Megjelent:  Harmadik Szem 1995 november, #52

A Természet Végső Titkai 2. rész

Bornemisza István “The Ultimate Secrets of Nature” c. könyvében- ahogy előző cikkünkben rámutattunk – a természeti folyamatokat két csoportra osztotta fel, az oksági és a véletlen eredetűekre. A természeti folyamatok két alapvető csoportját az okság és a véletlen, a meghatározatlanság jellemzi. Mindennapi életünkben is kétfajta eseménnyel találkozunk: a konzervatív, megtartó elv ismétlődő, visszatérő eseményeivel, és ezeken túl az átalakító fejlődés megjósolhatatlan változásaival, amelyek jórészt ritkán fordulnak elő, és így a törvények szabályozta világról alkotott képünk, a világ rendezett természetéről szerzett meggyőződésünk a konzervatív, visszatérő események abszolutizált egyetemességén, kizárólagosságán alapszik.

Az ismétlődő események állandósult értékekkel jellemezhetők. Állandósult értékek állnak elő mindig, ha egy esemény visszaállítható és egymásrakövetkező körfolyamatokból tevődik össze, olyan ciklusokból, melyek hosszú távon átlagolva, sok ismétlődést véve közelítőleg periodikusnak tekinthetők. Az ilyen körkörös oksági folyamatban visszatérő változásokat nevezi Bornemisza visszatérő változásoknak. A biológia érdeme, hogy felismerte a két ellentétes folyamat megkülönböztetésének jellemző erejét. A biológia ismeri a konzervatív vagy stacionárius folyamatokat, a szerkezeti vagy patologikus változásokkal szemben. Az orvostudomány tárgyalja a szervezet normális állapotát fenntartó, ciklikus folyamatokat, a homeosztázist, szemben a hanyatláshoz vezető erőkkel. A történelemben is léteznek visszatérő és kiugró, egyedi motívumok, ahogy ezeket Arnold Toynbee ismert történész hangsúlyozza. A látszó különbségek ellenére ugyanazzal az alapvető megkülönböztetésről, a visszatérő és a szerkezeti változások megkülönböztetéséről van szó a fizikai, biológiai és történelmi folyamatok terén. Így például az “élet” folyamatait – anyagcsere, beleértve a légzést, pulzust, éber és alvási állapotok váltakozását stb – szembeállítja az “evolúció” folyamataival, melynek elemei a születés, növekedés, öregedés, halál, mutációk, elterjedtség, stb. Azonban mind az okság, a közvetlen okoktól meghatározottság, mind az újszerűség, a véletlen spontaneitása mindenhol megtalálható.

Egy körfolyamat alatt a rendszer, melyben a változás végbemegy, lényegesen megváltozhat, akár összes részei kicserélődhetnek, de szerkezete változatlan marad. Ciklikus változást jelent egy atom gerjesztése -elektronjának külsőbb pályára kerülése energiafelvétel révén – és kiindulási állapotba visszatérése, az emberi szervezet anyagcseréje, a Föld anyagcseréje, melynek során kémiai anyagokat választ ki és egyesít másnemű anyagokkal, társadalmak, kultúrák, csoportok fennmaradása. Mindezek maguktól működő rendszerek, önfenntartó rendszerek, amelyek ezekben a folyamatokban cselekvően vesznek részt. Vannak olyan objektumok is azonban, amelyekre ezek a változások nagyrészt kívülről, kényszerként jelentkeznek, vagy amelyek ciklusait külső tényező hozza működésbe. Az ilyen objektumokat Bornemisza “nyersanyag”-nak nevezi – ilyenek hétköznapi tárgyaink, eszközeink, a sziklák, a folyómeder, a szél-és vízformálta természeti képződmények, a kavics, a jégvirág.

A Természetben bármely egyedi rendszer alkalmazkodott környezetéhez, ami egészében stabil és csakis rendszeres változásoknak van kitéve, úgy, hogy a természeti és mesterséges képződmények ténylegesen bizonyos szabályosságot mutatnak, ha elég hosszú időszakot veszünk. A természeti rendszerek és mesterséges képződmények tehát szabályosan visszatérő ciklusokat mutatnak, legalábbis nagyszámú ciklusra átlagolva, ezért jogos az adott vonatkoztatási rendszerben láncszerű körfolyamatokról beszélni. Ez jól ismert tény az élő rendszerek esetében, ahol az egyes egymásrakövetkező ciklikus folyamatok sokféleképpen egymáshoz csatoltak, úgy, hogy egy új ciklikus folyamat elindítása nem a véletlen függvénye.

A külső feltételek erősebb változásai, melyek az életfunkciók rövid időszakos változását okozzák, rendszerint szintén periódikusan lépnek fel, például az évszakok változásának hatására. Ennek hatására új életfunkciók fejlődnek ki, és a rövidebb periódusokra hosszabb periódusok ülnek. Még hosszabb periódusú életfunkciókat hívnak elő a napfoltok és még átfogóbb kozmikus jelenségek ritmikus ismétlődései. Az egyén halála is a nagyobb egység, a faj életritmusának, periódikus megújulásának egy rész-eseményének tekinthető. Az embernél már nemcsak a fiziológiai szükségszerűségek, hanem a szokások, hagyományok is mutatják, hogy az élet általános menete nem tér el ősi gyökereitől. A láncszerű ciklikus folyamatok nemcsak a szerves, de a szervetlen létkörben is fellépnek, az atomok, kristályok, égitestek körében. Így a visszatérő változások a Természet, a tudomány, a technika, a társadalom életét is áthatják.

Az öntörvényűen cselekvő rendszerek visszatérő változásai energetikai szempontból mindig ideálisak, vagyis kopásállók, mint egy önmagától működő ideális gép, elvégzett munkájuk időben állandó, ha környezetük folyamatosan újra regenerálódik. Egy ideális gép normál körülmények -beindítás, leállítás, az energia felhalmozása és felhasználása során – folyton visszatér kiinduló állapotába. A sérülések, javítások abnormális, rendkívüli feltételeket, körülményeket jelentenek. Az atom soha nem fárad el, az elektron megszállottan, fáradhatatlan lendülettel köröz az atommag körül, nem öregszik. A strukturális változások vagy a vizsgált rendszer belső újraszerveződéséből, vagy a környezet változásaiból adódnak. Amennyire meg tudjuk ma figyelni, írja Bornemisza, sem az atomok, sem a molekulák természete nem szenved vagy nyer semmiféle változást ionizáció és rekombináció, vagy az energia bármely ciklikus körbevitele esetén. Sok-sok ciklus után is a kezdeti állapotba térnek vissza, anélkül, hogy bármilyen állandósult szerkezeti változás nyomát mutatnák. Bár ma nem ismerjük ezen a téren a visszatérő változások fázisainak és a szerkezeti változásoknak lényegi összefüggését, lehet, hogy ezt majd egyszer felfedezzük. Olyan nyilvánvaló és lassú változás, mint ami a bolygórendszerben fordul elő, homályban maradhat számunkra a kérdéses objektum kicsisége miatt. Ha már képesek lennénk a rendelkezésünkre álló eszközökkel és módszerekkel a mérési érzékenység küszöbét az evolúcióban jelentkező hatások mértéke alá szállítani, hogy az olyan változásokat is mérhessük, amelyek az egyedi képződményekben kétségtelenül léteznek, és amelyek egymástól megkülönböztetik őket, akkor ezeket a hatásokat képesek lennénk kimutatni.

Grandpierre K. Endre egy készülő, a tudat eredetét vizsgáló tanulmányában figyelemreméltóan közelálló, de még messzehatóbb következtetésekre jutott. Az élet és a tudat magasabb formái a szervetlen anyagból a kozmikus környezet, a Föld és a Nap hatásainak ismétlődő ritmusos ingerei segítségével, ezektől ösztönözve, ezek által szervezve fejlődtek ki, tehát az atomok és a molekulák az ismétlődő ingerek hatására egyre fogékonyabbá váltak ezekre, míg ezek végül őket mintegy saját arcukra formálva megjelentek, testet öltöttek a szervetlen anyagban, ami ezáltal magasabb szerveződési formákat kapott. Érdemes ennek a minden eddiginél mélyebbre vezető okfejtésnek hatóerejét egy másik példán kipróbálnunk. Legyen ez az a véletlen jelenség, amely minden véletlen eseménynek, minden oknélküliségnek mintegy a prototípusa, legékesebb példája, a rádióaktív bomlás. Ezzel egyszerre megvilágíthatjuk Bornemisza visszatérő és strukturális változásait is.

Spontán jelenségek a fizikában

Ismeretes, hogy bizonyos atommagok instabilak, hajlamosak átalakulni, elbomlani, s eközben sugárzásokat, elektromágneses hullámokat és részecskéket bocsájtanak ki. Mindmáig semmiféle ismert hatással nem tudták befolyásolni az egyes atomok bomlását, se a hőhatás, se besugárzás, se vízbehelyezés, se más környezetbe helyezés nem befolyásolta magát a bomlási sebességet, se az egyes atomokét, se az egész anyagtömbét. Azzal a feltevéssel, hogy a bomlás véletlen jellegű, egymástól független események sorozatából adódik, hiszen a mért bomlási görbe Poisson-eloszlást mutat, azaz ugyanolyat, mint ami a teljes véletlenszerűség estén adódik, levonták a fizikusok azt a következtetést, hogy a rádióaktív bomlás véletlen jellegű. Ha ez így van, akkor itt a példa az oknélküliségre, az oktalanságra, az atomok oktalankodásának tettenérésére. De hogyan képzelhető el egy olyan folyamat, amelynek nincs semmiféle oka, motívációja, amit semmilyen hatás nem befolyásol? Ha nem hat rá semmiféle fizikai hatás, ha teljesen érzéketlen, halott, akkor viszont hogyan képes maga a változás aktív okaként fellépni, önálló, spontán tevékenységet kifejteni, amikor a spontaneitás maga az elméleti biológia szerint az élő rendszerek jellemzője? Ugyanakkor az atommagnak kétségtelenül vannak belső szerkezeti viszonyai, energetikai változásai, és ezek feltételei is a bomlásnak. Hogyan lenne képes az atommag véletlenül, ok nélkül elbomlani, ha semmiféle folyamattól nem kapja meg a bomlás beindításához szükséges energiát? A fizikában ismeretes a spontán emisszió jelensége, amelyben egy külső elektronhéjról ugrik be az elektron egy alacsonyabbenergiájú belsőbb pályára. Igen ám, de a pályák között a kvantummechanika alaptétele szerint nincs folyamatos átmenet, nem egy síma lejtőhöz hasonlíthatók a viszonyok, amelyben folyamatos az átmenet az egyre alacsonyabb energiájú állapotokba, tehát a lejtőre helyezett golyó magától – pontosabban a gravitációs erőtől vezetve – képes legurulni, eljutni a legalacsonyabb energiájú állapotba a lejtő aljára. Az átmenet a kvantummechanikában csakis ugrásokban megengedett, lépésekben, mintha a golyó helyett egy kocka állna a lejtőn, amely csak hirtelen zökkenésekkel tud forogva lefelé jutni a lejtőn, s eközben egyes állapotokban stabilan képes maradni, amikor éppen lapjával fekszik a lejtőn, nem a csúcsán forog éppen. Ha tehát az atom ilyen kvantumos természetű, akkor mitől képes a spontán emisszióra, mitől képes a kocka hirtelen megemberelni magát, és hirtelen lebucskázni egyet? Bár ezt a folyamatot a fizika spontán emissziónak hívja, a kvantumelektrodinamika, és különösen a napjainkban T. H. Boyer nyomán gyorsan fejlődő stochasztikus elektrodinamika (lásd G. A.: A Vakító Semmi Működése, Harmadik Szem, 1993 szeptember) itt rámutat a vákuum aktív szerepére. A vákuum energiaingadozásai, a virtuális részecskék energiái adják a spontán emisszió beindításához a fedezetet, és ezt megtehetik, mert szinte azonnal, igen kevés idő elteltével vissza is kapják az alacsonyabb energiájú állapotba jutó, tehát hirtelen szabad energiára szert tevő elektrontól. Ha a spontán emissziót a vákuum lökdösődése indítja be, akkor a rádióaktív atommagot is lökdösik a virtuális részecskék, tehát törvényszerű, hogy időnként túljusson az atommag energiája a bomlási küszöbön, ráadásul a vákuum ingadozásainak véletlenszerűsége az atommagok bomlását is véletlenszerűvé teszi. A rádióaktív bomlás tehát vizsgálatom szerint nem véletlen jellegű, hanem valóságos fizikai tényezőre vezethető vissza, a vákuum energiaraktárától történő ideiglenes kölcsönzésre.

A kérdés most már csak az: ha az atommag képes kapcsolatba lépni, kapcsolatot fenntartani a vákuummal, amely virtuális részecskék egész óceánjából áll, energiakvantumok, rezgések, hullámok összességéből, akkor

talán a rádióaktív bomlás is befolyásolható, ha megváltozik a mag és a vákuum viszonya a környezeti változások hatására. Bornemisza felveti, hogy minden rendszer az ismétlődő visszatérő, ciklikus változások hatására előbb-utóbb szerkezeti átalakulásokat mutat, újjászervezi magát, nem érzéketlen a környezeti változásokra. Ha az élet maga is az ismétlődő ritmikus Nap-ingerek hatására fejlődött ki a szervetlen atomokból és molekulákból, Grandpierre K. Endre tétele szerint, akkor az atomok érzékenysége talán mérhetővé tehető, ha a rádióaktív anyagtömböt ritmikus elektromágneses inger terébe helyezzük. Lehetséges, hogy évmilliók vagy évmilliárdok kellenek ahhoz, amíg ez az érzékenység a szervetlen anyagból képes megtalálni a szervessé szerveződés útját-módját, de mivel a periódikus jelek kimutatása hihetetlen pontossággal kimutatható Fourier-analízissel, ezért könnyen elképzelhető, hogy a rádióaktív bomlás maga periodikus mikroszkopikus ingadozásokat fog mutatni akár pár hónap elteltével. Ha ezt a kísérletet egy laboratórium végrehajtaná, a kísérlet sikere esetén bebizonyosodna, hogy az atomokban, a szervetlen anyagban ott lappang az érzékenység elve!

(Folyt. Köv.)
Grandpierre Attila