1995.09.18.

Közös Tudatmező

A Végső Valóság

A valóság meghatározásának hosszú útját jártuk be, a kvantummechanika értelmezéseiből kiindulva (G. A.: Valóság és képzelet, Harmadik Szem, 1993 január), a kvantumkozmológiáig (Mindentudó kvantumok és a valami, Harmadik Szem, 1994 július, augusztus) a gyermekpszichológia legújabb megfigyeléseit is felhasználva, a valóssá képzelt játszótárs jelenségéig (A tudat antropológiája, 2. Rész, 1995 július), és természetesen a filozófia legújabb eredményeit (Valóságteremtés. A külvilág mint közös tudatmező, Harmadik Szem, 1994. október; Valósgvarázslás, 1994 november, december; Hol kezdődik a valóság? 1995 április; Szellemi valóságépítés, 1995 május; Személyes és közös valóságok, 1995 június) is bevonva. A valóság természetének megragadása mindezek segítségével, mindezeket átfogva egy Végső Valóság felé kalauzol bennünket, egy olyan valóság felé, amely az eddigi részben illékony természetű valóságokkal szemben tisztán és kétségbevonhatatlanul, lényegét világosan elénk tárva ragyog fel, szinte hihetetlen, lélegzetelállító távlatokat nyitva meg a képzelet és az élet előtt. Minden fegyver előkészítve, kezdődhet a Végső Valóság feltárása, ami elvezethet egyszer a Végső Valóság önmagára találásához, ha igazán akarjuk.

A végső tényező: a Közös Tudatmező

Bernard d’Espagnat, a kvantumelmélet egyik legnevesebb teoretikusa nem Végső Valóság-ról, hanem rejtőző valóságról értekezik könyveiben, cikkeiben. Úgy tartja, a valóság “gyenge” és “erős objektivitása”, az egyes ember tudatától vagy az egész emberiség együttes tudatától való függetlenségét soha nem fogjuk tudni megkülönböztetni. Az egyes ember számára ugyanis a többi ember tudata is objektíven adott, tehát ha az egész emberiség közös tudatát egy Közös Tudatmezőnek fogjuk föl, akkor az egyén számára a Közös Tudatmezőbe bekerült minden valóságelem objektív, tudatától független lesz. De hogyan és miért jutott d’Espagnat a gyenge objektivitás fogalmához? Úgy, hogy a kvantummechanikában a mérés fogalma központi szerepet játszik, viszont a méréshez, úgy tűnik, kísérletező ember kell, kísérleti hipotézisekkel és megfelelően előállított mérőberendezésekkel. A kvantummechanika puszta léte tehát a “gyenge objektivitás” aktualitását bizonyítja. Elméleti érv tehát létezik az erős és gyenge objektivitás közti választáshoz, gyakorlati érv viszont, úgy tűnhet, nem, mivel csak az emberiség nemléte esetén szembesülhetnénk az elméleti érv helytállóságáról – de a kérdés természeténél fogva akkor már nem lehetne ember, aki mindezt megállapíthatná. A kérdés tehát örökre eldöntetlen marad?

Az észlelés és a Közös Tudatmező

„Kozmikus Varázsgömb” c. Tanulmányomban (Harmadik Szem, 1995. szeptember) ismertettem John Archibald Wheeler nemrégen megfogalmazott méréselméletét ( J. A. Wheeler: Information, Physics, Quantum: The Search for Links, Proc. 3rd Intern. Symp. Foundations of Quantum Mechanics, Tokyo, 1989, p. 355). Eszerint a kvantummechanikai méréshez három lépés szükséges: 1.) az észlelés maga, azaz a mérendő jel hullámfüggvényének összeugrasztása, mérési sajátállapotba vonása, 2.) az így kapott mért jel felerősítése, ami a mérés eredményének rögzítéséhez szükséges, és 3.) a mérés eredményének közlése, átadása. Wheeler nem jelöli meg, kinek és minek kell átadni a mérési eredményt ahhoz, hogy valóságosnak számítson az észlelés, csak érzékelteti, hogy legalább valakinek át kell adni, egy mérés addig nem mérés, amíg csak a mérő tud róla, a méréshez ennél több szükséges, vagyis csak egy szükséges feltételt fogalmazott meg, nem firtatta, mi lehet az elégséges feltétel. Most eredjünk ennek nyomába!

Először is vizsgáljuk át logikusan Wheeler érveit. Az, hogy a mérendő rendszer egy jelének hullámfüggvényét itt a Földön a mérőszobában összeugrasztjuk, nem feltétlenül egyenértékű magának a mérendő rendszernek összeugrasztásával. Amíg a mérendő rendszer maga a mérőszobában található fény vagy elemi részecske, addig persze hullámfüggvényének összeugrasztása magának a mérendő rendszernek a megváltoztatását is jelenti. De ha egy távoli csillag fényének hullámfüggvényét ugrasztjuk össze a mérőszobában, akkor ettől a mérendő rendszer állapota nem változik meg – még akkor sem, ha az összes jelét egyszerre ugrasztjuk össze, hiszen ezek csak hírt hoznak a csillag létéről, de maguk nem hatnak vissza a csillagra. Így tehát elemzésem szerint nem annyira a mikroszkopikus és makroszkopikus rendszerek között áll fenn a mérés léteztetési hatalmának különbsége, hanem inkább a jelforrásról leváló, közvetítő jelet kibocsájtó rendszerek és a jelek között. Vannak tehát olyan mérések, amelyek kétségtelenül a mérendő rendszert átalakító hatalommal bírnak, azok, amelyek a jeleket önmaguk képviseletében tekintik és mérik. Az ember azonban csakis jeleket fog föl a külvilágból, minden létezőről csak jeleik révén szerezhetünk tudomást. De ha valaki a csillag fényét útközben megmérné, és eztán egy hamis jelet küldene ehelyett tovább, akkor az nem jelentené azt, hogy a csillag helyett egy másik csillag született az égbolt ugyanazon pontján! És az eredeti, az igazi csillag létére előbb-utóbb fény derülne, hiszen lehetetlen egy csillagról az összes létező jelet örökké hitelesen meghamisítani, hiszen a hamisítás új elemet ad hozzá a képhez, és az új elem hozzáadása a képet mindig elbonyolítja. A helyzet ahhoz hasonló, mintha egy kéttest problémát (két tömegpont egymás körüli keringését) egy háromtest problémával akarnánk tökéletesen szimulálni. Amíg a kéttest probléma mindig egzaktul megoldható, addig a háromtest probléma sokkal bonyolultabb, és soha nem hozható tökéletes fedésbe a kéttest-problémával, mindig kilóg a lóláb. Ahogy ugyanezt a tételt, a létezés egyik legfőbb logikai alaptételét Grandpierre K. Endre megfogalmazta: nem létezik tökéletes hazugság, minden hazugság leleplezhető, mert minden részlet nem hozható fedésbe, ugyanis a fedéshez felhasznált részlet-mozaikok máshonnan fognak hiányozni, és így éppen hiányuk az, ami felfedi az igazságot. A csillag tehát fényét az igazság erejével is ragyogtatja, egy olyan igazságéval, amely bár csak jeleken keresztül mutathatja meg magát, és minden jel külön-külön megmásítható, mégis az igazság teljessége mindig feltárható a jelek kellően alapos vizsgálatával. A jelek tehát végül is az emberiség számára elérhetőségükben az igazságot hordozzák, és igazságuk érvényrejutása az emberiség tudásának egészétől függ, abban az értelemben, hogy volt-e és lesz-e elég akarat az emberiségben az igazság felkutatására, feltárására, meglátására, és érvényre juttatására. Ha a távoli jövőben születik egy olyan szellemi harcos, aki felkutatja és helyreállítja az igazságot, és ezt közli is az emberiséggel, vagy lehetőségeihez képest elegendő emberrel ahhoz, hogy tudása potenciálisan a jövő számára egyszer elérhető és kiteljesíthető legyen, akkor tudása bekerül az emberiség közös véráramába, és onnan már semmiféleképpen nem távolítható el. Így az emberiség Közös Tudatmezejének a valóság végső formálásában kozmikus szerepe lehet.

Wheeler mérési folyamatának második lépése, a fölerősítés, figyelemreméltó épp az erősítés miatt. A jel fölerősítése ugyanis mindig fontosságát, kiemelését jelenti, és kiemelni, lényeget megkülönböztetni, szelektálni már életjelenség. Nincs olyan élettelen rendszer, amely rendszeresen képes magát erősítésre képessé tenni, ez olyasvalami lenne, mint a hegyoldal, amely a lavina leomlása után képes lenne a földről a lavina anyagával együtt újra fölemelkedni és újra megindítani a lavinát (lásd G. A.: Élő égitestek, Harmadik Szem, 1995 június). Az emberiség Közös Tudatmezeje tehát úgy tűnik föl, mint ami egyik leglényegibb működése, saját tudati tevékenysége közben elkerülhetetlenül, szükségszerűen, rendszeresen fölerősíti az általa érzékelt jeleket. A Közös Tudatmező tehát a Világegyetem egy élettevékenységét végzi!

Wheeler mérési folyamatának harmadik lépése ismét a Közös Tudatmezőhöz visz el bennünket. Ha a csillagot észlelő és lefényképező embert a lavina fényképestől maga alá temeti, a mérés eredménye elvész az emberiség Közös Tudatmezeje számára, és ezzel egy esély elveszett a valóság feltárására. A valóság végső föltárása az emberiség Közös Tudatmezejébe bekerüléssel érhető el. Hogy ezt a Közös Tudatmezőt megérthessük, vegyük a lehető legegyszerűbb példát.

Az Utolsó Ember drámája

Az emberiség -tegyük fel – a nagyon távoli jövőben fokozatosan kihal, míg végül egyetlen ember marad életben. Az utolsó ember ott áll és nézi a vulkánok kitörését. Lélegzetelállító és torokszorító helyzet: személyes cselekvésén múlik a Mindenség sorsa, és ha képes az emberiség a valóság természetét megváltoztatni, jobbá tenni, kigyújtani, akkor az utolsó ember egymaga képes ezt megtenni. Ha képes belső életének teljes megelevenítése révén kipróbálni, hogyan tud kölcsönhatásba lépni a Mindenséggel, ha végigpróbálja személyes életének, belső tudatállapotainak hatását a Mindenség természetére, képes kikísérletezni közvetlenül, miféle természetű kapcsolatban is áll ő, vagyis az emberiség a Mindenséggel. Ott áll az utolsó ember, előtte a Kozmosz végtelensége, és élete során meg kell találnia a Mindenség rendeltetésének mibenlétét, ezt be kell teljesítenie, és mint a Mindenség része, ezt a rendeltetést maga is önmagában, önmaga legmélyén hordozza. Mindennek most felszínre és érvényre kell jutnia, különben minden elveszett. Meg kell töltenie a Mindenséget magasabb értelemmel, át kell járja a Mindenség egészét, minden zegét-zugát, mint szívbéli egyetlen sorstársát, és érzésével, érzékelésének kifinomultságával és egyben átható, átütő erejével meg kell találnia a Mindenség pulzusát, és a Mindenség életét minden lehető ragyogás és diadal végső kiteljesedéséig kell fölragyogtatnia, legnagyszerűbb érzésének legelemibb erejével átröpítenie a Világegyetemet az esetleges létezés lefelé ívelő pályájáról az Örökkévalóság birodalmába, ahol a legnagyszerűbb érzések világa tombol a végső öröklét erejével. Érzéseit olyan kiteljesedésbe kell vinnie, ahol önmaguk törvényeit maguk találják meg, és diadaluk mint egy élével felénk vágódó fénykorong éjszakát elhomályosítása tölti ki az igazság akaratát, belső természetét. Felvillanyozott érzései mint magára találó természeti erők áttörik minden létező halotti síri burkát és keringetni zsongatni bűvös értelemmel belülről elárasztani kezdik, felszárnyaltatni a tomboló tánc önmagában kiteljesedésébe.

Így van, másképp nem lehet, az Utolsó Ember pedig mi magunk vagyunk, és az árva, önmagát elhagyott Emberiség. Az Emberiség csak akkor lesz képes saját magára találni, ha igazán ezt akarja, ha a Kozmosz szörnyetegének öngyilkos szerepéből hajlandó átváltani a Természet erőinek hordozójává és kiteljesítőjévé. Az Utolsó Ember mi magunk vagyunk, megannyi mikroszkopikus emberiség, lelkünkben Hérodotosz, Dante, Él és Bál, Attila és Petőfi seregei biztatnak bennünket. A mai emberiség azonban egy milliárdszorosan skizofrén Utolsó Emberhez hasonlítható, mert az emberiség akarata ma nem létezik, az emberiség Közös Tudatmezeje milliárd szálon fut, egyrészt igazságot hordozó búvópatakokban, másrészt hazugságot, gyűlöletet, gyilkolást, hatalom-sóvárgást, úgyszólván minden embercsoport szellemi és anyagi kifosztását, individualitásuk abszolutizálásában tetszelgő, kisszerűségbe hulló, elvetélt ál-egyéniségeket hordozó fő-áramlatokban. A közös kozmikus cselekvés, az összehangolt szellemi próbatétel, az emberiség Közös Tudatmezejének magas értelemmel megtöltése és kifeszítése, rezonálásra alkalmassá tétele a lényegi összehangoltság által, mitha egy ember tudata lenne: mindez olyan távol van, mintha egy másik bolygó lényeiről értekeznék, hiszen a Közös Szellemi Kísérlet eszméje nemhogy politikai, de tudományos, kulturális vagy vallási téren sem merült föl. Nem született még olyan sci-fi, amely ilyen fantasztikus jövőt érzékelt volna, hiszen ez a valóság az emberiségnek kozmikus szerepet ad, a Végső Valóság kiteljesítőjeként.

De hogyan, és mi által?
(Folyt. Köv.) Grandpierre Attila