Megjelent: Harmadik Szem, 1996. február, #55.

Világlogikák – 3. rész

Eddigi eredményeink szerint tehát a fő világlétezők, szubsztanciák az anyag A, a Mindenség M, az isten, A+, a tudat B, a mélytudat B+, a genetikus tudat, B++ és a kozmikus tudat, B+++. A materializmus A egyeduralmával egy filozófiát tagadó filozófia akar lenni, hiszen ha egyedül A létezik, B~ 0. A materializmus az anyag fogalmát a földi anyagformák szem előtt tartásával tölti ki, a Világegyetemet, mint minőségileg, lényegileg gazdagabb létezési szférát nem ismeri, és figyelemreméltóan anti-kozmikus. A materializmus saját alapelvének értelmével is képes szembefordulni, megtagadni az anyagi létezés kozmikus szintjét, ha az élővilággal vagy az emberrel kerülne kozmikus tényező kapcsolatba. A materializmus egyszerűen átvette a vallások anti-kozmikus, világ-tagadó szemléletét. Természetes, hogy a még emberibb szférák, a még mélyebb tudatszintek puszta létéről se nagyon akar tudni. A teizmus A+ központba helyezésével fordul a többi központi létező ellen. A szolipszista idealizmus csak B-t ismeri el. Egyéb fajta végletesen egyoldalú, egy-ügyű, egy ügyet számon tartó világnézet nem ismeretes.

Minden tényező természetére keletkezése nyomja rá bélyegét. Ha meg akarjuk érteni az emberi tudatot, az emberréválásig kell visszamennünk. Az emberi tudat keletkezésében a kozmikus életerők gyújtópontja, amelyek a Kozmosz egészéből összpontosultak az emberben. Az állatvilág, a növényvilág is a kozmikus hatások függvénye (lásd G. A.: A Hold titokzatos ereje, Harmadik Szem, u. ezen szám), de az ember még átfogóbb, tágabb környezetre érzékeny, legalábbis ilyennek teremtette a Természet az emberréválás hajnalán. Az ember az eget kémleli, a felhőket, a Napot, a messzi látóhatárt és a csillagokat. Arnold Gehlen így ír erről: “Az ember nyitva áll a világ felé, vagyis híján van egy miliő-szeletbe való állati beilleszkedésnek. Az észlelés rendkívüli nyitottsága olyan ingerekkel és benyomásokkal szemben, melyek semmiféle vele született jelzési funkciót nem töltenek be…Az ember, az állatoktól teljesen eltérő módon, túláradó ingerek céltáblája; a felé áradó benyomások “célszerűtlenül” nagy tömege éri. Nem “külvilág” áll vele szemben, melynek jelentéstartalmát ösztönei közel vinnék hozzá, hanem “világ”, vagy helyesebben: egy előre láthatatlan struktúrájú meglepetéstér.” Bár Gehlen a növényektől és az állatoktól indokolatlanul tagadja meg kozmikus életerejüket, de úgy tűnik, a vallásoktól és az uralkodó hivatalos filozófiai szemléletektől eltérően az embertől már nem akarja ezt annyira elvitatni, sőt, szerinte épp a kozmikus nyitottság az ember leglényegesebb tuljadonsága. Az embert az emberréváláskor a kozmikus életerő az egész Világegyetemmel elevenen összekötötte, az ember szelleme elért a Világegyetem legtávolabbi határaiig. Mára, a növényektől és az állatoktól eltérően, az ember kizuhant a Kozmoszból.

Az ember tehát attól ember, hogy szelleme nyitott a világ egészére. Ez azt jelenti, hogy ha a világ felére nyitott az ember, akkor már csak félember. Ha életének kozmikus határait már nem érzékeli, értelme, szelleme addig már nem szárnyal el, ha ezt átadja idegen, természetellenes tényezőknek, ha nem él eleven, kozmikus életet, akkor az ember már igazán ember, csak egy tetszhalott burok, lassan elszürkül, és elevenen megtagadja igazi önmagát. A mai nyugati ember kora gyermekkorától igyekszik uralmat szerezni a túláradó benyomások felett, hogy tehermentesítse magát, azaz élete energiáját arra fordítja, hogy aktív tevékenységet fejtsen ki az érzékszervein keresztül behatoló világgal szemben, olyan tevékenységeket, melyek mind híján vannak a közvetlen beteljesülésértéknek – írja Gehlen, a XX. századi filozófiai antropológia egyik legnevesebb alakja (Arnold Gehlen: Az ember természete és helye a világban. Gondolat, Budapest, 1976, 52. old.). Így az ember egyre inkább beidegzi közvetlen önmegfelelésének halogatását, egyre messzebb kerül önmagától, míg egyszercsak bejut a felnőttkorba, amikorra már szinte végleg foglyul esik az ön-idegen erőknek, azoknak az erőknek, melyet saját maga fejlesztett ki magában, a társadalom hatására, hiszen a kisgyermek még a Természet törvényei szerint él, és önmagában is a Természetet érzékelve eleinte mindenről csak jót tételez fel, és ezért a bármely gonosz társadalmat is mint védtelen, jóindulatú lény, készségesen jónak tételezi fel és beépíti magába.

Ezután a rövid kitérő után térjünk vissza a világrendszerek működési logikáira! Az egyoldalú világrendszerek a történelem és a logika törvényeinek tanúsága szerint fejlődésük folyamán belső logikájukat egyre tisztábban érvényesítik. Az idealizmus éppúgy, mint ikerpárja, a materializmus, szembekerült minden valósággal, amit kirekesztett monolitikus rendszeréből. Éppen ezért, amikor érdekei úgy diktálták, bármikor szembehelyezkedhetett a lét legelemibb természeti adottságaival, az élet kiteljesedésre vágyásával, kozmikus alaptermészetével, a Nappal és a Holddal, a Világegyetem létének biológiai és tudati központi jelentőségével, a növényvilággal, az állatvilággal, az emberiséggel, az értelemmel. A vallás attól vallás, hogy A+ -nak központi szerepet biztosít. Ez egyben azt jelenti, hogy a többi világvalóság, a mindent megérteni hivatott értelemmel egyetemben, csak alárendelt szerepet játszhat, megtűrt vagy tiltott kategóriába kerül, s hogy éppen melyikbe, az attól függ, az adott összefüggésben melyiket tartja előnyösebbnek a vallás értelmezője. Az egyoldalú, mesterséges, természetellenes világnézetek mellett azonban más világrendszerek is léteznek. Az első ilyen a mágikus világkorszakban, az emberréválást követően fejlődött ki a természeti tényezők hatására az egész emberiségben.

Táltoshit és mágikus világlátás

A többmillió éven át tartó első világkorszakban, a mágikus korban (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 március) az emberré válás, a nyelv feltalálása, a gondolat kigyulladása idején az ember a kozmikus hatásokat még közvetlenül, tudatával is érzékelte. Az emberréválással a tudat mágikus természeti erőként gyulladt ki, olyan mélyreható, az emberi szervezet egészét legmélyéig érintő változásokat előidézve, mint az időszakos mivoltából kitörő, állandósuló felajzottság állapota, a hormon-háztartás teljes átalakulásával kísérve. A tudat olyan fényes, elemi erejében tomboló, magát végletekig következetesen kibontó erőként jelenik meg, amely megtáltosodó, kozmikus erejével röpíti az ember lényébe a világ egészét. Az ember mámorítóan otthon érezte magát a világban, megtáltosodott, kigyulladt belső kozmikus életereje, érzékelése kiélesedett, s közvetlenül érzékelte a világ folyamataiban megnyilvánuló kozmikus erőket.

A mágikus világlátás a Világegyetem és az emberi tudat közti közvetlen kapcsolat érzékelése. A tudat fellobbanása olyan mámorító, felvillanyozó erőt kapcsolt be az ember életébe, amellyel az ember maga is az elemi erejű szellemi létezés kiteljesedésévé vált. A kozmikus életerő fellobbanása tette lehetővé az emberréválást, tehát emberré válásunk a kozmikus hatások, rezonanciák belső felerősödése, az érzékenység ugrásszerű kifinomodása, az átfogó, messzeható kozmikus tényezők közvetlen, tudatos érzékelése által jöhetett létre.

A mágikus világlátás természetes és gyakorlatias. Ha dinamikusan érzékelsz és cselekszel, belső világod, B, B+ és B++ megelevenedik itt és most, és nem a felfoghatatlan túlvilágon egy majdani esetleges ítélet függvényében. A vágytól hajtott, kitejesedés felé lendülő személy az, aki teljhatalmúlag cselekszik a megoldásért, nem pedig helyette valaki, majd, esetleg, egy másik világban. Az emberi kiteljesedés, a tudat teljes hőfokra felizzása, kigyulladása, mámorító megtáltosodása természetes, törvényszerűen bekövetkező állapot volt, amelynek fénye beragyogta az egész életet, az egész Világegyetemet, tehát nemcsak a táltosok, a mágusok közvetítették, hanem mindannyian mágusok voltunk. A mágikus világrendszerben a kozmikus világ teljes egészében tudatos töltésű, tehát megérthető (ez a racionalitás alapja), közvetlenül, teljességében átélhető, sőt, a kozmikus tudatóceánnak emberi vágyaink természetes részei, tehát a valóságot alkotásában mi is részt veszünk. Közünk van a valóság természetéhez, tehát fordulhatunk a Természethez mint társunkhoz, sőt, a legfőbb emberi természeti törvény, amely a mágikus kiteljesedés, megtáltosodás felé hajt, teljes rezonanciát teremt a Kozmosz minden tényezője között, előhívja a Kozmosz képlékeny, emberi, szellemmel feltöltött állapotát. A mágikus életélmény, világélmény lényege egybeesik a Világegyetem értelmével, a megtáltosodás kozmikussá tevésével. A Világegyetemben minden él, az életformák egymásba alakulnak át. Nincs benne “természetfölötti” tényező, A+, hiszen a Természetet átható kozmikus tényező jelenléte ezt mint idegen, külső, messze található, ritka tüneményt és pótszert fölöslegessé teszi, a kézzelfogható, mámorító valóság gyakori, törvényszerű jelentkezése ezt nem is igényli. A mágikus világfelfogásban, világérzékelésben az értelem, B kozmikus természetű, tehát egyenértékű az anyagi Világegyetemmel, A-val, B~ A, sőt, egyenértékű a tudattal átitatott, tudattal hajtott Világegyetemmel, a Mindenséggel, B~ M. A mágikus világmodell a megtáltosodás műveletét állítja a középpontba, a folyamatot, amelyben tudatunk, emberi mivoltunk, érzékelésünk, értelmünk kozmikus hatóerővé válik: BŢ M. A mágikus világmodell tehát a statikus monolitikus materialista és idealista világmodellel szemben dinamikus és plurális, többvalóságú.

A belső valóságokat a mágikus világlátás még nem választja szét. Nem fordul ezekkel szembe, nem osztja meg őket. A mágikus világélményben az érzékelés mellett az érzések éppoly hű társai az embernek, ahogy érzékszerveink nem fordulnak ma sem szembe értelmünkkel. A mai nyugati személyiségmodell szembeállítja az érzéseket az érzékeléssel és az értelemmel. A mágikus korban az érzés a belső érzékelés hihetetlenül gazdag formája volt. A képzelet még önálló és valóságos teremtő erőként működött. Olyan elemi erő volt a természeti képzelet, hogy tiszta mélyszintű érzékelésen alapulva az igazságot látta meg, nem hamis képeket festett, és bárki tudni akart valamit, képzelete segítségével elmélyülhetett magában és megláthatta amit keresett. Ez volt az alapja a jósok tudományának, a szibilla-jóskönyveknek. Így az értelem, a tudat magába foglalta a mélytudatot és a belső világfolyamatot is, a belső szférák áthatották egymást. Ettől a teremtő természeti erőtől az értelem kozmikus varázserővé vált. A mágikus cselekvésben az ember ezzel a benne rejlő kozmikus varázserővel él. Ez a varázserő a külvilág mai, elidegenedett ésszel késznek érzékelt mivoltától abban különbözik, hogy működése során a cselekvésbe többleterők szállnak be, a befektetett energia mintegy önálló életre kelve megsokszorozódik, rezonanciába lép az ember természeti lényegével, a belső világfolyamattal, és egy önerősítő körben egyre nagyobb hatókörűvé teszi a cselekvést. A mágikus cselekvésben ezért mintegy magától történik meg a vágyott cél elérése, maga-magától, mintegy a vágyott cél mágneses, bűverejű vonzásának ellenállhatatlan vonzása alá kerülve teljesíti be a legmagasabb, mágikus, magától valóra váló célt. Ez fejeződik ki a mennybe vitt leány balladájában: “a mennyei harangok húzatlan es szólnak,/ mennyei pohárok tőtetlen megtelnek,/ s a mennyei gyertyák gyútatlan meggyúlnak.” (Júlia szép leány. Magyar népballadák).

(Folyt. köv.)

Grandpierre Attila

Karakterek száma: 11 500 (9 964 betű, 1 529 szó), kb. 6.5 oldal