldás kulcsát rejtő területet nemlétezőnek vagy tabunak tekintik. A gondolkodás döntő kérdése tehát a gondolkodás hatókörével, erejével függ össze. A gondolkodási rendszerek első és legfontosabb tulajdonsága a gondolkodás hatókörének kijelölése. Az egyes gondolatrendszerek ugyanis váltakozó mértékben tanúsítanak szimpátiát a kozmikus, a természeti és az emberi létkörrel. Amíg a legtöbb filozófia kikerüli a központi létproblémát, az Univerzum természetének és világfeladatának kérdését, addig egyes filozófiák a Világegyetem szerepének hangsúlyozásától is óvakodnak, vagy egyenesen anti-kozmikus, Világegyetem-ellenes magatartást tanúsítanak. Ez utóbbi a meghatározója a ma létező világállapotoknak, filozófiai és tudományos kutatásoknak. És itt rögtön rábukkantunk a gondolkodási rendszerek második tulajdonságára, a racionalizmus és a megismerhetőség problémájára, az elme és a hatókörébe eső birodalom viszonyába. A Világegyetem természetének megismerésére irányuló elme gondolatrendszere a kozmikus racionalizmus. Az elme megismerő képességének egyetemességét valló racionalizmus, ha maga nem vizsgálja meg a gondolkodás központi kérdését, a Világegyetem természetét és világfeladatát, akkor lemond az egyetemességről, és csak a lefejezett, szűken értelmezett, szűklátókörű gondolkodást kultiválja. Ez is racionalizmus, de Világegyetem-ellenes, szűken értelmezett változatban, ez a ma elterjedt szűkített racionalizmus. Az irracionalizmus pedig ahelyett hogy a maga eszközeivel, a közvetlen intuícióval, a szabad képzelettel próbálna eljutni az élet, a lét központjába, feladja mindkét megismerési módszerét, és a hit készen kapott malasztjára, önállótlanságára támaszkodik. És ott van még a szkepticizmus és az agnoszticizmus, a megismerhetetlenség racionálisnak álcázott vallása, hiszen ezek alaptétele, hogy nincsenek végső kérdések, se végső válaszok, csak a szűk keretek között feltett kérdésekre adható szabatos válasz, minél szűkebb, annál szabatosabb. Harmadik szempont a gondolkodási rendszer statikus vagy dinamikus mivolta. A statikus gondolatrendszer a világfejlődést statikusnak mutatja, ebben tehát senkinek és semminek sem lehet létfeladata, mert minden mindig lényegében változatlan. A dinamikus gondolatrendszer teret ad az emberi és a kozmikus fejlődés számára. Negyedik szempont, hogy hány alapvalóságot ismer el vagy foglal magába egyenrangú valóságként a gondolatrendszer, és hány alapvalóságot zár ki, tekint nemlétezőnek vagy alárendeltnek.

Lehetséges gondolatrendszerek kaleidoszkópja

Ezek a jellemzők elvileg tetszés szerint kombinálhatók. Így kifejleszthető anti-kozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszer, mint a materializmus. Kifejleszthető anti-kozmikus, egy-valóságú, statikus, irracionális gondolatrendszer, pl. a keresztény vallás. A misztika felfogható kozmikus, egy-valóságú, dinamikus, irracionális gondolatrendszerként. Létezik kozmikus, több-valóságú, statikus, részben racionális gondolatrendszer, pl. a pánpszichizmus. De akinek kedve van, kifejleszthet kozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszert, vagy kozmikus, több-valóságú, racionális, dinamikus gondolatrendszert, mint pl. az animizmus, vagy a mágikus világlátás. Érdemes játszani, kipróbálni, miféle gondolatrendszereket építhetünk otthon, házilag – és megfigyelni, melyik milyen művészi élményt ad, belső logikájának feltárulásával, szféráinak zsugorodásával-kitágulásával-összekapcsolódásával.

Világlogikák és világmodellek

Ahogy a matematikában az algebrai egyenletek átültethetők geometriai függvények képévé, úgy a világlogikák alapegyenletei (lásd a sorozat előbbi tanulmányait) is szemléltethetők képekkel, grafikonokkal, s így egyfajta képi áttekinthetőségben pillanthatunk bele a világrendszerek logikájának működésébe.

A materializmus világmodelljében nincs más valóság, csak az “anyagi”. Az idézőjelet azért alkalmazom, mert az anyag fogalma a materializmusban egyrészt ellentmondásos, igyekezve magába foglalni és anyaginak minősíteni a tudatot, amit egyben poláris ellentéteként is tételez. Másrészt az anyag és az élet viszonya is ellentmondásos. Az anyagi alatt a mindennapi szóhasználatban, és a legtöbb tudományos és filozófiai összefüggésben az élettelent értjük (lásd pl. Encyclopedia of Philosophy, Vol. 5, editor-in-chief Paul Edwards, MacMillan, New York, 1967, p. 179). Így az anyagi fogalma kizárja magából az életet, a tudatot, a szellemet, s ezzel a materializmus a szellemtelenség és az élettelenség vallásává válik (lásd 1. ábra). A materializmus anti-kozmikus, élet- és szellem-ellenes, egy-valóságú, statikus, szűkítetten racionalista világmodelljének valójában nincs működése: az emberi tudat, mint jelentéktelen pont, egy helyben áll, elveszve az anyagi Világegyetem végtelenségében. A világmodell világosan mutatja, hogy a materialista életérzés a létezés értelmetlenségének hitvallása, miközben racionalizmusára hivatkozva mindezt nem hittételként, hanem tudományos kényszerítő követelményként igyekszik elfogadtatni. A materializmus világmodell pangása következtében mindenfajta létezés önmagában merül ki. Ennek egyenes következménye az önzés abszolút eluralkodása, minden közösség megtagadása, az erkölcs feladása.

Az egyistenhit, a teizmus világmodellje csak tárgyában különbözik a materializmusétól, szerkezetében, működésében tökéletes mása, párja. Az egyetlen különbség, hogy amíg a materializmusban az anyagi az egyetlen létező, addig az egyistenhitben az egyisten. Az Isten alatt az ember értelemmel felfoghatatlan mélységekben, jelentéktelen és lényegtelen szerepre kárhoztatva tengeti a pangó világmodellben életét. Az Isten alatt az egész materiális világ is osztozik a jelentéktelenség sorsában. Mivel azonban az egyistenhit egy, az ismert létezőktől különböző tényezőt állít a világmodell középpontjába, ezzel a kifacsartsággal mégis egyfajta hívást jelent, felhívást az összekapcsolódásra ezzel a felfoghatatlan tényezővel, s így az egyistenhit egyoldalú statikussága, egyhelyben topogása egyfajta feladatot, célt, egyöntetű, egyenletes mozgásra késztetést kap. Mivel az egyisten elérhetetlenül az ember és a világ fölött áll, ez a “haladás” egyszerre jelent mozgást és egyhelyben maradást. Ahogy a csillagok nem mozdulnak el fejünk fölött észrevehető mértékben, s ahogy ebből a szempontból lényegében teljesen mindegy, sétálunk vagy futunk, ettől a Szíriusz nem fog a hátunk mögé kerülni ha egy irányban mozgunk, relatív helyzetünk változatlan marad, úgy jelent ez az egyistenhit-beli földi evolúció egyhelyben topogást a haladás közben (2. ábra).

A mágikus világlátás világmodellje

A mágikus korban az éber tudat még nem jutott kizárólagos, egyeduralkodó szerephez, s mellette egyenrangú szerepet játszottak az ember belső világának mélyebb szintjei, az érzések világa, a mélytudat, B+, az egyéni sorsot hordozó genetikus tudat, B++, és az emberi világ belső természeti ereje, a belső világfolyamat, B+++. Ez a többszintű, egymást átható belső világ ugyanakkor közvetlenül áthatotta a megfogalmazódó, megvalósuló világot, a későbbi külvilág elődjét. A megvalósuló világ hordozója a képlékeny, emberi érzésekre, vágyakra még hallgató ősanyag, ami éppen ezért nem is annyira anyag, mint inkább világhús, vagy még inkább világfolyadék, a világot átjáró bűvös tisztítóerő. A világmodell a megfogalmazódás, megvalósulás, kifejeződés (A) és a vágyak, érzések, a sors, az emberiség rendeltetésének hajtóereje (B) közti folyamatos és eleven kölcsönhatást jelentette. Ahogy a teljességét átélő ember figyeli belső rezdüléseit, sugallatait, és ezeket igyekszik érzéseivel, tetteivel csodálatos formákban kifejezni, megfogalmazni, megvalósítani, úgy fogalmazta meg az ősi emberiség az ősi, mágikus valóságot. Ez az önkifejezés a Természet, a Világegyetem önkifejezését, tisztább, magasabb formákba jutását jelentette, tehát egy végső és teljességre irányuló dinamizmust. Ez az önkifejezés egyáltalán nem azonos a nyugati civilizáció művészet-fogalmával, amelynek már nevében is benne van az elidegenítés, a művi-ség igénye, mint ami szemben áll a természetivel. A mű-vészet, elvesztve természeti hordozóerejét, a nyugati civilizációban a puszta szakértelemre, mesterségbeli tudásra, a szakma kánonjának elsajátítására irányul az önkifejezés helyett és ennek rovására, pótlására, kiszorítására. A mágikus önkifejezés a csodálatos, varázslatos megvalósulás elérése, a mű-vészet viszont ennek az ősi, emberi élménynek formai jegyeit igyekezett átvenni és kiszorítani a tartalmi jelentést, a világmodell lényegi működésének emberi természetét. Cserébe igyekezett a formai jegyek továbbfejlesztésével csillogni. Ezzel a nyugati civilizáció elvágta alapvető kozmikus és természeti gyökereit, a létköröket különállókká idegenítette, s az ősanyag, a bűvös tisztítóerő ezen az úton rideg, elmerevedő, élettelenné hidegülő, fenyegető anyaggá szürkült. A mágikus világmodell egyetemes, több-valóságú, és ezen valóságok közti átjárásban, kapcsolatban, játékban, dinamizmusban találja meg az élet lényegét, értelmét, az emberiség rendeltetését. A mágikus világmodell kozmikus, természeti, emberi, racionális, dinamikus, működő világmodell (3. ábra).

A mai világhelyzet világmodellje és lehetőségei

A mai világhelyzetben a belső világfolyamat szinte teljesen ismeretlenné vált, elveszett. Érzéseink megtűrt melléktényezőkként alárendelődtek a mindent egymaga uralni akaró, de a többi világtényező létét megtagadó tudat alá. A nyugati tudomány a mérhető anyag fogalmával az élettelen műszerek kezébe tette le saját központi világfogalmát. Az a valóság, amit minden ember tapasztal, de a mai műszerek még nem tudnak kimutatni, semmit nem számít. Az a valóság, amit egy műszer mér, mégha senkinek sem lényeges, az abszolút valóság glóriáját kapja. Csak a mű-szer számít, a természeti szer, az ember, nem. A világmodell monolitikus piramis, csúcsán az anyaggal, mint teljhatalmú vak tényezővel, alárendelt tényezője, a tudat alázatos szolga, legalján az ember, a természet, a Világegyetem belső ereje.

A további fejlődés két irányba vezethet. Ha folytatódik az utóbbi párezer év tendenciája, a létszférák még teljesebben elszakadnak egymástól. Ez azzal jár, hogy
elveszítjük kozmikus és természeti rendeltetésünket
elveszítjük egyéni életünk értelmét
elveszítjük kapcsolatunkat érzéseinkkel
a tudat elveszíti kapcsolatát az anyaggal, azaz a lét teljes értelmetlenségbe, tudatlanságba, alávetettségbe, abszolút szolgaságba csap át

Másik lehetőség, hogy felszabadítjuk érzéseinket, intuíciónkat és értelmünket, belső világunk egészét a nyugati civilizáció anti-kozmikus, élet-és természetellenes, érzés-és értelemellenes normái alól, s belső életünk, értelmünk dinamizálásával, működtetésével újra összekapcsoljuk a világ végeit. Egy lehetséges változatot mutat be a 4. ábra.

(folyt. köv.)Grandpierre Attila

6.5 oldal, + 4 ábra