Megjelent: Harmadik Szem 1995. október, #51

A tudat filozófiája

A nyugati civilizáció válaszútjai

A nyugati elme meghasonlottsága

A nyugati civilizáció ma kétségkívül domináló, egyfajta világuralmi szerepet játszik a Földön. A huszadik századra egyre inkább világossá vált, hogy a nyugati civilizáció alapvető válságban van ( lásd Spengler: A Nyugat alkonya, Ortega y Gasset: A tömegek lázadása stb. ) Ez a válság összefügg az emberi nagyság eszméjének háttérbe szorulásával, a nyugati ember egyre teljesebb manipulációjával, embertelen, üzleti céloknak való alávetettségével, a közösségek összetartó erőinek felbomlasztásával, az ember kisszerűvé, sorsából kirekesztetté, puszta tömegcikké tevésével. És bár kétségtelen, hogy ez a válság nem újkeletű, és valószínűleg összefügg a nyugati civilizáció hajnalával, a válság világos és mélyreható elemzése mindaddig várat magára, ameddig a nyugati civilizáció kezdete misztikus ködbe burkolódzik, közvetlen elődjeit megtagadja. Az iskolákban az egyik leggyakoribb szólam, hogy minden kultúra a görögökkel kezdődött, “már a régi görögök is…” tudták, amit ma tudunk. De milyen elődök vállán emelkedett oly magasra a görög kultúra? Annyit tudunk, hogy a görögök szerint történelmük legnagyobb eseménye, fordulópontja Trója bevétele. Az ókori világ egykorú forrásai szerint pedig Trója volt a “világ tüköre”. Trója romjait is feltárta Schliemann a múlt században. Hogyan lehetséges, hogy a trójai kultúráról mindmáig nem tudtunk meg semmi érdemlegeset? Mi ez a közömbösség a történelem egyik sorsfordító igazságával szemben? Miféle vízválasztó ez, hogy a nyugati civilizáció még három évezred után sem mer szembenézni Trója kultúrájának fényével? És mi volt Trója előtt? A múlt századi Alexandre Dumas “A királyné nyakéke” c. könyvében, 1848-ban (1. kötet, 24. old) még így ír Cagliostróról, a nagytudású férfiúról: “Ha megfiatalítja a barátomat, kidoboltatom, hogy maga Médea tanítványa”. Médea papjai tehát nemrég még a köztudat szerint a legmagasabb tudás jelképei voltak! És azóta nemhogy a nyugati civilizáció igyekezett volna visszaszerezni ezt az elveszett vagy kiirtott tudást, ellenkezőleg: azt a tudást irtotta ki, amely még tudósított ennek a magaskultúrának puszta létéről!

A válság tünetei

Túl a történelem újkeletű és egyre tökéletesített süllyesztőinek elszigetelő, a tudat erőit bénító hatásán, a válság mélyen beépült a nyugati ember személyiségébe és épül tovább ma is. A görögök szembefordultak a mágikus kor látásával (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 március), a természetimádással, a napkultusszal, a tűz- és lélekimádással, a csillaghittel. Létrejött egy olyan, leszűkült látású, militarizált társadalom, amelyben a vas (a fegyver), a gazdaság, az üzlet, a hatalom került a társadalmi élet középpontjába, kifejlődött a rabszolgatartó társadalom. A Természettel szembehelyezkedve a nyugati ember mindent le akart igázni, alávetni hatalmának, anyagiasítani, majd kihasználni. A mágusok magaskultúrájának törmelékeiből egy elidegenedett, rideg, merev, anyagias civilizáció bontakozott ki, és szellemi diadalmaskodás helyett a lehetséges vitapartner kultúrák fizikai megsemmisítését, majd emlékének kiirtását választotta. Az elidegenedés persze akkor igazán megbízható, ha nem külső cenzúraként működik, hanem beépül a személyiségbe, internalizálódik, rátelepszik a legszemélyesebb szférákra is. Ilyen jelek valóban léteznek. De melyek ezek?

Az értelem bűnbeesése

A nyugati ember meghasonlottságának, elidegenedettségének legfőbb jele és oka az értelem lezüllesztése, kész keretek között működésre szűkítése. AZ ÉRTELEM HATÓKÖRVESZTÉSE után már nem könnyű meglátni egykori teljesebb hatókörét, ha csak egyféleképpen tudunk gondolkodni, nehéz átlátni a teljesebb gondolkodás felé. Ha értelmünket nem társadalmilag beidegzett módon használjuk, ha az értelmet nem egy társadalmilag szentesített, olykor szükséges, olykor ártalmas segédeszköznek tekintjük, ahogy azt a mai közvélekedés sugallja, hanem egy olyan tényezőnek, amely életünk központi melegségének egyedüli biztosítéka, amely természete szerint egy bennünket magasra, teljességre hajtó tényező, egy olyan tényező, amely mai szárnyaszegett értelmünkkel alig fogható már föl, de még fölfogható, amely az igazság visszaszerzésének és a természeti önmegfelelésnek felemelő és kigyújtó, emberi, természeti ereje, akkor megtalálhatjuk a teljes és emberi életet. A nyugati civilizáció keretei között az értelem és az érzelem szembenálló, ellenséges tényezők – természet szerint azonban a felismerés képes kigyújtani életünk legmélyebb és legmesszebbre röpítő érzéshullámait. Mit ér egy olyan élet, amely értelmünk számára idegen marad? A nyugati civilizációban az értelem a szűk racionalitást jelenti. Mert sikerült egy bűvésztrükköt végbevinnie: az értelmet foglyul ejteni, és úgy idomítani, hogy a rabságot tekintse a normálisnak, a ketrecen belüli szabadságot tekintse az elképzelhető legnagyobb szabadságnak, s ezután a rabságra, mankókra járó ész miatt elmarasztalni a racionális gondolkodást általában, bizalmatlanul kezelni segítőit, természetes talaját, a képzeletet és az érzéseket, s ezzel még tehetetlenebbé ernyesztve, még alaposabban gúzsba kötve az értelmet. Az értelem bűnbeesése az értelem önfeladása, lemondása a mindentudás vágyáról, a gyermekkori kíváncsiságról. Valóban, a nyugati civilizáció alapélménye a bűnbeesés, de érdekes módon a rabszolgatartó értelemellenes racionalitás nem a tudás elfelejtése miatti bűnbeesésről szól, hanem ennek elfedéséül a tudás megszerzésének igényét állítja bűnbakul, gondoljunk például a bibliai bűnbeesésre a tudás almájának megszerzése miatt. A tudomány az “objektív”, az emberi tudattól teljesen független valóságot tartja egyedül vizsgálatra alkalmasnak, mintha félne, vagy irtózna az emberi tudattól, hiszen az az eredeti, magas értelem hordozója is. A nyugati, indoeurópai vallások, a kereszténység, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám egyfajta alázatra, magunk alávetésére, vágyainkról, értelmünkről lemondásra buzdítanak bennünket, a “hit” vak elfogadására, egy számunkra értelemmel fel nem fogható erő feltétel nélküli szolgálatára. De ha elismerünk értelem feletti tényezőt, ezzel lemondunk arról, hogy önállóan, saját fejünkkel megérthetjük magunkat és a világot, és jogot formálhassunk arra, hogy saját magunk alakíthassuk életünket. Ennek pont az ellenkezője az, ami emberi teljességünkhöz szükséges: nem az értelemről való lemondás, hanem a gyermekkorban még manipulálatlan, természetes érdeklődés felnőttkori megőrzése és kiteljesítése, saját értelmünknek a világ kihívásaival megmérkőzése, összekapcsolódása az, amely a bennünk élő magasabb értelmet nem elaltatni, hanem kiteljesíteni igyekszik. Nem az értelemről való lemondásra, hanem az értelemhez felemelkedésre van szükség! A magyar nyelv tanúsága szerint az ősidőkben még érzékeltük ezt a bennünk élő eleven értelmet, ami kikerülhetetlen szükségszerűséggel, törvényszerűen hajtotta életünket a kiteljesedés felé. Ezt mondja “ösztön” szavunk, ezer éve még “esz-ten” alakban, a tevékeny, tenniakaró ész ösztökélő, isteni erejének eleven érzékeltetésével. A nyugati civilizáció persze éppen ezért az ösztönökkel is szembefordult, kikiáltva ezeket a megtartó és kiteljesítő természeti erőket alantasaknak, sötéteknek, elnyomatásra valóknak. Mára már az ösztön puszta fogalmát is igyekszik kiküszöbölni a diadalmasan beszűkülő nyugatizálódó “tudományos” gondolkodás.

Az objektív, a misztikus és az individuum

Az objektivitás elsődleges igénye minden kapcsolat megszüntetése a tudattal, azzal a tudattal, amely egyedül képes felfogni, érzékelni akár az objektivitás eszméjét is, és amely minden fogalmunk, minden valóság eszméjének egyedüli hordozója (ha beleértjük a mélytudatokat is), és amely végső soron a valóság megteremtője (lásd G. A.: Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995 május, június, július, augusztus) is lehet. Ebben a mindenáron való kapcsolatelvágásban feltűnő rokonságot mutat a misztikával (G. A.: A mágikus és a misztikus, alfejezet A tudat antropológiája c. cikkben, Harmadik Szem, 1995 július, augusztus). Mindketten a természetadta és logikai kapcsolatok elvágását tartják a legfontosabb és legelső lépésnek, és mindent erre alapozva igyekeznek kihúzni a talajt az értelem fennhatósága alól, hiszen magát a tudattól való függetlenséget nem lehet mérni, méréssel kimutatni, az emberiség közös tudatmezejétől való függetlenségről pedig tudományosan nem is lehet beszélni, hiszen kísérletileg csak az emberiség teljes kiirtásának esetén tudnánk erről meggyőződni, ami remélhetőleg újabb fogalmi ellentmondást jelent. Az objektivizálás tehát misztifikáló, meghamisító, a kapcsolatok elvágásával, az értelem fogódzóinak kiiktatásával ködbe rejteni igyekvő, értelem-leválasztó lépés, a tudat-nélkülinek tudatosító látás szemfényvesztése. Nézzünk magunkba, és mérjük fel, milyen mélyen épült be személyiségünkbe az objektív valóság eszméje, és rádöbbenhetünk, milyen hatásos manipulatív fegyver ez az igazságot lefedni igyekvő tudatos vagy nem tudatos erők kezében. És most jön a csattanó: a nyugati civilizáció mindkét sarkalatos alapfogalma lényegében azonos a nyugati ember személyiségről alkotott felfogásával, az Én-ről alkotott képével. A nyugati ember személyiségének szerkezete alapvetően torzult. Olyan Én kiépítését tartja a felnőttség, a teljes jogú klubtagság kritériumának, amely szemben áll a környezettel, minden egyes emberrel, ami leválasztja a természeti Én-t a környezet életadó egybeforrottságáról, a többiekkel érzett közösség alapvető élményéről, a teljes világról, a mindentől való abszolút függetlenség ideáljának jegyében. A nyugati ember Én-je a nyugati pszichológus, Gordon W. Allport szerint eltartott hüvelykujjként áll ki belső világából, teljhatalmú zsarnokként szembefordulva a személyiség mély, természeti erőivel. Ez az abszolút függetlenség az individualizmus alapeszméje, követendőnek kikiáltott, üdvözítő célja. Az ember a Természet része, az individualista nem érzi magát annak. Az ember a társadalom, a spontán, tevékenyen alakuló közösségek része – az individualista lenézi a közösségi eszmét, és saját haszna, saját fontossága lebeg lelki szemei előtt. Bármennyire is természeti szféra az egyén létköre, és ezért öntörvényűsége bármennyire is kívánatos, maga ez az öntörvényűség is csak akkor kapja meg igazi kiteljesedését, ha a magasabb és mélyebb szférákkal fenntartja a kapcsolatot, ha ezekre épül és ezeket is érzékelve él, vagyis ha nem fajul merő önzéssé, ha nem fordul szembe a többi létkörrel úgy, ahogy azt Allport megállapította. A nyugati civilizáció önzésre épülését már Kant is felismerte. A kapitalizmus és a materializmus értelem- és értelmiségellenessége, üzleti és hatalmi szempontjainak elsődlegessége így csak szükségszerű következménye a nyugati civilizáció alapállásának.

A nyugati háromság tanúságtétele

A misztifikálás, Énünk abszolút elvonatkoztatása valóságos összefüggéseitől, a Valóság abszolút elvonatkoztatása tudati tényezőitől a misztikus üresség megvalósulása, majdhogynem kiteljesedése felé hajtja világunkat. Ez a hármasság nem véletlen. Ha ugyanis létezne egy valóban objektív valóság, akkor nem lenne szükség az üresség vallására, az értelemtől való leválasztásra. Ha a misztikus élmény valóságos kiteljesedést jelentene, nem állna ki a nyugati ember Énje eltartott hüvelykujjként belső világából, hiszen akkor ez lenne a világ rendje. A nyugati civilizáció ezen három alapjellemzőjének együtt előfordulása tehát azt bizonyítja, hogy hármójuk közül a nyugati ember személyiségszerkezeti torzulása az, amely rányomja bélyegét a nyugati világélményre az objektivitás és a misztikus üresség eszméje révén, hiszen az eltartott ujjként szembenálló, a Természeten kívül álló Én ténylegesen a teljes ürességbe juttatja magát és egyúttal érzékeli a már tőle távoli, független természet ’objektivitását’. A valóság objektivitása tehát mégis, kikerülhetetlenül egy tudati tényezőre vezethető vissza, a nyugati ember Természettel való szembefordulására, ami a görögökig követhető nyomon.

(folyt. köv.)
Grandpierre Attila