Megjelent: Harmadik Szem 1995. november, # 52.

Közös tudatmező
A Végső Valóság

A világóceán

Képzeljük el a világot, mint egy ősi égi birodalmat, amely elkezd kavarogni, elemi erőitől remegve, tobzódva az újjászületés mértéktelenségét követeli, s ettől benne a felhők, a fények, a vizek, a párák csoportosulni, polarizálódni kezdenek, s a tündöklő égi élet birodalmai egyszercsak függőkertként alábocsájtják egyik pólusukat az önállósulás szabad korlátlanságába. Képzeljük el, hogy ez az alábocsájtott függőkert az ég alatt kiterjed, és őrizve az őt szülő erőtereket, kiterjed, s földi világóceánként tükrözi magában a mélykéken tündöklő eget. A pólusok áthatják egymást, kapcsolódásuk elemi erejű, mindkét pólus saját természetét a másik pólussal kölcsönhatásban nyeri el.

És most képzeljük el, a mai világ problámáinak megértése felé közelítve, hogy az önállósodás és önálló kiteljesedés közben egyszercsak egy tócsa a világóceán felszínén felveti, hogy meg kéne végre szabadulni a kötöttségektől, itt az ideje a szabadságnak, és ez azt jelenti, hogy be kéne fejezni az ég tükrözését és a vízfelszínnek önálló képeket kellene tükröznie. A lenti pólus – a tócsa lényei szerint legalábbis – követelni kezdi, ráadásul a szabadság nevében, hogy szakítsunk meg mindenféle kapcsolatot az égi pólussal, mert az csak az önállóság akadálya, és ráadásul kimutatható kapcsolata a lenti pólussal, attól való, akár részleges függése, tehát a másik pólus léte egyáltalán nem objektív, nem létezik tudatunktól függetlenül. Csak az objektív, tőlünk függetlenül létező valóság a valóság – hangoztatják a másféleképpen igaz állítást, és elkezdenek tőlünk függetlenül létező, általuk kreált ideákat gyártani, ami aztán hozzájárul az emberi pólus objektívvá merevedéséhez, a gondolat mágikus elevenségének elhalásához, elgépiesedéséhez, érzékelésének eltompulásához, az egyszer-volt teljességbe be-nem-avatás tömegessé tevéséhez. A szabadság kiteljesedése – így ezek a képzeletbeli képződmények – csak az önálló, természeti tényezőktől meg nem határozott képek tükrözését jelentheti. Ezért a tócsa lényei elkezdenek önállóan hamis tükörképeket gyártani, hogy ne tükrözzék az eget. Egy tócsa, amely nem akarja többé az eget tükrözni – felemelő ez, vagy lesújtó? A világóceán, ahogy a tócsa terjed felszínén, és ahogy a tócsa hamisítvány-sorozatgyártása elárasztja, lassan egyre szennyezettebbé válik. De nincs az a zavaros tócsa, amely képes lenne megtagadni az ég tükrözését, ha tükrözni akar bármit is, akkor tükröznie kell az eget is. A belső látáson alapuló logika természeti erő. Az ember természeti lényege sorsszerűen összefügg a Természettel, és csak a Természettel és a Világegyetemmel összhangban képzelhető el az ember egész-sége, emberhez méltó élete.

A Közös Tudatmező elemeinek kapcsolatrendszere

A Közös Tudatmező bármilyen rejtett információja is a felszínre kerülhet. Ismert a példa, hogy az emberiség bármely tagjához el lehet jutni ismerőseink ismerősei, az ő ismerőseik, az ő ismerőseik révén, akik már egészen biztosan ismerik személyesen azt a valakit. Öt lépésben elérhető személyes kapcsolatban áll egymással az emberiség egésze. Ez tehát egy olyan emberekből álló világháló, amely a puszta személyes információk megfelelő kiválasztása és az értékesnek fontosnak ítélt infomációk továbbadása révén egy nap alatt, akár öt telefonhívással az emberiség bármely tagját képes lenne informálni. Másrészt, hólabda elven, egy-két nap alatt az egész emberiség képes lenne szellemileg átalakulni, különösen, ha az átalakulás saját belső hajlamai szerinti, ha ettől az óceán újra felragyog, ha az égi világ ismét visszaköltözhet a Földre, ha a mélységek feltündökölnek és ismét áttetszenek, s a kozmikus pólusok erőtere ismét fölerősödik, ha az emberekből álló világháló milliárdnyi vége, világvége mind újra összekapcsolódik.

Montague Ullman, az egyik legnevesebb amerikai álomkutató megállapítása szerint az emberiség ma végveszélyben van. A veszélyt az emberi elme elfajzásása jelenti. Ez az elme-korcsosodás hosszú időn át tartó kondicionálás, szoktatás eredménye. A mai elme ennek következményeképp az elkülönültséget, a különállást tekinti elsődlegesnek, és az összefüggéseket, kapcsolatokat, kölcsönhatásokat csupán másodlagosnak. David Bohm, századunk egyik legjelentősebb fizikusa szerint ez a beállítódás jelentős szerepet játszott az elidegenedés általánossá válásában és a világegység rohamos széttöredezésében. Belső életünk azonban még jórészt sértetlen, és ezért a belső látás még az emberek közti értelmes kapcsolatok létrehozására és fenntartására irányul, az egyén önmeghaladására, önmagát egy nagyobb egész részeként megtapasztalására. Ezt az alapvető emberi törekvést Ullman Angyal András nyomán (Andras Angyal: Foundations for a Science of Personality, Commonwealth Fund, New York, 1941) mint az önállóságra, autonómiára törekvést kiegészítő “homonóm” igényt írja le. A homonóm törekvés a nagyobb, létünk alapjait fenntartó közösséggel és környezettel összekapcsolódást szolgálja, éppúgy, ahogy a tárgyak kezelése az autonómiára, saját határainak fenntartására irányul. Ez az alapvető emberi törekvés, a homonómia igénye tehát megfelel az általam megfogalmazott világösztönnek (lásd G. A.: Kozmikus mozgatóerőnk: A világösztön. Harmadik Szem, 1991 október). A homo-nómia, az embernek maradás ösztöne az egységre, társra, együttlétre és harmóniára irányul. A művészetben, az álomban ez az alapvető emberi ösztön még jórészt sértetlenül működik. A világösztön, a homonómia igényének háttérbeszorítása Montague Ullman szerint az elkülönültség egyoldalú dominenciája miatt jött létre. Az elkülönültség dominenciája pedig a személyes életünket csapdába, álcázott kelepcébe ejtő történelmi kudarcok egyenes következménye , melyek az elmét ostobává, elbambuló, mamlasz fajankóvá fokozzák le- írja Ullman tanulmányában (Montague Ullman: Wholeness and dreaming. In Quantum Implications. Essays in honour of David Bohm. Routledge and Kegan Paul, London and New York, 1987, p. 386). Az álom viszont a pozitív kötelékekről szól, megmutatja, hol tartanánk egyesítő hajlamainkkal.

Egyszerűen nem igaz, hogy az elkülönültség olyan mértékű lenne, ahogy azt a mai társadalmak sugallják – írja Ullman. Lényegében társadalmilag meghatározott napi feladataink végzése közben emberi mivoltunk és kapcsolatunk az egész emberiséggel korlátozott és gyakran a célszerűségnek alárendelt. Vakon végezzük előírt tevékenységeinket, anélkül, hogy ebben saját nézőpontunk, az emberiséggel való lényegi kapcsolatunk szerepet játszana. Egész életünkben kétfrontos háborút vívunk. Egyik a személyi vagyon és az egyéni élettörténet adta korlátozottságok. Másik ahogy a társadalmi intézmények és berendezkedések támogatják és rombolják kapcsolatainkat. A személyes és közösségi erők játéka adja az álmok csataterét. Ez világosabb lesz ha elszakadunk attól a beállítódástól, amiben az álmok kizárólag a személyes szféra üzenetei. Ha komolyan bennénk az álmokat, egy megbízható monitor-rendszer állna rendelkezésünkre ott ahol egyesítő tendenciáink még elevenen élnek.

A másokkal, a többiekkel összekapcsolt részünk valóságosabb, tartósabb és jelentősebb mint létezésünk többi dimenziója. Az álom egy teljesebb belső érzékelés. Az álom feloldja a távolságokat, egységet teremt és összekapcsol a való világgal. És ez az összekapcsolódás a valóság nyersanyaga.

Fragmentált, széttöredezett egyénekként éljük életünket, önmegvalósításunkat mégis egy nagyobb egységhez kapcsolódásban keressük. Hadd tegyem hozzá, hogy mai világunk úgy kényszeríti ránk az individualizmust, mintha semmi más nem lenne bennünk értékelhető, csak ami kizárólag egyesegyedül bennünk van. Ezzel az individualizmus tagadja, hogy a másik emberrel lényegi életközösségbe léphetünk, hogy ember mivoltunk érdemes a figyelemre, hogy ember mivoltunk is értékes lehetne. A szélsőséges vagy a határait nem érzékelő individualizmus így, anélkül hogy kimondaná, lényegében emberellenes és természetellenes. Mindannyian tudjuk és érezzük, hogy életünk értelme túlvezet egyéni létünk határain, hogy összekapcsol bennünket szeretteinkkel, közösségeinkkel, nemes elveinkkel, felemelő, közösségi céllal. Mégis, minden ilyen összekötő kapcsot megtámad a mai nyugati, indoeurópai világszemlélet, nem nyíltan, de frontálisan. Ahogy G. W. Allport amerikai pszichológus írja: a nyugati ember énje belső világából kiáll, mint egy eltartott hüvelykujj. Ennek oka (vagy következménye?) a határait nem érzékelő individualizmus, összefonódva az objektivizmussal és a miszticizmussal (G. A.: A nyugati civilizáció válaszútjai, Harmadik Szem, 1995 október), amely saját természeti gyökereivel, legmélyebb életadó tényezőivel fordul szembe. Az individualizmus csak egy tünete az általános atomizálásnak, részekre bontásnak. Oszd meg és uralkodj!-szólt a régi mondás, és ma az egész világ annyira megosztott, hogy szinte teljességgel képtelen felhagyni emberi természetünk mélyebb, közösségi tényezői elleni támadásával. Az általános fragmentáció mára olyan fokot ért el, amit már szinte elvileg sem lehetne tovább fokozni. A következő lépés már csak az lehetne, ha az emberek önmagukban, egyénenként is részekre szakadnának, és máj-pártot, szív-pártot, tüdő-pártot és agy-pártot alakítanának – már amely szervek beférnének ebbe a személyes parlamentbe – és egész életükben egymást támadnák, kijátszanák, engedelmes és vak pártoskodásban fordulva önmaguk ellen, az őket éltető egység, az élő szervezet egész-sége ellen. Az egész-ség elleni világtényezők okozzák ma a szinte általánossá váló neurózist, és a pszicho-szomatikus hatás révén a népbetegségek túlnyomó részét.

Ullman úgy látja, hogy az álmok segítségével bepillanthatunk az emberi természet birodalmába. Álomban képesek vagyunk újrarendezni éber képünket magunkról és másokról, hogy történelmi létünk valóságával mélyebb, jobb egyezésbe hozzuk. Az álom egy tényező az általános fragmentáció ellen. Az álom mély, bensőséges összeköttetést, szellemi kapcsolatot és közösségi szemléletet jelent és teremt. Az ellenőrizetlen fragmentáció az emberi faj potenciális lerombolásának csíráját hordozza – írja Ullman. Csak konstruktív és hatékony, mélybeni és gyakorlati újra-összekapcsolódással, világfelfogásunk torzulásainak meggyógyításával, gyakorlati együttműködéssel győzhető le az általános atomizálódás és csak így lesz majd fenntartható az emberi faj. Ebben az értelemben az álmok úgy tekinthetők, mint azon természeti részünk, amely a faj túlélését akarja biztosítani. Ha az egyén törődik másokkal való mélységes összekapcsoltságával, az csak egy része egy nagyobb kapcsolatnak: az emberi fajhoz tartozásnak (species-connectedness). Az egyén fennmaradása természetesen szükséges a faj fennmaradásához, de álmainkban képesek vagyunk áthaladni egyéni határainkon, hogy megtaláljuk helyünket a nagyobb egészben.

Elsődleges és másodlagos erőterek

A fizikai hatások erőterekkel írhatók le. Az ember azonban éppen szebadsága révén képes szembefordulni saját természeti erőterével, képes hazudni, manipulálni, önös individualizmusát abszolutizálva szembefordítani minden természeti és emberi törvénnyel. Ha ezt a hajlamát képes elterjeszteni, másokat is hatása alá keríteni, ez azt jelzi, hogy képes egy másodlagos, hamis erőteret kifejleszteni. Ez a hamis erőtér is azonban csak akkor hatékony, ha általános, ha társadalmilag jelentős mértékben képes hamis látszatot kialakítani, ha így képes hamis közösségi eszmeként, ál-közösségi mezbe burkolódzva fordulni szembe a közösségi eszmével, a természeti közösség eszméjével.

(6.4 oldal)