Megjelent: Harmadik Szem 1995. december, #53

A Természet végső titkai – 3.rész

A természetes rendszerek – atomok, molekulák, sejtek, élőlények, azaz növények, állatok, ember, majd a bioszféra, Föld, Nap, Tejút, Világegyetem (lásd G. A.: Élő égitestek, Harmadik Szem, 1995 június, július, augusztus) – az előző cikkekben leírtak szerint a változások két alaptípusát mutatják, ezek a visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások. Ez a felosztás nem önkényes, mert kísérletekből kikövetkeztethető valóságalapja van. Bár a két jelenségcsoport szorosan öszzefügg, határvonaluk sohasem homályos, határozatlan. De azt sem mondhatjuk, hogy az összes folyamat szétválása a fenti két kategóriára logikailag nyilvánvaló csak mert megfelel a természetnek. Logikailag nem furcsa, hogy a természet saját szeszélyeinek megfelelelően változzon, és hogy valami újszerűnek fel kell lépnie. De hogy egy rég megtörtént esemény, a lehetőségek végtelen száma közül, újra ki legyen választva újramegvalósításra, a legmegdöbbentőbb tény, amit a Természet felfed önmagáról. A tapasztalat azt mutatja, hogy a Természet újra és újra efféle folyamatokat produkál. Ezt viszont úgy kell tekintsük, mint határozott jelzést arra, hogy körkörös okságnak engedelmeskedő erők működnek ebben, erőkk amelyek éppen effajta megőrzésre irányulnak, és melyek jellegét csak a tapasztalatban fedhetjük föl.

Metaforikusan szólva, a Természet memóriával rendelkezik, egy megőrző-fenntartó képességgel, amely újra és újra visszavezet a múltba. A gerjesztett és ionizált atom fáradhatatlanul törekszik a kezdeti állapotba visszajutni, ahogy az éjszakát is mindig nappal követi. Ha a Természet végső titkait kutatjuk, akkor a fizikai törvények létének okát is meg akarjuk érteni, tehát itt csak felszíni magyarázatot ad a fizikai törvényekre hivatkozás. Honnan tud az atom a fizikai törvények létéről, és miféle tényező bírja rá, hogy ezeket a fizikai törvényeket kövesse? Milyen folyamat rejlik a fizikai törvények szabályszerűsége mögött? Ha a fizikai törvények nem egyebek, mint mélyebb elvek kifejeződései, mint a legkisebb (vagy legnagyobb) hatás elve, amely minden fizikai rendszerre érvényes, a homogenitás és izotrópia elve, az antropikus elv, vagy a Mach-elv a kozmológiában (érdekes, hogy a kozmológiában hány újabb elv vehető föl – különösen, ha meggondoljuk, hogy az élő rendszerek abban különböznek a fizikai rendszerektől, hogy képesek több elvet is követni egyszerre, ahogy az ember is attól ember, hogy külön elvei vannak, lásd G. A.: Emberelvű világfejlődés. Harmadik Szem, 1993 május), akkor mi teszi képessé a fizikai rendszereket arra, hogy bizonyos elveket kövessenek? Ezekre a lényegi kérdésekre, melyek világszemléletünk pilléreit adják, olyan válaszok adhatók, melyek a logikai elemzés eddigieknél mélyebbre hatolásával tapasztalati, kísérleti választ adhatnak ezekre az eddig “metafizikai”- nak és tapasztalatilag ellenőrizhetetlennek minősített felvetésekre. Minden kérdésre válasz adható, amire eléggé kíváncsiak vagyunk, ami lényeges számunkra. Mindig megfogalmazhatók úgy a kérdések, és megtalálható, kitapintható úgy a megfelelő kiindulópont és a szemlélet, hogy megérthessük azt, amit meg akarunk érteni. Az a szemlélet, amely a Természet végső kérdéseit az ellenőrizhetetlennek kikiáltott “metafiziká”-ba utalta, megalapozatlan, és értelemellenes, és ezért természetellenes is.

Mielőtt, vagy ahelyett, hogy az eddigi tudásunkba burkolózás elvenné előttünk a most megnyíló távlatokat, vizsgáljuk meg, hogy a természet két fő jelensége, a visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások mit mondanak a fizika vizsgálódási körének határairól. Bornemisza kifejti, hogy mivel a statisztikai elemzés csak eseménysorozatra alkalmazható, egyes eseményekre nem, mivel a valószínűség fogalma eleve eseménysokaségra épül. Ha azonban a visszatérő változások szigorú szabályosságot mutatnak és mindig ugyanazon időközönként térnek vissza, akkor a számolható valószínűségek pontos értéket adnak, és az oksági elv szigorúan alkalmazható. Viszont, ha a szerkezeti átalakulások nagy mértékben befolyásolják a visszatérő változásokat, a véletlen elem jelentősége megnő.

A véletlen belső struktúrája, amely az egyes szerkezeti átalakulásokat előidéző mélyebb hatótényezőket jelenti, a csak a”szigorúan véletlen”-t ismerő, a véletlent homogén és izotrópnak, vagyis minden szempontból egyenletesnek, símának feltételező fizika számára csak ilen “gömbszimmetrikus véletlen”-ként közelíthető, akkor is, ha elegendő hosszú időskálán a gömbeszimmetriától mutatkozó eltérések már szembeötlőek. A véletlen belső szerkezete kapcsolatban áll László Ervin kvantum-vákuum modelljével (KVM, lásd Ervin László: The Interconnected Universe. Conceptual Foundations of Transdisciplinary Unified Theory. World Scientific, 1995). László Ervin hipotézise szerint ugyanis a vákuumfluktuációk nem véletlenszerűek, hanem irányítottak, és az őket irányító tényezők a vákuum kiátlagolt, homogén és izotróp terében fellépő al-struktúrák, azok a vákuum-képződmények, amelyektől mindmáig a fizika teljes mértékben eltekintett. Ezek a vákuum-formák azonban a szintén homogénnak és izotrópnak tekintett Világegyetemhez hasonlóan egész Univerzumot, Metagalaxist, galaxishalmazokat, Tejutat, csillag-asszociációkat, bioszférát és embereket jelentenek. László Ervin felteszi, hogy minden jelenség, minden folyamat nyomot hagy a vákuumban, olyan nyomot, amely minden információt megőriz a jelenségről. A vákuumnak hihetetlenül gazdag szerkezete van, amely minden információt megőriz a valaha egyszer lezajlott folyamatokról (G. A.: A pszí-mező. Harmadik Szem, 1994 február, március).

A visszatérő és szerkezeti változások relativitása

Jól ismert a matematikában, hogy ugyanaz a függvény sok különböző módon ábrázolható, a kép függ a választott koordinátarendszertől és skálától. Így például ugyanaz a függvény másképp néz ki polárkoordinátákban mint a derékszögű Descartes-féle koordinátarendszerben, vagy logaritmikus skálákon. A visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások az adott összefüggésben kapják meg jellegüket. Például a légköri nagyfrekvenciás elektromágneses hullámok átalakulása alacsonyfrekvenciás hullámokká, vagyis a villámok keltette elektromos zajok átalakulása az ionoszféra-földfelszín közti üreg rezonancia-hullámaivá, a Schumann hullámokká adott atomok és molekulák szempontjából visszatérő változás, míg a hullámokés a fotonok számára szerkezeti átalakulás. Az anyagcsere az állati szervezet számára visszatérő változást jelent, de szerkezeti átalakulásnak minősül az elfogyasztott anyagok számára. Az egyes ember halála az ő számára szerkezeti átalakulást jelent, míg az emberiség számára egy visszatérő változást, mivel az egyes ember halálát általában kompenzálja egy másik születése. A felhők és molekuláik számára az eső és a villámlás szerkezeti átalakulást jelentenek, míg a Föld számára egy visszatérő változás részei. Általában, minden vissztérő változás végül is feloldható szerkezeti változásokká, ahogy egyre kisebb alkotóelemeket tekintünk. Egy inga esetében a lengő tömeg helyének, sebességének változása mutatja meg, visszatérő vagy szerkezeti változásról van-e szó, periódikus vagy nem-periódikus a lengés. Elvben az adott rendszer és környezetének vizsgálata mondja meg, megőrződik-e az energia, a munkavégző képesség a visszatérő változás fenntartásához, vagy elvész. Ahogy egyre hosszabb időszakot tekintünk, egyre több eshetőség adódhat a visszatérő változás hiányzó fázisának előidézésére.

Világos, hogy ha a Föld egy leállófélben lengő ingához lenne hasonló, akkor a földi, egyre átfogóbb, globális összefüggésben egyre kevésbé lennének jelen vissztérő változások. Ha a legátfogóbb rendszer maga egy leállt inga lenne, globális szintjén nem léteznének visszatérő változások. És fordítva: ha a legátfogóbb rendszer, a Föld, vagy a Világegyetem, egy önmagát tökéletesen regeneráló rendszer lenne, akkor az ő legátfogóbb szintjén hosszú távon a visszatérő változások dominálnak. Ha tehát a Világegyetem és a Föld szintjén jelen vannak és dominálnak a visszatérő változások, akkor ezek a rendszerek önfenntartó rendszerek! A Világegyetemben az elemi részecskéktől a szerveződés magasabb szintjei felé haladva végig nő a visszatérő változások relatív súlya! A halandó emberi lényeknél a földi bioszféra, a Nap, a Tejút, a metagalaxis és a Világegyetem egyre magasabban szervezett egyre memória-teljesebb, egyre kevesebb anyagi korlátba ütköző rendszerek, tehát egyre tökéletesebben tudati szerveződésnek mutatkoznak!

Az önfenntartó rendszerek definíciója

A Természetben nincs más csak visszatérő és szerkezeti változás. Nincs olyan esemény, amely a megfelelő vonatkoztatási rendszerben ne lenne része egy visszatérő vagy szerkezeti változásnak. Az önfenntartó vagy önszabályozó rendszerek olyan egészek, amelyek egy szinttel alkotórészeik vagy elemeik fölött léteznek, és viszont: minden része egy önfenntartó rendszernek hasonlóan egészet jelent az ő részei számára. Bornemisza azt írja, ez alól mindössze két kivétel van: a legnagyobb ismert rendszer, az Univerzum, nem része egy nagyobb egységnek, és a legkisebb ismert elemi részek, az energia kvantumok, nem képviselnek egészet és ezért nem létezhetnek önmaguk által. Az önfenntartó rendszerek automata mechanizmusok visszacsatolással vagy zárthurkú vezérléssel.

Igen ám, de azóta László Ervin kvantum-vákuum modelljével (KVM) egy újabb tényező lép be a létezők körébe, egy olyan tényező ráadásul, amely összeköti a legnagyobb létező rendszert a legkisebb létezőkkel, az Univerzumot az elemi részekkel, és ez a gazdag szerkezettel bíró vákuum. A vákuum László Ervin modelljében a Világegyetem végső tényezője, az anyag szülője, egy olyan energia-óceán, amelyhez képest az anyagi Világegyetem csak puszta füstnek tűnhet, és amely ugyanakkor képes a gondolat anyagi fomáinak megőrzésére és továbbadására, tehát az egész tudati Univerzum már kivetült fomáinak, a tudati Univerzum füstjének képviselésére. László Ervin a kvantum-vákuum modellben a kreativitást a vákuum anyagi és tudati “füstjének” kölcsönhatásával magyarázza, a különböző szintű rendszerek azonos szinten fellépő és szintek közötti kölcsönhatásával. Mivel azonban a vákuum csak megőrző, emlékező funkciót tölt be, ezért a kreativitás a már létrejött formák közötti kölcsönhatások terméke volna, nem tehát a formákat létrehozó, formák előtt is létező, azok megvalósulása felől döntő tényezőé. Világos, hogy mindenféle kreativitásnak a saját értelmi szint végiggondolása után számolnia kell végül is a létező kapcsolatok kiaknázásával, a megvalósítás szintjének logikájával, de ez a megvalósítás csak akkor jelent kölcsönhatást a létrehozó tervező tényezővel, ha eközben a tervező tényező is hat önállóan a megvalósítás szintjére. Enélkül a tervező tényező nélkül tehát nem lépzelhető el az alkotó továbbfejlesztés, viszont a tervező tényező minden aktualizálódó szintje maga is a kölcsönhatás aktív tényezője. Ha tehát a kreatív tényezőt magát nem tudjuk még kezelni, megfogni, körülhatárolni, akkor még a legközelebbi tényezők a kreatív tényező aktualizálódó szintjei, és ezek áttetsző vákuum-köpenyei. A László Ervin-féle modell így mindenképpen egy nagy lépést jelent megértésünk elmélyítésében. Ha a vákuum létét figyelembe akarjuk venni a Bornemisza-féle önszervező rendszer-hierarchiában, a vákuum egyszerre mutatkozik szuper-rendszernek, amely tartalmazza az anyagi Világegyetemet és a tudati Világegyetem egyfajta áttetsző-materiális burkait, másfelől az elemi részek, kvantumok egyfajta segédeszközének, majdhogynem alkotó-elemének, amellyel a kvantumok kölcsönhatnak. A mégoly finom anyagi rendszerek is azonban mindig a megvalósult valóságot jelzik, a vihar elvonultát, és egyfajta halotti szemléletet jeleznek (G. A.: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában. Forrás, 1988/2 szám). Ahogy Federico d’Andrea, az olasz Khepri Intézet elnöke fogalmazott: a gondolat nem kapja el sem a külvilági, sem a belvilági forrást. Az “élő sejt” csak egy fogalom, nem ugyanaz, mint az élő sejt maga. A halott kész fogalmakban hiányzik az éltető hatalom érzékelése. Enélkül minden gondolkodás csak alvajárás az élő valóság levedlett felszínén.

Az én filozófiai rendszeremben a kozmikus tudat áll az anyagi-tudati egységes Világegyetem végső alapjaként elő, amelyből a belső és a külső világegyetemek az egységes világóceán polarizálódásának folyamatában különülnek el (G. A.: Kozmikus forrasztófű: a filozófia. Harmadik Szem, 1993 augusztus). Modellemben a külső és a belső világpiramis összekapcsolódnak csúcsaikon és végtelenbe nyúló talapzatukon, a kozmikus tudatban, és ezáltal jön létere az önléteztetésre alkalmas létezési láncok szövete, amelyben minden világelem, minden rendszer világpiramis-körökből álló rendszerek eleme és rendszere egyben, tehát minden rendszer tartalmazza a Kozmosz végtelenbe vezető láncreakciójának egészét (G. A.: Peak-Experiences and the Natural Universe. World-Futures, Vol. 44, 1-13, 1995).

(folyt. köv.)
(7.1 old)Grandpierre Attila