Megjelent: Harmadik Szem 1996. január, #54

Tudatfilozófia

Világlogikák-2.rész

A megértés egységessége

Úgy tűnhet, a világrendszerek igazsága nem annyira alapjaikban, mi nt inkább részleteikben, kimunkálásukban rejlik, legalábbis ezt sejteti, hogy sem az anyag, sem az élet, sem az Isten, sem a tudat fogalmát mindmáig nem tudták a gondolkodás legelterjedtebb világrendszerei elfogadható módon meghatározni. Én pedig azt állítom, hogy a legelső lépés a perdöntő, ott kell a legnagyobb körültekintéssel eljárni. Ez a legelső lépés a lényegi világlétezők kiszemelése, és ezek alkalmazása a világ egészének értelmezésére. És itt máris érdekes, ütköző tényezők közé kerülünk. Hiszen egyrészt minden magára valamit is adó gondolatrendszer igyekszik legalábbis olyan látszatot kelteni, hogy képes a jelenségek egységes magyarázatára. A tudat és a megértés alaptermészetéhez tartozik, hogy mindenre kiterjedő legyen. Az egységes világlátás igénye azonban problémákat is vethet fel. Mit gondoljunk arról a “gondolkodó”-ról, amely a világot szűk kategóriákban, vagy a fogyasztói társadalom legszűkebb sémái szerint értelmezi egységesen? Mit gondoljunk arról a bűnözőről, aki mindenkit velejéig romlottnak néz, és erre alapozza a lehető legegységesebb világnézetét? Mit gondoljunk arról a politikusról, aki mindent az érdekek és a haszonlesés szempontjából ítél meg, egységesen? Mit gondoljunk arról a “gondolkodó”-ról, aki mindebben készséges társa a hatalomra áhítozó politikusoknak, és amely szerint a társadalmat lényegében puszta anyagi érdekek mozgatják, és a Világegyetem nem egyéb, mint halott anyagtömeg? És mit gondoljunk azokról a filozófusokról, akik szerint a Világegyetem csak egy lényegtelen mellékjelensége egy értelemmel felfoghatatlan, de állítólag isteni tényezőnek? Mit gondoljunk arról, aki nem saját életét, gyermekkori énjét megőrizve akar egységes látást kialakítani, hanem hasonlóan sorsafeledett, életetemetett sorstársaihoz igyekszik lezülleni?

Mindezek a problémák arra utalnak, hogy az egységes világlátás valójában nem kezdődhet meg a lényegi világlétezők felderítése és számbavétele nélkül. A lényegi világlétezők számbavétele azonban furcsa módon mindmáig nem történt meg, sőt, maga a kérdés sem merült fel, mintha a gondolkodás világrendszerei mind el lennének foglalva saját indíttatásaikkal, és nem azért gondolkodnának, hogy teljesebb életet tegyenek lehetővé, hanem csak hogy igazolják az élet leszűkítésének különböző válfajait, a csonkaság változatait ajánlva a teljességre vágyó embereknek. Mintha ahelyett, hogy rendelkezésre bocsájtanák a különböző gondolatköröket, mindegyik előnyeit és hátrányait kiemelve, mintegy átvilágítva őket, hogy bennük még az eddig járatlan is egycsapásra könnyen tájékozódhasson, megelégednének azzal, hogy önmagukban forgó malmokat tologatnak egymás helyére.

Occam borotvája darabokra szelte a világot

Másrészt, ha elfogadjuk a többtényezős világ létét (ilyen tényezők az anyag (A), a tudat (B), az isten (A+), a mélytudat (B+), a személyes (B++) és a kozmikus tudat (B+++), akkor ezzel újabb nehézség támad előttünk. Az összes, egymással összemérhető értelmezési tartományú, érvényességi körű gondolati felépítmény közül a legegyszerűbb, a legelegánsabb tűnik a legigazabbnak. Ismerjük jól Occam borotvájának elvét: hiábavaló többhöz folyamodni, ha kevesebbel is megtehetjük ugyanezt. Ha tehát a materializmust kiterjesztjük világmagyarázó elvvé, akkor feleslegessé tesszük ezzel az idealizmust. Igen ám, de ez a nagyszerű elv, úgy látszik, több pápát is ugyanúgy szolgál: mert ha az idealizmust terjesztjük ki világmagyarázó elvvé, akkor a materializmus válik fölöslegessé! Így bárki is alkalmazza, saját magát érezheti igazolva, tehát Occam borotvája eddig minden filozófia előszeretettel alkalmazott eszköze volt saját egyedül üdvözítő mivoltának igazolásában. A kérdés ugyanis az: kizárhatók-e a világ lényegi alaptényezői a világ megértéséből? Lehet-e a kényelem, az egyszerűség vonzása erősebb az igazság vonzásánál? Úgy tűnik, mintha az egyszerűség mezében tetszelgő vizesdézsákkal próbálnák leborítani az embert – és eközben éppúgy megtudjuk, hogy a tudat csak az agyfolyamatok mellékterméke, mint hogy az agy és az anyagi valóság csak “maja”, illúzió, a fehérről, hogy tulajdonképpen fekete, és a feketéről, hogy a fehér egy árnyalata. Ragyogó, ezek igazán szuperhatékony meggyőzési rendszerek – ám éppilyen bizonyosnak tűnik, hogy nem érdemelnek hitelt. De akkor hol az igazság, és hol a hiba a mai gondolkodás világrendszereiben? Állítom, hogy a legelső lépésben, a lényegi világtényezők, a filozófiai szubsztanciák feltárásában és számításbavevésében.

Haeckel monizmusa

A 19. század végén Haeckel Ernő, jénai egyetemi tanár, a természettudomány és a filozófia jelentős alakja “Világproblémák. Népszerű tanulmányok a monisztikus filozófiáról” címmel jelentetett meg egy terjedelmes és nagyhatású művet (megjelent magyarul Budapesten, 1905-ben). Haeckel monizmusa az egy lényegi világtényező felvételét jelentette. Ez a lényegi világtényező, szubsztancia azonban se nem az anyag, a szellemtől függetlenül elgondolva, se nem az anyagiatlan szellemi természeterő. Goethéhez hasonlóan Haeckel azt a meggyőződést vallja, hogy “a matéria soha szellem nélkül, szellem soha matéria nélkül nem lehet meg, sem nem működhet”. Haeckel egy-tényezős világmodelljének szubsztanciája nem a matéria néven ismert végtelenül kiterjedt szubsztancia, és nem a szellem néven ismert érző és gondolkodó szubsztancia, hanem a mindkettőt magába foglaló isteni világlényeg, az “univerzális szubsztancia” alapvető járuléka vagy alaptulajdonsága. Így ez a monizmus, magyarul egylényegű világmodell egyszerre több lényeget képes magába foglalni, és ráadásul az egyszerűség, az egységesség követelményét is teljesíti, az egyoldalúság hátrányai nélkül. Ezzel az egyesítéssel Haeckel szerint a teizmus és a panteizmus, a vitalizmus és a mechanikus materializmus úgyszólván az érintkezésig közelednek.

Előző cikkünkben láttuk, hogy a világ megérthetőségének feltétele azt jelenti, hogy a tudat (B) és a Mindenség (M) egymással megfeleltetésbe hozható, azaz bevezetett jelöléseinkkel B~ M. Ha most a Mindenséget a lényegi világtényezők egységének tekintjük, akkor a választott szubsztanciáktól függően B~ M-ből, M értelmezése szerint a következő világképleteket kaphatjuk:

B~ A materialista racionalizmus (1)

B~ B szolipszizmus (2)

B~ A+ idealista racionalizmus (3)

B~ M~ A + B + B+ univerzális monizmus (4)

Bár bizonyos terminusok, például az “idealista racionalizmus” bizarrnak vagy szokatlannak tűnhetnek, kétségtelen, hogy mindezek a lehetőségek rendelkezésre állnak bárki számára, aki logikusan fel akar építeni egy gondolkodási világrendszert. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy ha meg akarjuk érteni a világot, akkor fel kell tegyük, hogy B~ M, és ez az összefüggés minden létező és a tudat egyenrangú kiterjedését hívja elő, tudatunkat kozmikus, sőt egyszerre külső és belső univerzumot átjárni képes tényezőnek mutatva, ezekkel külön-külön és egyszerre is kozmikus egyenrangúságban levőnek mutatva. A tudat bennünk élő hajtóereje kozmikus egységbe hív, a tudat hajtóereje maga a Kozmosz legvégső lényege! A megismerési vágy tehát egy kozmikus ösztön, egy világösztön,. az egyetlen, mindent átfogó ösztön! Az értelem tehát természet szerint nem holmi hitvány szolgálója az adott indíttatásoknak, céloknak, puszta bizonyítvány-magyarázó, manipulációs, félrevezető eszköz, ahogy azt a gondolkodás mai világállapota világszomorító módon sejtetni engedi, hanem a Kozmosz teremtésének és fenntartásának a mai értelem kereteivel már szinte felfoghatatlan, mégis logikailag bizonyíthatóan létező természeti ereje, Várkonyi Nándor szavával egy, a ma ismert értelemnél magasabb értelem (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994). Mégis, ez a magasabb értelem a ma ismert értelemmel is megközelíthető, vakító világossággal felfogható, már a gondolati világrendszerek legelső lépésében – legalábbis azokban, amelyek nem fordulnak már legelső lépésükkel önmaguk ellen, hogy az értelem feladásának követelményével kezdjék az értelem megdolgozásának hadműveletét.

Az értelem tehát eleve kozmikus természetű! Ha az értelem, az ész egy bennünk élő és kozmikus kiteljesedés felé hajtó erő, vagyis a Természettel és a Világegyetemmel összekötő és még teljesebben összekötni igyekvő, erre ösztönző erő, a kozmikus dinamizmus és teljesség érzékelésének képessége, akkor a történelem minden olyan tényezője, amely szűk érdekeket tart szeme előtt, végső soron szembe kell forduljon ezzel a kozmikus természeti erővel. Így állnak elő az irracionális filozófiák, az agnoszticizmus, a szkepticizmus, a miszticizmus, a vallások. És így állnak elő a kozmikus távlatokat vesztő paradox “világmagyarázatok”: a materializmus, amely elismeri ugyan a Kozmosz anyagi fejlődését, de fura módon ezzel nem akarja az ember fejlődését összehangolni; vagy a teizmus, melyben a Világegyetem maga jelentéktelen tényezővé zsugorodik Isten mellett.

A teizmus logikája

A teizmusban a legfőbb létező a természetfölötti lény, isten, A+. Minden, amit látunk, az egész természet, alá van vetve annak, amit nem látunk, és amit ésszel sem foghatunk fel, amiről jószerivel a szentesített kinyilatkoztatásokon túl magunk semmit soha meg nem tudhatunk, legfeljebb az egyetértés jogát és gyakorta kötelességét gyakorolhatjuk. Ami a Mindenség, az semmi, és amiről soha semmit sem tudhatunk meg, az a minden. “A keresztény tanítás az istent a világgal és a termtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfőbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitől az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik”-írja Helmuth von Glasenapp “Az öt világvallás” c. könyvében (Gondolat, 1975, 294. old.). A kereszténység előtti zoroasztrizmusban például az istenélmény az ember legbensőbb valójának (B+, B++, B+++) megtapasztalása. De mit hozott a “fejlődés”? Az isten kiesett belső világunk mélyéből az anyagi világ horizontján túlra, objektiválódott, és az embertől lényegileg különbözővé szublimálódott, ezáltal az embert magát istentelenné, az istent pedig embertelenné téve. Az alapfogalmak minden hangsúlyeltolódása húsbavágó következményekkel jár.

A teizmus attól teizmus, hogy istenre, A+-ra helyezi a hangsúlyt. A teizmus olyan monizmus, egylényegű világértelmezés, amely A+-on kívül más világlényeget nem ismer el – s ezzel az emberi lényeget szó szerint nemlétezőnek tekinti, hiszen ha létezne bármiféle természetű emberi lényeg, annak az egyetlen lényeggel, az istennel kéne egybeesnie. A tudat önálló lényegként el nem ismerése szükségképpen antiracionalizmust, értelemellenességet jelent. A teizmus nem ismeri el emellett az anyagi világ önálló lényegi mivoltát sem, tehát szükségszerűen antikozmikus. A kereszténységben az ember helye a világrendben önerejéből meg nem változhat. A világrend eleve eldöntött, és az ember csak a Kozmosz statisztája lehet, ahogy a Kozmosz is csak isten statisztája, mellékszereplője.

(folyt. köv.)Grandpierre Attila
(6 old.)